Dékáni Hivatal

Hírek

„Szerencsés ember vagyok, panaszom nem lehet”

2019. március 5, kedd

- portrébeszélgetés dr. Vereczkei Lajossal, a Magatartástudományi Intézet emeritus professzorával

Azonnal ajtót nyit, lesegíti a kabátomat, és kedvesen kalauzol, hova tehetem a csöpögő esernyőmet. Mozdulataiból, szavaiból végtelen nyugalom árad. Ez a béke lengi körbe a házat, a harmonikusan berendezett, tágas, szép otthont, amiben a feleségével, dr. Losonczy Hajnával, a Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinikájának emeritus professzor asszonyával él, aki ugyancsak teli van mosollyal. Aktív, tevékeny, nem hagyja el magát, bevásárol, járja az üzleteket, és rendszeres látogatója a Magatartástudományi Intézetnek is, aminek emeritus professzora. Szép és különleges a pályája dr. Vereczkei Lajosnak, akit az idegrendszer kutatása és a filozófia határterületi problémái vonzanak. Különleges azért, mert a bizonytalanra húzott egy lapot akkor, amikor orvos létére a filozófusság mellett döntött, ám merészsége szerencsével párosult, és kitartását, elkötelezettségét siker övezte. Talán ezért érezni rajta a derűt és a kiegyensúlyozottságot, no meg a magánélete miatt.

 

Schweier Rita írása

 

- Az édesapja vagy az édesanyja volt hasonlóan szikár alkat?

- Anyukám volt sovány típus, de az apukám sem hízott el, ő is jó karban volt. A genetika biztosan sokat számít, mert rengeteget ülök, a munkámhoz sokat kell olvasnom, tájékozódnom, az előadásokra felkészülnöm, és ez helyhez köt. Éppen ezért én vagyok az, aki a családi bevásárlásokat intézi, emellett eljárok ebédelni, hogy legalább ennyit mozogjak.

- Mennyi előadást tart még?

- Idén már kevesebbet vállaltam, mint tavaly, de nem esem ki a kerékvágásból, követem a szakmámban történő újdonságokat. Ezek az előadások filozófiai jellegűek, de érintik a biológiát és az orvostudományt is, ezek határterületein mozognak. Egyetemistaként nagy élményt jelentett nekem, amikor a forradalom után elkezdtünk filozófiát tanulni - bár akkor marxizmus-leninizmusnak hívták -, mert előtte inkább ideológia és párttörténet volt, amivel foglalkoztunk. Volt egy lelkes oktatónk, aki nem pártkáder volt, hanem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett, és ő volt az, aki elvitt minket a valódi filozófia irányába. Neki köszönhetem, hogy elindultam ezen a pályán.

- Miért éppen ez a terület érdekelte?

- Szerettem a biológiát, vonzódtam az agykutatáshoz, a tudat és a gondolkodás összefüggéseinek a megértéséhez, és amikor elkezdtünk valódi filozófiával foglalkozni, rájöttem, hogy a tanultak egymáshoz szorosan kötődnek. Ám még mielőtt összekapcsolódott volna ez a két szakterület, elvégeztem az orvosi egyetemet, majd az Idegklinikán dolgoztam, mivel dr. Környey István professzor oda kért. Környey szigorú ember volt, mindenki félt tőle, nagy rendet tartott. Ha ő hívott valakit oda, az kitüntetésnek számított. Oka lehetett ennek az is, hogy mindig az évfolyamelsők között szerepeltem. A családjához is meghívott egy közös uzsonnára, valódi kiváltságos voltam. Történt azonban egy fontos találkozás az életemben, amit történelminek gondolok. A Kossuth Lajos utcában sétáltam, és összefutottam a korábbi filozófia tanárommal, Kiss professzorral, aki a hogylétem felől érdeklődött, illetve arról, érdekel-e még a filozófia. Miután erről megbizonyosodott, tett egy ajánlatot, elhívott hozzájuk, a jogi karra dolgozni, ahol létezett egy filozófiai tanszék. Hozzátette, hogy ha eljövök, azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és arról is biztosított, hogy átjárhatok más elméleti intézetekbe is oktatni. Gyötrődtem a döntésen, végül bejelentettem az orvoskaron, hogy átmegyek a jogi karra. Többen azt gondolták, megbolondultam, és Környey is nagyon megdöbbent, amit én teljességgel megértettem. A filozófiai tanszéken rögtön kaptam állást, és azon nyomban beiratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol esti tagozaton elvégeztem a filozófia szakot. Helyileg tehát a jogi karon voltam, de átjártam ide oktatni filozófiatörténetet, dialektikus és történelmi materializmust. Utáltam a szólamrészeket, és amennyire csak lehetett, ki is hagytam őket a tanításból. Itt aztán megkerestem dr. Lissák Kálmán professzort – akkor ő vezette az Élettani Intézetet – azzal a kéréssel, hogy szeretnék határterületi kutatásokat végezni, és ezért átjönnék dr. Grastyán Endre professzor csoportjába. Ő engedélyt adott erre. Grastyán meghatározó személyiség volt az életemben, kutatóként és emberként is, ő valóban fogalom volt. Annyira összebarátkoztunk, hogy családilag is összejártunk. Esténként, a munka után átmentünk vagy hozzájuk, vagy hozzánk, és folytattuk az eszmecserét. Kitűnő ember volt, hatalmas szerencsének érzem, hogy összehozott vele a sors. A kutatás során állatkísérleteket végeztünk, a tájékozódási reakció volt az egyik nagy témánk. Azt vizsgáltuk, hogy mit jelent az új inger, ezt hogyan veszi észre az állat, és miként építi be magába. Előadásokat is tartottam, jórészt élettani jellegűeket. Kétlaki voltam, és azt hiszem, hogy a filozófusoknak sem jött rosszul az, hogy van egy orvos is náluk, hisz nekik is kellett az orvostanon oktatniuk.

Grastyánnak köszönhetem az amerikai tanulmányutamat is, ami még az 1960-as években történt. Az NIH-be kerültem, a National Institutes of Health-be, ami az ottani Nemzeti Egészségtudományi Intézet. Ez Washington mellett, Bethesdában található. Mindenki ebbe az intézetbe szeretett volna bekerülni, nemcsak külföldről, hanem Amerikából is. Ez egy régi, jól megalapozott, neves intézet volt már akkor is, ahol a világ kiválóságai dolgoztak. Az élethez szerencse is kell, és nekem megadatott, hisz ide is eljuthattam.

- Mennyi időt töltött kint?

- Először egy évet kaptam, ám az általunk folytatott kísérleteket nem lehetett ez idő alatt befejezni, így kaptam még egyet, „ajándékba” az NIH-tól. Majmokkal kísérleteztünk, ami sokkal komolyabb lehetőség volt, mint az itthoni, hisz itt macskák álltak a rendelkezésünkre. A kutatási téma a diszkrimináció volt, avagy a különbségtétel a különböző dolgok között, a világban való tájékozódás képességének vizsgálata. Kilenc majmom volt, és mindegyiknek volt neve, egy Hajna is szerepelt köztük. / nevet – a szerk. / Az természetes volt, hogy a családtagjaink nevét adtuk az állatoknak. Beültettük őket egy ketrecbe, kaptak egy szoktatási periódust, hogy nehogy úgy érezzék, fogságban vannak, nem szeretjük őket, mert akkor nyugtalanná válnak. Mikor megszokták a helyet, különböző színű és formájú ábrákat vetítettünk nekik, ám csak az egyiknél kaptak jutalmat, ami mogyoró vagy banán volt, azt nagyon szerették. Egyféle kísérlethez legalább öt-hét állat kellett, és ezt csak ebben az intézetben sikerült megoldani, az USÁ-ban sem volt mód másutt erre. Volt egy tízemeletes, központi épület, amiben laboratóriumok is voltak, és kórházi ellátás is zajlott, és mellette még legalább negyven másik épület, egy hatalmas területen. Az én munkahelyem a kilences számúban volt, az volt a Neuropszichológiai Intézet. Ez az intézet Washingtonban is fogalom volt, egy széles sugárút vezetett onnan ide, busszal is könnyen meg lehetett közelíteni. Ennek a sugárútnak a végén, egy tízemeletes bérházban laktam, ott adtak egy kétszobás, nagy lakást. Ez a méret Amerikában  természetes. Ha kiléptem a házból, egy réten találtam magam, amit átszelve, gyalogosan is el tudtam sétálni a kutatóintézetbe.

- El tudom képzelni, milyen aranyélete volt.

- Ez így van, és ezt mindig hangsúlyoztam is. Nem tudom, hányan kerülhettek Magyarországról akkoriban ebbe az intézetbe, főként két évre, de biztosan nem sokan.

- Oroszországban is dolgozott, bár akkor még Szovjetuniónak hívták.

- Moszkvában, egy központi elméleti és filozófiai intézetben voltam, az SZKP-nél. Eredetileg ott is félévet töltöttem volna, de azt is meghosszabbították, és egy év lett belőle. Ott is majmokkal kísérleteztem, és a differenciáló képességgel foglalkoztam. Jártam a leningrádi kutatóintézetben is, figyeltem az ott kutatók munkáját. Leningrád nagyon más világ volt, sokkal európaibb, mint Moszkva, maga a város, és az Ermitázs is lenyűgözött, nagyon szerettem ott lenni. Szerencsére Amerikába és Moszkvába is kijöhetett a feleségem. 

- Egy kicsit mélyedjünk el a neurofilozófiában. Miről szól ez pontosan?

- Ez az idegrendszer és a filozófia határterületeit foglalja magában. Az orvostudomány tanulásakor az idegrendszer volt az, ami igazán megragadott. A bonyolultsága vonzott, a gondolkozásnak, a tudatnak és a léleknek a kapcsolata. Másodévben tanultuk ezt, dr. Lissák Kálmán professzor irányításával, aki nemzetközileg is elismert kutató volt. Ismerték őt az amerikaiak, az oroszok, utóbbiaknak Magyarország „nagy durranásnak” számított annak idején. A forradalom után, másodévben vezették be az egyetemen a filozófia oktatását is, ami már nem a bolsevik-kommunista párt történetéről szólt. Amikor a klasszikus, görög filozófiát kezdtük tárgyalni, elámultam. A tudattal, a gondolkodással már a görögök is foglalkoztak, de ők messze voltak attól, ahol mi tartottunk ezek felfedezésében. Úgy véltem, hogy az idegrendszer kutatása nélkül nem lehet a gondolkodást megérteni. Az érdekelt, hogyan jutunk el addig, hogy beszélünk, tervezünk, fantáziálunk, és mit csinál mindehhez az agy.

- Mennyire sikerült mindezt feltérképeznie?

- Tudjuk ma már, hogy az agynak mely területe, miért felelős. A fényimpulzus bejut a retinán keresztül az agyba, ismerjük, pontosan merre tart, és hogyan épít fel egy képet. Több idegpálya is felelős azért, hogy például az Ön arca megjelenjen előttem. Más agyi terület fontos a beszédhez, a gondolkozáshoz, de ezek szervesen összefüggenek egymással: nemcsak az Ön arcát látom, de tudom, hogy Ritának hívják, és eszembe jut még sok minden Önnel kapcsolatosan. A filozófia abban segít, hogy általános szinten vizsgáljuk a különböző folyamatokat. A bennem létrejött szintézist akkoriban egy könyvben is megfogalmaztam, „A marxista tudatfelfogás a tanulási, megerősítési és motivációs elméletek tükrében” címmel. Ez az akkori idegrendszer kutatási és filozófiai tudásnak az összegzése. Természetesen ez a téma ma is érdekli a szakembereket, és továbbra is zajlanak ezzel kapcsolatosan kutatások.

- Nem volt akkoriban veszélyes ez a filozófusi pálya? A szülei nem próbálták ettől eltántorítani, és a békésebb orvosi hivatás felé orientálni?

- De, veszélyes volt, és merész döntés is a részemről, hisz akkoriban egészen másképp értelmeződött a filozófia, sőt, a mai értelemben nem is létezett. Leszűkítették az ideológiai, propagandisztikus filozófiára, és a marxizmus sem volt más - holott Marx okos, tehetséges ember volt -, mintsem politikai agitáció. Ezt a részét utáltam. A szüleim nem ismerték ezt az ideológiai-politikai oldalt, igyekeztem is ezt hárítani, amennyire csak lehetett, és alapjaiban azért orvos voltam. De nem tudtam szabadulni attól a meggyőződésemtől, hogy a tudat feltárásához filozófiai szempontok is kellenek.

- Nem bánta meg, hogy nem lett gyógyító?

- Sajnálom, de nem bántam meg. Elsőrendűen valóban orvos akartam lenni, aki gyógyítja a betegeket. Ám a tanultak, no meg főként Grastyán hatására úgy gondoltam, jó lenne mégis kutatónak lenni, és egyértelmű volt számomra, hogy az idegrendszer az, amiben szeretnék elmélyülni.

- Hol született?

- Tokodon, Komárom-Esztergom megyében. Volt egy mondókánk: „Dorog, Tokod, Tatabánya, ti maradtok utoljára.” Ezt a háború alatt mondtuk, 1944 táján, amikor én már nagyobb gyerek voltam, hétéves. Akkoriban felénk bombáztak az amerikai gépek, és ezeken a területeken főleg bányaüzemek voltak. Apukám Tokodon, az ottani üzemben volt műszaki vezető, ami magas beosztásnak számított, ő a Bányászati és Mélyfúrási Szakiskolában végzett. A nagypapám István-aknán dolgozott hasonló munkakörben. Amikor ő nyugdíjba ment, az apukám úgy döntött, eljövünk Pécsre. A nagyszüleim egyébként a mecsekszabolcsi bányatelepen laktak. Azzal a feltétellel engedték ugyanis nyugdíjba a nagypapámat, ha elhozza maga helyett a fiát, mivel mindketten nagyon megbecsült, jó szakemberek voltak. 1945 tavaszán a cég biztosított egy vagont, amibe bepakoltunk, és eljöttünk Tokodról. Ma is előttem van, ahogyan a Duna-hídon átmegyünk Pesten - ami akkor még pontonhíd volt -, és állunk anyukámmal a vagon ajtajában. Ahogyan lenéztem, egy holttestnek a combdarabját, vagy valami affélét láttam. Mindez közvetlenül a háború után történt.

Apukám ezután bányamesterként dolgozott István-aknán. Nagyon kedves ember volt, mindenki úgy becézte, hogy a „mosolygós Vereczkei”. Mi már nem Mecsekszabolcson laktunk, ahol a nagyszüleim, hanem azonnal István-aknára mentünk. Az akna mögött volt hat villa, a legutolsóban éltünk. Nagy ház volt, nagy kerttel, amit egy kertész művelt, ebből is látszik, hogy mindent megadtak apukámnak. Anyukám sem volt mindig otthon, ő is dolgozott irodában. Van egy testvérem is, Gábor, ő öt évvel fiatalabb nálam, és ő is orvos.

- Ön is mosolygós ember - apja fia?

- Igen, bár én annyit azért nem mosolygok, mint ő.

- Az édesanyjától mit örökölt?

- A tisztaságot és a precizitást. Anyukám mindent megtett azért, hogy rend legyen körülöttünk, és én sem bírom a rendetlenséget. Emellett nagyon ambiciózus volt, elvégzett egy technikumnak megfelelő iskolát is. Sokat kaptam hazulról, és ez rengeteget jelent, nem győzök eléggé hálás lenni a szüleimnek.

- Ha jól sejtem, jeles tanuló volt.

- Végig kitűnő voltam, bár egyszer mintha adott volna valaki egy négyest, ami bántott is. / mosolyog – a szerk. / Szerettem tanulni és olvasni is. Nálunk fontos volt a művelődés, kulturált emberek voltak a szüleim. A klasszikusokat időben megvették nekem, és rászoktam az olvasásra. Ez ma is így van, ha egy nap nem veszek könyvet a kezembe, akkor rosszul érzem magam. Itt, a házunkban az emelet teli van kötetekkel, Hajna haja égnek is áll tőlük, mert lassan lépni sem lehet, bár ő is szeret olvasni.

Naponta gyalog lejártam Szabolcstelepre, az iskolába - mert István-aknán nem volt -, majd bekerültem a ciszterciekhez a nyolcosztályos gimnáziumba. Létezett akkor Pécsett a székesegyházi Énekiskola, ami internátus is volt. Bent laktunk, és azok, akik énekiskolások voltak, felvételt nyerhettek a ciszterekhez. A szüleim kijárták, hogy én is köztük lehessek, ezért is nagyon hálás vagyok nekik. Mi voltunk a Székesegyház fiúkórusa, volt egy hosszú, piros egyenruhánk, és rajta egy fehér cingulus. Ünnepnapokon és vasárnap énekeltünk a Székesegyházban, és amikor elindultunk oda, séta közben az emberek mindig ezt mondták: „vonulnak a hecsedlik”. A piros ruhánk miatt beszéltek így rólunk. Ez akkor nagy eseménynek számított, megnéztek minket.

Csodás dolgokat énekeltünk, a klasszikus és az egyházi irodalmi, zenei műveltségemet annak az időszaknak köszönhetem. Az Énekiskolával majdnem szemközt volt a Szeminárium, ott tanultak a kispapok, és mindegyiknek volt egy énekiskolás patronáltja. Nekem is volt egy nálam jóval idősebb fiú, akit nagyon szerettem. Rengeteget kaptam ettől az időszaktól, amiről a mai fiataloknak fogalmuk sincs, hisz már nem létezik ilyen típusú iskola, és misére sem sokan járnak. A mi időnkben még naponta volt mise. Az épületben volt egy saját kápolnánk, és azon versengtünk nap mint nap, hogy ki ministráljon.

- Az hamar eldőlt, hogy orvos lesz?

- Igen, kicsi gyerekként már az akartam lenni, Tokodon is mondogattam. Volt egy remek doktor bácsink, ő volt a példaképem.

- Azonnal fölvették az orvosi egyetemre?

- Igen, a kitűnő bizonyítvány ebben segített, no meg a remek tanáraim. Annak idején a Nagy Lajos Gimnáziumban több paptanár is oktatott.

- Az egyetemmel együtt jött a szerelem is.

- Az egyik medikus bálon történt, hogy a kollégámmal álltunk egymás mellett, majd egyszer csak megjelent egy csinos lány. Ő volt Hajna, és épp arra sétált valakivel. Amikor véget ért a bál, mentem utána, de egy másik fiatalember kísérte haza. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy hol lakik. Feltűnő jelenség, szép lány volt, azonnal megjegyeztem magamnak. Később az Anatómiai Intézetben voltam externista, ahol rám bíztak egy csoportot. A boncteremben oktattam őket. Itt pillantottam meg másodszor a leendő feleségemet, ugyanis ő is a csoport tagja volt. Ez volt a döntő pillanat, merő véletlen. 1967-ben házasodtunk össze, majd megszületett a fiunk, András, aki jelenleg a Sebészeti Klinika igazgatója. A sebészet egyébként engem is izgatott, de aztán az elmélet felülírta. Nagyon örülök, hogy Andrásnak ez sikerült, remek kézügyessége van.

- Milyen volt az élete a tettre kész, a hivatásának élő, szenvedélyes hematológussal?

- Csodálatos asszony a feleségem, mázlim van, hogy ő van mellettem. / meghatódik – a szerk. / Nem pusztán szép, de okos is, és nagyon jó a természete.

- Valljuk be, Ön alapvetően mázlista, hisz összességében minden sikerült az életében.

- Most, hogy mondja, tényleg. / mosolyog – a szerk. / Panaszom nem lehet.

- Biztos vagyok abban, hogy a két lányunokája is rajong Önért.

- Talán igen, én mindenesetre nagyon rajongok értük. Ebben is szerencsém van, hisz mind a ketten aranyosak, szépek, és jól veszik az akadályokat.

- Nem nehéz kitalálnom, mit csinál a szabadidejében: olvas.

- Valóban, a szakkönyvek mellett nagyon szeretem a jó szépirodalmi műveket is. Azt hiszem, elolvastam mindent, ami fontos, és amit egy értelmiséginek el kell olvasnia. Könyveket már csak óvatosan vásárolunk, mert ahogyan említettem, nem tudjuk hova tenni őket. Állandóan vissza kell fognom magam, ha meglátok egy újabbat. Nagyon fontos számomra még a zene, rendszeresen eljárunk a komolyzenei koncertekre, bérletünk is van.