Dékáni Hivatal

Hírek

„Mindegy, hogy mit csinál az ember, csak csinálja jól és odaadóan”

2019. szeptember 19, csütörtök

- portrébeszélgetés dr. Molnár Dénessel, a Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikájának professzorával

A naptárába bújva egyeztette kollégájával, hogy mikor, melyik konferenciára megy majd, amikor beléptem. Ma is utazik, előad és rendel is, a szemléletformálás mellett legfőbb feladatának továbbra is a gyógyítást tekinti. Úgy teszi ezt, hogy közben példát is mutat. Ha ő mondja, hogy érdemes odafigyelni magunkra, a táplálkozásunkra, a sok mozgásra, azt gondolkodás nélkül elhisszük neki, látva filigrán alkatát, lendületét, és nem utolsósorban tapasztalva meggyőző erejét. Odaadóan, szenvedélyesen beszél arról, amiben hisz, és amit tudományos adatokkal alá is támaszt. Akkor fogott a kutatásba, amikor az elhízásról még nem sokat tudtunk, és olyan eredményeket ért el, melyek által nevét méltán említik az elsők között. Azok a szülők és gyerekek, akik hozzá jártak, ma is messziről üdvözlik dr. Molnár Dénest, a Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikájának professzorát, aki töretlenül haladt előre a pályáján. Büszkén, sok mosollyal, ám néha fátyolos szemmel idézi a múltat, életútja legfontosabb állomásait.

 

Schweier Rita írása

 

- Sokat tesz azért, hogy ilyen fitt legyen?

- Mindig odafigyeltem a sok mozgásra, a sportra, és emellett az egészséges táplálkozásra is, ami alapvetően a családunkból ered. Ez a példamutatás miatt is fontos volt számomra, de hozzáteszem, szerencsés vagyok, mert olyan az alkatom, hogy inkább hízókúrát kell folytatnom, mint fogyókúrát. / nevet – a szerk. / A gyermekgyógyászathoz szorosan hozzátartozik a megelőzés, hiszen ennél a korosztálynál lehet a primer prevenciót a leginkább megvalósítani.

- Ezek szerint az édesanyja odafigyelt arra, mit főz?

- Alapvetően a nagymamám konyháján nőttem fel, és nem a menzán, talán ebben van a lényeg. Még az egyetemi éveim alatt sem jártam a menzára, akkortájt is a hazai ízeken éltem. Amikor már nekem is lett családom, akkor is odafigyeltünk az étkezésre, mivel a feleségem diabéteszes volt. A kávét is édesítővel iszom ősidők óta, üdítőt nemigen fogyasztok, de mindez természetessé vált.

- Látom és érzem az aktivitást Önben, mennyit jön-megy az országban?

- Az utóbbi években már visszafogtam magam, arra készülve, hogy másfél év múlva, hetvenévesen emeritus professzor leszek, ha lehetek, és ezt megelőzze egy kipörgés. Most még oktatok, továbbképzéseket tartok és tanfolyamokat, kongresszusokat szervezek. Jövőre immár negyedik alkalommal lesz itt az Európai Gyermekelhízástudományi Társaság konferenciája, idén pedig Katowicében rendezik. Évente két kongresszusra még elmegyek külföldre, és a szakterületemen belül az itthoniakra is ellátogatok, amiken előadásokat is tartok. Mindemellett igyekszem más hobbikat és érdekességeket is találni az életben.

- Itt, a szobája melletti rendelőben gyógyít is.

- Igen, ez egy ambuláns rendelés. Amikor az intézetvezetéstől hátraléptem, úgy döntöttem, nem vállalok osztályos munkát, bár felvetődött, hogy visszamegyek az intenzívre, ám az túl stresszes lett volna számomra. A hobbimat azonban megtartottam, azaz az elhízott, hipertóniás, magas vérzsírral rendelkező és anyagcsereproblémákkal küzdő gyerekek kezelését, kivizsgálását, gondozását. Ez bőven ad teendőt, mivel a számuk elképzelhetetlenül magas. Azoknál a legkönnyebb eredményt elérni, akik maguktól jönnek, ám a többség csak akkor jelentkezik, amikor a háziorvos már sokadszorra erőlteti őket, és elérik a száz kilogrammot.

- Ne szomorítson el, nagy számban léteznek száz kilogramm fölötti gyerekek?

- Még kétszáz kilogramm fölöttiek is, ijesztő méreteket öltött az elhízás. Ma a gyerekek 20-25 százaléka túlsúlyos. Világszerte nő a számuk, bár a fejlett országokban sikerült megfordítani a trendet, ám még így is rengeteg a teendő. Nálunk is lassult ez a folyamat az utóbbi néhány évben. Optimista lévén azt gondolom, hogy ez a kitartó nevelő munkának, az információk átadásának és a gondozásnak is köszönhető.

- Több évtizedes munkája van ebben.

- A kezdet kezdetén még endokrinológus és diabetológus szerettem volna lenni, ám a sors úgy hozta, hogy évekig az ambulanciát vezettem, majd 15 évig az intenzív osztályt. Fiatal orvos voltam, amikor dr. Mestyán Gyula professzor megkérdezte, hogy mivel akarok foglalkozni, és nagy meglepetésére nem azt válaszoltam, hogy a cukorbetegséggel, hanem az elhízással. Mindenki mosollyal fogadta a döntésemet, azt gondolták, megőrültem. / mosolyog – a szerk. / Tíz év elteltével aztán kiderült, hogy mekkora problémát jelent ez világszerte. Innentől vált egyre népszerűbbé ez a téma.

- Ön már akkor látta, hogy ez egy kurrens téma lesz, amikor a környezete még nem?

- Nem, ezt én sem tudtam, pusztán érdekes témának tartottam, és senki sem foglalkozott vele. Hiányterület volt és ki is lehetett tűnni vele.

- Hogyan vágott bele ennek a tudományterületnek a vizsgálatába, ha akkoriban még fehér foltnak számított?

- Nem volt egyszerű. Eleinte kivizsgálásokat végeztünk az osztályokon, majd lassan kifejlesztettük a gondozó rendszert. Ehhez kapcsolódott a gyógyúszás megszervezése, ami a mai napig is működik, valamint az életmódtáborok létrehozása. Rá kellett azonban jönnünk, hogy utóbbiak nem segítenek kellőképp. A fogyási folyamat elindult ugyan, ám amint visszakerült a gyerek az eredeti környezetébe, ismét elkezdett hízni. Ráadásul ezek a táborok a drágulás folyamatával párhuzamban egyre többe kerültek, és a szülők nem tudták megfizetni. Támogatást, illetve pályázati összeget pedig nem lehetett erre igényelni, így ezzel felhagytunk. A dietetikus és a mozgásterapeuta azonban nagyon sokat tud segíteni abban, hogyan lehet elkezdeni és végigvinni az életmód változtatást, és pszichológust is be tudunk vonni, ha szükséges. Van tehát egy jól működő csapatunk.

- Alapjaiban milyen okok állnak az elhízás hátterében?

- Kevesebb, mint öt százalékban áll valamilyen betegség, például hormonzavar, vagy valamilyen genetikai probléma a háttérben, a többi az egyszerű, avagy primer elhízás. Utóbbiak esetében nagyon összetettek az okok. Lehet pszichés is, bár az nem mindig deríthető ki egyértelműen, hogy az vezet az elhízáshoz, vagy pedig az elhízásból erednek a lelki bajok, hisz a kövér gyerekeket gyakran csúfolják, kiközösítik. Egy-egy válásnál, halálesetnél vagy valamilyen más családi tragédiánál természetesen más a helyzet, akkor gyakori a kényszerevés. A gyerekek zöménél ugyanakkor azt látjuk, hogy keveset mozognak, és önmagukhoz képest sokat esznek. Az egy családon belül is előfordul, hogy az egyik gyerek cérnavékony és nem hízik, pedig rengeteget eszik, míg a másik kövér, és még ha oda is figyel a táplálkozására, hízik. A gyerekek 15-20 százalékánál lehet tartós eredményt elérni. Vannak olyan serdülők, akiket azért hívunk vissza, mert átesnek a ló túloldalára, és kóros fogyásba kezdenek, bár az ő számuk elenyésző.

- Azért ez a 15-20 százalék elég alacsony arány.

- Sok esetben látható az, hogy a gyerek ugyan nem fogy, de mást eszik, mint addig, nekiáll mozogni, és ez elegendő, hogy javuljanak a laboreredményei. Az is előremutató tehát, ha valakiből sikerül egy „egészséges kövéret” formálnunk.

- Az elhízás definíciója ma is az, mint volt harminc évvel ezelőtt?

- Annyiban változott, hogy a testtömegindexre vonatkozóan több határvonalat húztak a felnőtteknél, bár ez megtévesztő, hisz lehet ez az érték magas úgy is, ha valaki nagyon izmos, vagy vastagok a csontjai. A gyerekeknél mások a határértékek, mivel a születéstől fogva ez állandóan változik: hol nő, hol csökken, aztán megint emelkedik. Ezért ún. percentilis táblázatokat és görbéket használunk, amik alapján meg tudjuk mondani nemre, korra tekintettel, ki tekinthető elhízottnak. Ezeket az utóbbi évtizedekben fejlesztettük ki nemzetközileg is elfogadottan, nemzetekre specifikusan.

- Azt nyilatkozta egyszer, hogy a sorsunk már az anyaméhben, illetve újszülött korunkban megpecsételődik, azaz bizonyos betegségek kódolva jelen lesznek a szervezetünkben.

- Az anyatejes csecsemők súlynövekedése általában lassabb, mint a tápszereseké. Persze előfordulhatnak kivételek, de ez azért jellemzően igaz. Az élet első néhány hónapjában, évében a fejlődés már utal arra, hogy később milyen lesz a testalkatunk, milyen betegségekre leszünk hajlamosak. Tekintettel arra, hogy a szoptatott csecsemő lassabban, kiegyensúlyozottabban fejlődik, ezért ők előnyt élveznek. Az anyatejnek köztudottan védő hatása is van a hipertónia, a cukorbetegség, a szív-és érrendszeri betegségek, valamint a magas vérzsírok ellen a későbbi életkorban, azaz ezen betegségek kialakulásának a rizikója csökken. A tápszerek korábban kétszer-háromszor annyi fehérjét tartalmaztak, mint az anyatej. Érdekes módon az emberi anyatej fehérjetartalma a legalacsonyabb az emlősök közül, még a kisegérnek is magasabb. Rájöttek, hogy a magasabb fehérjetartalom okozza a gyorsabb növekedést, fejlődést, és ez olyan anyagokat stimulál, ami hajlamosít a későbbi betegségekre. Ezért is csökkentették a tápszerekben a fehérjetartalmat, bár még így is magasabb egy kicsit, mint az anyatejé, és a fehérje összetétele sem ugyanolyan. Fontos lenne, hogy hat hónapos koráig a csecsemő csak anyatejet kapjon. Azt is megfigyelték, hogy azoknak a nőknek a tejében, akik kövérek a fogamzás idején, illetve sokat gyarapszik a súlyuk a terhesség alatt, megnő az olyan aminósavak koncentrációja, amelyek az inzulinprodukciót serkentik. Ezért mondják azt, hogy a megelőzést már az anyaméhben el kell kezdeni.

- Voltak azért támogatói, amikor azt a merész döntést hozta, hogy a táplálkozással, illetve az elhízással foglalkozik?

- Igen, dr. Mestyán Gyula professzor, az akkori intézetvezető támogatta az elképzelésemet. Adott kis fecniket, amikre ráírta a témával kapcsolatos cikkek címét, illetve azok szerzőit, hogy azokból okuljak, és a kutatáshoz is segítséget kapjak. Az pedig ajánlott volt, hogy előbb-utóbb én is fogalmazzak cikket. Az osztályon is lehetőségem nyílt a tudományos tevékenységre, a betegfelvételekre. Szerencsére nem voltak rosszakaróim, legfeljebb olyanok, akik nem nyújtottak segítő kezet. / mosolyog – a szerk. /

- Adódhatott ez abból is, hogy itt, a Gyermekklinikán más, meghittebb volt a hangulat, mint a felnőtt klinikákon, és más volt a csapat is.

- Az biztos, hogy egy gyermekgyógyász nem összehasonlítható egy szülész-nőgyógyásszal vagy egy sebésszel, de egy felnőtt belgyógyásszal sem. A betegek visszajelzéseiből is tudom, hogy nem szeretnek a mi rendszerünkből átmenni a felnőttbe, mert ott futószalagra kerülnek és kevesebb a kontaktus, a beszélgetés az orvossal. Egy gyerekkel egészen más beszélgetni, mint egy felnőttel, és nekünk a szülőkkel is meg kell találni a hangot. Valóban más itt a mentalitás. A Gyermekklinika mindig is távol esett a központtól, így az intrikákból és a veszekedésekből is kevesebb jutott ide, mi nyugodtabb körülmények között végezhettük a munkánkat.

- Eredetileg miért az endokrinológia és a diabetológia érdekelte?

- Elsősorban élettanász akartam lenni, és nagy elánnal vetettem bele magam az Élettani Intézet munkájába TDK-s hallgatóként. Ott neuroendokrinológia volt. A főnök, dr. Telegdi Gyula azonban elment Szegedre, és vitte magával az akkori csapat egy részét is. Én még fiatal voltam, így ott maradtam irányítás nélkül, másokhoz meg nemigen akartam csatlakozni. Ezután azt gondoltam, leszek szülész, mert azon a területen is lehetett endokrinológiával foglalkozni, ám ott is vezetőváltás volt, így végül a gyermekgyógyászat mellett döntöttem. Az endokrin terület iránti érdeklődésem azonban megmaradt.

- No de miért éppen ez?

- A hormonokban, azok regulációs folyamataiban találtam meg az izgalmat. Telegdi professzor és fiatal munkatársa, dr. Vermes István is nagy szerepet játszottak ebben, akik olyannyira belelkesítettek minket, hogy hajnali háromig is bent voltunk az intézetben. Napi ritmusvizsgálatot végeztünk, éjfélkor öltük le a patkányokat, és a preparátumokat utána még el kellett készítenünk. Azóta már rengeteg új hormont fedeztek fel, holott akkoriban azt hittük, biztosan nincs már új a nap alatt. / mosolyog – a szerk. / Azt szoktam mondani, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak csinálja jól és odaadóan, vagy egyáltalán ne csinálja.

- Említette, hogy nagyon beleásta magát a belső elválasztású mirigyek témakörébe, ám a klinikai érdekek felülírták a terveit.

- Igen, mert hiány volt az ambulancián, és odahívtak vezetőnek. Három és fél évig dolgoztam ott, aztán pedig az intenzív osztályon.

- No de ezek azért mégiscsak különböző területek! Ez arra utal, hogy nyitott volt az újra, egyben rugalmas is.

- A gyermekgyógyászat egy hatalmas szakma, sok mindent tartalmaz: van benne sebészet, neurológia, pszichiátria, endokrinológia, újszülött gyógyászat, bőrgyógyászat, tehát minden egyben van. Ha az ember végigjárja a ranglétrát, sok helyen megfordul, több alegység munkájába belelát, akkor az egészre nagyobb lesz a rálátása. Ez nem azt jelenti, hogy mindenhez ért - manapság ez már nem is lehetséges -, de jó alapot jelentett az általános gyermek belgyógyászathoz az endokrin-diabéteszes vonulat, a sok sürgősségi eset az ambulancián, valamint az intenzív ellátás elsajátítása.  

- Az intenzív ellátás azért nagyban különbözik az ambuláns kezeléstől, és pszichésen is más jellegű megterhelés.

- A gyermekintenzív ellátás akkoriban kezdett csak kialakulni. Meg kellett szervezni, a megfelelő műszereket, a lélegeztetőgépeket beszerezni, és az egészet fel kellett szerelni. Elmentem ezért a felnőtt intenzívesekhez tanulni, például azt, hogyan kell egy centrális vénát behelyezni, mivel ezt gyermekkorban akkoriban még nem csináltuk.

- Létre is hozta a sürgősségi fekvőbeteg és intenzív osztályt.

- Szerencsére volt lehetőségünk pályázni erre. 2003-ban történt ez, és bár mindenki őrültségnek tartotta ennek létrehozását az ambulancia mellett, én mégis küzdöttem érte. Nyugaton már akkor is léteztek sürgősségi gyermekosztályok. Miután az egyetem is adott hozzá pénzt, az egész ambulanciát át tudtuk alakítani és fel tudtuk újítani, és kialakítottunk egy sürgősségi fekvőbeteg részt. A szülők körében nagyon sikeres lett, mert nem vettük fel azonnal az osztályra a gyerekeket, hanem ott ülhettek velük, és néhány óra múlva - ha javult az állapotuk - haza is vihették őket, egy kis gyógyszerelés, infúzió után. Csak akkor vettük őket fel az osztályra, ha nem lettek jobban. Ma is négy ággyal működik az osztály, de jó lenne továbbfejleszteni a kevésbé beteg gyerekek részére, akiken nem szükséges nagyobb beavatkozásokat végrehajtani, csak rövidebb kezeléseket.

- Gördülékeny volt ennek létrehozása?

- A pályázat nyomán gördülékenyen ment, de sok embert meg kellett hozzá mozgatni, áthelyezni, új helyiségbe költöztetni. El kellett csennünk területeket, megszüntetnünk raktárakat, és meggyőzni a kollégákat ennek fontosságáról. Összességében nem volt egyszerű folyamat, mert a végrehajtásában egyedül maradtam, és akkor még nem voltam intézetigazgató. Ám ennek köszönhetően később többen megkerestek, ha tanácsra volt szükségük, és hozzám csapódtak a tudományos munka területén is. Sikerült tehát tekintélyt szereznem általa.

- Nyilván sok feszültséggel járt, hogyan vezette le a felgyülemlett stresszt?

- Tudok nyelni és higgadtnak maradni. Inkább otthon tomboltam ki magam, aztán másnap újult erővel, új stratégiával vetettem bele magam a küzdelmekbe. Általában konszenzussal, győztesen kerültem ki az ilyen jellegű ügyekből.

- ”Az otthon tomboltam ki magam” mondat mögé mit képzeljek? A porcelántárgyak darabokra esését, a felesége sírva bujkálását a lakásban, vagy azért ennyire nem volt nagy a tombolás?

- Ennyire azért nem volt súlyos, meg egyébként sem volt Herendi porcelánkészletünk, amit összetörhettem volna. / nevet – a szerk. / A feleségem is orvos volt, és mindig türelmesen végighallgatott, megnyugtatott, adott tanácsot, további ötleteket, és kis idő múlva én is megnyugodtam. Ebből sosem adódtak problémáink. Persze nem minden nő viseli el, ha a férje ilyen, de azért az okosabbja mégis. / mosolyog – a szerk. /

- Ha jól gondolom, a felesége biztos támasza volt abban, hogy elérje a céljait.

- Igen, és a támogatását maximálisan igényeltem is, ilyen szempontból önzőnek tartom magam. / mosolyog – a szerk. / Fontos, hogy az ember jól válasszon társat. Akkoriban már megvolt mindkét gyermekünk, akik ugyancsak feltöltődést jelentettek, no meg reményt a jövőre nézve.

- Még az egyetemi évek alatt összeházasodtak a párjával?

- Igen, 23 éves voltam akkor. Orvosként mindkettőnknek sokat kellett volna ügyelnie, ezért a feleségem inkább elment a MÁV-hoz háziorvosnak, üzemorvosnak, ami ugyancsak járt teendőkkel, de legalább nem éjszakázott, és nem volt részese a klinikai nyüzsgésnek. Sajnos őt elveszítettem 2010-ben. Négy évig egyedül éltem özvegyként, aztán nagy szerencsémre találkoztam a jelenlegi társammal, aki szintén négy éve volt özvegy, és most ismét kiegyensúlyozott a családi életem. Ő közgazdászként a banki szférában dolgozott. Közben a gyerekeim is felnőttek.

- Mikor lett klinikaigazgató?

- Dr. Soltész Gyula professzor után, aki felállt a vezetői székből, mert egy hálátlan feladatot kapott, a leépítést. Engem bíztak meg az irányítással pár hónapra, majd kiírták a pályázatot, és én nyertem meg. Ahhoz képest, hogy 15 embert ki kellett volna rúgnom, végül egyet sem rúgtam ki. Nyolc évig voltam klinikaigazgató, ami egyébként nem túl hosszú idő, mert betöltöttem a 65. életévemet.

- Dilemmát okozott, hogy elvállalja-e a vezetést abban a nehéz helyzetben?

- Nem, mivel tudtam, hogy megoldom. Soltész professzor előtt dr. Méhes Károly volt az igazgató, aki megbízott a klinika gazdasági ügyeinek a felügyeletével. Persze nem értettem eleinte hozzá, de az akkori gazdasági vezető - akit akkor még gondnoknak hívtak - segítségével sikerült átlátnom. Emellett benne voltam a Kari Tanácsban, meg különböző bizottságokban, ezáltal beleláttam a kar dolgaiba, életébe, és a kapcsolatok révén sok mindent el tudtam intézni.

- Mennyire illett Önhöz a klinikaigazgatás? Tudva azt, hogy távolabb került a betegellátástól, és a vezetés sok adminisztrációval, nem egyszer kényes emberi döntésekkel is járt.

- Az intenzív osztály vezetését ugyan fel kellett adnom, ám az anyagcserével kapcsolatos gondozást megtartottam. Az igazgatás mellett a Gyermekorvos Társaság elnökeként is funkcionáltam, és nemzetközi társaság elnöke is voltam, így valóban elég sok teendő hárult rám. Az adminisztrációt mindig utáltam, és ez most is így van, de voltak remek munkatársaim, akik sokat segítettek. A legnagyobb gondot a pénzhiánnyal és a leépítésekkel való folyamatos harc jelentette amellett, hogy nem egyszer pengeélen táncoltunk a munkatársak létszámát illetően. Sokan elmentek külföldre, őket vissza kellett csábítani, de pénzt is kellett szerezni, hogy itt maradjanak, és a köztes időben is meg kellett oldani a különböző feladatokat. Mindemellett jó és hasznos periódus volt az életemben. Az, hogy ki szerez tudományos fokozatot, és kiből lesz professzor, jórészt csak az illetőn múlik. Az intézetvezetés azonban nagyban függ a szerencsétől és az összeköttetésektől: ki, milyen életkorban van akkor, amikor a feladat eléri, és kap-e kellő támogatást ehhez. Meg lettem volna az intézetvezetői pozíció nélkül is, mégis úgy érzem, a pályám így lett tökéletes. Úgy érzem, hogy a nehézségek ellenére is sok mindent tudtam tenni a klinikáért, bár ezt igazán a velem együtt dolgozó kollégák, és az utókor tudja majd megítélni.

- Nehéz volt megválnia ettől a szereptől, vagy időben felkészült rá?

- Nem volt nehéz, hisz nem adtam fel a tudományos tevékenységet, jelenleg is foglalkozom a PhD-s és a TDK-s hallgatókkal, részt veszek az oktatásban, gondozom a betegeket, és részese voltam jelentős európai pályázatoknak is. Külföldi folyóiratnak is társszerkesztője vagyok, bírálom a cikkeket, tehát mindig van feladat. Ezekre több idő jut, és nyugodtabban tudom elvégezni, mint korábban.

Amikor eljön az idő, akkor egy kicsit hátra kell lépni, hátradőlni, és felfedezni az életnek azokat a szépségeit is, amikre addig nem volt módunk. A vezetésről való lemondást tehát nem éltem meg tragédiának, azért sem, mert azt már korábban elhatároztam, hogy ez így lesz. Ez a látásmód fakad az alkatomból is, és ezért hálás vagyok.

- A gyógyítás mellett az oktatás és a kutatás milyen arányban voltak jelen az életében?

- Klinikusként természetesen a gyógyítás volt az elsőrendű mindig, és klinikaigazgatóként is azért küzdöttem, hogy ez megfelelő színvonalon működjön, és semmilyen szempontból ne szenvedjen kárt. Régen, fiatalként még teljesíthető volt ez a hármas követelmény, hajnali három óráig is fent voltam, hogy olvassak cikkeket, számolgassam az eredményeinket. A világ azonban megváltozott, és ma már nem fér bele a 24 órába mindez. A fiataloktól sem lehet ez elvárás, épp ezért találták ki a PhD-rendszert, amikor csak a témájukkal foglalkoznak. Látom, amikor átjönnek a PhD-ról és bekapcsolódnak a klinikai munkába, hogy elakadnak, mert nincs elég idejük. Nehéz kideríteni, hogy kevesebb az energiájuk, vagy épp nincs kedvük este hét óra tájban még elmélyülni valamiben. Mindemellett egyetemen vagyunk, és ennek a hármasnak meg kell felelni, csak épp nem könnyű. Azt nem tartom járható útnak, hogy az orvos rendel, közben beesik hozzá az oktatandó csoport, velük is foglalkozik, és amíg tartja a gyakorlatot, a betegek várnak. Az ideálisnak azt tartom, ahogyan ezt az Egyesült Államokban, illetve Angliában kialakították. Ott meghatározzák azokat a napokat, amikor oktatnak, kutatnak és gyógyítanak, és nem szaladnak egyik területről a másikra.

- Szeretett oktatni és kutatni is?

- Kutatni nagyon szerettem, azonban sosem voltam igazi „tanárfajta”, de belejöttem. Ezt nem tanították nekünk, épp ezért fordulhat elő, hogy van, akinek unalmas az előadása. Nálam mindig voltak az előadóteremben, így talán nem unatkoztak annyira. / mosolyog – a szerk. / Igyekeztem színessé tenni a mondandómat egy kis művészettel, történelemmel, ami pár perc volt csupán, de mégis érdekesebbé tette az elhangzottakat, és oldottabbá a hangulatot.

- Ön tüke pécsi.

- Igen, itt születtem és már az üknagyapámék is itt éltek, egyikük alapította a Kesztyűgyárat a Hamerli ágról. A Molnár dédnagyapámék agrármérnökökként a Püspökségen dolgoztak, felügyelték a birtokokat. Az édesanyám elődei is pécsiek voltak, Boros Béla kétszer is rektor volt az egyetemen, a másik testvére pedig Pécs főispánja, majd a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Természettudományi Múzeumának főigazgatója volt. Minden ágon régi pécsiek vagyunk. Nem volt könnyű életünk, mivel édesapám Horthy katonatiszt volt, aki sehol sem tudott elhelyezkedni. Borzalmas körülmények voltak, vegzálások, többször is elvitték.

Régebben a Magaslati úton éltek a szüleim, egy nagy villában, amit államosítani akartak. Amikor megtudták, eladták, és elköltöztek a Liszt Ferenc utcába - ami akkoriban egy csendes rész volt -, de pár hónap múlva azt is államosították. Édesapám szüleivel laktunk együtt a felső szinten, az alsó szinten pedig társbérlők voltak. A nagyapám hatalmas kalitkákban tartott papagájokat, és kutyáink is voltak, együtt jártunk sétáltatni őket. A nagybátyám erdészként dolgozott, vele és a fiával sokat kirándultunk. Szép gyerekkorom volt.

Apám előrelátó, kitartó, szívós ember volt. Mindent megtett, hogy a családi hátteret biztosítsa, vasárnaponként vagont is rakodott, még 40-50 éves korában is. Emlékszem, amikor az apósától kapott két pár lovat, meg egy kocsit, nekiállt fuvarozni. Ez sokat jelentett a családi költségvetésben, ám két-három év után mindent államosítottak, és mindent elvettek tőlünk. Ezután sofőr lett, de elvették a jogosítványát is. Végül mégis megtalálta a helyét. Amikor enyhült a politikai helyzet, a Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál földmérnök lett, és onnan is ment nyugdíjba. Nagyon konzervatív ember volt, sok jó tulajdonságot lehetett tőle örökölni: a kitartást, a becsületességet, a sport és a természet szeretetét.

Édesanyám elvégezte a jogi egyetemet, de azt a tudását végül nem használta, hanem a Szemészeti Klinikán dolgozott orthoptistinként, kancsal gyerekekkel foglalkozott. Akkoriban az egy külön rendelés volt. Tűzről pattant menyecske volt, és azt mondják, nagyon szép is.

Én amolyan keverék gyerek vagyok, belső tulajdonságaimat tekintve mindkettejükből van bennem valami. Ha a külsőt nézem, apám magasabb és izmosabb volt nálam, és jobb képű is. / mosolyog – a szerk. / A nyomorúság ellenére is csináltatta a zakóit és a cipőit, amik nagyon strapabíróak voltak, tíz évig is kitartottak. Jó darabig én is csináltattam az enyémeket, csak sajnos ez abbamaradt, mivel ma már nincs hol készíttetni.

- Van testvére?

- Nincs, amit nagyon sajnálok, de nem csodálom, hisz bizonytalan volt a szüleim létezése, napról napra éltek.

- Hol végezte az iskoláit?

- Az Egyetem utcai Általános Iskolába jártam, ami egy nagyon jó iskola volt, remek pedagógusokkal, de a rendszerváltás után bezárták. Aztán a Nagy Lajos Gimnáziumba kerültem, az angol tagozatra, ami ugyancsak szenzációs volt. Csak két tanáromat említem: Bognár József tanított angolból, aki később az angol tanszék vezetője lett az egyetemen, a magyartanárom pedig Bécsy Tamás volt, aki később a Janus Pannonius Tudományegyetem, majd a veszprémi egyetem tanára lett. Egyik tantárgyat sem tankönyvből tanultuk. Ők ketten lenyűgöző tudással bírtak, és szárnyakat adtak nekünk. Emberségre is oktattak és életszemléletet is közvetítettek, ami áthatotta egész későbbi tevékenységünket, életünket.

Mindig jól tanultam, így nem volt kérdés, hogy egyetemre megyek. Mivel nagyon szerettem az állatokat, ezért állatorvos akartam lenni, ám a szüleim lebeszéltek róla, mert nehéz lett volna finanszírozniuk a budapesti tanulmányokat. Az is eltántorított, hogy kevés embert vettek fel. Azt mondták, menjek el körzeti orvosnak, és mellette annyi állatot tarthatok, amennyit csak akarok. Végül mégsem mentem el körzeti orvosnak, és állataim sincsenek, mert nem családi házban lakunk. A lányaimnak voltak hörcsögeik meg ékszerteknőseik, és a nagyobbiknak most is van két kutyája a családi házukban.

A tanulás mellett folyamatosan sportoltam. Kisgyerekkorom óta úsztam, tornásztam, kézilabdáztam, benne voltam az iskola válogatott csapatában. Elkezdtem háromtusázni, majd öttusázni is, azonban utóbbit abba kellett hagynom a gimnáziumban, mert nem bírtam, a lovaglás azonban megmaradt, és azzal az egyetem alatt is foglalkoztam. Még mostanában is el-elmegyek, teszek egy nagy kört és gyönyörködöm a tájban.

- Azonnal felvették az orvosi egyetemre?

- Igen, mert 1969-ben már más szelek fújtak. Ott pedig már mindenki támogatott, semmilyen hátrányom nem volt.

- A lányai mikor születtek?

- Eszter még egyetemista koromban, 1974-ben, Gyöngyi pedig 1977-ben. Eszter angolt tanít itt, az ÁOK-n, Gyöngyi pedig művelődési menedzser lett, és jelenleg az egyetem Támogató Szolgálatánál dolgozik, ahol a sérült diákokat segítik.

- Egyikük sem lett orvos.

- Nem, és ez nem is baj, egyikük sem akart az lenni, mi pedig nem erőltettük. Az a fontos, hogy abban, amit csinálnak, megtalálják a boldogságukat.

- Hány unokája van?

- Kettő, Eszter lányomnál. A nagyobbik, Zoltán Dénes, nemsokára 13 éves lesz, Réka Eszter pedig öt. Sok boldogságot és örömet jelentenek nekem. Ha felhagyok majd a rendszeres munkával, még több időt szánhatok rájuk. Zoltán nyaranta eljár velem horgászni. / mosolyog – a szerk. / Hozzá kell tennem, nem vagyok szenvedélyesen nagy pecás, de azért néha jó hajnalban lemenni, amikor száll fel a tóról a pára, jön fel a nap, csend van és nyugalom. Ez lesz az egyik jó kikapcsolódás az emeritusi évekre. Dr. Nagy Lajos professzortársam invitált először, én pedig „bekaptam a csalit”. / nevet – a szerk. /

- Pecázik tehát majd, amikor épp nem a lovon ül.

- Igen. / nevet – a szerk. / Kertészkedni is nagyon szerettem, volt is egy háromszáz négyszögöles szőlőnk, ám már csak a telek van meg, építési telekké vált. Tizenöt éven át voltam a permetezés, a metszés, a kapálás és a szüret gazdája, és ilyenkor mindig összegyűlt a rokonság. Egyszer volt egy nagy jégverés, ami tönkretette a vesszőket, és csak nagy nehezen tértek magukhoz. Akkor felindulásomban kiirtattam a szőlőt. Oka volt ennek az is, hogy komoly rabszolgamunkát jelentett amellett, hogy remek kikapcsolódást is. Emlékszem, miután nyaranta befejeztem a munkát a klinikán, kimentem a szőlőbe, és sötétedésig ott tevékenykedtem.

Alapvetően olyan vagyok, hogy ha valamibe belefeledkezem, akkor megszűnik a világ körülöttem. Ez bizonyos szempontból jó, ám abban a vonatkozásban nem, hogy ilyenkor nemigen veszem észre, ami körülöttem történik. A feleségem volt az, aki mindig figyelmeztetett, épp miből maradtam ki. / nevet – a szerk. / Orfűn élem ki jelenleg a kertészkedési szenvedélyemet, ott van egy kert, és a lakásunknál is egy előkert, amik a gondozásom alatt állnak. Emellett szeretek olvasni, színházba és hangversenyekre járni. A mostani társam, Ildikó rajong a komolyzenéért, az operáért. Részei vagyunk a Minaret Jótékonysági Egyesületnek is, és tehetséges gyerekeknek nyújtunk támogatást. Ez egy remek társaság, minden hónapban tartunk összejövetelt, és majdnem mindig megyünk is valahova, kirándulunk, kulturális eseményeket tekintünk meg. Az unatkozás ismeretlen előttem, akkor is forog az agyam, ha épp meredek magam elé, olyankor terveket szövögetek. / mosolyog – a szerk. / Remélem, lesz időm megvalósítani őket.