Hírek

Sajtószoba - 2018. május 17, csütörtök

179-szeres válogatott kézilabdázó - Harsányi Gergely

Úgy emelkedett mindenki által elismert, szeretett, 179-szeres válogatott kézilabdázóvá, hogy sohasem játszott a két hazai topcsapatban, a Szegedben vagy a Veszprémben. A rendkívül intelligens, igazi csapatember jobbszélső klubja, a Tatabánya veszprémi bajnoki mérkőzésén lépett utoljára pályára profijátékosként. Pedig negyvenhez közeledve is fantasztikus erőben van – együtteséből és a válogatottból is nagyon fog hiányozni.

 

Május harmadikán ünnepelte a 37. születésnapját – vagyis férfikora és alkotóereje teljében van. Nem gondolja, hogy korai, mondhatni luxus ilyen korán visszavonulni?

Nagyon érdekes, amit mond, mert bevallom, több hasonló véleményt hallottam azóta, hogy a hosszas töprengés után meghozott döntésemet kezdtem megosztani a családtagjaim mellett a barátaimmal, közeli ismerőseimmel is. Őszintén szólva, nem is tudom pontosan, mit jelent az, hogy korai búcsú…

Akadnak kézilabdázók, főleg a világklasszis kapusokra gondolok, akik negyven fölött is vezéregyéniségek mind nemzeti csapatukban, mind klubjukban. Ugyanakkor a mezőnyjátékosok közül kevesebbet tudnék említeni, aki negyvenhez közeledve is csúcsformában tartja magát. Nekem sem az éveim számával van gondom, sőt még azt is hozzáfűzhetem, hogy az utolsó pillanatig jól éreztem magam a tréningeken és a pályán, élveztem ezt a csodás játékot, tudtam lendíteni a csapatomon.

Akkor meg kell ismételnem a kérdést. Nem korai a döntés?

A pozitív érzéseim mellett az utóbbi időben több kisebb-nagyobb gondom is akadt, és ezekkel szemben nem folytathattam buta struccpolitikát. Apró jelek figyelmeztettek, szinte terelgettek, hogy gondoljam át a hogyan tovább kérdését. Gyorsabban elfáradtam, kisebb sérülések is hátráltattak, és azt meg semmiképpen sem akartam megvárni, hogy valamilyen súlyosabb sérülés érjen, és így kelljen elköszönnöm.

Érdekes, hogy – bár talán nem is veszi észre – még most is érződik az óvatos fogalmazásán,

hogy rengeteget töprenghetett. Mi adta az utolsó lökést?

A már említett kis jelecskék. Meg aztán a feleségemmel, Nórával is megbeszéltem, hogy miként lenne jobb a családunknak. Tudja, nekem ez a legfontosabb a világon.

Igen, ez érthető, és még beszélünk is a párjáról meg a gyerekekről, de kicsit maradjunk a szakmánál, a sportnál!

Persze, szívesen. Nagyon korán, már hatévesen elkezdtem sportolni, edzésekre járni. Talán nem nehéz elképzelni, hogy azóta mennyi élményben volt részem, mennyi öröm és bánat ért, amit egyaránt megtanultam feldolgozni, elviselni.

Milyen az összesített mérleg?

Teljes mértékben pozitív, és ezt nem azért mondom, mert ilyenkor illik ezt felelni. Tényleg rengeteget köszönhetek a kézilabdának, pontosabban a szüleimnek, a trénerjeimnek, a mindenkori csapattársaimnak.

Ők szoktattak rendszerességre, fegyelemre és arra, miként kell és érdemes a közösségekben viselkedni, alkalmazkodni. Közben pedig megőrizni, jó irányba alakítani az egyéniségem.

Kívülről figyelve úgy látszott, töretlen ívű volt a karrierje. Ön is így érzi?

Nem akadtak mélyebb hullámvölgyek, de azért egy-egy klubváltás, és a csapatokon belül törvényszerűen előforduló nehézség vagy sérülés megviselt. A szurkoló azonban ebből nem sokat érzékelhetett, mert az edzéseken és a pályán maximalista voltam magammal. Ez az utolsó meccsemig így volt.

Meg is tapsolta a kiemelkedő tudású játékosokat nagyra értékelő közönség Veszprémben, de előbb megható búcsút tartott önnek klubja az idény utolsó tatabányai mérkőzésén.

Az Eger elleni meccsen… Hát igen. Örökre emlékezetes marad. Nehezen tudtam megszólalni, mert valóban megható volt, ahogy a szurkolók, a csapattársaim és a vezetőink ünnepeltek.

Még a levegőbe is feldobálták. Szerencsére vigyáztak, hogy el is kapjanak. De olyanok ezek a remek srácok a csapatban, akikre bátran rábízhatja magát az ember.

Tatabányán megkedvelték. És ön az ittenieket és a várost?

Szintén. Nyolc évig játszottam a Bányászban… …ez olyan, mint Veszprémben az Építők. Lehet

bármelyik cég a csapat névadó szponzora, az ősi Építők név marad. Tatabányán meg a Bányásznak van patinája.

Szeretik itt a csapatot, követik az idegenbeli meccsekre is. Részei a klubnak, amely olyan, mint egy nagy család. A vezetői régen játékostársak voltak, a barátságuk és a kézilabda iránti szeretetük, azt is mondhatom, szerelmük, töretlen és örök maradt. Örök emlék a két olimpiai bronzmeccs.

Nyíregyházához mennyire kötődik?

Nagyon.

Jobban, mint Tatabányához?

Nem összehasonlítható a kettő. Nyíregyháza a szülővárosom, ahova mindig hazamegyek. Ott élnek a szüleim, akik a nagy távolság dacára sok mérkőzésemre eljöttek. Tatabánya pedig befogadott, a feleségem is jól érzi itt magát, sok barátra találtunk. Az első NB I-es gólomat Nyíregyházán lőttem, aztán húszéves kézilabdás pályafutásom több mint harmadát a Bányászban töltöttem. Nagyjából annyit, mint Budapesten az Elektromosban és a PLER-ben.

Azért az is fontos időszak lehetett.

De mennyire. A Tromosból kerültem a válogatottba, és a Népfürdő utcában, aztán Lőrincen meg a Fradiban is sokat tanultam, fejlődtem.

Ott találkozott először Vladan Maticcsal mint edzővel.

Igen, mert előtte ellenfelek voltunk a pályán, ő szegedi jobbszélső volt. Aztán az FTC után a Tatabányában is együtt folytattuk. Remek, őszinte fickó, mindent tud a játékról, tud bánni a játékosokkal, maximalista.

Vladan Matics vezetőedző irányításával „örök” bronzérmes a Tatabánya a bajnokságban. Ön szerint milyen volt az éppen záruló idény?

A Tatabánya néha erején felül teljesített, ugyanis sok sérülés hátráltatta, a kiesők pótlása, helyettesítése roppant nehéz feladat volt. Az ellenfelek pedig erősödtek, már nem csak egy-két, hanem négy-öt veszélyes, szintén éremre törő vetélytárssal kellett harcolnunk.

Azért karrierzárás ide vagy oda, a többes szám első személy marad…

Nem tudom kívülről nézni a csapatot, amelyben egy-két napja még játszottam.

Ez így van rendjén, nem?

Én is így gondolom.

A válogatottról már tud kívülállóként beszélni?

Ez nehezebb kérdés.

Fussunk neki!

Nagyon örültem, amikor a tavalyi vébé előtt Xavier Sabaté szövetségi kapitány behívott a keretbe, és a franciaországi tornán sokat játszhattam. Jól ment a játék, de azért a végén, amikor a hetedik helyet megszerezve hazatértünk, eszembe jutott, hogy vajon lesz-e még világverseny az életemben. Ma már tudom, hogy nem.

Tavaly ősszel még ott volt az új szövetségi kapitány, Ljubomir Vranjes keretében a győri edzőtáborozáson. Mi történt azóta?

Az, hogy az idei Eb-n már nem játszottam, kimaradtam a keretből.

Bővebben?

A felnőttválogatottban 2002-ben játszottam először, azóta a szívem-lelkem tettem ki a nemzeti csapatért. A csodás élményeket, a két olimpiai bronzmeccset örökre megőrzöm a legszebb emlékeim között. Erről ennyit.

Mindig is a család volt az első Az imént említette, hogy az első NB I-es gólját Nyíregyházán lőtte. Ez ennyire emlékezetes maradt?

Persze, mert nem akárhogy történt. A Bujtosi-csarnokban játszottunk, és a város csapatában tizenhét évesen mutatkoztam be. A meccs vége felé hetest kaptunk, amit általában a válogatott Mohácsi Árpád lőtt. Oda is állt a büntetőhöz, ám gondolt egyet, elfordult, intett nekem, és átadta a labdát. Belőttem. Két és fél ezer szurkoló felállva tapsolt. Köztük meghatott családtagjaim. Hogy felejthetném el ezt a néhány

pillanatot?

Érthető, hogy nem is halványodik az élmény. Újra és újra visszatér a családjához, az első gólja kapcsán is a szüleit említette. Manapság viszont már ön is családfő.

Méghozzá boldog és büszke családfő. Hanna lányunk négy, Zalán fiunk másfél éves.

Gondolja, hogy mostantól több ideje marad rájuk?

Jó lenne, bár eddig is velük töltöttem, amennyit csak tudtam.

Mi lesz a fő elfoglaltsága, ha a nyártól már nem jár edzésekre, nem utazik a csapattal a meccsekre?

A sporttól nem szeretnék elszakadni, és az aktív életet nem is szabad egyik napról a másikra abbahagyni. De más a profisport, és más kedvtelésből mozogni. A sportról, a mozgáskultúráról azonban én mint egészről gondolkodom, és ebbe az irányba szeretnék haladni.

Ez egyben a tanulmányai témája is. Hogyan áll a doktorijával?

Egészen jól haladok. A pécsi egyetem orvosi karán készítem, a sport és a genetika összefüggéséről.

Ez nagyon komolyan hangzik.

Az is. Sok energiát fektetek bele. Emellett pedig kidolgoztam a sportoló gyerekeknek, valamint a szüleiknek, a tanáraiknak, az edzőiknek egy döntéstámogató elméleti rendszert. Ennek a kipróbálása után most az a feladatom, hogy ezt népszerűsítsem, és ha lehet, fejlesszem.

Forrás

Nemzeti Sport

Hírarchívum