Hírek

Egyéb hírek - 2018. április 16, hétfő

„Szerencsésen kezdtem a pályám, és ez meghatározta a későbbi életemet is”

-portrébeszélgetés dr. Soltész Gyula emeritus professzorral

A Gyermekklinika bejáratánál fogad, a porta épületénél, és odavezet ahhoz a kis fülkéhez, amiben egy szobrocskát lehet látni: édesanyát, karjában gyermekével. Elfátyolosodott tekintettel, büszkén meséli, milyen jó itt megállni, és látni, hogy az ürességet betölti egy alkotás, ami nemcsak az ide érkezőknek sugallja a törődést, de számára is sokat jelent, és nap mint nap ő is elsétál mellette. 2007-ben állíttatta a klinikának emlékül, tízéves igazgatói ciklusa végén. Rétfalvi Sándor neves szobrászművész tanítványa, Varga Tibor keze munkáját dicséri. Rétfalvi Sándor a klinika második alapítójáról, Kerpel-Fronius Ödönről készített egy bronzszobrot, ami az előkertben látható. Mosolyogva vezet el a harmadik alkotás mellett, ami nem más, mint a gyerekek kedvence, a „fényesre szeretett” teknősbéka szobor.

Hangjában, gesztusaiban érzem az odafigyelést, a gondoskodást. Dr. Soltész Gyula, a Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikájának emeritus professzora segít megértenem, hogy a gyermekgyógyászok miért különleges emberek.

 

Schweier Rita írása

 

-Fitt, fess és vidám. Csodálom az Önből áradó vitalást.

-Nem szeretek panaszkodni. Olyannyira nem, hogy amikor kortársakkal találkozom, arra kérem őket, hogy két témát kerüljünk: az egyik a betegség, a másik a politika. Teszem ezt azért is, mert hölgyek is vannak a társaságban, és őket korántsem érdeklik ezek a dolgok annyira, mint minket, férfiakat. Nyomasztónak és feleslegesnek tartom ezeket szóba hozni, már csak azért is, mert barátságok mehetnek tönkre a politikai szócsaták, az eltérő vélemények miatt.

Egyetemistaként szertornász voltam, de a versenysportban nem vettem részt. Nagyon szeretek a levegőn tartózkodni, mozogni, korábban sokat másztam hegyet, manapság inkább sétálok. Figyelek a táplálkozásomra is, az étkezéseimhez szinte percnyi pontossággal ragaszkodom. Édesapáméknál mindig a déli harangszó idején volt ebéd, nálunk fél egykor – ennyit engedtem. / nevet – a szerk. /

-Heti egy alkalommal, fél napot még rendel, de ahogyan említette, nap mint nap bejár, egyéb teendői okán.

-A rendelés mellett időnként tartok szemináriumokat fiatal orvosoknak, szigorlóknak. Ezeket olvasmányaim, illetve a betegekkel kapcsolatos újabb információk birtokában rendszeresen megújítom. Azt gondolom, hogy a hosszú évek során összegyűlt tapasztalathalmazt kár lenne sírba vinni. Ezeknek nagy jelentőséget tulajdonítok még akkor is, ha a tudás megszerzésére ma már jóval bőségesebb lehetőségek állnak a fiatalok előtt, mint annak idején előttünk, ám el is veszhetnek az információözönben. Itt van az asztalomon két gyerekgyógyászati tankönyv, az egyik az, amiből több mint ötven évvel ezelőtt én tanultam, a másik pedig a múlt hónapban megjelent kötet. Jól látható köztük a különbség méretben, terjedelemben is. A korábbi egyszerzős - azt Kerpel-Fronius Ödön írta - és mindössze 600 oldal, a másikat több mint százan írták, és közel 950 oldalas. Az ismeretanyag nagyon megnövekedett, ám nehezebb a tájékozódás is, a kisebb összefoglalók könnyebben kezelhetőek egy orvostanhallgatónak. Ugyan többen azt gondolják, hogy manapság a nagy tantermi előadások ideje lejárt, és nincs szükség arra, hogy élőszóban, közvetlenül, élményszerűen adjuk át a tudást, én mégis meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. A hangsúlyok megtalálásában, a tantárgy megkedveltetésében igenis segíteni kell a fiataloknak. Ehhez pedig személyes találkozás kell, a tankönyvek és az internet erre alkalmatlanok.

Elődeim példája nyomán a nagy tantermi előadásokra mindig bevittem magammal egy-egy gyermeket is, sokszor a szüleivel együtt. Egy-egy vállalkozó szellemű orvostanhallgató kérdezhetett tőlük a kórtörténetről, és a tüneteit is közvetlen közelről láthatták. Azt is tapasztalhatták, hogy az orvos-tanár (a hallgató számára meghatározó jelentőségű szerep-modell hordozója) hogyan beszél a szülővel, és miként szólítja meg a gyermeket. Emellett azt is fontos volt látniuk, hogyan jelenik meg egy orvos, milyen az öltözete, a modora, ahogy annak idején hívtuk, a „betegágy melletti jó modor”. Mindez ma is legalább olyan lényeges, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt volt.

Az orvosképzésről egyébként határozott elképzelésem van, amit többször hangoztattam is. Azt gondolom, hogy egy orvos ne kapjon addig diplomát, amíg - ha álbetegként is - nem tölt el néhány napot egy kórházban. Nem egy VIP-kórteremben, nem is egy újonnan épült klinikán, hanem a sűrűjében, sanyarúbb körülmények között, ahol megtapasztalhatja a másik oldalt. Tudom, ez nehezen megvalósítható, de amikor kórházba kerültem, akkor jöttem rá arra, hogy ez nem tanítható, szükség van a személyes tapasztalatokra.

-A klinika nagy hangsúlyt helyezett az elődök tudásának továbbadására, tiszteletére, a hagyományok ápolására?

-Igen, ez mindig erőssége volt a klinikánknak. Emlékszem, hogy friss intézetvezetőként a kari-vezetői értekezleten az egyik anatómus professzor megszólított, és azt mondta: „Vigyázz, Gyuszi, mert ez a klinika mindig jól teljesített!” Ez számomra a bátorítás mellett azt is jelentette, hogy a színvonalat nem szabad alábbadni.

-Az oktatás is kapott akkora hangsúlyt az életében, mint a gyógyítás és a kutatás?

-Gyerekként - részben a szüleim indíttatására - hosszú ideig tanárnak készültem, a testvérhúgom is pedagógus lett, és a családban is sokan ezt a pályát választották. Ugyan később eltértem ettől, ám a tanítás, az ismeretátadás fontossága megmaradt. Az első helyre a gyógyítást tenném, ám azután már az oktatás következik a sorban, bár a kettő szétválaszthatatlan egymástól.

-Miért éppen tanárnak szánták a szülei?

-Kiskunfélegyházán születtem, a kunok hazájában. / nevet – a szerk. / Nyakas, konok kunnak tartottak itt, Pécsett is. Mestyán professzor úr, a mesterem emlegette, hogy a kis kun ravaszság is  előtűnt néha belőlem. Édesanyám varrónő volt, édesapám kiskereskedő, nem voltak módos emberek. A háború után, az 1950-es évek elején elvesztették a földjüket és az üzletüket is, így egyértelmű volt az üzenetük számunkra: tanulni kell, mert a tudást nem lehet elvenni az embertől.

-Időzzünk el egy kicsit a konokságnál. Ezt a tulajdonságát miként észlelte magában?

-Ehhez említenem kell egy nagyon fájdalmas pontját a szakmai karrieremnek. 2007 környékén volt egy olyan periódus a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, amikor az akkori rektor és a kari vezetés úgy gondolta, spórol azzal, ha a 65 éves egyetemi tanárokat kényszernyugdíjazza. Törvényellenes intézkedés volt ez, hisz erre csak a köztársasági elnöknek volt felhatalmazása. Az elbocsátás módja is nagyon rosszul esett, mert egy közös borítékban kaptuk meg az erről szóló döntést. A konok kun  beperelte a rektort, aminek az lett az eredménye, hogy törvénytelennek minősítették az intézkedést, és kompenzációt kaptunk. Később a rektor mindannyiunknak emeritus státuszt adott, ami egyben lehetőség volt arra, hogy maradhassunk az egyetemen, megtarthassuk az irodánkat, az informatikai hátteret, és csökkentett munkaidőben dolgozhassunk.

-Édesapja mivel kereskedett?

-Ő bőrkereskedő volt. Amikor be kellett zárni az üzletet, akkor egy lószerszámkészítő kisvállalatnál helyezkedett el. Akkoriban a lovak a kubikus munkákban játszották a főszerepet, ám később ezt a feladatot átvették a gépek, és a lovakkal együtt eltűntek a szerszámkészítő kisiparosok is. A váltás igen megviselte édesapámat - aki az ötvenes éveiben járt ekkor -, és későbbi betegségeinek is ez volt az egyik oka. 

-A természettudományok iránti vonzalma mikor alakult ki?

-Az Élet és Tudomány című lapot sokat forgattam, emellett volt egy természetbúvár újság is, amiben egyszer egy nagy riportot készítettek Pécsről és az egyetemről, és ebben Szentágothai János professzor és munkatársai is szerepeltek neuroanatómiai kutatásaikkal. Ez az írás volt az, ami bennem annyira megragadt, hogy úgy döntöttem, ide jövök egyetemre. Mivel Pécsett voltak rokonaink is, ezért azt mondtam a szüleimnek, hogy már a gimnázium harmadik és negyedik osztályát is itt szeretném végezni azért, hogy közel legyek az orvosi egyetemhez. Ez így is történt, átkerültem a Széchenyi Gimnáziumba. Édesanyámék nem könnyen, de végül beleegyeztek, és mindig, mindenben támogattak engem. Itt egy nagyon erős osztályba kerültem, sokan végeztek közülünk később egyetemet, Sólyom László köztársasági elnök is ebbe az osztályba járt. Az orvosi egyetemre is elsőre bejutottam, nagyon szerencsésnek tartom magam.

-Gondolom, a szülei büszkék voltak Önre.

-Igen, különösen édesanyám részéről éreztem ezt. Ő olyan határtalan és feltétel nélküli szeretetet adott nekem, ami meghatározta az egész életemet, és a nőkkel való kapcsolatomat is. Ez egy olyan útravaló, amit semmi sem pótol.

-A sokak által emlegetett nagy mesterek éppen akkor tanítottak az egyetemen, amikor Ön idekerült.

-Ez nagy szerencséje a generációnknak, és nemcsak az oktatás szempontjából. Ráadásul életemnek két legfogékonyabb időszakában – 30 és 40 évesen – egy-egy évet eltölthettem két nyugat-európai csúcsintézményben: Londonban és Oxfordban. A falon láthatja az akkori példaképek fotóit: Maureen Young professzor asszonyét Londonból, és Albert Aynsley-Green professzorét Oxfordból. A professzor úr hozzám hasonló korú, és ma is szoros kapcsolatban vagyunk. Ő volt Anglia első gyermekombudsmanja, és az ezzel kapcsolatos tevékenységéért néhány éve a királynő lovaggá ütötte. Napjainkban is aktív szereplője az angol egészségügynek és a közéletnek is. Most írta meg az egyik alapkönyvét, ami ősszel jelenik majd meg, és megtisztelt azzal, hogy az egyik lektora  lehettem. Magyarországhoz is szoros szálak fűzik, egyetemünk honoris causa doktora, és a Magyar Gyermekorvosok Társaságának is tiszteletbeli tagja. Egyik munkatársam a 70. születésnapomra ajándékként, titokban meghívta őt Pécsre, és együtt ünnepelhettünk, ami nagyon megtisztelő és megható volt számomra.

-Miért épp Kerpel-Fronius Ödön gyakorolta Önre a legnagyobb hatást az egyetemen?

-Elvarázsolt az előadásaival. Nem tudnám olyan jól jellemezni őt, mint ahogyan Szentágothai professzor tette ezt a sírjánál. Ez a beszéd bekerült klinikánk 75 éves jubileumi évkönyvébe is, ezt a részletét gyakran szoktam idézni a fiatal orvosoknak: „ Ahogy egy művészre emlékeztető kezének ujjai bontottak ki pólyából egy újszülöttet – „ Lássuk az árut ” – finom humorizáló megjegyzéssel –, majd kézbe véve a kis testet, mozgékony ajkainak egy borkóstoló művész szürcsölő-kóstolgató mimikájától kísérten gusztálta a természet újonnan készült remekét…”

Azonnal jelentkeztem diákkörösnek hozzá, ennek köszönhetően kerültem a klinikára. Utána Mestyán professzor lett a második mesterem, akivel szakmai életem első, egyben döntő tíz évét töltöttem, mivel Kerpel Budapestre távozott. Jó időben voltam jó helyen, szerencsésen kezdtem a pályám, és ez meghatározta a későbbi életemet is.

-Hogyan lett a diabetológia és az endokrinológia a szakterülete?

-Ennek abszolút prózai oka volt, az ezzel a szakterülettel foglalkozó kolléganő ugyanis nyugdíjba ment, és Mestyán professzor megkért a következőképp: „Gyuszikám, légy szíves, csináld ezt!” Hatalmi szóval kerültem tehát erre a szakterületre, és ez borzasztóan rosszul esett akkor nekem, mert épp az ő indíttatására szerettem volna neonatológus lenni. De sikerült belelkesednem, és nem bántam meg, hogy így alakult a pályám. Az újszülötteknél az akut, gyors teendőt igénylő, élet-halál gyógyászattal szemben ez egy krónikus, életre szóló gondozást jelent, és hosszú időre meghatározza egy gyereknek, és az egész családnak a sorsát. Nagy lehetőséget láttam ebben. Ebbe a folyamatba a család mellett az iskola és a társadalom is involválódik, így komoly feladattá, hivatássá válhatott. Akkoriban ezzel kapcsolatosan rengeteg teendőnk volt, hisz sok minden, ami ma már természetes, abban az időben még nem volt meg. Nem léteztek például a nyári edukációs táborok, és tájékoztató füzetek, könyvek sem, utóbbiak nélkül nagyon nehéz volt menedzselni az életre szóló állapotot. Az első dolgom ezeknek az információs kiadványoknak a létrehozása volt.

-Régebben is volt ennyi beteg, vagy csak az elmúlt években szaporodott meg, különösen a 2-es típusú diabéteszben szenvedők aránya?

-Számszerűen nem voltak ennyien, de oka lehet ennek a diagnózis hiánya is. Az elhízással, a helytelen táplálkozással és a mozgásszegény életmóddal párhuzamban valóban egyre növekszik a 2-es típusú megbetegedések száma, bár Magyarországon és Európában szerencsére még nem jutottunk el oda, ahova az Egyesült Államokban, vagy a gazdagabb arab országokban már igen. Nálunk a gyerekek több mint 95 százaléka az 1-es típusba tartozik, aminek az okát nem tudjuk, és jelen tudásunk szerint megelőzni sem lehetséges. Kialakulásában a táplálkozási tényezőknek valószínűleg csak csekély a szerepük. Sajnos ezeknek a gyerekeknek a létszáma is nő. A klinika archívumában találtam egy kötetet, amiben az 1930 és 1940 közötti tíz évben összegyűjtötték az itt kezelt és gondozott cukorbeteg gyerekek történetét. Ebben az időszakban húsz ilyen beteg volt a klinikán regionálisan, mivel más kórház ezzel nem foglalkozott. Ezeknek közel a fele meg is halt néhány éven belül, nem cukorbetegségben, hanem a kor fertőző betegségeiben.

Mivel klinikánk vezeti az Országos Gyermekdiabétesz Regisztert, és a belső adatok is rendelkezésünkre állnak, így tudjuk, hogy a századforduló tíz évében már 140 újonnan felismert, diabéteszben szenvedő, Baranya megyei gyermeket gondoztunk a klinikán. Feltételezhető az is, hogy a háború előtti években úgy hunytak el gyerekek, hogy nem ismerték fel a betegségüket, így be sem kerülhettek a klinikára. Szerencsére 1995 és 2005 között mindössze egy gyermek volt, aki meghalt, egy társuló, súlyos betegség következtében. Az elmúlt, közel húsz esztendőben egyetlen gyermeket sem veszítettünk el, de a betegségben szenvedők száma tovább emelkedett.

Népegészségügyi problémává vált tehát a cukorbetegség, egyben a leggyakoribb krónikus gyermekbetegséggé. A jelenlegi adatok alapján minden 600. kisgyermeknél várható, hogy 15 éves kora előtt cukorbeteg lesz. Míg korábban egy háziorvos vagy egy iskolaigazgató szakmai pályája alatt egyetlen ilyen gyermekkel sem találkozott, addig ma alig akad olyan iskola, ahol ne lenne legalább egy beteg gyermek. 

-Az életkorbéli szórás is változott?

-Változóban van ez. Az utóbbi évtizedben már a kisebbek körében is megjelent a betegség, bár a cukorbetegek közel fele továbbra is serdülő. Sajnos a hat év alatti korcsoportnál egyre gyakrabban fedezik fel.

-Az endokrinológia már a kezdetekben is párban járt a diabétesszel, vagy csak a későbbiekben társult hozzá?

-Kerpel idején, amikor kezdtem, még csak az egységes gyermekgyógyászat létezett. Mestyán professzornál indult el a specializálódás, akkoriban együtt szerepelt ez a két szakterület. Ma is így van ez a legtöbb kórházban, bár a két betegségcsoport nagyon különbözik egymástól. Fontos hozzátenni ugyanakkor, hogy a diabétesz is alapvetően endokrin betegség. A nagy intézetekben külön kezelik őket, valamint a tudományos életben is, van ma már Gyermek Endokrin Társaság, és Gyermek Diabetológiai Társaság.

-Jelentett-e nehézséget párhuzamosan foglalkoznia ezekkel?

-Ellenkezőleg, a kettő nagyon jól kiegészítette egymást. Az endokrin csoportba tartozó betegségeknek a többsége ritka. Egy-egy páciensnek a diagnózisa elmélyült munkát, sokszor hosszantartó vizsgálatokat igényel. A diabétesz ellenben sokkal gyakoribb, a diagnózisa viszonylag egyszerű, a terápiája viszont nagyon nehéz. Lelkileg ez utóbbi betegségcsoport kezelése a megterhelőbb, hisz évtizedeken át együtt kell élnünk a gyerekkel, a családdal, és az állapottal. Így aztán az endokrin betegek kezelése többnyire „pihenésként” hatott rám. A rendeléseimen is „kevertem” ezeket a betegeket, tehát mindkét betegségcsoportból hívtam be az adott napon pácienseket.

-A diabétesz területén végezte kutatásai jelentős részét.

-Valóban, oka ennek, hogy ezen a területen sokkal több volt a páciens. Sajnos azonban ma sem tejesen megoldott a diabéteszesek kezelése, holott már közel száz év telt el az inzulin felfedezése óta. Finomodtak ugyan az inzulinkészítmények, sok minden történt a vércukor ellenőrzésben, és a kezelés automatizálásában is, azonban ezek lassú folyamatok, és újat hozni klinikai szinten nehéz. Tudományos tevékenységem nem annyira a betegség eredete felé irányult, hanem a klinikuma felé. Egy évtizedig vezettem az európai regisztert, emellett az országosat és a pécsit is, és ezekkel kapcsolatban végeztem megfigyeléseket. 

-Szakmai életútját tanulmányozva nehéz elképzelnem, hogyan fért bele az idejébe a gyógyítás, a kutatás és az oktatás mellett annak a temérdek könyvnek és tanulmánynak a megírása is, amik a nevéhez fűződnek.

-Abból a szülői indíttatásból, hogy nekem teljesítenem kell, a kandidatúra megszerzéséig szinte teljes mértékben a szakmai munkára fordítottam a figyelmem. Ez azzal is járt, hogy viszonylag későn alapítottam családot. Fontos megjegyeznem, hogy pályámon a munkatársaim, és később a családom is nagyon sokat segítettek.

Gyakornokként 10-12 órát is a klinikán töltöttem, akkor éreztem a legjobban magam, ha az osztályon én voltam az egyetlen gyakornok. Biztos lehettem ugyanis abban, hogy ha elmarad valami - a tanársegédek által rendelt vizsgálat, munka, zárójelentés -, akkor azt nekem kell pótolnom, és csak rajtam múlt az is, ha elkészült.

-Az ügyeleteket jól bírta?

-Fiatalon az ember mindent kibír. Visszatekintve azért az kemény volt, amikor az ügyelet szombat reggeltől hétfő délutánig tartott. Ma ez már elképzelhetetlen. A betegek számára megvolt az az előnye, hogy a megfigyelés és kezelés egyetlen személyhez volt köthető, tehát nem jöhetett létre elmaradás az információ átadásában, ugyanakkor a fáradtság megnövelte a hibázás lehetőségét.

-Csodálom a férfi gyermekgyógyászokat, akik legalább olyan empátiával rendelkeznek, mint női munkatársaik.

-Az biztos, hogy ehhez a munkához különös lelkület vagy beállítottság szükséges. Az alapvetően meghatározza egy klinika működését, hogy milyen betegekkel foglalkozik. Nálunk nem hangzik el egyetlen hangos szó sem, nincs kiabálás, és semmi olyasmi, ami egy felnőtt részlegen azért megesik. A felnőttek tudnak modortalanul viselkedni, kiabálni, vagdalkozni, és ez nagyban megnehezíti az orvos dolgát. Mi érzékeltük a nyugalmat, az odaadást, amikor hallgatókként ide jöttünk, és így vannak ezzel a mostani diákok is. Akiknek szimpatikus ez a légkör, és ez a korosztály, azok ezt a hivatást választják. Azért az operatív szakmákat képviselő kollégák között nem egyszer elhangzik, hogy mi naivak, gyerekesek, netán infantilisak vagyunk. Elismerem, hogy ebben van némi igazság, hisz lélekben mi mindig gyerekek maradunk. / nevet – a szerk. /

Akkor éreztem igazán, hogy férfi lettem, amikor édesapám meghalt. Azt pedig, hogy gyermekgyógyász, amikor megszületett a fiam. Sok-sok élmény és tapasztalat szükségeltetett mindehhez.

A váltás mindig nehéz, így volt ez akkor is, amikor neonatológusból lettem endokrinológus-diabetológus. Hosszú évek teltek el addig, amíg úgy éreztem, hogy értek valamit a diabetológiához. Amikor megszerveztük az első, speciális edukációs táborozást ezeknek a gyerekeknek, és két héten át éjjel-nappal együtt voltunk velük, a hazajövetelkor azt mondtam a kollégáimnak, hogy eddig fogalmam sem volt arról, mi a diabétesz, mostantól talán már sejtem. Ilyen sokat jelentettek a személyes élmények.

Hadd mondjak még egy példát a személyes motiváció fontosságára. Közösen szerkesztünk egy internetes folyóiratot páciensek számára egy belgyógyász-diabetológus barátommal. Sokáig nem tudtam megfejteni, hogy mi lehet a titka annak, hogy benne „sokkal több van”, mint a többi, ezzel a témával foglalkozó, kiváló kollégában. Aztán kiderült, hogy az egész családja diabéteszes, a lánytestvére korán meg is halt, és két fia is ebben a betegségben szenved. Gyerekkoruk óta kezelte őket, ma már mindketten 40 év fölötti családapák. Nagyon sokat tanultam tőle. A személyes motivációra példaként szolgálhatnak még azok az aggódó szülők is, akik egy-egy olyan alapítvány élére állnak, amelyek a krónikus beteg gyerekeket segítik. Ezek az emberek intelligensek, empatikusak, karizmatikusak. Ők azt vallják, hogy két családjuk van: egyik a sajátjuk, a másik pedig a diabéteszes, nagy családjuk.

-Hogyan lett Önből igazgató?

-Méhes professzor, az elődöm, egy súlyos betegség miatt kénytelen volt korábban nyugdíjba menni, ezért kiírták a pályázatot az igazgatói posztra. Ezzel kapcsolatosan – ahogyan távolodunk ettől a korszaktól – azért ambivalensek az érzéseim. Hatalmas megmérettetésnek éreztem a lehetőséget, tetszett az, hogy sok betegért felelős lehetek, és sok kolléga képzését, előmenetelét irányíthatom. Ebből a szempontból szép periódusa volt ez az életemnek. Amit azonban utáltam, az az adminisztráció volt, és ez nem is volt az erősségem. Az első években talán nem voltam elég nagyvonalú, hogy ezt kezeljem. Túléltem a kincstári biztos sötét periódusát, aztán a második ötéves ciklusra már kissé bölcsebbé váltam, és készítettem két dossziét. Az egyiknek azt a címet adtam, hogy „sürgős, de nem fontos”, a másiknak pedig azt, hogy „fontos, de nem sürgős”. Azokat a dokumentumokat, amik a minisztériumból, a dékáni hivatalból, vagy a gazdasági hivatalból érkeztek, a megfelelő helyre tettem, egyik dossziéból a másikba rakosgattam őket, és igyekeztem nem mindegyiket halálosan komolyan venni. Sok időt töltöttem a személyi kérdésekkel is, de nagy szerencsém volt, mert a helyettesemre, a főnővérre és a titkárnőmre mindig számíthattam. Sokszor kértem ki a tanácsukat, és ez megkönnyítette a munkámat.

-Sok minden történt tíz év alatt a klinikán, amíg Ön volt a vezetője, egyebek közt elsőként sikerült Tempus-ösztöndíjat nyerniük Magyarországon.

-Köszönhető volt ez azoknak a külföldi kapcsolataimnak, amik aktívak maradtak az ösztöndíjaim után is. Aynsley-Green professzor időben jelezte nekem, hogy látják az országban a várható politikai változásokat, és szeretnének segíteni abban, hogy Magyarország bekapcsolódhasson a nyugati világ tudományos, szakmai vérkeringésébe. Ennek része volt ez a nagy összegű szakmai program, amire pályázni kellett, és ez sikerült. Ezáltal több kolléga is elutazhatott a pályázatban szereplő két másik, nyugat-európai klinikára, Newcastle-ba és Tübingenbe, és onnan is jöhettek hozzánk előadók. Oktatási eszközöket és tankönyveket is beszerezhettünk, ami akkor óriási dolognak számított.

-Említette, hogy későn alapított családot. Ez mit jelent?

-35 évesen nősültem, feleségem Szentirmay Márta főorvos, fogorvos. Már ő is nyugdíjban van, harminc évet töltött el a Fogászati Klinikán, és jelenleg heti két napot dolgozik a MÁV-rendelőben. Az életkoromhoz képest a fiam, Péter is kicsit későn jött. Ő jogi és közgazdasági diplomával rendelkezik, ám miután eltöltött egy évet egy nemzetközi cég londoni irodájában, elege lett a multinacionális vállalatokból. Önálló útra lépett, annak minden nehézségével. Az első vállalkozása tönkrement, aztán egy zenei kiadót hozott létre Budapesten, ott is él a családjával. A könnyűzene egy speciális válfajával, a hip-hoppal foglalkozik, ő menedzseli például a pécsi Punnany Massif zenekart is. A Magyar Zenei Menedzserek Egyesületének elnöke, a Pécs City Karnevál szervezője. Szerencsére viszonylag gyakran tudunk találkozni, vagy ők jönnek hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk. Van egy csodálatos unokánk is, Sámuel, ő kétéves, és a szívünk csücske.

-Nem merült fel Önben, hogy a fia is orvos legyen?

-De, mert azt gondoltuk a feleségemmel, hogy sokat tudnánk neki adni, ha ezt a hivatást választaná. Ám ő épp azért nem lett orvos, mert mi azok voltunk. Egyik hétvégén engem nem látott, a másikon az édesanyját. Mi aztán nem is presszionáltuk ez irányban. De ő is segítőkész ember, gyerekként is mindig élen járt az elsősegélynyújtásban, és néhány nyáron át a cukorbeteg gyerekek táboroztatásában is mellettem volt.

-A zene Önhöz is közel áll.

-Igen, és ezt a fiam is látta, akinek kezdettől fogva szabad bejárása volt a lemez-és hangszalag gyűjteményemhez. Később a külföldi útjaimra már listát vittem, ő is leadta a rendelését. A zenei múltamhoz hozzátartozik, hogy a szüleim beírattak zongoraiskolába, ahova a gimnáziumi órák előtt, nulladik órában jártam. Egy vagy két év után azonban meguntam a sok gyakorlást, és abbahagytam. Ma már sajnálom, mert műkedvelőként zongorázhatnék. Megmaradtam tehát a zene hallgatásánál, ami egyre nagyobb részét képezi az időmnek. Érdekes, hogy új zenei világokat fedezek fel, a barokk operákat például soha nem szerettem, ma már annál inkább, és megkedveltem Sosztakovicsot is.

-Hip-hopot is hallgat?

-Igen, én vagyok az első, aki a fiamék új lemezét megkapja, és van néhány olyan szám, amit kimondottan szeretek. A jazzt is kedvelem, sok anyagom van régi orsós magnón, amiket az Amerika hangja éjszakai programjain vettem fel még diákkoromban, csak sajnos azok ma már lejátszhatatlanok.

-Ma is fotózik és ír verseket?

-A fotózás az igazgatás utáni periódusban kezdődött, a fákba szerettem bele, az indíttatást Pósfai György szegedi biológus „Magyarország legnagyobb fái, Dendrománia” című könyvéből kaptam. Ez a szerelem hét éve tart, és minden évben, a sok száz fáról készült fényképből összerakok egy tíz perces összeállítást, amit kedves kollégáim meghívására a karácsonyi ünnepségen bemutatok. Most úgy érzem, hogy talán a tavalyi volt az utolsó, „kiírtam magam”. Fejlődnöm is kellene, új gépet vásárolni, más beállításokban gondolkodni. Ráadásul a környezetemben már minden fát láttam, külföldre pedig nemigen járok már. Jelenleg a legfőbb témám az unokám, őt sokat fényképezem.

Az írás onnan indult, hogy általános iskola nyolcadik osztályában megfogalmaztam az első regényemet, amit azonban azóta sem fejeztem be, és kiadva sem lesz sosem. Több évtizednyi hallgatás után aztán jöttek a versek, amikhez a közvetlen környezetem, a szeretteim adták az ihletet, főként a hölgyek.

-Ezek is az asztalfiókban lapulnak?

-Nem, a „múzsák” megkapták a hozzájuk írottakat. A verseimmel kapcsolatban indokolt a szerénység. Mindenesetre nekem örömet szereztek, és a visszajelzések alapján azoknak is, akikhez szóltak. Ha már művészet, illetve művészetpártolás, a gyerekorvosoknak korábban volt egy saját kamarazenekaruk is, és a klinikán, nálunk is rendszeresen megszólal egy kis együttes a karácsonyi ünnepségeken. Jó látni, hogy a pécsi zenekarok tagjai közt is találunk a klinikáról munkatársakat.

Hírarchívum