Hírek

Egyéb hírek - 2018. május 30, szerda

„Nagyon fontosnak tartom, hogy méltóképpen őrizzük meg elődeink munkáit, értékeit”

-portrébeszélgetés dr. Lázár Gyula emeritus professzorral

Rendszeresen bejár, pontosan lehet tudni, mikor elérhető, ő az egyik „biztos pontja” az egyetemnek. Megbízhatóságát tartja ő is az egyik legnagyobb erényének. Az arra érdemes ügyekért kitartóan küzd és dolgozik, legutóbbi példa erre az anatómiai gyűjteményből létrehozott múzeum az Anatómiai Intézet folyosóin, valamint az általa fogalmazott „A pécsi anatómiai gyűjtemény” című könyv megjelentetése. Szenvedélyesen beszél a munkájáról, a kutatásairól, az oktatás szépségeiről, no meg a hobbijáról is, ami alkotásvágyáról tanúskodik. Fotói, könyvei tudományos igényű kordokumentumok, szép példák a múlt örökségének felelősségteljes megörökítéséről. Élvezet hallgatni dr. Lázár Gyula Leventét, az Anatómiai Intézet emeritus professzorát, mert csillogó szemmel, könnyedén, színesen, kifogyhatatlanul mesél.

 

Schweier Rita írása

 

-Említette, hogy ha valamit elvállal, akkor azt egészen biztosan végigcsinálja. A családjából fakad ez az eltökéltség?

-Biztosan, hisz mindkét szülőm ilyen volt. Apámnak volt egy ikertestvére, és Nyárádon, egy Pápa melletti kis faluban éltek. Ők voltak a legjobb tanulók az iskolában. A nagybátyám hangosan tanult, apám pedig hallgatta. Nagyon szegények voltak, az édesapjuk mezőgazdasági napszámosként dolgozott, és édesapám is ezt tette 23 éves koráig. A nagybátyámnak szerencséje volt, mert a falu jegyzője elintézte, hogy a pápai tanítóképzőbe bevegyék. A Lázár családnak ebben az ágában ő volt az első, aki értelmiségi lett, később kémiatanári diplomát szerzett, és még engem is tanított a pápai gimnáziumban. Apámat 23 éves korában kinevezték a Hangyabolt vezetőjének Nyárádon, ami nagy dolognak számított. Remek kontaktusteremtési képességgel rendelkezett, szerette a lakosság és a főnökei is, mert mindenkivel szót értett. Az első világháborús hadifoglyok rendszeresen összegyűltek nála, és meséltek az élményeikről. Apámnak nagyon jó humora volt, nem egyszer megviccelte őket.

-Milyen típusú bolt volt a Hangya?

-Egy kiváló organizációjú szövetkezeti bolt volt, központilag irányították, a falvakban alegységei voltak. A háború után megszüntették, és földműves szövetkezetként vitték tovább. Mindent kapni lehetett, amire szükség volt, vegyesen. Romlandó terméket azonban nem lehetett venni, csak a biztonságosan dobozolható, kimért árut. Saját gyártóik és beszállítóik voltak, és komoly minőségi ellenőrzés folyt, amire a Hangya emblémát rátették, az minőségi terméknek számított. Apámat 1936-ban áthelyezték Komárom megyébe, Szend nevű községbe. Én ott születtem. Mivel ő erősen kötődött a szülőfalujához, ezért 1940-ben kilépett a Hangyától, és önálló vegyeskereskedést nyitott  Nyárádon. Két szobás házunk volt - két szoba, egy előszoba, meg egy konyha -, és abból az egyik szoba lett a bolt. Ott dolgozott egészen az államosításokig, mert 1948-ban bezáratták az üzletet. Voltak anyai ágról bányászrokonaink Ajka környékén, így 48 évesen a bányához ment dolgozni. Ezt két évig bírta, majd a nyárádi malomban kapott állást. Eleinte három műszakban dolgozott, előfordult, hogy este én vittem neki a vacsorát. Emlékszem, milyen élvezettel figyeltem a szaladgáló egereket, meg a patkányokat. / mosolyog – a szerk. / Nagyon becsületesen dolgozott, ezért rábízták a lisztkiadást, ami nappali műszakban bizalmi állásnak számított. 1954-ben költöztünk Pápára. Ezt édesanyám szorgalmazta azért, hogy ne kelljen bejárnom, mivel gimnazista lettem. Pápán apám egy külvárosi vegyeskereskedésben kapott állást, végül onnan is ment nyugdíjba.

-Édesanyja is ilyen hangyaszorgalmú volt?

-Igen, és ő még apámat is noszogatta. Lánykorában megtanult varrni, és egész nap hajtotta a varrógépet. Ez kényszer is volt számára, mivel az anyai nagyapám az első világháborúban meghalt. Neki volt egy jól menő bognárműhelye Ajkán. Négy generáció művelte ugyanis ezt a hivatást, és hintót, kocsit is gyártottak. Nagyanyám ezután egyedül maradt a két gyerekkel, anyámmal, meg a kétoldali csípőficamos húgával. El kellett adniuk a házukat, visszaköltöztek a szülőfalujukba, Somlóvecsébe. A megélhetés érdekében tanult meg édesanyám varrni, ő készítette a szomszédos faluban, Somlószőlősben élő báró család kisasszonyainak a ruháit. Később is sokat varrt, mivel csak a boltból nem tudtunk megélni.

-Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

-Nagyon jó időszak volt, mert ha elkészítettem a leckét, utána mehettem játszani. Szerencsére könnyen tanultam. Nyárád nagyon szép falu volt, középen volt egy domb, annak a tetején a katolikus templom. A dombtól délre és nyugatra eső rész katolikus volt, a régi falu pedig református, mi az utóbbiban laktunk. Nyárád fésűs beépítésű település hosszú házakkal, a mi udvarunkban is három család lakott, mi voltunk az utcafronton. Az udvar a kiskerteknél végződött, a kiskertek melletti út kiment a szürükre, azaz a szérűs kertekhez. A szürünek az egyik oldala pajtákkal volt lezárva, három-négy pajta volt összeépítve. Ezekben szénát, szekereket tartottak. Utána következtek a belső kertek, majd egy kocsiút után a külső kertek. Ott volt még hatszáz négyszögöl földünk, ami biztosította az önellátást számunkra. Minden évben hízlaltunk egy disznót, voltak kacsáink, tyúkjaink, és egy kecskénk is, Mili, aki maga volt a csoda. Fénykorában hét liter tejet adott, ezen nőttem fel. Minden lett belőle: túró, tejföl, és még ajándékba is tudtunk belőle adni. Vasárnaponként mindig én vittem ki legelni, mert aznap nem hajtott ki a csorda. Az említett hatalmas területen mindenfélét játszottunk: kergetőztünk, apacsoztunk, bújócskáztunk, rongylabdával fociztunk. A természetben nőttem föl, nem csoda tehát, hogy vonzódtam a biológiához. Versenyeztettük a csigákat, lestük a gyíkokat, madárfészket szedtünk. Kiválóan ismertük a növényeket is. A játék mellett a ház körüli napi munkákban is részt vettem. 1951-ben apám részes aratást vállalt, hogy legyen kenyérre való gabonánk. Én voltam a marokszedő. Ez volt életem legkeményebb nyara.

1952-ben vettek fel a Református Kollégiumba Pápán, majd azon a nyáron államosították, akkor lett belőle Petőfi Sándor Gimnázium. Mindenkit visszavettek, aki a Református Kollégiumba jelentkezett, két ember kivételével, az egyik voltam én, a másik egy falusi jegyző fia. Az volt aztán a szerencsém, hogy az akkor kinevezett igazgató annak a tanítóképzőnek volt a vezetője korábban, ahol a nagybátyám kémiát tanított. Mivel a Petőfi Sándor Gimnáziumban nem volt kémiatanár, ezért hozta magával a nagybátyámat, akinek a segítségével az évnyitón sikerült beiratkoznom. Az ő támogatása és jelenléte által a felelősségérzet még inkább erősödött bennem, mert nem akartam szégyent hozni rá. A biológia iránti elkötelezettségemet a gimnáziumi tanárom, Bognár József tovább erősítette bennem, ő szakkört is szervezett, aminek három barátommal a tagjai is lettünk. Mindannyiunknak kitűnő volt a bizonyítványa. Alekszay Zoltánból neves biológiatanár lett később Győrben, ő a Szigetköz kutatója, és fotóművész is, hárman pedig az orvosi egyetemre kerültünk. Másodikos koromban sikerült megnyernem az iskola biológia tanulmányi versenyét. Bognár tanár úr aztán elment Budapestre, és a helyére érkezett egy ugyancsak fiatal tanárnő, tőle hallottam először komolyabb dolgokat az idegrendszerről. Ő az agyidegek nevét is megtanította nekünk magyarul, kivéve a hatodikat, azt valamiért nem tudta. / mosolyog – a szerk. /

-Miért nem biológus lett Önből?

-Biológus-kutató vagy geológus szerettem volna lenni. Földrajzból kétszer is elindultam az országos tanulmányi versenyen, és mind a két alkalommal bejutottam a döntőbe. Jutalomként kétszer is megkaptam Bulla Béla „Általános természeti földrajz” című kétkötetes egyetemi tankönyvét, és ami érdekes, hogy a szerző az igazgatónk, Bulla Andor bátyja volt. Az egyik példányt később odaadtam Alekszay Zoltán barátomnak.

Amikor a továbbtanuláson gondolkoztam, a nagybátyám azt mondta - saját tapasztalatai nyomán -, hogy ne legyek tanár. Édesanyám pedig azt szerette volna, ha az orvosi pályát választom. Ez nekem annyira nem tetszett, mert a biológia nekem mást jelentett, a gyógyítás nem vonzott, ám egy hatodéves orvostanhallgató végül meggyőzött, aki agitációs körútra eljött Pécsről a gimnáziumunkba, amikor negyedikes voltam. Úgy döntöttem tehát, hogy ide jövök, Barabás Gyuri barátommal együtt. A jelentkezésünk igen kalandosra sikeredett. A felvételi előtt két nappal elutaztam Balatonfőkajára, ott volt körzeti orvos Gyuri édesapja. Mivel késő estig beszélgettünk, reggel elaludtunk. Rohannunk kellett a sebesvonathoz - Gyuri jobb futó volt, mint én -, ezért kértem, hogy amíg odaérek, tartsa föl a baktert. Mivel a bakter ismerte az édesapját, ezért hajlandó volt megvárni minket, így aztán szerencsésen megérkeztünk Pécsre. Pécs nem volt ismeretlen számomra, egyszer már jártam itt gimnazistaként, a kosárlabda bajnokság területi döntőjén. Akkor meg is néztem kívülről az egyetemet, meg a 48-as téren a kollégiumot, tehát ismerős volt a terep. Beköltöztünk a kollégium alagsori szobájába, ahol nyolc ágy volt. Négyen laktunk benne, két budapesti felvételizővel együtt, akik német nyelvű fizika könyvekből tettek föl egymásnak kérdéseket. Hallva őket, Gyurival nagyon megrémültünk, de aztán minket vettek fel, nem őket.

Szentágothai professzorról már akkor mesélték, milyen legendás előadó. Ő tényleg varázsolt, bevonult a terembe – valóban tudott vonulni -, és óriási hangerővel, erős gesztikulációval és mimikával beszélt. A tudnivalókat nemcsak elmagyarázta és felrajzolta a táblára, hanem egy csomó érdekességgel is fűszerezte a mondandóját, művészettörténeti, technikatörténeti adatokkal, sőt, az intézetben zajló kutatásokról is mesélt. Az egyik alkalommal a génekről volt szó, azok meghatározó, szabályozó szerepéről. Emlékszem arra is, hogy a legyet hozta példaként, mondván, hogy annak a bal hátsó lábán a szőrkinövést is egy gén szabályozza. Felkaptam a fejem, hisz a negyedikes gimnáziumi tankönyben reakciósnak minősítették a génelméletet. Nagyon inspiráló volt mindaz, amit mondott, Barabás Gyuri barátom el is döntötte, hogy az anatómiára megy diákkörösnek, én azonban inkább az élettanhoz vonzódtam. Végül aztán mégsem akartam elszakadni tőle, és maradtam az anatómiánál, ám csak engem vettek fel oda, Gyurit nem, ő a Sebészeti Anatómiai és Műtéttani Intézetben lett diákkörös, és kiváló radiológus vált belőle. Egy jó radiológusnak nagyon kell tudnia az anatómiát.

Az anatómián a kutatás és az oktatás szerves egységet képezett, Szentágothainak ez alapelve volt. Mellette kezdődött a TDK-s korszakom is, amiért nagyon hálás vagyok, mert mindenre megtanított. Lépésről lépésre elmagyarázta, hogyan kell megoperálni a macskát, hogyan kell kivenni az agyát, miként kell feldolgozni. Utána megnézte a készítményeket is, és ahogyan az intézetben mondták róla: „rajta tartotta a kezét” a tanítványain. Ha pedig valaki nem vált be, akkor „levette róla a kezét”.

-Ám az utóbbi az Ön esetében nem fordult elő.

-/mosolyog – a szerk. / Valóban nem. Sajnos ő 1963-ban elment Budapestre. Én 1962-ben végeztem, és akkor épp katona voltam. Ezek után Székely György mellé kerültem, aki a neuroembriológiai vonalat vitte Szentágothai mellett, később ő Debrecenben lett anatómus professzor és akadémikus. Nagy szabadságot adott nekem a kutatásban, a látórendszert vizsgáltuk békákon és gőtéken. Székelyé voltak a gőték, enyém a békák. Ő egyébként egy évet töltött Amerikában, az MIT-ben, ahol akkoriban működött egy remek elektrofiziológiai munkacsoport, amelynek a tagjai a békák fő látóközpontján, a tectum opticumon végeztek ilyen jellegű kutatásokat. A legtöbb békafaj életben maradásához a látórendszerbe jutó információkra adott helyes válasz nélkülözhetetlen.

Az elektrofiziológusoknak az volt az igényük, hogy legyen egy jó sejtmorfológia, ami segít a kapcsolatok áttekintésében. Az ún. Golgi-módszert alkalmazták, és azt gondolták, hogy ez kimutatja az idegsejt minden nyúlványát. Camillo Golgi Nobel-díjas tudós volt, aki kidolgozott egy olyan módszert, amivel az idegsejteket nyúlványaikkal együtt látni lehetett a szöveti metszetekben. Aztán amikor elkezdték a mikroelektródákat bedugdosni az idegsejtekbe, és jelölőfolyadékkal azokat feltölteni, kiderült, hogy sokkal gazdagabb egy idegsejt, mint amit ez a módszer mutat. Kiindulásként, adatszerzésre ugyanakkor nagyon jónak bizonyult. A tectum opticum szerkezetéről 1967-ben megjelent első közleményünk három évnyi munkám eredményét foglalta össze, Székely írta meg angolul az én első szerzőségemmel. A cikkre több mint száz különlenyomat kérőt kaptunk, és még 2014-ben is idézték. Az volt a századik független hivatkozás. A továbbiakban részletesen megvizsgáltam, ezen a rendszeren belül melyik pálya, milyen terület irányításáért felel - melyik felel az elfordulásért, a táplálék elkapásáért, vagy a menekülésért -, és amikor a későbbiekben a magatartáskutatók átvágták ezeket a pályákat, az általam javasoltak be is igazolódtak. Az elektrofiziológusok ugyancsak a mi munkáink alapján tudták bizonyítani, hogy egy NPY nevű peptid gátolja a préda elkapási rendszert a tectumban.

1975-ben Székely elment Debrecenbe, akkor önállósultam. Egy kis munkacsoporttal tovább tudtunk lépni, mert megkaptuk a kobalt(II)-kloridos idegsejtjelölési módszert, amit amerikaiak alkalmaztak először rovarok idegsejtjeinek a kimutatására, de id. Gallyas Ferenc professzor tette alkalmassá arra, hogy gerincesekben is működjön. Ő Lénárd Lászlóval közösen kezdett el patkányidegeken kobalttal dolgozni. Az erről írt cikküket nem fogadták el, kritizálva az ún. fizikai előhívás lépést. Csak akkor került ismét elő ez a téma, amikor Lénárd professzor kikerült Amerikába, W.J.H. Nauta intézetébe. Nautának volt egy olyan módszere, amivel az elpusztult idegrostokat lehetett kimutatni. A munkám elején a módszert én is használtam. A Neuroscience Letters nevű, gyorsan közlő folyóiratnak a főszerkesztője akkor Ann Graybiel kutató volt. Lénárd megemlítette, hogy a kobaltos jelölési módszert gerincesekben is használni lehet. Graybiel kérte, hogy küldjék be a közleményt a Neuroscience Lettersnek. Végül egy három szerzős elvi közlemény született ebből, id. Gallyas és Lénárd mellett én voltam a harmadik szerzője. Erre, valamint a részlépéseknek az eredeti közléseire hivatkozva ezután közölhettem azt a cikkemet, amire aztán úgy hivatkoztak, hogy „Lázár's kobalt technic”. Ezt azonban elhárítottam, mondván, hogy nem az én módszerem, majd pedig egy amerikai és egy orosz kutató néhány oldat értékét módosítva ezt a saját módszereként közölte. / nevet – a szerk. / Rájuk senki sem figyelt oda, ám a mi hivatkozásunk jól sikerült. A kobalt módszer alkalmazásában eredményesen együttműködtünk dr. Tóth Pál munkatársammal, és kisebb részfeladatokat több TDK-s hallgató is kapott.

-Mindeközben Ön beleszeretett a békákba, és figuráikkal telerakta az intézeti szobáját is. Legutóbb, amikor itt jártam, egy egész sereg díszelgett itt, mostanra hova tűntek?

-Már csak egy maradt, mivel hamarosan elköltözöm innen, a szekrényeket már ki is ürítettem. Oka ennek, hogy a kutatást abbahagytam, és az anatómiai gyűjtemény létrehozásával tavaly az oktatást is. Úgy gondolom, hogy nincs létalapom arra, hogy elfoglaljak egy szobát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel lemondtam az aktivitásról. Ha ide benéz / mutat az asztal alá – a szerk. /, akkor itt lát két ládát, ősrégi mikroszkópokat, és egy Erika írógépet. Ha pedig eljön velem a szekrényhez, akkor sok érdekességet találhat, amikből egy intézettörténeti múzeumot szeretnék majd létrehozni, ha az új épület elkészülte után kapunk helyiségeket. A másik szobában is sorban állnak a mikroszkópok, egyes számmal az, amit Szentágothai 1962-ben az MTA-tól kapott 240 ezer forintért. Nekem akkor a fizetésem 1900 forint volt. Ebből a Reichert Zetopán mikroszkópból  mindössze néhány található az országban. Itt van továbbá Flerkó Béla professzor mikroszkópja, egy fadobozban a Szentágothai által használt kéziműszerek, és egy olyan elektronikai műszer is, amelyet Kolta Péter elektromérnök készített nekem a reflexes szemmozgásos kísérleteimhez. Ennek az volt a kiindulópontja, hogy Székely és Szentágothai egy nagyon elegáns közleményt írtak a gőték reflexes szemmozgásáról, amit a tectum működésének tartottak. Én eltávolítottam a béka  tectumát, ám ezek után is gyönyörűen mozgatta a fejét. Dr. Sétáló György és Székely András TDK-hallgatóm segítségével elkészítettem azt a berendezést, amivel ki lehetett váltani a nystagmust. Ez egy körben forgó, függőlegesen fekete-fehér csíkokkal ellátott henger, aminek a közepére beültettük a békát. Az állat a fejével lassan követte a mozgó csíkokat, majd visszakapta a fejét. Ez a nystagmus. Ha az egyik szemét kivettem, akkor abba az irányba kiesett, illetve tovább csökkent a nystagmus. Sikerült megtalálni, hogy melyik agyterület felelős a nystagmusért, és ez az ún. járulékos optikus rendszer két magja. A fejmozgások dokumentálásához szükség volt egy mozgásérzékelő berendezésre, és ebben volt a segítségemre kiváló mérnökként Kolta Péter. A béka fejére tettünk egy alufólia gömböt, ami elektromágneses hullámokat sugárzott két kondenzátorfelületre. Egy bizonyos szakaszon lineáris volt a mozgás, és ezt lehetett rögzíteni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy méltóképpen őrizzük meg az elődeink munkáit, értékeit. Camillo Golgi nagy szaktekintélynek számított. Amikor ő meghalt, akkor a készítményeit néhány szekrénybe bezárták, ezeket ma is látni lehet, és ezt szeretném ezzel a múzeummal én is elérni. Fiókokban találhatók itt még könyvek, közlemények, metszetek, diák, különböző oktatási és kutatási gyűjtemények, amiket igyekszem majd jól szemléltethetővé tenni. Feldolgozásukat, leírásukat otthon is tudom végezni a számítógépemen.

-Meddig számított újnak az Önök által képviselt módszertan?

-Tíz évig voltunk a csúcson, aztán bejöttek a fluoreszcens jelölések, amik óriási ugrást jelentettek.

A kémiai gyárak különféle molekulasúlyú fluoreszcens anyagokat állítottak elő különféle színekben, amikből oda-vissza lehetett jelölni a pályákat. Mi is elkezdtük ezt Losonczy Attila TDK-hallgatómmal, aki ma már egy neuroscience labornak a vezetője New Yorkban. Megtanítottam neki az általunk használt metodikát, és elmondtam, mit érdemes még hozzá tanulni. Két hónap múlva bejelentette, hogy nem sikerült neki a kettős jelölés, ahogyan egyébként nekem sem. Ezután adtam neki egy biztos módszerre alapuló témát, amiből a későbbi TDK-konferencián előadást tartott.

Mivel a békaagyról már elég sokat tudtam morfológiailag, ezért az volt az elképzelésem, hogy ezeket az ismereteimet kiegészítem elektrofiziológiával is, ez azonban már nem sikerült. Közben nyílt egy pályázati lehetőség a Gyógyszertani Intézet előtt, amiben Szolcsányi János akadémikusként ugyan nagyobb eséllyel indult, de társpályázóként engem is bevettek.16 millió forintért egy nagyon jó elektrofiziológiai berendezést sikerült ott üzembe helyezniük. Az utolsó kobalt módszerrel kapcsolatos cikkem 1989-ben látott napvilágot, utána már megjelentek a kettős fluoreszcens jelölések, meg a konfokális mikroszkópia, és óriási technikai fejlődés következett, amivel már nem tudtam lépést tartani. Akkor váltottam a glia kutatásra. Az idegrendszerben tízszer annyi gliasejt van, mint amennyi idegsejt. A dolguk az, hogy etessék és izolálják az idegsejteket, és takarítsanak, ha ott valami elpusztul. A témán Ábrahám Hajnalkával dolgoztunk együtt, aki ebből  írta a PhD-értekezését, ma pedig már a Biológiai Intézet igazgatója. Losonczy Attilával is volt még egy közös a munkánk a Farmakológiai Intézet említett szupermasinája által. Ők Czéh Gáborral a hipokampus agyszeleteken vizsgálták a gliareakciót, ami bizonyos ionok és túlingerlés hatására következik be. Ebből szép eredmények születtek. A microglia iránt óriási volt az érdeklődés Amerikában is, neuroscience meetingeken többször is kint jártam ezzel kapcsolatosan, mert akkoriban még nem sokan foglalkoztak ezzel. Az első cikkünket a legjobb glia lapban elfogadták, ám a későbbieket már nem. Végül négy cikket sikerült megjelentetni ezekből a munkákból is.  Hajnalka meg tudta védeni belőle a PhD-ját, Attila pedig megtanulta az elektrofiziológiát. Számunkra az eredménye ennek az lett, hogy Attilával együtt vehettük át a kitüntetésünket Budapesten, én a Fáy András díjat és a mestertanári címet, ő pedig a Pro Scientia érmet.

-Az hamar kiderült, hogy való Önnek az anatómusság?

-Nem bántam meg, hogy így alakult, de ennek érdekes a története. Amikor idekerültem diákkörösnek, negyedévesen már kaptam egy másodéves csoportot, amiben benne volt többek között Kellermayer Miklós is, aki mindössze egy évvel fiatalabb nálam. Nagyon szerettem oktatni, sok pozitív visszajelzést kaptam a hallgatóktól. Tizenöt éven át jó eredményeket értem el a csoportjaimmal, azonban utána már nem tegeztek vissza, még kérésre sem. A bonctermi oktatásnak megvolt az az előnye, hogy szemben ültem a diákkal, mindketten boncoltunk, és közben mindenféléről beszélgettünk. Jól megismertük egymást, és ez mindkettőnknek hasznos volt.

Sajnos azonban egyre romlott a látásom, és amikor Sétáló György lett a tanszékvezető, arra kértem őt, hogy ne kelljen anatómiát oktatnom, csak szövettant. Hozzájárult ehhez az is, hogy a formalin miatt a gégém is be-berobbant, ami azt jelentette, hogy egy-két hétig nem tudtam beszélni.

Sétáló vezette egyébként be azt, hogy a tanszékvezető egyetemi tanár tartson bonctermi gyakorlatot, ami hatalmas vállalás volt. Az előadásokat elosztotta a docensek és a társprofesszorok között, akkoriban a nagy előadásokat négyen tartottuk magyarul és angolul is. Én nyolc órában oktattam szövettant, mellette volt kurzusom és tantermi előadásaim is, tehát a kötelező óraszámot teljesíteni tudtam, ám onnantól fogva eltávolodtam a hallgatóktól, mivel a szövettan gyakorlatokon nem volt mód a fecsegésre. Aztán amikor professzor lettem, már szigorlatoztatnom is kellett, ami kevésbé kedvezett a hallgatókkal való baráti kapcsolat kiépítésének. Igyekeztem a lehető legigazságosabb jegyet adni nekik, és a lehető legszigorúbban megakadályozni azt, hogy az anatómia mellett a több tantárgyból is gyengén teljesítők továbbléphessenek. Hadd meséljek el három történetet ezzel kapcsolatosan. Egyszer betegként vártam a belklinikán, amikor az egyik fiatal doktor felajánlotta, hogy leveszi a véremet. Mint kiderült, nálam szigorlatozott, és közepest kapott tőlem a piros UV-n. A másik eset Bogi lányomhoz kapcsolódik, aki ingatlanügynökösködéssel foglalkozik. Épp egy házat közvetített, amikor a tulajdonos arra kérte, adja át az üzenetét nekem, amiben a háláját fejezte ki azért, hogy a lányának megadtam a lehetőséget az orvossá válásra.

A piros UV-n mindig megnéztem az illető indexét, azt, hogy milyen jegyet kapott biokémiából és élettanból, mert nem akartam megbuktatni, ha csak az anatómia miatt ismételné az évet. Ha a közepesnél jobb jegyeket találtam ezeknél a tantárgyaknál, és nem volt másból bukás, akkor átengedtem. Igyekeztem olyan jellegű kérdéseket föltenni neki, amit mindenkinek tudnia kell. A csúcsa ennek a piros UV-s sorozatnak az volt, amikor rektori UV-re került hozzám Lőrincz Bendegúz. Neve ma már nem titok, hisz jelenleg címzetes egyetemi tanára egyetemünknek. Emlékszem, nagyon kellemes hangulatú vizsga volt, aminek a végén hármast adtam neki. Telt-múlt az idő, majd érkezett egy meghívó Bendegúztól az esküvőjére, amire el is mentem. Ismét eltelt jó pár év, és ismét érkezett egy meghívó a budapesti egyetemre, a PhD-védésére. Ezen sajnos nem tudtam jelen lenni, de aztán megint jött egy meghívó azzal kapcsolatosan, hogy őt a Pécsi Tudományegyetem felruházta a címzetes egyetemi tanári címmel. Ezen a meghívón az állt, hogy ő a hamburgi egyetem sebészeti klinikájának vezető sebésze. Meghívott az ünnepi ebédre is, ahol jelen volt a biológia tanára mellett Gerlinger Imre professzor is, akinél TDK-zott. A szülei mellett nekünk köszönte meg, hogy orvos lett belőle. Nagyon fontos volt tehát az, hogy nehogy elkaszáljak olyan fiatalokat, akikben benne rejlett a tehetség.

-Ön volt rektorhelyettes is.

-Ez abban az időszakban történt, amikor dr. Tóth József töltötte be a rektori szerepet. Köztudomású, hogy az orvoskar és az akkori Janus Pannonius Tudományegyetem között feszült volt a hangulat. Mivel a tudományban az orvoskar állt az első helyen, ezért innen kértek rektorhelyettest. Dr. Fischer Emil, akkori dékánunk felhívott engem, és azt kérdezte, elvállalnám-e a tisztséget. Végiggondoltam, és mivel annyira aktívan akkor nem kutattam, az oktatást pedig a pozíció mellett is végezhettem, úgy döntöttem, igent mondok. Az első rektori értekezleten elég hűvösen fogadtak, de később enyhült a helyzet. Az volt a célom, hogy a kar és az egyetem között a híd szerepét töltsem be, és ez azt gondolom, jól sikerült.

Vállaltam, hogy az orvosi tudományos szakosztály tevékenységét ismerve megnézem, hogy a többi karon milyen a tudományos élet: milyen az elő- és az alapképzés, a tudományos teljesítmény mérése, hány kongresszust szerveznek, hol közölnek. Összeállítottam egy nyolc pontos kérdőívet, amit beterjesztettem a rektori értekezletnek, elfogadták. Amikor elkezdtem járni a karokat, bevallom, rosszul esett, hogy a legnagyobb bizalmatlanság épp a saját karomon fogadott. Végül készítettem ebből egy összeállítást, levontam a következtetéseket, és javaslatokat tettem minden egyes kar esetében a jövőbeni teendőkről. Ezt az összegző jelentést aztán az orvoskaron is megvitatták egy klinikai ülésen, ahol jó visszhangra talált. Úgy gondolom, hogy sikerült közelíteni a karokat egymáshoz. Dr. Kellermayer Miklós, karunk tudományos szakosztályának akkori és jelenlegi elnöke több professzort is meghívott a TTK-ról és a Művészeti Karról, akik előadást tartottak a szakosztályban. A második év végén a rektori vezetőség már teljes értékű tagnak tekintett, sőt, az a kolléga, aki a legnagyobb bizalmatlansággal fogadott, később a legnagyobb támogatómmá vált. Konfliktusba senkivel sem keveredtem, érveléssel igyekeztem alátámasztani az általam helyesnek vélt megoldást, és konszenzussal sok mindent elértem. Később tíz évig a kar Habilitációs Tanácsának, négy évig az OTKA Idegtudományi Zsűrijének elnökeként is mindig ezt a módszert alkalmaztam.

Itt, az intézetben mindeközben – ha nem is olyan intenzitással, mint előtte – folytatni tudtam az oktatói munkámat. A kutatás pedig oly módon változott, hogy abbahagytam a gliakutatást, mert elmentek az embereim, de a már korábban kialakított nemzetközi kollaborációt folytatni tudtam a békaagy peptidjeinek a vizsgálatában. Ezek a különböző aminósavakból álló vegyületek nagyon fontosak. Merchentháler István kollégánk Amerikában nagy karriert futott be. Ő küldte el nekünk azokat az immunhisztológiai módszerekhez szükséges antiszérumokat, amik nálunk csak méregdrágán voltak hozzáférhetőek. Elkezdtük a peptidtérképezést Kozicz Tamás munkatársammal, aki jelenleg Hollandiában, egy nijmegeni egyetem anatómiai intézetének igazgató professzora. Valójában ezzel zárult le a kutatói tevékenységem, az utolsó cikkem 2008-ban jelent meg. Nem lehettek volna eredményesek a kutatásaink, ha nem lett volna olyan kitűnő szövettani asszisztensünk, mint Dittrich Erzsébet, aki a pályám elejétől velem dolgozott. A terméket el is kellett adni, aminek a dokumentálását a digitális korszak előtt Soltész Márta fotósunk biztosította, hihetetlen precizitással.

-Négy éven át hétvégenként végigfotózta Baranyát, a megye összes református templomát, a vaskapukat, a parasztházakat, a tájat. Hogyan ébredt fel Önben a fotózás vágya?

-Negyedéves medikus korom óta fotózom, több mint hatezer színes diám van. Angliában és Franciaországban előszerettel fényképeztem a román és a gótikus katedrálisokat, és a kisebb templomokat. A baranyai fotótúrákat anyai nagyapám emlékére kezdtem el 2006-ban. Ő meghalt az első világháborúban, és ennek kapcsán kerekedtem fel, amikor nyugdíjas lettem, hogy lefotózzam az első világháborús emlékműveket. Közben észrevettem, hogy mennyi csodás kovácsoltvas kapu és kerítés van a megyében, és mennyi rozoga, ámde eredeti formáját megőrzött parasztház, de feltűntek a rossz állapotú templomok is. Nekiálltam ezeket is fényképezni. Mivel a kezembe került Romváry Ferencnek az első világháborús emlékművekről szóló könyve, ezért elvetettem az ötletemet egy ezzel kapcsolatos kötet kiadásáról. Közben kiderült, hogy a Dél-Dunántúl református templomairól még nem jelent meg átfogó, valamennyi templomot színes fotókon bemutató kiadvány. A véletlen úgy hozta, hogy Hoppál Péter - aki akkor a Pécsi Református Kollégium igazgatója volt – megkért, állítsak össze a református templomok képeiből egy kiállítási anyagot, és mutassam be a kollégiumban. Az ott kiállított harminc képet aztán az iskolának ajándékoztam. Hoppál Péter később összehozott Peterdi Dániel esperes úrral, aki a magánkiadásban megjelent könyvem költségének az egyhatodát fedezte. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Zentai Tünde néprajzkutató, történész – aki 2007-től tíz gyönyörű könyvet publikált a Dél-Dunántúl „hímes” templomairól – az utolsó három könyvében hivatkozik az én munkámra is, átvett belőle adatokat és fotókat.

-Népes a családja, három lánya van és hét unokája. 

-Boglárka lányom már szóba került, ő Pécsett lakik, ingatlanügynök. Amerikában szerzett szállodás diplomát, majd a budapesti Mariott szállóban dolgozott néhány évig középvezetőként. Közben férjhez ment, megszületett az első, aztán a második gyermeke, és mivel lakásuk a fővárosban nem volt, ezért visszaköltöztek Pécsre. Itt három hónapra állást kapott az egyik szállodában, de a munkaviszonyát nem hosszabbították meg, így jött az ingatlanos szakma. Zsófi és Orsi lányaim ikrek, ők Szegeden végezték az egyetemet, Zsófi gyógyszerész lett, Orsi pedig biológus. Amikor Orsit egy Amerikában élő és dolgozó kutató meghívta, bátorítottam, hogy mondjon igent, azonban nem kellett volna, mert aztán ebből a kutatásból nem lett eredmény, Orsi szorgos munkája ellenére sem. Úgy volt, hogy hazaköltözik, amikor találkozott kint egy ír származású fiatalemberrel. A találkozásból házasság lett, született két lányuk, akik a legutóbbi négy nyáron öt-hat hetet nálunk töltöttek. Orsi szerzett azóta egy kertépítészi diplomát is, kisebb rekonstrukciós és építészeti munkákat végez Amerikában. Zsófi a pécsi Gyógyszertani Intézetben volt PhD-hallgató. Férjhez ment, megszerezte a tudományos fokozatot, és három gyermeke született. Jelenleg egy pécsi patikában dolgozik, emellett aerobic- és zumbaedzőként lelkesen sportol. A feleségem belgyógyász szakorvosként lett körzeti orvos, és családorvosként ment nyugdíjba.

-Remélem, hogy a gyermekeinek és az unokáinak is a béka a kedvenc állata.

-/mosolyog – a szerk. / Van, akinek inkább a nyúl, de ajándékba mindig békát hoznak nekem. Az a fontos, hogy sem a gyermekeim, sem az unokáim nem undorodnak tőle. Tudják, hogy veszélyeztetett faj, erőteljesen kipusztulóban van, és amikor Postavölgyben, a kertünkben látnak belőlük egyet-egyet, velem örülnek, bár sajnos most már ott is egyre kevesebb található.

 

Hírarchívum