Dékáni Hivatal

Hírek

„Nincs nagy kezem, ráadásul virsli ujjaim vannak, de erő van bennük”

2019. április 1, hétfő

- portrébeszélgetés dr. Nyárády József emeritus professzorral, a Traumatológiai és Kézsebészeti Klinika korábbi vezetőjével

Határozott fellépése és zömök, erős kezének szorítása árulkodik arról, hogy nem egy finomkodó emberrel van dolgom, azonban a bajusza alatti huncut, szelíd mosolya árnyalja a bennem kialakult képet, amit „a traumatológusról” alkottam. Sietve hozzáteszi azért, hogy ez a derű az elmúlt néhány évnek köszönhető, annak, hogy lekerültek róla a terhek. Igazgatóként, a napi rutinban, ráncos volt a homloka, szigorú a tekintete, és emeltebb a hangja. Került nehéz, kényes helyzetekbe, hozott komoly, sorsfordító döntéseket. Elvek mentén dolgozott és irányított, az igazságtalanságot nem tűrte sem a hivatása, sem a hobbija kapcsán. Mondhatjuk rá könnyedén, hogy makacs, konok ember, de fogalmazhatunk úgy is, hogy elvhű, kitartó, harcos alkat, akit a munkája iránti alázat, valamint a fejlődésbe vetett hit vezérel ma is. Aktív, lelkes, órákat tart az Egészségtudományi Karon, valamint dolgozik a mohácsi és a szekszárdi kórházban is dr. Nyárády József emeritus professzor, a traumatológia ikonikus alakja, a Traumatológiai és Kézsebészeti Klinika korábbi vezetője.

 

Schweier Rita írása

 

- Azt kérte, hogy a Szántó Kovács János utcában találkozzunk, mert itt tart órát. Milyen kurzus ez?

- Traumatológia, amit gyógytornászoknak tartok. 2011 óta oktatom őket és a mentőtiszteket. Az Egészségtudományi Kar korábbi dékánja, dr. Betlehem József hívott meg, aminek nagyon örültem, mert 2008-tól 2011-ig nem tanítottam, és már hiányzott. Az I-es számú Sebészeti Klinikán nevelkedtem, majd átkerültem a traumatológiai osztályra, ami önállósult, végül pedig Traumatológiai és Kézsebészeti Klinikává vált. Mindenütt az oktatás volt a legfontosabb  számunkra, ezután jött a tudomány, és nem mellesleg voltak betegeink is, akiket gyógyítottunk. / mosolyog – a szerk. /

Fontos volt találnunk egy megfelelő helyet, ahol a 110 körüli hallgatói létszám elfér. Sajnos egyharmaduk nem jön el az előadásokra, bár ez azért nem akkora baj, mert ha itt vannak, nem figyelnek. Furcsa, de nem érdekli őket, amit mondok, holott ez lesz a szakmájuk. Csak a dolgozatíráskor jelennek meg. Az oktatási hetekben összesen kilencszer két órám van. Ezt sikerült úgy elosztani, hogy a reggeli periódusra esik a gyógytornászok képzése, 11 óra után pedig a mentőtiszteké, azokon a napokon, amikor van órájuk. Ez azért jó nekem, mivel Orfűn lakom, és a heti kétszeri bejövetel megterhelő lenne.

Az a típusú vizsgáztató voltam mindig, aki azt nézte, mi az, amit tud a hallgató, és nem pedig azt, hogyan tudom megfogni. Emlékszem, dr. Tigyi József mondta, hogy professzorként annyira kell ismernünk a szakterületünket, hogy bárkit megbuktathassunk belőle, de nem ez a cél, hisz ezek a fiatalok még a pályájuk elején vannak. Elég, ha a főbb vonalakat ismerik.

- Bizonytalanul fogalmazott a jövőt illetően, lehet, hogy jövőre már nem vállal órákat?

- Amikor az ember hatvanéves, akkor azt mondjuk, még nem öreg. Amikor hetvenéves, már öreg, de még jól tartja magát, a 74. életév körül azonban már ez sem teljesen igaz. Nem tudhatom, meddig bírom.

- Mindenesetre elég gyorsan jött velem szemben a folyosón.

- De pár hónapja bicegek. Nem szeretném, ha azt látnák az arcomon a hallgatók, hogy nem vagyok rendben. Ezt addig kell csinálni, amíg az ember kívülről úgy néz ki, mint a szép, piros alma. / mosolyog – a szerk. /

- Nyugtasson meg, traumatológiai műtét nem vár Önre.

- Egyelőre nem, de sosem lehet tudni. Egyelőre a konzíliumok sokaságát bonyolítjuk, hátha megúszom. / mosolyog – a szerk. / Szerencsére nincs nagy bajom. Dr. Horváth Iván rendben tartja a koronáriáimat, az utóbbi két évben nem volt módosítás a gyógyszereimben, és kontrollra sem kell túl gyakran járnom. Azt pedig el kell fogadnom, hogy a mozgásszervi állapotom már nem olyan, mint volt húszévesen. A térdproblémám előtt rendszeresen bicikliztem a tó körül Orfűn, és volt egy nagy kutyám is, aki elvitt sétálni, ha esett, ha fújt, ha fáradt voltam, ha nem. 2009-ben aztán elpusztult szegény, azóta nélküle sétálok.

- A tó miatt költöztek Orfűre?

- Igen, az fontos szempont volt. 1992-ig egy pécsi panellakásban éltünk, ahol sok volt a probléma. A háztömbben olyanok is laktak, akikhez éjszakánként kijárt a rendőrség, nem lehetett aludni tőlük. Az orfűi vályogházunkat eredetileg nyaralónak használtuk, átalakítottuk, és oda kiköltöztünk. Először azt gondoltuk, megpróbáljuk, milyen ott élni, aztán ha nem tetszik, visszamegyünk Pécsre, azonban nagyon megszerettük a helyet, a csöndet, így itt ragadtunk.

- Dolgozik még a mohácsi és a szekszárdi kórházban is?

- Igen, hétfő délelőttönként Mohácson rendelek, délután pedig operálok, kis, rizikó nélküli kézműtéteket vállalok. 2008-ban még végeztem nagyobb, nehezebb műtéteket is, de aztán ezekről lemondtam, mert nem tudom naponta látogatni a betegeimet. Ugyanígy vagyok Szekszárdon is, csak ott délelőtt műtök, délután rendelek. Ha megkeresnek a rokonok, a barátok azzal, hogy szeretnék, ha én műteném meg őket, akkor megjelölöm erre a megfelelő szakembert, én pedig asszisztálok neki. Olyan munkatársakkal dolgozom, akik sok évig mellettem voltak, csak épp fordított szerepkörben. Ha netán felmerül bármilyen szövődmény, azt csakis helyben lehet kezelni, én pedig nem vagyok ott nap mint nap. Szakmai tanácsot is szoktak kérni a kollégáim, de ez ma már egyre ritkábban fordul elő, mivel mindent tudnak.

- Miért éppen Mohács és Szekszárd?

- A mohácsi kórházigazgató, dr. Dénes László három héttel a pécsi távozásom előtt járt nálam, és figyelmeztetett arra, hogy ki akarnak készíteni. Javasolta, hogy nézzek más munka után, egyben felajánlotta, hogy ő tudna alkalmazni heti egy alkalommal. Sajnos igaza lett. Rövid idő elteltével láttam, hogy az egyetem egészen más szerepet szán nekem, mint amit én elképzeltem magamnak. Lett volna ugyanis egy olyan főnököm, aki egyáltalán nem ért a traumatológiához. Ezt a szakterületet addig én képviseltem, én képeztem a szakembereket, én ismertem, mi zajlik a régióban, és igyekeztem mindent úgy tenni, hogy az a szakmának, a betegeknek jó legyen. Miután távoztam a klinikáról, jelentkeztem Mohácson.

Évekkel ezelőtt regionális szakfőorvosként láttam, hogy a szekszárdi kórház kissé lemaradt a szakmai fejlődésben, és mondtam az akkori igazgatónak, dr. Muth Lajosnak, hogy fel kellene rázni a traumatológiát. Az előrelépés szempontjából javasoltam, hogy heti egy alkalommal járjon ki hozzájuk dr. Farkas Gábor, aki remek kollégám volt. Ő aztán évekig dolgozott velük, megszerették, és sikerült felfrissíteni általa az ottani szakmát. Éppen az én pécsi távozásommal egy időben döntött úgy, hogy elmegy Budapestre, ahonnan nehéz lett volna lejárnia, ezért megkértem, hadd menjek be helyette én. Időközben ő is maradt, és dolgozik ott, ha nincs más elfoglaltsága. Kezdetben kedden és csütörtökön voltam Szekszárdon, majd ahogyan múlt az idő, ez már csak a keddekre redukálódott, mostanában pedig még kevesebbszer járok, havi kétszer-háromszor. A jelenlegi osztályvezető főorvos, dr. Andriska István azonban mindig felhív, ha akad egy-egy problémás eset,  megosztja velem, mit csinálna, és kéri a véleményemet. A csapatát erősíti dr. Nőt László is, aki ugyancsak kiváló szakember, megvan tehát az utánpótlás. A kórház jelenlegi igazgatója dr. Németh Csaba, akiről szintén elismerően tudok szólni, mert nagyon jól vezeti az intézményt.

- A pécsi klinikával van-e kapcsolata, netán együttműködés Önök között?

- Munkakapcsolat nincs, szakmai ügyekben nem keresnek. Olyanok azonban igen, akik szintén elmentek onnan, és akad valamilyen problémájuk. Nem ismerem a klinika jelenlegi életét, ám ha volt bajom, mindig korrektül segítettek, ami nagyon jólesett. Az is előfordult, hogy a jelenlegi igazgató, dr. Wiegand Norbert megkért, tartsak a szakterületemről előadást bizonyos kongresszusokon, képzéseken. Ezekre mindig örömmel mondok igent.

- Ma mit érez, ha a 2008-as időszakra gondol? Haragot, szomorúságot, méltánytalanságot?

- Ma már inkább ambivalenciát, mivel nagyon rég történt. Akkor nehezen éltem meg, mivel azt gondoltam, hogy jól csinálom a munkámat, és a megfelelő irányba tolom a traumatológiát. Nagyon büszke és boldog voltam, amikor a vezetésem idején a klinika tanszék lett, majd Traumatológiai és Kézsebészeti Klinikává vált. Az volt a célom, hogy erősítsem a klinikai jellegét, ám másoknak nem ez volt az érdeke, és a küzdelmem hiábavalóvá vált.

- Ezt ugye, úgy kell értelmezni, hogy legyen egy csúcsintézmény, ahol mindent meg tudnak oldani, és ahonnan kivonják a napi betegforgalmat, specializálódva a nehezebb esetekre.

- Igen, az oktatás szempontjából szükség volt a betegekre, de főként azokra a nehezebb esetekre, amiket csak itt lehetett megoldani, mivel másutt a szaktudás és a műszerezettség nem volt kellően biztosított. A másik sarkalatos pont a képzés volt, melynek során a fiatal doktoroknak, vagy a továbbképzésre érkezőknek meg kellett tanulniuk minden egyes eszközzel, műszerrel megfelelően bánni. Gazdasági szempontból föl is hánytorgatták nekem, hogy miért van annyi tálcánk, annyiféle gamma szegünk, ám mivel sok volt a betegünk, ezek el is fogytak másnapra. A klinika beszerzett néhány olyan implantátumot is, amelyek másutt hozzáférhetetlenek voltak, nem szerepeltek a rutinban, azonban sokkal gyorsabb gyógyulást biztosítottak a betegeknek. Nem egyszer azon vitatkoztam a kollégákkal, hogy használják is ezeket, szerezzenek gyakorlatot általuk, ne pedig az egyszerű, fapados lehetőséggel éljenek.

- Mikor csúszott ki végleg a talaj a lába alól?

- Amikor az egész intézetet át akarták szervezni, összevonást terveztek, és meg akarták szüntetni a traumatológia önállóságát.

- A tömeges elvándorlás is akkor indult el?

- Igen. Azzal érveltek, hogy túl sok a szakember, csökkenteni kell a létszámot. De mi minden nap ügyeltünk, és szükség volt rájuk. Az egészben az a megmosolyogtató, hogy a távozásom után pár évvel a klinikán megnőtt az orvosok száma, többen lettek, mint voltak a vezetésem alatt.

Emlékszem, 2008 márciusában még téli gumi volt az autómon. Betelefonáltam, hogy kicsit késni fogok, kicseréltettem a gumijaimat, majd bementem a klinikára, és a titkárnőnek lediktáltam a rektornak szánt levelem, amiben a felmentésemet kértem. Dékánhelyettes is voltam, és megkértem az akkori dékánt, dr. Németh Pétert, hogy 63 évesen nyugdíjaztasson. Két évbe telt, amire megemésztettem a történteket, hatalmas volt az űr bennem. Utána azonban már nem foglalkoztam ezzel, tudtam örülni annak, ami megadatik, és maradt egy csomó szabadidőm.

- 39 aktív éve volt Pécsett.

- 1969-ben kerültem oda, a sebészeten szereztem a szakvizsgát, de ebben a periódusban is két évet töltöttem a traumatológiai osztályon, dr. Forgon Mihály professzornál. Ezután tehettem volna aneszteziológiai szakvizsgát is, de inkább maradtam a traumán, ahol nagyon jól éreztem magam, függetlenül attól, hogy velem együtt Forgon sem volt könnyű ember. Utólag sajnálom őt, mert kriminális lehettem, állandóan ellentmondtam neki, / nevet – a szerk. / de rengeteget tanultam tőle. Minden tette mögött a kreativitás munkált, a jónál is jobbat akart. Remek ötletei voltak, azonban a kornak a technikai színvonalán ezeket nem tudta megvalósítani. Később ez sokak hasznára vált.

A trauma szakvizsgámon az elnök dr. Kiss Tibor professzor volt, ott volt még Forgon, és dr. Melczer Miklós bőrgyógyász professzor is. A vizsga után Kiss professzor megkérdezte tőlem, hogy mikortól szeretnék a traumatológián dolgozni. Az ugyanis nyílt titok volt, hogy ott szeretnék maradni. Forgon nagyon meglepődött, hogy az ő osztályára szeretnék kerülni, megörült ennek, és a következő naptól már alkalmazott is. Megláttam azokat fehér foltokat, amik nem működtek - ilyen volt a mikrosebészet, illetve a replantációs sebészet -, és úgy döntöttem, hogy ezekben a területekben mélyedek el. Bele is fogtam az állatkísérletekbe a szakvizsga után, 1977 táján. Magam köré gyűjtöttem a hozzám hasonló, ambíciózus fiatalokat, akikkel nagyon keményen dolgoztunk.

- Félretette az eredeti vágyát, a mellkassebészetet?

- Igen, mert a traumatológia fogott meg igazán, és az, hogy Forgon professzorral mindent meg lehetett valósítani, még akkor is, ha netán épp nem voltunk jóban. Ha a betegekről, vagy a tudományról volt szó, minden támogatást megadott, ezért is volt szimpatikus az általa vezetett osztály. Hozzájárult a döntésemhez az is, hogy az I-es számú Sebészeti Klinikán megszűnt a mellkassebészet. Az 1969-es időszakig még egy kis szívsebészet is volt ott, de aztán az intézetvezető, dr. Karlinger Tihamér professzor inkább a gasztroenterológiai sebészet iránt érdeklődött, és a mellkassebészek később átkerültek a Baranya Megyei Kórházba.

Emlékszem, a sebészeti ügyeleteken az idősebb kollégák rendre megkérdeztek, hogy operáltam-e már vakbelet. Jó ideig csak asszisztálni lehetett mellettük, és már le is tettem arról, hogy kapok lehetőséget, amikor a kiváló kezű, fantasztikus tanítómesterem, dr. Illés Iván megengedte, hogy operáljak. Ügyeletben ő, és dr. Boros Tibor voltak azok, akik nagyon sok műtétet átadtak nekem, így komoly gyakorlatot szerezhettem.

Illés doktorral aztán szerettük volna felfuttatni az érsebészetet, ami azért érdekelt engem, mert a replantációs sebészetben, a végtag életben tartásához ez alapvetően fontos volt. Jártunk kongresszusokra, továbbképzésekre is ezzel kapcsolatosan. Ez egy nehezebb időszak volt az életemben, mivel el kellett jutnom az érsebészeti szakvizsgáig, ami lényeges volt a munkámhoz és a tudományos tevékenységemhez. Forgon azonban nem örült a hírnek, hogy elmegyek érsebészeti gyakorlatra Kiss professzor osztályára, és jó ideig nem is engedett el. 1982-ben azonban jött egy olyan pillanat, amikor engedékeny volt. Amikor a kézsebészeti szakvizsga megvalósult hazánkban - mivel aktívan műveltem már a kézsebészetet -, honoris causa megkaptam. Így összesen négy szakvizsgám van.

- Miért épp a combfej keringésének, vérellátásának a kimutatásáról írta a nagydoktori értekezését?

- Magyarországon a fiatal éveimben két olyan traumatológus volt az országban, akik komolyan rivalizáltak ezen a szakterületen: az egyikük Manninger professzor, a másik pedig Forgon professzor. Addig azonban egyikük sem tudott eljutni, hogy a combfej vérellátásáról a törés után megmondja, hogy az jó, avagy nem, azaz érdemes visszacsavarozni a fejet, vagy protézist kell beültetni. Még a klinikán kezdtem el az ezzel kapcsolatos oszteoszkópos kutatásokat, amiknek az volt a lényege, hogy a rögzített combfejbe befúrunk egy lyukat, amibe bedugunk egy endoszkópot, és megnézzük, vérzik-e vagy sem. A kísérleteinkhez sikerült támogatást szereznünk, és több mint száz beteget megvizsgáltunk, azonban ennek vége szakadt akkor, amikor 2008-ban eljöttem a klinikáról. Sajnos emiatt a projektnek csak a felét sikerült teljesíteni. Gondolkodom még, mit lehetne tenni azért, hogy ezt a vizsgálatot komolyan vegyék valamely intézetben, ugyanis ezzel bármelyik csont keringésének az eltérését meg lehetne állapítani. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal, hogy a protetika nagyon komoly iparág, és a piacot a protézislobbi irányítja. Nekik pedig jobban megéri egy fél-, vagy egy teljes protézist készíteni, mint két csavart. A kollégák is inkább betesznek fél óra alatt egy protézist, és ezzel a betegnek egy műtéttel megoldják a problémáját, mintsem figyelik, hogy van-e keringés. A vérellátás kulcskérdés, mert ha az jó, akkor minden működik.

Miután távoztam a klinikáról, két évnyi sebnyalogatás után lementünk az Adriára a családommal, ahol elgondolkodtam azon, hogy mivel van időm, el tudnám készíteni a nagydoktorimat. Tudtam, hogy van sok olyan kollégám, akikkel ugyan már nem dolgozom együtt, de a kezem alatt lettek traumatológusok. Úgy véltem, hogy ők segítséget tudnának nyújtani a háttérirodalom összegyűjtésében. Így is lett. Külső segítségem is volt, dr. Dóczi Tamás professzor személyében, akinek nagyon sokat köszönhetek.

- A mikrosebészetből írta a kandidatúráját. Miért nem ezt a témakört bővítette tovább?

- Valóban ez szokott lenni a rutin, de ezt a témát teljesnek, lezártnak tekintettem, ugyanakkor a vérellátás problémája megoldatlan kérdésként állt előttem.

- Ne feledjük azért el a végtag visszaültetésekkel kapcsolatos érdemeit sem. 1979-ben Ön végzett az országban elsőként lábujj visszaültetést, majd 1982-ben sikeres karvisszaültetést is.

- Nagy szerencsénk volt, mert hozzánk futott be mind a két beteg. Az országban akkoriban többen is foglalkoztak ezzel, megosztottuk egymással a különböző kísérleteink eredményeit, és ezeket a kongresszusokon elő is adtuk. Az első esetben ügyelet alatt riasztottak azzal, hogy a betegnek leszakadt a lábujja, a második pedig reggel hét óra tájban történt, a páciens a műszakkezdéskor vágta le a karját, az egyetem Ifjúság úti kollégiumának az építésekor. Tudatosult bennünk, hogy mennyire fontos egy állandó, készenléti team jelenléte, ami azonnal be tud avatkozni. A munkatársaimnak köszönhetően sikerült megszerveznünk egy replantációs ügyeletet, éjjel-nappal a betegek rendelkezésére álltunk. Sőt, amikor 2003-ban kikerültünk a Honvéd Kórházba, replantációs behívós orvos is volt, aki értett a mikrosebészethez. Ez egy nagyon jó poszt volt, összesen öt orvos volt ügyeletben, két behívóssal. Mivel azonban ez többletköltséget jelentett, elsorvasztották, ahogyan a behívós műtősnői funkciót is. Szép időszak volt, jó érzéssel emlékszem rá, hisz azokat a betegeket, akikért sokáig küzdöttünk, névről ismerjük. Mostanság is előfordul, hogy összefutok valamelyikükkel az Orfűi tó partján, és őszintén örülünk egymásnak.

- Nagy kihívást jelentettek ezek a műtétek?

- Az elején persze „rezgett a gatya”, hogyan és mint csináljuk, de ez a félelem a gyakorlattal elmúlt. Némi izgalmat pusztán addig érzett az ember, amíg eldőlt, meg tudja-e oldani a problémát. Volt olyan eset, amikor azért hívtak be, hogy egy leszakadt hüvelykujjat visszavarrjak. Abból azonban mindössze egy köröm maradt, így nem lehetett tenni semmit. Akadtak határesetek is, amikor nem lehetett tudni, mi lesz belőle, ha nekiállunk a műtétnek. Volt, hogy a négy ujjból csak hármat sikerült megmenteni, de működőképes keze lett a betegnek.

Azt a kérdést sosem tettem fel, hogy mi lesz, ha? Mindig az adott problémára koncentráltam, és ha jött valami akadály, akkor azt igyekeztem elhárítani. A kollégáimat mindig arra tanítottam, hogy ha elakadnak a műtét közben, ne kapják fel a vizet, hanem álljanak meg, sétáljanak egyet. Főnökként a legbátrabbnak kellett mutatkoznom, holott megesett, hogy én is először láttam bizonyos eseteket. Ilyenkor mindent megtettem, hogy biztassam a kollégáimat, és elhitessem velük, meg tudják oldani. Volt, hogy csak meg kellett nyugtatni őket, és kicsit ott ülni velük.

Egyszer behoztak egy mellkasba szúrt embert. Engem is behívtak, mivel torakotómiás gyakorlatom nekem volt. Legnagyobb meglepetésemre a beteg nevetgélt, miközben kiállt a kés a mellkasából – elég morbid jelenség volt, akár Rejtő Jenő könyveiben. Kihúztuk a kést, közben mértük a vérnyomását, és elvittük CT-re, hogy lássuk, pontosan hova szúrtak. Mint kiderült, a szív mellé, a tüdőállományba. A torakotómiát nem tartottam szükségesnek, becsöveztük a mellkast, szívtuk, szerencsére a beteg rendben volt, én pedig elmentem. Később, az egyik másik ügyelet referátuma során elmondták, hogy mellkas megnyitást végeztek szúrásos sérülés miatt. Kérdeztem, miért tették, hisz abban nincs gyakorlatuk, mire azt válaszolták, hogy ha nekem szólnak, én elobszerváltam volna, ők pedig torakotómiát akartak tanulni. / mosolyog – a szerk. /

Forgon professzor a kezdetekben mindent megtett azért, hogy legyen telefonom, holott akkoriban ez nehéz dolog volt. Még a Posta vezérigazgatójával is beszélt ennek érdekében, de elintézni nem tudta. 1992-ben - a fúzió előkészítéseként - kikerültem a Honvéd Kórházba, ahol volt egy csipogórendszer, ami a Petőfi Rádió hullámhosszán küldte az üzeneteket. Amikor megcsipogtattak, én fölrohantam Orfűn a hegytetőre, mert ott volt vétel, letárgyaltam a problémát, majd autóba ültem, és bejöttem Pécsre. Előfordult olyan is, hogy a rendőrségen keresztül értesítettek.

- Azért a traumatológus egy sajátos embertípus, muszáj megőriznie a hidegvérét.

- Addig van bizonytalanság, amíg az ember nem tudja, hogy akit behoznak, és súlyos sérültnek titulálnak, valójában milyen állapotban van. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha látom és megvizsgálom. Onnantól pedig már tudom, hogy a szabályrendszerünk alapján mit kell csinálnom. Ilyenkor már nyugodt vagyok.

- Tudta magáról, hogy Önnek való ez a szakma?

- Nem, ráadásul világéletemben izgulós voltam, ám a szakértelem és a jártasság révén ez elmúlt.

- Azt hogyan viselte, ha nem tudott segíteni?

- Nagyon rosszul. Azt is, amikor a beteg elindult a gyógyulás útján, ám összeomlott, vagy amikor az operáció közben, a kezünk között hunyt el. Az ilyen esetekben mindig felmerült bennem a kérdés, mit kellett volna másképp csinálnom. Megszületünk és meghalunk – ezt tudomásul kell vennünk. Ha már az élettel összeegyeztethetetlen az állapot, és mi mindent megtettünk, akkor el kell fogadnunk, hogy nincs tovább. Sokszor mi már tudjuk, hogy rövid időn belül meghal a beteg, ám ő és a hozzátartozói még nem, vagy nem vesznek erről tudomást. Egy több mint kilencven százalékban megégett gyermeket akárhova is visznek, nem éli túl az égési sérüléseit, bármilyen nehéz is ezzel szembenézni.

A sikertörténeteken mindig hamarabb túljutunk, mint a veszteségeken, pedig szerencsére előbbiekből is van bőven. Az újkori traumatológia idején volt olyan beteg, aki politraumatizáltként - combcsont-és medencetöréssel, hasi problémákkal - a műtét után két nappal, mankóra támaszkodva, szembejött velem az osztályon. Ha nincsenek jó minőségű implantátumaink, és nem megfelelő a szervezettségünk, akkor ez biztosan nem sikerült volna neki. Az ilyen esetek kapcsán elgondolkodom, ha ilyen olajozottan működhetne, akkor mégis miért nincs így? A döntéseket sajnos olyanok hozzák, akiknek az adott szakterületre nincs rálátásuk.

- Az vajon miért lehet, hogy a legtöbb traumatológusnak nagy és erős keze van?

- Nekem nincs nagy kezem, ráadásul virsli ujjaim vannak, de erő valóban van bennük. / mutatja mosolyogva a kezét – a szerk. / Erősek vagyunk, mert hosszú időn át dolgozunk nehéz szerszámokkal. Édesapámnak volt ilyen keze, akit nagyon elismertek és szerettek a betegei. Őt láttam fogat húzni úgy, hogy a hetven kilós beteget fél kézzel, a fogánál fogva kiemelte a székből, mivel mélyen ült a foga. Még hegedülni is tudott, szépen muzsikált, édesanyám pedig csodásan rajzolt, így a kézügyességet mindkettejüktől örökölhettem. Anyukám és a nagymamám gyönyörűen varrtak is. A második világháború előtt varrodájuk is volt, ám a varrással felhagyott az édesanyám akkor, amikor a testvéremmel megszülettünk.

- Történt mindez Pécsett.

- Igen, itt születtem, itt is éltem. A Szabadság úti általános iskolába, majd a Széchenyi István Gimnáziumba jártam. Utóbbiban kis osztályunk volt, 22 diákkal, okos gyerekekkel, akik közül sokan továbbtanultak, öten nyertünk felvételt az orvosi egyetemre. Horváth Adolf Oliver tanította nekünk a biológiát, aki természettudós volt, és mindig azt kereste, amit tudunk. Jórészt neki köszönhető, hogy lett belőlem valaki, ő volt az, aki a rossz útról visszaterelt a jóra. / nevet – a szerk. / Mellette édesapám is szerepet játszott ebben, mert nem engedte, hogy a repüléssel foglalkozzak. Csak a Szovjetunióban létezett akkoriban ezzel kapcsolatos képzés, és én nem az a káder voltam, aki erre az útra léphetett. Abban biztos voltam, hogy a manualitásomat szeretném használni, az orvosi egyetemen is efelé mentem. 

- A testvére idősebb Önnél?

- Igen, a nővérem két évvel idősebb, mint én. Őt az elméleti oldala érdekelte az orvoslásnak, pszichiáter lett. Budapesten dolgozott, egy nagyon jó osztályon, a Róbert Károly körúton, szerették a munkatársai és a betegei is. Sok évvel ezelőtt összekülönböztünk, és a kapcsolatunk fellazult. Ebben akkor állt be változás, amikor meghívtak a szigetvári kórház sürgősségi osztályának az átadására, ahol egy előadást is tartottam. Ott összefutottam az intézmény pszichiáter főorvosnőjével, dr. Bender Zsuzsannával, aki elmondta, hogy a nővéremnél tanult, mennyire tiszteli őt, azért is, mert iskolateremtő volt. Kérte, hogy adjam át az üzenetét a testvéremnek. Rávettem magam, hogy felhívjam Évát, és elmeséljem neki, hozzátéve, hogy én is büszke vagyok rá. Innentől kezdve ismét kisimult a kapcsolatunk.

- Gyerekekként jó testvérek voltak?

- Nem. / mosolyog – a szerk. / Rá még nagyon vigyáztak a szüleim, este nyolc órára haza kellett érnie, rám azonban ez már nem vonatkozott. Mindig jobb helyzetben volt nálam, ő volt az okosabb, a szebb. A sok unokatestvérrel nagy volt a család, és nem egyszer mondták édesapámnak, hogy kellene kezdenie valamit velem, mert semmi sem lesz belőlem. Rajtam kívül mindenki kiválóan szavalt, zongorázott, gordonkázott, zsenik voltak. Annyira azért nem éreztem rosszul magam, mert nem vártak el tőlem semmit. Édesapám nem is erősködött, annál jobban örült, ha valamit megoldottam.

- Megérte az édesapja, hogy Önből orvos lett?

- Igen, büszke volt rám, még ha ezt nem is mondta. Alapjaiban bízott bennem, édesanyám pedig nagyon szeretett, hisz én voltam a kisfia. Amikor apám meghalt, akkor derült ki számomra, hogy a baráti köre mennyire segítőkész. A sorsdöntő pillanatokban mindig mellettem álltak, és ez nagyon jólesett nekem. Utólag tudtam csak meg, hogy valójában kik álltak a háttérben.

- A modellezés hogyan jelent meg az életében?

- Mindig szerettem bütykölni valamivel, és a Szabadság úti általános iskolában létezett egy pince, amiből faragtunk egy olyan műhelyt, ahol működhetett a politechnika szakkör. Barkácsolgattunk, és ott találkoztunk két olyan fiúval, akik akkor már egy modellező klubnak voltak a tagjai. Nyárra berendeztük a műhelyt úgy, hogy lehessen benne modellező szakkört tartani. Itt kezdtem el a repülőkkel foglalkozni, tetszett az, hogy készítek egy repülőt, ami aztán repül. Miután a felsőbb évfolyamon végzett gyerekek elmentek, ez is befejeződött, és válaszút elé kerültem. Akkora már két modellező klubja is volt Pécsnek: a központi a Megye utcában, a másik pedig Uránvárosban. Végül a központiba mentem, ahol volt egy nagyon kedves tanárunk, aki sokat foglalkozott velem. Később ezt a két klubot összevonták, de akkoriban már versenyekre is jártam. A körrepülőt választottam, ebben voltam válogatott kerettag 25 évig. A lényege a motor volt, amit meg kellett vásárolni, majd  át kellett alakítani úgy, hogy képes legyen a versenyteljesítményre. Apám ebben is támogatott. A baráti köröm is ebből a közegből került ki, még most is tartjuk a kapcsolatot. Előfordult, hogy egy évben kétszer is eljutottunk versenyekre Nyugat-Európába, amikor mások még csak álmodtak erről. Aztán itt is történtek változások, és az 1986-os pécsi világbajnokság után eljöttem a klubtól.

- Hol lett a csapatuk világbajnoki harmadik helyezett?

- Czestochowában, ahol egy nagyon kellemes versenyt rendeztek. A szocialista országokban igazán kitettek magukért a rendezők, egy hétig tejben-vajban fürösztöttek minket, nem volt zsúfolt a program, tudtunk edzeni, fel tudtunk készülni a futamokra. Laza verseny volt, függetlenül attól, hogy nagy volt a tét. Klassz és mozgalmas életszakasz volt ez.

- A klubtól való távozása hasonlított a klinikától való elválására? Azaz megelégelte, becsukta az ajtót és nem nézett hátra?

- Igen, mert csak így tudtam megválni attól a jótól, amit szerettem. Amikor már nem tudtam örülni az eredményeimnek, mert megkeserítették a körülmények, akkor el kellett köszönnöm. Nehezen viselem a méltánytalanságot és a hazugságot. Pedig nagyon sokat dolgoztam, hisz tavasztól késő őszig a klubban éltem. A tudományos munkámat is ehhez igazítottam, az ősztől tavaszig zajlott. Forgon professzor egyszer meg is kért arra, hogy döntsem el, modellező, vagy traumatológus akarok-e lenni. Ez el is dőlt, amikor kiléptem a klubból.

- Nehezen bocsát meg?

- Ha valaki őszintén odaáll elém, akármilyen baklövést is követett el, akkor nem. Amit nem bírok, ha a butasága mellett valaki a saját igazát szajkózza ahelyett, hogy bevallaná, hibázott. Forgon mindig azt mondta: főnökként mindent megtehetek, csak igazságos legyek. Emiatt sokszor nagyon keményen bántam a munkatársaimmal, de amikor tisztázódtak a dolgok, elfelejtettem a történteket, és nem maradt bennem tüske. Karlinger klinikáján - ahol nevelkedtem - ha csináltam valami turpisságot, a főnök nem döngölt a földbe, hanem hagyta, hogy a saját levemben főjek. Ezt nem szerettem, ezért igyekeztem másként eljárni. Jobb az, ha az embert ledorongolják, és ha tudja, mit, miért kapott, mintha magában fortyog.

- Említette, hogy dékánhelyettesként is tevékenykedett.

- Igen, három évig. Létezett egy kis műhely, ami dr. Németh Péter köré csoportosult. A magját ennek a jelenlegi rektorunk, dr. Miseta Attila professzor, dr. Csernus Valér anatómus professzor, és én alkottuk. Sokat beszélgettünk a kar jövőjéről, a fejlődés lehetőségeiről, rendszeresen találkozgattunk, jóban voltunk. Ha jól rémlik, egy ember szavazatán múlt az, hogy dr. Németh Péter csapata került ki a választáskor győztesen, dr. Sümegi Balázs professzorék mellett. Én a minőségbiztosítási dékánhelyettesi címet kaptam meg. Ehhez eleinte nem álltam hozzá jól, nem mértem fel, mit jelenthet ez hosszú távon, azonban ez megváltozott. Rájöttem ugyanis arra, hogy egy klinika működéséhez fontosak azok a szabályok, protokollok, eljárásrendek, amiket mindannyiunknak be kell tartani. Ha ezek mentén dolgozunk, az megkönnyíti a munkánkat, és leegyszerűsíti a folyamatokat. Az általam vezetett klinika aztán az élen járt ebben dr. Vámhidy László kollégám jeles közreműködésével, aki szoros kapcsolatban volt a CERTOP Kft.-vel, továbbá Kovács Árpádnak köszönhetően, aki az egyetem részéről segített. Ez a rendszer a peres ügyek kapcsán is védelmet jelentett, hisz a szabályzat betartása által nem lehetett kikezdeni minket. Azon igyekeztünk, hogy az egyetemen is bevezetésre kerüljön.

- Törvényszéki szakértő-e még?

- Igen. Amikor az első Orbán-kormány regnált, és dr. Dávid Ibolya volt az igazságügyi miniszter, már akkor esküt tettem, ám jó darabig nem kerestek, és ezért lemondtam erről a feladatkörről. Azt ugyanakkor tudták a pécsiek, hogy van hozzá affinitásom. Klinikaigazgató koromban dr. Bajnóczky István professzor sokszor meghívott szakérteni, később rendszeresen dolgoztam együtt dr. Jegesy Andreával is. Jelenleg dr. Kozma Zsolttal, az Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatójával és csapatával tevékenykedem. Szakkonzultáns vagyok, és nagyon élvezem. Amikor megyei, majd regionális traumatológiai szakfelügyelő voltam, rendszeresen jöttek hozzám a panaszos betegek, általuk tudtam meg, hogy milyen az egyes intézetekben az ellátás, mert az állapotukból sok mindent le tudtam mérni. Ugyanez érvényes a törvényszéki területen is. Egyes esetekben a problémás ellátás bizonyosodik be, míg máskor a beteg felelőssége. Bevallom, nagyon irigylem Kozma doktort, mert remek csapata van, élmény velük dolgozni. A szakmai oldalt én képviselem, a jogi részt pedig ők.

- A modellezés továbbra is jelen van az életében?

- 2008 után volt egy fellángolásom, de aztán az abbamaradt, mert ez a hobbi sok időt igényel. Van otthon egy-két repülőm, amikkel szoktam játszani, és van drónom is, olyan, amit folyamatosan irányítani kell. Az udvaron üldögélve elvagyok velük. Arra már nem vágyom, hogy autóba üljek, cipekedjek, és kimenjek a legelőre reptetni.

- Népes a családja: három gyermeke és tíz unokája van.

- A legidősebb fiam, Zoltán, Pécsett volt szájsebész, majd elköltözött Győrújbarátra, és onnan jár többfelé dolgozni. Győrött és Sopronban is rendel, de engem általában Budapesten lát el. A felesége fogorvos, neki szerencsére van fix helye. Náluk három gyermek van. A középső lányom, Rita, sokáig volt főállású anya, neki négy gyermeke van. Eredetileg magyar-angol szakos tanárnő, egy budapesti katolikus iskolában dolgozik, és nagyon szereti a munkáját. A legkisebb lányom, Kata, a második házasságomból született, ő Németországban ment férjhez, mivel a párja a Siemens-nél fejlesztőmérnök. Próbáltak hazajönni, de itthon nem kapott volna a férje megfelelő állást. Nekik is három gyermekük van. A feleségem röntgenasszisztensnő volt, ő is a klinikán dolgozott, ám amikor összeházasodtunk, eljött onnan. Átkerült a MÁV-hoz, ahol pár évig nagyon jól érezte magát, ám onnan is el kellett távoznia, mert az egészségügy áldozatává vált. Volt két műtétje, amikből szerencsére kikeveredett, de rokkantnyugdíjas lett. Főállásban engem támogatott, mindent megteremtett és teszi ezt ma is, hogy nyugodtan élhessek a szakmámnak. Ha nincs mellettem ilyen társ, akkor lehet, hogy megbicsaklott volna a pályám. Nagyon hálás vagyok neki, mert mindig maximálisan kiszolgált engem és a gyermekeinket is.

- Sokszínű életet él, belefér ebbe még valamilyen szabadidős tevékenység?

- Az olvasás és a tévézés még belefér. Különösen szeretem az angol történésznő, Philippa Gregory könyveit, aki VIII. Henrik koráról ír. Ami megjelent tőle Magyarországon, azt mind elolvastam. A televízióban a híreket nézem, mindig várok valami jó hírt, de abból kevés van, / mosolyog – a szerk. / no meg a sorozatokat, amikben a rossz elnyeri méltó büntetését. / nevet – a szerk. / Legutóbb a „Hegyi doktor újra rendel” című filmet töltöttem le, ami arra tökéletesen megfelelt, hogy lazítsak, kikapcsoljak.