Dékáni Hivatal

Hírek

„Az élet veszélyes vállalkozás, még senki sem élte túl”

2019. május 16, csütörtök

- portrébeszélgetés dr. Ternák Gáborral, a Műveleti Medicina Tanszék professzorával

Sok olyan emberrel találkoztam, aki elkötelezett a küldetésében, és a hivatásáért nem kevés áldozatot hoz. Ám olyan kevés akadt, aki akár az életét is adta volna érte. Ő ezen kevesek közé tartozik. A tanulni vágyása, később a feladattudata hajtotta Afrikába, Laoszba, az Öbölháborúba, Kambodzsába és Srí Lankába is. Egyetlen cél lebegett előtte: menteni a menthetőt, és gyógyítani, akit csak lehet. Tette ezt évtizedeken át megkérdőjelezhetetlenül, állhatatosan, töretlenül. Csoda, hogy túlélte mindazt, amit a saját maga számára szabott. Bátorsága révén ugyanakkor olyan lehetőségekhez, tapasztalásokhoz jutott, amelyek szavakkal, egy néhány oldalas életút összegzésében csak nehezen visszaadhatóak. A legtöbbet a válaszok utáni csendből, és a mondatai mögötti tartalomból tudtam meg és éreztem át abból, miként varázsolhatja el a fehér embert a mangó illata, a színek kavalkádja, az afrikaiak fura, érdekes, egyszerűségében szerethető világa. De itthon is beírta magát a betegek emlékezetébe, ahogyan orvostársaiéba, és a köz életébe is. Küldetésének érezte tudása átadását, a hazai betegellátás fejlesztését, a politikai-társadalmi változásokban való aktív szerepvállalást, továbbá fontos ügyekben hazája képviseletét is. Csak kapargatni lehet a felszínét annak az ámulatba ejtő életútnak, amit dr. Ternák Gábor, a Műveleti Medicina Tanszék professzora járt végig.

 

Schweier Rita írása

 

-Azt mondta, hogy délután három órakor találkozzunk, mivel délelőtt a komlói kórházban rendel.

-Ott van a nyugdíjas állásom, egy krónikus belgyógyászati és ápolási osztályon dolgozom, ahol körülbelül nyolcvan beteg van. Nagy örömmel végzem a beosztott segédorvosi munkát, egyedüli orvosként. Mivel ezek az emberek nagyon betegek, ezért akut beavatkozásokra náluk már nemigen kerül sor, inkább - modern szóval élve - a menedzselésükről van szó.

-Miért épp Komlón? Miért nem Szekszárdon vagy Pécsett, ismerve korábbi kötődéseit?

-Egyszerűen azért, mert onnan kaptam ajánlatot. Lehetséges, hogy visszamegyünk Nigériába, mivel az egyik egyetemre kineveztek professzornak, ám a munkavállalási engedély beszerzéséről elfeledkeztek. Az volt az eredeti koncepció, hogy a kinti egyetemen tanítok, és mellette betegeket is ellátok, de az is lehet, hogy semmi nem lesz belőle. Azt sem bánnám, mert az itthoni konstrukcióban is jól érzem magam.

-Tényleg nem bánja? Álmaiban már nem térnek vissza Afrika tájai, a mangó illata?

-/ mosolyog – a szerk. / Van nosztalgiám, bármikor visszamennék, de már nem mindenáron. Több mint tíz évig voltam zűrös helyeken, abból majdnem nyolc évet töltöttem Afrikában. Az utolsó periódusban - 2014. november elsejétől 2018. július 15-ig - nagykövetként voltam jelen Nigériában, ahol minden második hétfőn és kedden, a fővárostól háromszáz kilométerre található egyetemen is oktattam. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy képviselhettem az országot egy ilyen kemény helyen, és igyekeztem jól elvégezni a feladatomat.

-Meg sem fordult a fejében, hogy nem vállalja el, pedig többen is ódzkodtak ettől a feladattól.

-Valóban nem. Megértettem azokat is, akik visszamondták a lehetőséget, ám én örömmel mentem.

-Nem tartott sem a terroristáktól, sem az ebolától.

-Nem vagyok félős alkat. / mosolyog – a szerk. /

-Miért kellett Önnek mindig a „zavarosban halászni”? Nem tartotta drágának az életét?

-Hadd mondjak erre egy példát: utoljára 1984-ben voltam szabadságon, amikor elmentem két hétre a Balatonra, de már a második héten nagyon untam magam. Nem tudok anélkül létezni, hogy ne legyen körülöttem nyüzsgés, pezsgés, kihívás. Az nekem nem élet, hogy reggel elmegyek otthonról, majd este hazamegyek, megeszem a bablevest és nézem a tévét. Fontos, hogy oda tudjam tenni magam valami mellé, innovatív lehessek, és érdekes feladatokat oldhassak meg.

-Ezzel többen vagyunk így, mégsem tesszük kockára az életünket.

-/ mosolyog – a szerk. / Nem az életveszélyt kerestem az Öbölháborúba sem, és villogni sem akartam azzal, milyen veszélyes helyen vagyok. Ezek a veszélyek részét képezték a munkámnak, orvosi, embereket segítő feladatot láttam el mindenütt. Azt pedig tudomásul vettem, hogy ezt a feladatot olyan helyeken végzem, ahol érhetnek akár fegyveres atrocitások is.

-De azzal csak számolt, hogy elveszítheti az életét.

-Erre sokszor csak utólag döbbentem rá, előre sosem rettegtem tőle. Ha ott a feladat, arra kell koncentrálni. Amikor fiatal orvosként először voltam Nigériában, akkor Lassa-lázas betegekkel találkoztam. A Lassa-láz olyan, mint az ebola. Nem volt szkafanderünk, egy szál köpenyben vizsgáltam meg őket, de nem gondolkodtam arra, mi lesz, ha elkapom tőlük a betegséget. Utólag érzékeltem csak, hogy milyen komoly betegség közelébe kerültem. Szerencsére nem kaptam el. Bennem nagyon erősen munkál a kötelesség- és küldetéstudat. A feladatommal járó macerákat amennyire lehetett, igyekeztem kivédeni, de ezeket a munkákat is el kellett végezni ott, és olyan körülmények között, ahol ezek voltak.

-Ön vallásos ember?

-Hívőnek vallom magam, de nem járok templomba. Nagyon vallásos családban nőttem fel, főleg a nagymamám volt vallásos, és én is jártam ministrálni. Ahogyan nőttem, ez háttérbe szorult. Harmadéves egyetemista voltam, amikor a kórbonctan előadáson az egyik padba vésve ezt olvastam: „A kevés tudás elvezet, a sok tudás visszavezet.” Ezt így élem meg. Sok minden történt az életemben, ami a hitemben megerősített. Az Öbölháborúban például az utolsó scud rakéta nyolcszáz méterre repült el a mi házunktól, de minket is telibe találhatott volna.

-Más lehet a halállal a kapcsolata, mint egy átlagembernek.

-Ezt nem tudom. Tudomásul veszem, hogy megszületünk, élünk, aztán meghalunk, de az utolsó fázist nem mi döntjük el. Orvosként sok halált láttam. A kisgyerekek halála mindig mélyen megrendített, azt nem lehet megszokni.

-A küldetéstudata adta az erőt és a hitet.

-Igen. Sosem akartam más lenni, mint orvos, és ha elölről kezdeném, akkor is ugyanezt csinálnám. Már általános iskolásként döntöttem erről, és nyolcadikosként be is jelentettem a családnak, hogy a pécsi orvosi egyetemre megyek. A nagybátyám révén volt ide kötődésem. Ő jogásznak készült, de a háború, és a betegsége miatt nem tudta befejezni a jogi egyetemet.

-Miért éppen orvos?

-A családunkban rengeteg nyomorúság, betegség volt, örökletes betegségek is, és nagyon sok szomorúság. Az is motivált, hogy próbáljak segíteni rajtuk.

-Zalaegerszegen született, második gyermekként.

-Az édesapám özvegyember volt, amikor elvette édesanyámat feleségül, ezért van egy mostohanővérem, aki még él, jelenleg 83 éves, és volt egy húgom, aki azonban már meghalt. A születésem előtt volt egy bátyám is, aki a Pécsi Gyermekklinikán hunyt el vérhasban, kétéves korában. Apai ágról senkit sem ismertem, mert mindenki meghalt tuberkulózisban. Az anyai ág Zala megyében élt, Baranyához kötődött. Alibánfa nevű faluban az egyik dédapámnak emléktáblát is állítottak, aki néptanító volt. 

-A szülei meddig éltek?

-Édesanyám 78 évesen, édesapám 86 évesen halt meg, mindketten szép kort megéltek. Az életünkre a sok betegség mellett rányomta a bélyegét az anyagiakkal való állandó küszködés is, sokat nyomorogtunk. A mindennapokért folytatott küzdelem gyakran vitákat szült, amit nagyon nehezen éltem meg. A családban mindössze két épeszű és fizikumú ember volt, az édesapám és én.

-Mivel foglalkoztak a szülei?

-Édesapám a születésem idején kiskereskedő volt, Zalaegerszeg mellett volt egy aszalt szilva gyártó kis, családi vállalkozás, amit azonban 1948-ban elvettek. Édesanyám háztartásbeli, a nagypapa pedig első világháborús katonatiszt volt, aki a nagymamám elbeszélése szerint megzenésítette a családi vagyont. Édesapám később elment gyári munkásnak a téglagyárba Zalaegerszegen, ahol gyakran kommentálta az akkori pártlap, a Szabad Nép cikkeit, amit az illetékes elvtársak zokon vettek. Megkardlapozták és égő cigarettát nyomtak a fülébe, hogy leszoktassák erről.

-Gyermekkorát az időszakos ájulásai is megnehezítették.

-Igen, ezek vélhetően az alacsony vérnyomástól voltak, no meg attól, hogy nem volt elég kalóriadús a táplálkozásunk. A ministrálások során ez rendszeresen előfordult, a papok már tudták előre, hogy ez bekövetkezik, és amikor elkezdtem kókadozni, időben kiküldtek a levegőre. Eldobtam magam később is, amikor egyetemista voltam és az ottani kórusban énekeltem, a basszus szólamban. Ez az ájulás akadályozott meg abban, hogy sebész legyek, pedig az a szakma is nagyon érdekelt, ám sajnos nem tudtam sokáig állni. Felnőttként is rám tört Afrikában, amikor az agyhártya gyulladásos járvány zajlott. Akkor az volt az oka, hogy minden éjszaka behívtak, napok óta nem aludtam, és éppen lumbálni tanítottam az egyik medikus lányt, amikor elvágódtam. Mindenki elrohant, azt hitték, földobtam a talpam. / mosolyog – a szerk. /

-Nem kétlem, hogy jó tanuló volt.

-Igen, egyszer voltam csak négyes rendű, a gimnázium első osztályában.

-Baján volt gimnazista. Hogyan kerültek Zalaegerszegről Bajára?

-Az édesapám bajai születésű, a Ternákok ott élnek. Felfedezte a rokonait, akiket meglátogattunk, és aztán ott ragadtunk, de nem bánom, mert a III. Béla Gimnázium nagyon jó iskola volt. Humán beállítottságú realista voltam / nevet – a szerk. /, mindig én tudtam a legtöbb verset, nagyon szerettem megtanulni és mondani őket, de mégsem ebbe az irányba mentem. Nekem az orvoslás a karmám, ez meg volt írva.

-Gyönyörű, mélyen zengő hangja van, el tudom képzelni, ahogyan szaval.

-Amikor az Öbölháborúba készültünk, mindenkinek titkosítva volt a neve, ám én nem maradhattam inkognitóban, mert a hangomról megismertek a betegeim, akár a rádióban, akár a televízióban nyilatkoztam.

-Azonnal fölvették a pécsi egyetemre?

-Igen, bár nem voltam igazán megfelelő káder a kispolgári származásom révén, holott a szocializmus fénykorában, amikor gyerek voltam, tényleg semmink sem volt. Csak kenyeret ettünk, nem volt másunk, a vitaminhiány miatt mindannyiunknak kirepedt, vérzett az ajka, kihullottak a fogaink. Enyhe skorbutunk lehetett. A felvételire az egyik osztálytársammal jöttem, életemben nem jártam előtte Pécsett. Leszálltunk a kis állomásnál, és kerestük a kollégiumot, ám közben megéheztünk, és betévedtünk egy étterembe, amiről kiderült, hogy a város leghíresebb késdobálója. Ott azért megebédeltünk. / mosolyog – a szerk. /

-Már akkor is a legjobb helyre tévedt.

-/ nevet – a szerk. / Valóban, mindenesetre megmondták, merre találjuk a kollégiumot. Ott aztán voltunk vagy harmincan, köztünk több, nagyhangú fiatal is, akik ugrásra készen álltak a pályára, biztosak voltak magukban, ezért elmentek bulizni. Ketten maradtunk csak a kollégiumban, mi még éjszaka is tanultunk, és érdekes módon mindkettőnket felvettek, ám a bulizókat nem. Kiderült, hogy az említett késdobáló a későbbi újságos körzetemben volt. Az egyetem alatt kénytelen voltam munkát vállalni, ennek része volt az újságkihordás is, harmadéves koromtól. Reggel fél ötkor keltem, befutottam a postára, majd hátamon az újságokkal szaladtam a körzetbe, ami a mostani, Lánc utcai rendelőnél kezdődött. A betegeim később emlékeztek arra, hogy én voltam a „szaladós újságos”. A másik munka a vagonrakodás volt, ami nagyon megterhelt, mert húsz tonna szenet raktunk ki ketten a szobatársammal, ötven forintért. 

-Kapott ösztöndíjat?

-Igen, de nem volt elég, mert csak annyit tanultam, amennyit kellett, kitűnő nem voltam, inkább jeles, illetve jó rendű. Az egyetemen már nem voltam güzülős.

-Az igazán elesettekhez való odahajolás fakadhat a gyermekkori szegénységből, nélkülözésből is?

-Meglehet, mert mindig az volt a szándékom, hogy segítsek a fizikailag, anyagilag, lelkileg ronccsá lett embereken. 

-Volt olyan ember a családjában, akinek a sorsa különösen mélyen érintette?

-Igen, édesanyám öccse, a nagybátyám, aki nagyon okos volt, és nagyon szerettük egymást. Ő volt az első, akinél kiderült, hogy az örökletes, izomsorvadásos betegségben szenved. Hárman voltak testvérek, édesanyámnál és a húgánál idősebb korukban jött elő. A nagybátyám foggal-körömmel küzdött, hogy legyen belőle valaki, de a jogi egyetem utolsó évében már annyira lesorvadt a lába, hogy nem tudott menni, így nem is tudta befejezni. Végül megtanulta a grafológiát, és a szocializmusban ő volt az egyetlen működő grafológus. Biztosan ez is motivált abban, hogy sikerüljön elvégeznem az egyetemet. Hozzá nagyon kötődtem, ő volt a példaképem.

-Szerencsésnek, kiválasztottnak gondolhatta magát.

-Igen, úgy éreztem, hogy a sok nyomorúság mellett jutott nekem valamiféle talentum, ami segít abban, hogy elérjem a célom. A családban is nagyon büszkék voltak rám, és ez hatalmas erőt adott.  Emlékszem, mennyire féltett a nagymamám a tevehajcsároktól, amikor Nigériába mentem. / mosolyog – a szerk. /

-Jó mesterei voltak az egyetemen is?

-Kiválóak voltak az akkori professzorok, például dr. Romhányi György, akinek az említéséről az akkori pécsi diákok ma is megismerik egymást. Mostanság sajnos már nincsenek ilyen kivételes személyiségek, bár professzorból akad bőven.

-Ő miben volt példakép?

-Az emberségében. Tudást lehet szerezni, de emberséget nem. Ő igazi tanító volt, aki emberséget is oktatott.

-Önből mégsem lett patológus.

-Valóban nem, mert nem tudtam, hogy onnan át lehet menni betegeket gyógyítani, és nekem az volt az elsődleges célom. Akkoriban még a fejünk fölött döntöttek az álláselosztásokról. Amikor hatodévesek voltunk, a társaim közül ötvenen lettek párttagok, én azonban nem, a gyomrom fordult fel tőlük.

-Hogyan irányult az infektológia felé?

-Merő véletlenségből, ott épp volt egy álláshely, amit megpályázhattam. Szerettem csinálni, és egyre érdekesebbé vált számomra, már csak azért is, mert kevesen foglalkoztak ezzel a szakterülettel. A felfedezés öröme hajtott, hisz rájöttem, hogy ez sokkal többről szól, mintsem arról, hogy valakinek hasmenése van. Ha valaki nephrológusnak vagy kardiológusnak áll, az egy bizonyos szervre koncentrál, az infektológia azonban egy differenciál-diagnosztikus ágazat, ismerni kell mindazon betegségcsoportokat, amik a kórképeket okozzák. Ez nagy kihívást jelentett. Már főorvos voltam Szekszárdon, amikor az egyik fiatal kollégámat nagyon elmarasztaltam, mert azt referálta, hogy az új beteget - annak előzetes kikérdezése nélkül - elküldte röntgenre. Számára nem a beteg volt az első, holott az a legfontosabb, amit ő mond, nem pedig az, amit én gondolok a betegségéről.

-Nem is tehetett volna másként, hisz dr. Hámori Artúr professzor megmondta, hogy a betegnek mindig igaza van.

-Még akkor is a betegnek van igaza, ha tanulatlan. Ő érzi a saját testét, még ha az összefüggéseket nem is látja. Ezekre nagyon kell figyelni, ahogyan arra is, amit az ápolónővér mond a beteg állapotáról, mert az apró jelek árulkodóak.

-A Baranya Megyei Kórház infektológiai osztálya volt az első munkahelye. Milyenek voltak akkor a körülmények?

-Jelenleg ez az F épület, amit 1905-ben építettek. Magán viselte a régi kórházi szerkezetet, aminek sok előnye és hátránya is volt. Hiányzott az infrastruktúra, közösek voltak a mellékhelyiségek, nagyok a kórtermek. Az azonban előnye volt, hogy a klasszikus gyógyítás tudományát a nagy mesterektől lehetett megtanulni. Ma ez már nem így van, és ha az egészségügy dehumanizálódása folytatódik, akkor a beteg már nem lesz érdekes, a paraméterei alapján döntik el, mi a betegsége.

-Ki volt a mestere az infektológián?

-Dr. Barna Kornél, aki öreg klinikus volt. Tőle lehetett tanulni fizikális betegvizsgálatot is, ma sok fiatal azt sem tudja, hogyan kell ezt csinálni. A betegségek megjelenési formáiból is sok mindent meg lehetett tudni, laboratóriumi vizsgálatok nélkül is.

-Innen ment el Nigériába és Laoszba is.

-Hat évvel a végzés után mentem el Nigériába, majd ezután nemsokára Laoszba is. Ezeken a helyeken tanultam a legtöbbet, ma is abból élek, hogy nagyon sok beteget, sokféle betegséget láttam.

-Bátor volt, hogy 29 évesen nekivágott a világnak.

-Engem ez vonzott, ez az érdekes, egzotikus világ, ahol egy fiatal orvos sokat tehet. Azoktól is jó tapasztalatokról hallottam, akik már jártak ott. Nem mellesleg pénzkeresetnek sem volt rossz. Közben azért képeztem magam ezekből a betegségekből, az infektológia tudománya jó alapot adott erre, maga a szemlélet is, hogy tudjam, mi a dolgom ott. Az elején természetesen sok kudarc ért, mert nem ismertem fel sok olyan betegséget, amelyet kellett volna, de támaszkodtam az ottani középkáderekre, akik jártasabbak voltak abban a világban. Később a fiatal kollégáimat is rábeszéltem arra, menjenek ki, szerezzenek tapasztalatot, és többeket sikerült Kenyába kijuttatnom.

Igazán a betegségek sokszínűsége fogott meg, a tankönyvekben leírtak ott klasszikusan jelentek meg, kézzel foghatóak voltak. Ilyen problémákkal itthon nem találkozhatott az ember, mert vagy visszaszorultak, vagy nem is léteztek. Valódi kihívást jelentett, hisz pusztán a klinikai jelek álltak a rendelkezésemre ahhoz, hogy behatároljam, mivel állok szemben. Nem volt módom arra, hogy laborral vagy röntgennel is alátámasszam, amit tapasztalok. A gyógyszerellátás nem volt annyira rossz, mert amit elloptak a patikából vagy a kórházból, azt a piacon vissza lehetett vásárolni, de a kiegészítő diagnosztikus lehetőség a nullával volt egyenlő. Akkor örültem igazán, ha a gyógyszerre jól reagált a beteg.

-Ott mást jelentett a siker.

-Igen, ott valóban orvosnak érezhettem magam, és erősödött az önbizalmam, ha tudtam jót tenni. Az idő múlásával pedig már egyre könnyebben meg tudtam állapítani, mi lehet a baj. Arra is rá akartak venni, hogy operáljak sérvet, vagy vezessek szülést, de ezeket már nem vállaltam be.

-Más jellegű volt ott az orvos-beteg kapcsolat is?

-Igen, ott az orvosnak sokkal nagyobb a tekintélye, félistenként tekintettek rám. De én nem szálltam el attól, hogy élet-halál ura vagyok, minden beteggel közvetlen volt a kapcsolatom, megérintettem őket, közel mentem hozzájuk, kikérdeztem őket. Nem mindenki bánt így velük. Volt olyan kolléga, aki a főnővérnek szólt, hogy nyomja meg itt vagy ott, és ha fájt a betegnek, akkor abból megállapította a diagnózist.

-Milyen nyelven beszélt a betegekkel?

-Volt egy tolmácsom, akivel angolul kommunikáltam, ő pedig lefordította a mondandómat a törzsi nyelvekre. Egy idő után megtanultam hauszául annyira, hogy a betegeket ki tudtam kérdezni a saját nyelvükön. 

-Hány nyelven beszél összesen?

-Csak angolul tudok felső szinten, és franciául társalgási szinten. A nyelvekhez nemigen volt tehetségem, komoly energiabefektetés volt a megtanulásuk.

-Mennyi idő kellett ahhoz, hogy be tudjon ott illeszkedni?

-Ez egy folyamat volt, igazán megszokni az ottani létet sosem tudtam. Meg kellett tanulnom az adott körülmények között létezni, az adott forrásokból gazdálkodni. Megvoltak azok a protokollok, amiknek alapján például a vizet tisztítottuk, vagy elmentünk a piacra bevásárolni. Ami a leginkább zavart, az az emberi élet semmibe vétele volt. Ha valaki meghalt, kicsit sírdogáltak, aztán mentek tovább. Azt a brutalitást is nehezen kezeltem, ahogyan az emberek bántak egymással. Tudomásul kellett vennem, hogy nem tudnak úgy élni, hogy kizárják azokat a veszélyeket, amik a létüket lerövidítik. Az utak, a kocsik állapota miatt rengeteg volt a baleset naponta. A kígyókkal és a skorpiókkal sem lehetett összebarátkozni, folyamatosan figyelni kellett a lábunk elé, vinni botot vagy kardot magunkkal, amivel összevagdaltuk a kígyókat. Mindez része az ottani életnek.

-Leginkább a mangó illata tartotta fogva?

-/ mosolyog – a szerk. / Az is, nagyon erős, fűszeres illata van a virágjának, ami először akkor csapott meg, amikor megérkeztem Afrikába, a száraz évszak végén. A trópusokon alapvetően is érezni lehet valami különös egyveleget, ami a dohból, a füstből, a virágokból adódik össze. Ez speciális érzést generál az emberben, ahogyan az a rengeteg, ragyogó szín is, ami körülveszi az embert. De hozzátartozik Afrikához a sárkunyhók világa is, amiknek a tetejét bádog vagy nád fedi. Itt a nyomor az úr, érezni lehet a szabadon égő tűz füstjét, ami ugyancsak különös hangulatot, érzést kelt, és amiért az ember mindig visszavágyik. Mielőtt elmentem nagykövetnek Nigériába, folyamatosan Afrikáról álmodtam. Erről írtam is „A mangó illata” címmel megjelent önéletrajzi művemben, és a „Daktari” címmel megjelent folytatásban is. Érdekes, amióta utoljára kint voltam, már nem álmodom róla. Azért lehet ez így, mert beteljesedett a küldetésem.

-Az első felesége - aki matematika-fizika szakos tanárnő volt, ma már nyugdíjas - Önnel tartott az első nigériai útjára, ám utána elváltak. Ezt ő előre be is jelentette.

-Valóban beváltotta az ígéretét. Már az utazás előtt is voltak problémák köztünk, így vélhetően akkor is elválunk, ha nem megyünk el együtt Afrikába. De számára is hasznos volt ez az út, mert kiválóan megtanult angolul, és ő is megszerette ezt a kontinenst.

-Gyermekük nem született.

-Nem, a második házasságomból van két nevelt lányom.

-Nigéria után hogyan következett a laoszi kiküldetés?

-Az merő véletlen, hogy épp Laoszba kerültem, elmentem volna máshova is, mert úgy éreztem, ennyi tapasztalat még nem volt elég. Az egyik kollégám – aki a kormány delegáltjaként eltöltött ott két hónapot  – javasolta, hogy jelentkezzek oda. 1980 novemberében indultam, és több mint két évig voltam ott. Egy egészen más világba csöppentem, egy kommunista rendszerbe, annak is a viccesebb formájába. Ott az emberek barátságosak és vidámak voltak, „építették a szocializmust”. Mostanában úgy hallom, hogy sok a gazdag ember, és ugyan lopják a köz vagyonát - ahogyan ez sok fejlődő országban szokás -, de lazán élnek, és a kínai minta szerint építik a kapitalizmust. Ott is érdekes betegségekkel találkoztam, a parazita betegségek például részben hasonlítottak azokra, mint amiket Afrikában tapasztaltam.

-Nagyobb sikerrel járt a diagnózis terén, mint Afrikában?

-Ott sem volt egyszerű a dolgom, mert röntgen ugyan volt, de valódi laboratórium nem. Néhány alapvizsgálatot sikerült elvégezni, de szakemberek nem léteztek hozzá. A legtöbbjüket azért küldték el egy hároméves egészségügyi iskolába, mert kiválóan ellátták a partizánokat rizzsel, vagy épp az első géppuskások voltak. Orvosi dolgokról képtelenség volt velük beszélni. Akadt azért néhány régi kolléga, akiknek támaszkodhattam a tanácsaira, bár a kintiek jó része vetélytársat látott bennem, és sok előítélettel meg kellett küzdenem. Ez így volt Afrikában is, ott például az egyik indiai kolléga hitte azt magáról, hogy ő a világ közepe, és engem levegőnek nézett. Arról természetesen fogalma sem volt, hol van Magyarország, mi itt a hivatalos nyelv. Meg kellett küzdenem azért, hogy elhiggyék, én is értem a szakmámat. Emiatt aztán főleg a klinikai tapasztalataimra hagyatkoztam, no meg a szakkönyvekre, amiket elvittem magammal. Nigériába is legalább negyven kilogramm könyvet cipeltem.

-Hazatérve érezte a megbecsülést azok után, hogy megjárta a fél világot?

-Igen, azt respektálták, hogy a megszerzett tapasztalatot tudtam hasznosítani a napi betegellátásban. Laoszból való hazaérkezésem után, 1983-ban mentem el Szekszárdra, az infektológiai osztály vezető főorvosának.

-13 éven át volt főorvos Szekszárdon, nem is értem, hogyan bírta egy helyben ennyi ideig.

-/ nevet – a szerk. / Nehezen, majdnem elmentem közben Líbiába, ám rájöttem, hogy itthon kell gyarapítanom a szakmai és tudományos munkámat. Az is visszatartott, hogy jól éreztem magam Szekszárdon.

-Laoszban történt még egy fontos dolog: szerelmes lett.

-/ mosolyog – a szerk. / Ez egy romantikus történet, ami a laoszi posta előtt kezdődött, ahol rám mosolygott egy gyönyörű hölgy, és én azonnal tudtam, hogy ő lesz a feleségem, bár fogalmam sem volt, ki ő. Később az egyik betegemmel sörözgettem, amikor ez a hölgy épp arra sétált a barátnőjével. Mivel a betegem ismerte, behívta őket, és onnantól már ment minden, mint a karikacsapás. Két nap múlva hozzám költözött, és már majdnem negyven éve együtt vagyunk. Ő akkor már elvált volt, és sokat segített abban, hogy összeházasodhassunk. Az ottaniak ugyanis nem értették, hogyan lehet az, hogy egy idegen elhoz egy laoszi nőt. Anita – ahogyan később hívta magát – azonban kiválóan tudta, kinek kell adni húsz dollárt, vagy épp egy pár cipőt, kit kell megetetni ahhoz, hogy révbe érjünk.

-A szociális, kulturális és egyéb különbségek miatt kellett-e küzdeniük azért, hogy összeillő párt alkossanak?

-Amikor mi találkoztunk, én már elváltam, és nagyon magam alatt voltam, szerettem volna valakit magam mellé. Arra gondoltam, hogy ha hazajövök, akkor az első nőt, aki hozzám szól, feleségül veszem. / mosolyog – a szerk. / Az ázsiai nőkről tudni kell, hogy a kultúrájukból adódóan nagyon megadóak, támogatóak, nekik a család a fontos, és nem az önmegvalósítás, és ez nagyban megkönnyítette a dolgom. Nagyon sokat köszönhetek Anita támogatásának, rá mindig, mindenben számíthattam. A mi esetünkben fokozottan igaz az, hogy a sikeres férfi mögött egy nő áll.

-Akkor is megadóan bólogatott, amikor Ön úgy döntött, hogy elmegy az Öbölháborúba?

-Akkor épp nem, szegény a szüleimnek sírt. A fizikai veszélyhelyzet mellett - mivel a nevem nyilvánosságra került -, attól is féltünk, nehogy őket érje valamilyen atrocitás. Csak utólag tudtuk meg, hogy ez a veszély nagyon is valós volt.

-Oda miért ment el?

-Tudtam, hogy nagy a családjuk, és ha velem bármi történik, nem maradnak egyedül. Bevállaltam azt a feladatot, hogy képviselő leszek, és ha már döntöttünk arról, hogy küldünk oda egy kontingenst, akkor muszáj volt nekem is velük menni. Ezt Anita megértette, de természetesen nagyon aggódott értem.

-Ön akkor már az MDF országgyűlési képviselője volt.

-Igen, Antall József miatt mentem el az MDF-be, őt igazi államférfinak tartottam, az ő személyisége biztos pont volt előttem. Szelíd volt, de nagy stratéga, és előrelátó személyiség, aki mindent megtett azért, hogy béke és nyugalom legyen az országban. Előtte orvosklubot működtettem Szekszárdon, ahova sok neves politikai személyiség is eljött, innen ismertek. Nem akartam MDF-tag lenni, mert nagyon heterogén csapat volt, de amikor Antall lett az elnök, 1990-ben mégis úgy döntöttem, hogy belépek. Sokat beszélgettünk, respektáltuk egymást. Érezni lehetett akkoriban, hogy valaminek változnia kell, de nem volt mindegy, milyen irányban. Én egy higgadt, birkatürelmű embernek tartom magam, és azt gondoltam, hogy erre a higgadtságra szükség lehet. Engem is lehallgattak, elterjedt az is, hogy letartóztatnak, de végül nem merték megcsinálni. Mindenesetre merész dolog volt hatszáz elvtárs elé kiállni, „lehülyézni” őket, és kimondani, hogy a szocializmus tönkre teszi az országot. Nem tapsoltak meg.

-Ilyen szempontból is bátor volt.

-Ha az ember minden elől elbújik, akkor a létezése veszíti el az értelmét. Be kell vállalni dolgokat, akkor is, ha lecsuknak vagy lelőnek, nekem ez a karmám. Teljesíteni kell a küldetésünket, én ebben mélységesen hiszek.

-A szekszárdi kórház történetébe is beírta a nevét. A 13 éves vezetői periódusa alatt létrehozott egy májbeteg gondozót, egy lázambulanciát, és egy komoly szakmai alapelveken működő infektológiai osztályt is.

-Mindezt nem tartom nagy vívmánynak, hisz ez volt a dolgom. A tapasztalataim nyomán próbáltam eljárni, és ezért mindazokat a betegeket, akik differenciál-diagnosztikus problémát képeztek - akár a lázuk, a sárgaságuk, vagy bármilyen furcsa tünetegyüttesük miatt - teljességgel elláttuk. Beivódott a köztudatba, hogy bármilyen furcsa betegséggel lehet hozzánk fordulni. Ez egyben szemléletváltozást is jelentett, mert az elődöm csak a definitív kórképekkel foglalkozott, és ezáltal a hatvan ágyon mindössze tíz beteg feküdt. Jó volt ott lenni, emberléptékű, az emberi kapcsolatokat megbecsülő közeg volt.

-A kambodzsai választási megfigyelői státusz is erre a periódusra esett.

-Igen, az Interparlamentáris Unió keretén belül történt. Rizikós időszak volt ez is, hisz már az első nap be akartak hozzánk dobni egy kézigránátot. Ettük az amerikai katonai élelmiszert, amiből egy zacskó elég volt egy napra. Szerencsére megeszem, amit elém raknak, és szerencsére nincsenek emésztési problémáim. / mosolyog – a szerk. / Hat hétig voltam Kambodzsában, ami nem volt annyira hosszú.

-Eztán jött Srí Lanka, ahol a szökőárral próbálta felvenni a harcot.

-Az egy katasztrofális hely volt, ahol töményen lehetett érezni a halál jelenlétét. Ott pillanatok alatt tízezer ember halt meg azon a partszakaszon, ahol dolgoztunk, és még hónapokig nyomasztottak a látottak. A túlélők lelki segítése jelentette a legnagyobb feladatot, akik minden nap odajöttek hozzánk sírni. Volt egy öregasszony, aki nap, mint nap elmesélte, hogyan ragadta ki az unokáját a hullám a kezéből. Ezt kellő empátiával kellett minden egyes alkalommal fogadni, és meghallgatni őt, a többiekkel együtt.

-Ez a küldetése is azt bizonyítja számomra, hogy Ön az önzetlenség különös példája.

-Sokan gondolják ezt, ám ha a másik oldalról nézzük, akkor a segítségadás lehet, hogy nem is önfeladás, hanem önzés az én szemszögemből, és azért van, hogy kiéljem ezt a szándékomat a megbízatásom teljesítéséért.

-Kisebb kiruccanásai később is voltak, csak akkor Kenya volt a fő úti cél.

-Annak ellenére, hogy sok a külföldi hallgató, akik a fejlődő országokból jönnek Magyarországra tanulni, nem oktatjuk kellőképp a fertőző betegségeket. A nigériai diák nem tud eleget a maláriáról, holott ha hazamegy, neki dolga van ezzel. 2009 táján találkoztam egy szlovák kollégával, akinek a nagyanyja magyar volt, és rendszeresen összefutottunk a különböző kongresszusokon. Szerette a pálinkát, meg a magyar sajtokat. / mosolyog – a szerk. / Ő a pozsonyi egyetem rektora volt akkor, és közegészségügyi-járványügyi területen dolgozott. Haititől Kambodzsáig a szlovákok mindenütt tartottak fenn missziókat, ahova kiküldték a fiatal orvosokat tanulni, és számomra is biztosított lehetőséget arra, hogy megnézzem, Kenyában és Kambodzsában hogyan dolgoznak. Kenyában egy járóbeteg rendelést működtettek a nyomortelep közepén, ahol naponta 80-100 beteg megfordult. Elintéztem, hogy magyar orvosok is kimehessenek oda két-három hónapra. Kezdetben az egyetem vezetése támogatott ebben, két tanfolyamot is sikerült ott tartani, összesen harminc orvosnak, két turnusban, kilenc hétig. Aztán ez elhalt. Nigériába is sikerült kivinnem honvéd orvosokat.

-Nagykövetnek lenni azért egészen mást jelenthetett, mint gyógyítani Afrikában.

-Ez is része volt annak, hogy próbáljam a magyar orvosképzés hiányosságaira ráirányítani a figyelmet. Minden környező országban van olyan intézet, kutatás, amely ezekkel a típusú betegségekkel foglalkozik. Ezek a betegségek a világ népességének kétharmadát érintik, csak épp itthon nem törődünk velük. Ez jól tükrözi azt a sajnálatos szemléletet, hogy amivel nem törődünk, az nincs is. A kenyai nagykövettől nagyon sok segítséget kaptam, elmentünk az ottani WHO-hoz, ahol azt a tanácsot adták, hogy vegyük fel a kapcsolatot a szomáliai egyetem rektorával, mert akkor ott épp konszolidáltabb volt a helyzet. Többször is jártam Szomáliában, tudva, hogy ott a klasszikus orvostudomány minden ágát tanulmányozni lehet. A szomáliai rektort, és az ottani egészségügyi minisztert el is hoztam Magyarországra, a Külügyminisztériumban és a Miniszterelnöki Hivatalban is fogadták őket. Mivel sokat zaklattam ezekkel az ügyekkel a magyar minisztereket, így juthattam az eszükbe a nagyköveti pozíció kapcsán.

-Mit gondol, hogy állt Önnek ez a diplomáciai szerep?

-Nem volt egyszerű, mert mindvégig úgy tekintettek rám, hogy egy külső, kinevezett, politikai személy vagyok, aki majd valahogy eltölti az idejét ott. Annak ellenére így gondolták, hogy az Öbölháború után az Európai Parlamenti Bizottságnak a vezetője voltam, tehát némi diplomáciai múlttal rendelkeztem. Amikor kiértem, a nagykövetség igen mostoha körülmények között működött. Azon igyekeztem, hogy legyenek gépkocsik, megfelelő infrastruktúra, és legyen mindenkinek megfelelő lakása. Több projektet elindítottam, több millió eurós nagyságrendűeket. Szerettem ezt is csinálni, mert érdekes volt, ugyanakkor a bizonyítási kényszer feszítően hatott rám. A személyzettel sem volt könnyű bánni, ilyen helyen az ember akaratlanul is elmagányosodik, és megesik, hogy vagy megőrül, vagy alkoholista lesz. Olyan nincs, hogy kikapcsolódásként elmegyek moziba vagy színházba, netán kirakatot nézni, ott csak egymásnak lehetünk a társasága. Hozzám bármikor be lehetett jönni, nem az a típus vagyok, akitől rettegni kell, nem is tudnék úgy dolgozni.

-Jól gondolom, hogy az alázata, a türelme és a higgadtsága mentette meg az őrülettől vagy az alkoholizmustól?

-Igen, csak így lehetett túlélni, bár én szerencsére nem jutottam el eddig a súlyos helyzetig. Mindig arra tanítottam a fiatal kollégáimat, hogy akkor lesznek jó orvosok, ha megfelelő alázattal állnak a hivatásukhoz, már ha hivatásuknak tekintik a munkájukat, mert nem mindenki van ma sem ezzel így, sokan a pénzkeresetet látják benne, meg a menőséget. A minisztériumban félévente értékelték a munkámat, és mindig kiváló minősítést kaptam, ami megnyugtatott.

-Nagykövetként mely célok mentén dolgozott?

-A legfontosabb az volt, hogy megfeleljek annak az elvárásnak, miszerint egy zűrös helyen képviselem a hazámat úgy, hogy közben kapcsolatokat építek, gazdasági és más együttműködéseket alakítok ki. Kellő alázattal és intenzitással akartam ezt végezni, ami azt hiszem, sikerült is, bár ott igazán csak az a biztos, ami már megvolt. Az ígéretek földje Nigéria, ahol mindent megígérnek, de aztán nem történik semmi. Azt nagyra becsülték, hogy korábban már jártam ott, több betegem is emlékezett rám. Attól pedig el voltak ájulva, amikor az anyanyelvükön mondtam néhány szót, amikre még emlékeztem. Mivel ettől már szinte a hazájuk fiának tartottak, majdnem nekiálltak feleséget is keresni nekem. Anita ugyan velem volt, de ott az nem probléma, ha két-három párja is van egy férfinak. / nevet – a szerk. / Az afrikaiak alapjaiban is sokkal szentimentálisabbak nálunk, öt perc különbséggel kifejezik a legellentétesebb érzelmeket.

-Az ottani kórházak fejlesztésében sikerült elérnie valamit?

-Sajnos nem sokat, az akkor elindított projektek ma is függőben vannak, mert ők döntésképtelenek. Megígérnek mindent, elkészítjük a terveket, de aztán abbamarad a folyamat. Nem törődnek vele, ilyen a mentalitásuk. Az oroszok például felépítettek nekik egy hatalmas vasművet, ahol acélgyártásról lett volna szó. Kilencven százalékig befejezték, aztán otthagyták, miután nem fizették ki nekik a maradékot. Az ezért a területért felelős miniszter azt nyilatkozta, hogy ez nem is olyan nagy baj, mivel egyetlen olyan emberük sincs, aki tudná ezt a vasművet működtetni. Számtalan ilyen projekt áll befejezetlenül. Az is furcsa bennük, hogy nagyon babonásak. Nem egy olyan eset volt, amikor a férfiak magukra kentek vagy akasztottak valamilyen varázsszert, gondolva, hogy akkor nem fogja őket a golyó. Amikor szóltak a barátjuknak, próbálja ki, agyonlőtte őket. A betegek első útja is mindig a varázslóhoz vezetett. A tiltásnak semmi értelme nem volt, ezért azt mondtam nekik, menjenek el hozzá, majd jöjjenek vissza, és megbeszéljük a történteket.

-Épségben hazajutott, de azért elkapta a maláriát.

-Sajnos ma sincs ellene oltás, mivel egy parazita okozza, ami sok fehérjéből áll, és ellene nehezebb oltást kikísérletezni, mint egy vírus ellen. Gambia és Tanzánia mellett Kenyában 11 alkalommal jártam. Nemcsak a kinti tartózkodás idején, hanem az ember hazatérése után is, még három hétig szednie kell a gyógyszereket. Egy alkalommal ezt elmulasztottam, gondolván, több évtizede járok oda, nem fogom elkapni. Pár hónap múlva belázasodtam, nagyon rosszul voltam, és hosszú ideig nem jöttem rá, hogy maláriás vagyok. Később még kétszer kijött rajtam, mind a két alkalommal külföldön tartottam előadást. Legyengültem, fájt a fejem, folyt rólam a víz, de beszedtem a gyógyszereket, és rendbe jöttem.

-Akkor azért megijedt?

-Nem. Megfordult a fejemben, hogy végem lehet, de tudtam, hogy vannak még feladataim, és ez megnyugtatott.

-Miért járt ennyi alkalommal Kenyában?

-Elő kellett készítenem az említett tanfolyamokat, és mindig vinnem kellett magammal valakit, aki megbizonyosodik arról, hova mennek majd a tanfolyam tagjai. Ezeket nem lehetett levelezve intézni, oda kellett menni. Komoly szervezőmunkát jelentett, mert a csoportoknak házat kellett bérelni, szerződéseket kellett kötni, és millió egyéb teendővel járt. Éreztem és tudtam, hogyan kell a kinti emberekkel bánni, mert közel mentem hozzájuk. Afrikában az emberek mentalitását kell megérteni. Sokat formáltak engem is az ott élők, megtanítottak az empátiára, a toleranciára, megszerettem őket, bár azt utáltam, amikor hazudtak vagy loptak.

-Említette, hogy két könyvben is megörökítette az élményeit. Ezzel is nyomot akart hagyni?

-Részben igen. Alapvetően egy betegem tanácsára írtam le a történeteimet, aki itt, a fertőző osztályon feküdt, romániai magyar diplomata volt, Ceausescu utolsó magyarországi nagykövete, a felesége pedig egy egzotikus szépségű, magyar nő. Az ő mániája Dél-Amerika volt, sokat mesélt róla, ahogyan én is neki azokról a helyekről, ahol jártam. Ő mondta, hogy írjak könyvet róla, már csak azért is, hogy ne felejtsem el, ami történt velem. Ez így is lett, a kötetek megjelentek pár helyen, de nem lettek bestsellerek. / mosolyog – a szerk. / Gondolkozom a folytatáson, bár a külüggyel kapcsolatos részekkel óvatosan kell bánnom.

-Ön vezette az Infektológiai, Katasztrófa-orvostani és Oxyológiai Intézetet, valamint a Migráció-egészségügyi Tanszéket is.

-A tanszék vezetéséről 65 éves korom után le kellett mondanom, de tovább dolgozhattam ennek a szervezeti egységnek a keretén belül. Jelenleg azon igyekszem, hogy sikerüljön kellő óraszámban oktatnunk a trópusi betegségeket.

-Miért jöttek vissza? Élhettek volna Nigériában vagy Laoszban is.

-Mindig erős honvágyam volt, ahogyan elhagytam a magyar határt, máris hallgattam a magyar rádióadókat és olvastam az itteni újságokat. Nagyon erős a kötődésem a hazámhoz. Az unokatestvéreim Hollandiában, Argentínában élnek, szerte a világban, hívtak minket ők is, de eszembe sem jutott, hogy ott éljek. Magyarország jó hely, csak meg kell becsülni. Bármilyen is a politikai vezetés, ennek az országnak van történelme, erős emberi kapcsolatai, van itt minden. Kár, hogy a siránkozás erőt vett a népünkön. Én komolyan gondolom azokat a hívó szavakat, hogy haza, meg hazaszeretet.

-Pécsre visszavágyott?

-Tudtam, hogy vissza fogok jönni ide, és ez meg is történt akkor, amikor az elődöm - aki 15 évvel volt idősebb nálam - nyugdíjba vonult.    

-A jelen politikai közegben kérik-e még a tanácsát?

-Nem, de én is eltávolodtam, már nem szeretnék az intenzív pártpolitikában részt venni.

Annak idején jelölt a FIDESZ polgármesterjelöltnek is, amikor senki sem mert felállni Toller Lászlóval szemben. Én azonban úgy gondoltam, hogy a vesztes csatákat is meg kell vívni. Nekem mindig az volt a fontos, hogy tükörbe tudjak nézni. A küldetéseimet tisztességgel végigcsináltam. Talán az is beszédes, hogy professzor létemre Pellérd szőlőhegyen lakom, egy tanyából átalakított kicsi házban, de ez számomra teljességgel kielégítő. Van egy kis kert, bár kertészkedni nemigen szeretek, de jó a levegő, szeretek abban az összkomfortos kis kuckóban élni.

-Lakhatna villában is.

-Ha ráhajtok a pénzre, akkor igen, de az anyagi szempontok sosem érdekeltek. Örültem annak, ha több fizetést kaptam, de a döntéseimet nem a pénz határozta meg. A képviselőségem alatt lehettem volna két alkalommal is államtitkár, de nem vállaltam, ragaszkodtam a foglalkozásomhoz. A lelki boldogságom mindennél fontosabb.

-Szabadidejében ma is utazgat?

-Néha igen, ezek kirándulások, mert a szabadság számomra nem értelmezhető, ahogyan az sem nekem való, hogy elmegyek strandolni valahova. Szeretek zenét hallgatni, mindenféle műfajt, és olvasni is. Rákaptam olyan könyvekre, amelyeket ma már nemigen szokás olvasni, ilyenek például az indiai ősi eposzok, vagy Krúdy Gyula művei, aki arról is csodálatosan tud írni, ahogyan kitölti a pohárba a bort. Fontos számomra a szakirodalom is, hogy képben legyek a hivatásomat illetően.

-A nevelt lányai már felnőttek.

-Bizony, a nagyobbiktól már van két lányunokánk, neki laoszi a férje. A kisebbik Pécsett él, fogászati asszisztensként dolgozik, és tőle is van egy kilencéves fiúunokánk. A keresményemből nekik vettünk itt egy lakást.

-Szerencsésen túlélte közös életük megpróbáltatásait a felesége, Anita is.

-/ nevet – a szerk. / Igen, bár nem volt könnyű a sorsa mellettem, és ezt naponta el is mondja nekem. / mosolyog – a szerk. /