Hírek

Egyéb hírek - 2018. október 9, kedd

„Az ad a legtöbbet, aki a tudását nyújtja át a másiknak”

-Portrébeszélgetés dr. Szabó Istvánnal, a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika emeritus professzorával

Talán a legszebb orvosi hivatást választotta: a gyermekek világra segítését. Szerencsés és boldog ember, hisz nap mint nap megszólítják azok az édesanyák, akik hálával és szeretettel emlékeznek életük legboldogabb pillanataira, és rá, aki ehhez hozzásegítette őket. Elkötelezett, szenvedélyes, maximalista, akit mindig fel lehet hívni, ha baj van, legyen akár a világ másik táján. Így van ez ma is, nők hada áll sorban azért, hogy eljuthasson hozzá. Ő pedig készenlétben várja őket, türelmesen magyaráz, segít, nyugtat. Megőrizte rendíthetetlen erejét, no meg a humorérzékét is, utóbbi sok esetben ad erőt és old feszültséget. Dr. Szabó István, a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika emeritus professzora otthonában fogad, ahol ugyancsak a nők vannak a főszerepben, csak épp festményeken megtestesülve.

 

Schweier Rita írása

 

- Néhány napja azt mondta a telefonban, hogy rizikós lehet a mai találkozás, mert van egy kismama, aki mostanában szülhet, és ha ez bekövetkezik, akkor Önnek mennie kell.

- Szerencsére megszült tegnap. Egyszerű volt, hisz itthon voltam. Persze többször előfordult olyan, hogy a Balatonon nyaraltam, vagy épp Hévízen, netán egy születésnapi rendezvényen ünnepeltünk, és onnan pattantam autóba.

- Nem zavarta annyi éven át ez a folyamatos készenléti állapot?

- Sosem zavart, pedig volt olyan hét, amikor mindössze egyetlen éjszakát tudtam itthon tölteni. Hétvégente is bementem a klinikára, viziteltem, mert igazgatóként tudni szerettem volna, hogy vannak a betegek. Még mostanában is megszólítanak azok az emberek, akikkel egy kórteremben feküdtek az én betegeim, mert őket is úgy kezeltem, mint a sajátjaimat, és ezt nagyra értékelték, holott számomra ez természetes volt.

- Operál még?

- Már csak kis műtéteket vállalok, mert ha rajtam kívülálló okok miatt a beavatkozás közben valamilyen szövődmény előfordulna, akkor később nem tudnék a lelkemmel elszámolni. Szüléseket is csak azokban az esetekben vezetek, amikor a kismamák egészségügyi dolgozók, vagy közeli ismerősök.

- Pedig a betegek rendre keresik az ország minden tájáról.

- Valóban, nemrég épp Sopronból, Székesfehérvárról és Szentesről kerestek. Úgy döntöttem, hogy egy évig még a rendelkezésükre állok, aztán pedig segítem őket abban, hogy kihez forduljanak. Bár bevallom, nagyon nehéz lesz közölni velük, hogy a jövőben már nem fogok dolgozni.

- A tempója a régi, szinte szalad a folyosón.

- Kissé azért visszafogom magam. Korábban sosem használtam a liftet, mostanában azonban ez már megesik, de nem hagyom el magam. Van egy szobabiciklim és egy nyolc kilós súlyzóm is, ezeket rendszeresen használom, hogy kondiban maradjak.

- Figyel a táplálkozására is?

- Arra nemigen. A feleségemmel vitatkozunk is azon, hogy keveset eszem. Ő az, aki nap mint nap a gondomat viseli, nagyon figyel az egészséges táplálkozásomra. A klinikán a reggelim rendszerint egy croissant volt teával, amit megismételtem délben, este pedig azt a főztöt ettem, amit a feleségem készített. Ha akartam, ha nem, ennem kellett, és ez így van ma is. / nevet – a szerk. /

- Jól gondolom, hogy Ön egy maximalista ember?

- Igen. / mosolyog – a szerk. / Amikor igazgató lettem, összehívtam a munkatársaimat és azt kértem tőlük, hogy a lehető legnagyobb odaadással lássák el a betegeket, legyenek kedvesek velük, mert nagyon nem mindegy, hogy egy édesanya hogyan éli át a szülést. Egy jó szó, egy simogatás nagyon sokat ér. Érezzék az ide érkezők, hogy minden dolgozó értük van. Olyan légkört igyekeztem  teremteni, hogy a munkatársaim is szívesen jöjjenek be dolgozni, ne szoruljon össze a gyomruk, ha belépnek a kapun. Korábban ez sajnos előfordult. A családnak nyugodt feleségre és férjre van szüksége, a lelkiállapotot pedig jelentősen befolyásolja a munkahelyi légkör. Azt is elmondtam, hogy ha valaki nem megfelelően viselkedik a betegekkel, akkor megválok tőle. Egyszer előfordult olyan, hogy az egyik kollégámat három hónapra eltiltottam a szülés levezetésétől. Alapvetően értették, mit, miért mondok és teszek. Nem volt köztünk harag, éppen ellenkezőleg, nagyon sok szeretetet kaptam a kollégáimtól.

- Saját magam is meggyőződtem arról, hogy szigor és rend uralkodott a klinikán.

- Lajos László professzortól tanultam ezt, neki vagyok hálás azért is, hogy a klinikára kerültem. Tizenegyen vizsgáztunk nála, hetet közülünk megbuktatott. Szerencsére én jelest kaptam. Ennek köszönhetem, hogy kikért az egyetemtől, pedig akkor épp nem volt álláshely a klinikán, mert mind a hármat betöltötték, de számomra létrehoztak egy negyediket is. Gáti István professzornak is köszönettel tartozom, mert ő javasolta, hogy kérjek kihallgatást Lajos professzortól a vizsga után. Azt mondta ugyanis, hogy aki jelesre vizsgázik nála, azt kikéri az egyetemtől.

Lajos professzort minden idők legnagyobb professzorának tartom. Példa volt a magával szemben támasztott etikai normái és a betegek iránti szeretete miatt is. Bent lakott a klinikán, és nagyon szigorú volt. Emlékszem, éjjel tízkor feljött az osztályra, én épp ügyeletes voltam, és megkérdezte, mennyi volt a Horváthné fehérvérsejt száma. Ugyan Horváthnéból volt jó pár az osztályon, de nekem tudnom kellett, ő épp kire gondol. / nevet – a szerk. / Még azt is tudnunk kellett, hogy rend van-e az alagsorban. Volt olyan, hogy szólt a nővérnek, mondván, nem tud a folyosón továbbmenni. Azt hittük, valami gond van a lábával, de kiderült, hogy egy kis piszkot látott, amit a nővérnek azonnal fel kellett szednie. A viziteket rendszerint a mellékhelyiségben kezdte. Széttépte a kórlapot, ha nem tudta az anamnézisből megmondani, hogy mi a beteg baja, vagy nem tudta elolvasni. Szerencsémre ezzel nem volt gondom, mert a szépírást édesanyám - tanítónő lévén - megkövetelte tőlem, és az öcsémtől is.

Megfogadtam, hogy ha főnök leszek, biztosan nem olyan szigorral irányítok majd, mint ő. De aztán mégsem így tettem, a példa ragadós volt, amit utólag sem bánok. A mellékhelyiségben kezdtem én is a vizitet, majd a kórteremben, a fal melletti szekrényen is végighúztam az ujjam, és ha poros volt, fölmutattam a takarítónőnek. Mondták is, hogy pormániás vagyok. Volt, hogy a betegek előre szóltak, hogy náluk minden rendben, ott járt a takarítónő. / nevet – a szerk. /

Csodás emberek közé kerültem a klinikán, akiktől rengeteget tanultam. Azt gondolom, hogy az ad a legtöbbet, aki a tudását nyújtja át a másiknak.

- Máramarosszigeten született, ahonnan ugyan hamar eljöttek, Önt ott mégis kivételes megbecsülésben részesítik, olyannyira, hogy díszpolgárrá is avatták.

- Születésem idején Máramarossziget még Magyarországhoz tartozott. Aztán amikor kitört a háború, édesapámék átköltöztek Vajszlóra, ott lett édesapám főjegyző, a nagyapám pedig Kemsén református kántortanító. Vonattal jöttünk át, édesanyám és a nagynéném hozott engem és az öcsémet. Édesanyám mesélte, hogy amikor lőtték a vonatot, ránk feküdtek, nehogy bajunk legyen.

Egyszer aztán hívtak Budapestről, hogy a máramarosszigetiek olvasták az egyik amerikai folyóiratban megjelent dolgozataimat, és érdeklődnek, hol lehet engem megtalálni, mert szeretnének díszpolgárrá avatni. Először ódzkodtam ettől, mert most is igazságtalannak tartom, és fáj a lelkem, hogy Erdélyt elcsatolták tőlünk. Több embertől megkérdeztem, hogy mit tegyek. Azt mondták, el kell fogadnom, mert magyar vagyok, és egy magyarral szeretnének dicsekedni. Nagyon kellemes meglepetésben volt részben, mert hatalmas tisztelettel és odaadással fogadtak. A polgármester kikerestette nekem az 1942-es szülészeti naplót, amiben benne volt még az is, hogy mekkora súllyal születtem. Eljött az ünnepségre a temesvári professzor is, aki ismertette az önéletrajzomat. Még azt a szobát is megmutatták, ahol születtem, bár ma már nem szülészetként működik az akkori kórház. Az avatásra úgy készültem, hogy megtanultam románul a következőket: „Egymás tisztelete, szeretete és megértése adjon nekünk erőt a jövőben, és biztos vagyok benne, hogy ez hozzájárul lelki békénk megteremtéséhez.” Olyannyira megrökönyödtek ezeken a szavakon, hogy nem tudtak mást, mint tapsolni. / mosolyog – a szerk. /

A temesvári professzorral egyébként már korábbról jó barátok voltunk, a 65 éves születésnapomra is eljött és levetített nekem egy filmet, ami a születésemről szólt: egy gólya, szájában egy pólyásbabával repült, miközben az amerikai katonák partra szálltak. 1942 júniusában volt ugyanis a partraszállás. Ahhoz is vette a fáradtságot, hogy lefotózza a születési naplómat, így az is szerepelt a filmben.

A Magyar Nőorvos Társaság elnökeként elhatároztam, hogy a magyar-román nőorvos találkozókat rendszeresen megtartjuk, és így volt ez az olasz kollégákkal is. Munteanu professzor volt az, aki a Román Nőorvos Társaság örökös tiszteletbeli tagjává avatott Aradon. Együtt koszorúztuk meg az aradi vértanúk emlékművét, ők hozták a koszorút, és ez nagyon felemelő volt számomra, mert láttam az arcukon a valós tiszteletet. Munteanu halála után írtam róla egy megemlékezést, ami megjelent a Nőorvosok Lapjában, és küldöm Romániába is, hogy kifejezhessem az iránta érzett tiszteletemet és szeretetemet.

- Szép gyermekkora volt?

- Igen. Máriagyűdön laktunk, itt jártunk rendszeresen templomba, és a református papoknál tanultam hegedülni. Történt egyszer, hogy az istentiszteleten az öcsémmel és az egyik barátunkkal ültünk az első sorban, beszélgettünk, nevetgéltünk, amit a pap nem vett jó néven, és kiprédikált minket. Kaptunk is otthon emiatt. / nevet – a szerk. / A másik kedves emlékem a gyerekkoromból, hogy karácsonykor írtam a Jézuskának. Egy kis csizmát kértem tőle. Édesanyám azt mondta, csak akkor hozza el, ha imádkozom érte. El is mentünk a templomba, ahol szorgosan imádkoztam, majd mire hazaértem, megérkezett a kis csizma is. Szigorúak voltak a szüleim, de mindenben segítettek minket. Munkaszeretetük, becsületességük, tisztességük adta meg számomra azt az alapot, amire mindig is támaszkodhattam.

Amikor édesapámat áthelyezték Pellérdre, és a főjegyzőkből VB-titkárok lettek, rengetegen fordultak hozzá tanácsért. Az elnök az addigi takarítónő lett, akinek apám tanította meg, hogyan írja alá a nevét. Apám sokat tett a faluért, az utat is megcsináltatta, sportkört hozott létre, mindent megtett az emberekért. Édesanyám pedig szervezett a kultúrházba egy tánccsoportot, ami nagyon sikeres lett, sorra nyerték a díjakat Baranyában. Én is tanultam népi táncot, ennek is köszönhető, hogy szeretek táncolni, a feleségemmel tesszük is gyakran. Szeretjük a rock and rollt, a tvisztet, az egyik debreceni kongresszuson meg is nyertük a tviszt versenyt. Pécsett, a korábban létezett Helyőrségi Klubban is voltunk versenyen. / mosolyog – a szerk. /

Édesapámra visszatérve, 1956-ban ő intette nyugalomra az embereket. Egyikük bement a tanácsra, ahol látva Rákosi képét, azt mondta: ő is akasztófán fog lógni. Erre a tanácselnök följelentette, ő egy nagyon baloldali nő volt. Apám volt az, aki félreértésre hivatkozva kihozatta a börtönből.

- Az Ön jótékony lelkülete is tőle eredhet.

- Biztosan, bár a nejem már figyelmeztetett, hogy vegyünk kicsit vissza a jótékonykodásból, mert már nyugdíjasok vagyunk. Mostanság is folyamatosan hívnak, küldik a leveleket arról, hova, mennyit utaljak. Nagyon jó érzés adni, fontos számomra.

- Kitűnő tanuló volt?

- Igen. Édesanyám mindig számon tartotta, tanultunk-e a testvéremmel, így nem volt mese, tanulni kellett. Jóleső érzés, hogy egykori tanítványai még emlékeznek rá, és szeretettel beszélnek róla. Legutóbb a pécsi színházban szólítottak meg ezzel kapcsolatban. A fiammal is sokat foglalkozott, ő rengeteg időt töltött Pellérden, mivel mi ügyeltünk a feleségemmel. Volt, hogy elvitte az iskolába is magával, beültette a hátsó sorba, ahol ő eljátszott.

Az egyetem alatt sokat tarokkoztunk, és ez bizony megesett az előadásokon is. Volt olyan, hogy Lissák Kálmán professzor tartotta az előadást, mi pedig a harmadik sorban játszottunk. A tarokkban a legnagyobb esemény az, amikor valakinél elfogjuk a 21-et. Épp ennél az izgalmas résznél tartottunk, amikor a professzor gyanút fogott, mert forgolódtam. Felállított, és azt mondta, ha nem tetszik az előadása, menjek ki. Felírta a nevem, és kimentem. Egy hét múlva következett a vizsga. Először arra gondoltam, hogy beküldöm az indexem, írja be az elégtelent, de végül úgy döntöttem, megkockáztatom a vizsgázást. Természetesen előtte megkérdeztem, hogy miről szólt az előadás, amiről kiküldött. Jelest adott, nem rótta fel a történteket, egy igazi úr volt.

Donhoffer Szilárd professzornál, a kórélettanon általában nagyon rossz jegyek születtek, ezért nagy izgalommal mentünk hozzá. Tőlem azt kérdezte, hogy miért ürülnek ki a vérraktárak Afrikában. Először fogalmam sem volt, mit szeretne hallani, aztán rávágtam, amit gondoltam, hogy a forróságtól. Képzelje, helyeselte, és beírta a jelest. / nevet – a szerk. /

Lajos professzornak az az egy kikötése volt, mielőtt engem a klinikára vett, hogy sikerüljön az ideggyógyászati vizsgám. Környey István professzornál zajlott ez, akinél azt tanácsolták, hogy ne bonyolódjunk hosszas elméleti okfejtésekbe, inkább a józan, paraszti eszünkre hallgassunk a válaszadásnál. Valamennyi vizsgázót a tanterem első sorába ültette. Amikor a feltett kérdést az első nem tudta, ment a következő hallgatóhoz. Sokszor fogalmam sem volt, helyesen felelek-e, a józan eszemmel próbáltam helytállni. A legnagyobb meglepetésemre ő is jelest adott. Annyira megörültem a jegynek, hogy szenvedélyesen nyújtottam neki a kezem kézfogásra. / nevet – a szerk. / Láttam a szeméből, mennyire modortalannak gondolt. Aztán rohantam a telefonfülkéhez, hogy elmondjam a szüleimnek, sikerrel jártam és megvan az állásom. Zavaromban úgy szaladtam végig az utcán, hogy félig húztam csak fel a télikabátom, jól meg is néztek az emberek. / mosolyog – a szerk. /

- Ahogyan észrevettem, nem tud kicsit csinálni dolgokat, a szenvedélye élteti.

- Igen, bár ez hátrány is, mert ezt a lelkesedést és odaadást elvárom másoktól is. Szerencsére ezt a tulajdonságomat azért sokan értékelik. Erről akkor szereztem tudomást, amikor a 75 éves születésnapomon más klinikák igazgatói elmondták a véleményüket rólam. Jóleső volt hallani, hogy mindig lehetett rám számítani. Nagyon meglepődtem és örömmel töltött el, hogy az ország minden részéből, összesen 198-an / ezt egy debreceni orvos számolta meg / jöttek el. Felemelő volt, hogy az idős professzorok, a 80 év felettiek is megtiszteltek a jelenlétükkel.

- Korán eldőlt, hogy orvos lesz?

- Igen. Az édesanyám testvére ikergyerekeket szült, kislányokat. Ők sellyeiek voltak, és többször eljöttek hozzánk néhány napra. Annyira édesek voltak, hogy elhatároztam: szülész vagy gyerekgyógyász leszek. A Nagy Lajos Gimnáziumban a reál tagozatra jártam, és mivel tudtam, hogy az orvosi pályához szükség lesz a latinra is, az iskola kezdete előtt – reggel 7-től 8-ig – elmentem latint tanulni. Az angolt is a gimnáziumban kezdtem, ahol kiváló tanáraim voltak. Szerencsére azonnal felvettek az orvosi egyetemre, ahol ugyancsak remek csoportba kerültem. A tarokkozás mellett sokat sakkoztunk is, és együtt jártunk mindenhova.

- Akkoriban ismerkedett meg a feleségével is?

- Nem, az később történt, amikor már megvolt a szülészeten az állásom. Az öcsémék épp bőrgyógyászatból vizsgáztak, ezért átmentem a bőrgyógyászatra, hogy megnézzem őket. Ott láttam először Mariannt. A vizsgák utáni esti csoportbulin próbáltam udvarolni neki, felkértem táncolni, de akkor még nemigen vette a lapot. Közben kiderült, hogy épp azonos időben megyünk a Balatonra, és mindketten Fonyódligetre. Aztán rossz idő lett, és egy héttel elhalasztottuk az utazást. Már el is felejtettem a történteket, amikor is arra lettem figyelmes, hogy szembe jön velem a vízben. Azt gondoltuk, hogy ezt a kapcsolatot az Isten akarta, így eldöntöttem, hogy feleségül veszem. Volt azért a lánykérésben egy kis fricska, mert amikor indultunk volna Szigetvárra, defektet kapott a kocsi. Addig-addig szereltük, míg végül sikerült megjavítanunk és odaérnünk. Emlékszem, a nagyanyja olyan nagyra értékelte az igyekezetemet, hogy később is én kaptam a legfinomabb falatokat náluk. / nevet – a szerk. / A feleségem egyébként kardiológus-belgyógyász szakorvos lett, évtizedeken keresztül városi kardiológus főorvos volt. Az apósomat is nagyon szerettem, sajnos azonban nem jöhettem haza a temetésére, mert akkor voltam egy évig Bécsben, 1972-73-ban. 

- Akkor volt az első tanulmányútja?

- Igen, akkoriban az ottani II-es számú Női Klinikán dolgoztam, amit professzor Husslein vezetett. Ez Európa legjobb szülészeti és nőgyógyászati klinikája volt, Angliából és Amerikából is oda jártak tanulni. Baumgartner professzorral nagyon jó kapcsolatba kerültem Bécsben. Ő minden pénteken összehívta a szülőszoba orvosait, köztük engem is, és egy fantomon jelképezve arra kért minket, vizsgáljuk meg alaposan a magzatot. Mindent tudnunk kellett róla, és a világra jövetelét segítenünk úgy, hogy ne essen baja. Lajos professzortól addigra én már sok mindent megtanultam. Volt egy olyan szülés, hogy négy ujjnyi volt a méhszáj, és előesett a köldökzsinór. Rohanni kellett volna a műtőbe, de amíg odaérünk, a baba meghalt volna. Így aztán szóltam a kismamának, hogy nyomjon egyet, eltekertem a méhszájat, és a második nyomásra megszületett a gyermek, épen, egészségesen. Másnap jöttek gratulálni az osztrák orvosok. Ebben - Lajos professzornak hála - mi voltunk a jobbak. A szülőszobán sajátítottam el mindazon módszereket, amikről itthon csak olvastunk, hisz műszerek - például kardiotokográf - nem álltak rendelkezésünkre. Ezekkel az eljárásokkal / nonstress teszt, oxytocin terheléses teszt / következtetni lehetett a magzat méhen belüli állapotára, továbbá objektíven lehetett elemezni a szülés alatti történéseket, a magzat életviszonyainak esetleges kezdeti rosszabbodását, amit a hagyományos sztetoszkóppal nem lehetett észrevenni. Amikor hazajöttem, mi is vásároltunk egy kardiotokográfot, és a vizsgálatokat bevezettük az itteni klinikai gyakorlatba is.

Bécsi tanulmányutam alapozta meg tudományos kutatómunkámat is. Amerikában az egyik cikkben az állt, hogy meg lehet állapítani a méhen belüli magzat tüdejének érettségét. Baumgartner volt az, aki erre az írásra felhívta a figyelmem, ahogyan arra is, hogy ezzel kapcsolatban lenne teendőnk. Egy vegyészmérnökkel elvonultunk az egyik laboratóriumba, és közösen kezdtünk el dolgozni azon, hogy a magzatvízből meghatározzuk a lecitin szintet. Ha ez kétszer magasabb értéket mutatott, mint a szfingomyelin, akkor az érett tüdőre utalt. Volt akkoriban az ottani klinikán egy diabéteszes, állapotos kismama, akinél fontos volt megnéznünk ezt az arányt, mivel bizonytalanok voltak az orvosok, indítsák-e meg a szülést. A tesztünk alapján érettnek bizonyult a tüdő, így egészségesen megszületett a kisbaba. Nagyon boldog voltam, hisz ez volt az első tesztünk. Bécsben aztán tartottam is erről előadást. A hazajövetelemkor ezt is bevezettük a gyakorlatba, ahogyan az azzal kapcsolatos tesztet is, ami a magzat mozgásával és szívhangja gyorsulásával függött össze. Egy ambulanciát is létrehoztunk erre, ami kimondottan a magzati szívhangokat figyelte és figyeli ma is, különböző műszerek segítségével. A ma már mindenki által jól ismert NST és a Pose-tesztek innen erednek.

1984-ben négy hetet töltöttem Tübingenben, az ottani Női Klinikán Hammacher professzor mellett, ahol tovább bővíthettem ismereteimet, amiket a hazatérésem után szintén hasznosítottam. Hammacher a magzati szívműködés kiértékelésében nemzetközi vonatkozásban is meghatározó szerepet játszott. Felhívta a figyelmet a magzati szívhangok variabilitására, ami döntő jelentőségű volt a magzat állapotának felmérésében.

1986-ban Sahling professzor - aki a nőgyógyászat világhírű képviselője – meghívott Nyugat-Berlinbe, az általa vezetett klinikára. Korábban munkatársaival közös tudományos munka keretében már vizsgáltuk a magzatvíz lecitin koncentrációjának enzimetikus úton történő meghatározását. Hazánkban ez a módszer sem volt még ismeretes. Igazoltuk, hogy az enzimetikus módszerrel meghatározott lecitin koncentráció pontosan jelzi a magzati tüdő funkcionális érettségi állapotát.

Leírták azt is, hogy létezik egy szteroid injekció, amit éretlen magzati tüdő esetén kaphat az édesanya. Ha 48 órán át vissza lehet tartani a szülést, akkor ez az injekció meggyorsítja a tüdőérést. Olvastam, hogy állatkísérletekben, majmoknál beadták ezt az injekciót, majd 24 órán belül megszülettették a kicsit, és remek hatást értek el vele. Hittem abban, hogy ez az embereknél is beválik. Jött is egy kismama a 32. héten, akinek sajnos hiába adtuk volna be az injekciót, mert nem lehetett a szülést 24 óránál tovább visszatartani. Elmondtam neki, hogy a világon még nem alkalmazták ezt a módszert. Beleegyezésével végül a méhen belüli magzatnak adtuk be az injekciót, aki hat óra múlva megszületett, igen jó állapotban. A méhen belüli szteroid kezelés hatékonysága minden esetben beigazolódott, ami feltűnt a gyerekgyógyászoknak is, mert a babák sokkal jobb állapotban voltak a születésük után. Világelsők voltunk ebben. Amikor Budapesten erről előadást tartottam, jelen volt a Perinatológiai Világtársaság elnöke is, E.V. Cosmi professzor, aki javasolta, hogy számoljak be erről Rómában, majd Koppenhágában, az európai kongresszuson, aztán ez gyűrűzött tovább, a világ számos országában kíváncsiak voltak rá. A Buenos Airesben 1999-ben rendezett világkongresszuson - ahol ugyancsak referátumot tartottam az intrauterin szteroid adásának jelentőségéről - beválasztottak a Perinatológiai Világtársaság Tudományos Bizottságába. Az ebben a témában folytatott európai felmérés keretén belül – amit Cosmi professzor irányított – egy munkacsoport vezetésére is felkértek. Kutatásainkat az Európai Közösség is támogatta. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy megszervezhettük Pécsett a Perinatológiai Világkongresszust, amire a világ minden pontjáról eljöttek előadni. Remek volt a hangulata a találkozónak, mert a fogadást Bólyban tartottuk, ahol az egyik volt osztálytársamnak köszönhetően lovashintókkal utazhattuk körbe a környéket.

Ugyancsak nagy jelentőségűnek számítottak a magzatvíz visszapótlásának / intra-amniális infúzió / megoldása terén elért eredményeink. Korábban mihelyst a magzatvíz már annyira elfolyt, hogy ráfeszült a magzatra a méh, muszáj volt megszülettetni a gyermeket. Az olasz kollégáim révén hallottam arról, hogy steril vízzel pótolni lehet a magzatvizet, és ezáltal kitolni a várandósság idejét. Állandó ultrahangos ellenőrzés mellett mi is elindítottuk a folyamatot. Akkor már európai központ voltunk, sikerült ugyanis beszereznünk két komoly ultrahang berendezést. A magzatvíz visszapótlásával átlagosan harminc napig tudtuk meghosszabbítani a terhesség időtartamát. Időnként azonban előfordult, hogy a visszapótlást többször is meg kellett ismételni.

Ehhez kapcsolódik egy számomra nagyon kedves és megható történet. Az egyik vietnámi hölgynek  a 18. héten elfolyt a magzatvize. Budapesten próbálták visszatartani, ám csak egy bizonyos ideig jártak sikerrel, és a 23. héten el akarták vetéltetni. A kismama egyébként a lombikprogram segítségével esett teherbe, miómával operálták, akkor is volt épp méhizom daganata, és nem volt még gyermeke. Felhívtak, könyörögve a segítségemért. Természetesen nem utasítottam el őket, és még aznap, éjjel 11 órakor Pécsett voltak. Visszapótoltuk a magzatvizet, és az édesanya a 35. héten szült egy 2230 grammos gyermeket. 2012-ben a kilencéves kisfiú és az édesanyja eljöttek meglátogatni. Tolmáccsal érkeztek, mivel a vietnámi édesanya alig tudott már magyarul beszélni. A tolmács megkérdezte a kisfiút, hogy miért jött el. Azt felelte, szeretné megköszönni a doktor bácsinak, hogy élhet ezen a földön. Bizony elérzékenyültem. Az édesanya azt mondta, hogy nem tudták otthon tartani a kisfiút, ő mindenáron jönni akart. Szinte hihetetlen volt, hogy csak ezért utaztak Vietnámból ide. A tolmács azt mondta, hogy a fél Vietnám rólunk beszélt. Meglepetésemre a család a 70 éves születésnapomon is felköszöntött. Később a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy egy társasutazás keretén belül ellátogatunk Kambodzsába, Laoszba és Vietnámba. Amikor az utóbbi helyen voltunk, egyik nap szóltak a szállodában, hogy egy fekete kocsi jött értünk. Meglepetésként ért bennünket, hogy a kisfiú édesapja ült benne, aki meghívott minket vacsorázni. Remekül beszélt magyarul, mint kiderült, Veszprémben végezte az egyetemet, és miniszterhelyettesként dolgozott Vietnámban.  

Visszatérve Ausztriához, ott 476 szülést vezettem. Nagyon szerettem Bécsben lenni, mert emberséges volt a légkör. Karácsonykor azt mondták, ne ügyeljek, menjek haza a családomhoz. Sajnos akkor épp nem jöhettem egy évig haza. Ilyenkor nagyon egyedül érzi magát az ember. Husslein professzor összehívta az orvosokat, kellemes ünnepeket kívánt mindenkinek, és bement a kórtermekbe is, ahol ugyanezt megtette a betegekkel is. Csak az tudja átérezni azt, amit én akkor, aki már töltötte a karácsonyt a családja nélkül. Ekkor határoztam el, hogy ha vezető pozícióba kerülök, hasonlóan járok el. Mit hoz a sors, 1993-ban a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika intézetvezető professzora lettem. Karácsonykor mi is vettünk egy nagy fát, átcsomagoltuk az ápolónőkkel a szaloncukrokat - bolyhossá tettük a papírvéget, ahogyan édesanyámtól tanultam -, hívtunk betlehemes gyerekeket, együtt elénekeltük a Mennyből az angyalt. Meginvitáltuk a klinika összes dolgozóját, és ekkor búcsúztattuk el az év közben nyugdíjba vonuló dolgozóinkat is, akiknek emlékül Zsolnay vázát ajándékoztunk. Másnap a főnővérrel bementünk a betegekhez is, akiknek ugyancsak kellemes karácsonyi ünnepeket kívántunk. Még most is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen sokat jelentett ez nekik.

- A fia Önnél született?

- Nem, Lajos professzornál, akkor az volt a szokás. Az unokáim ellenben nálam, a menyem kérésére. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy ők az enyémek, de nagyon nehéz volt. Megkértem a gyermekgyógyász menyemet, hogy ne várja meg az öt perces fájásokat, hanem amikor elindul a folyamat, siessen be hozzám. Lassan haladt az első szülése, ezért meg kellett operálnom. Kata 2003-ban született. A másik unokámnál, Zsombornál is történtek izgalmak, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz minden rendben. Sajnos beigazolódott a sejtésem. Amikor bejöttek, 80-as volt a szívhangja, holott a normális 120-160 közötti. Rohantunk a műtőbe, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy a köldökzsinór négyszer a hóna alá tekeredett. Ha otthon várta volna meg a fájást, a kicsi a méhen belül meghal. Rettegtem is, nehogy valamilyen agyi problémája legyen, de szerencsére épp ellenkezőleg, nagyon okos fiú vált belőle, akinek vág az esze. A feleségem is bent volt a szüléseknél, utánam ő fogta először kézbe őket. Akárhányszor találkozunk, mindig eszembe jut, milyen csodás érzés volt a világra segíteni az unokáimat.

- A gyógyítás és a kutatás mellett oktatott is?

- Természetesen. A szülészet-nőgyógyászat speciális helyzete – mivel az esetek előfordulása nem kötődhetett a tantervben megadott órarendhez – megkövetelte a gyakorlati oktatás teljes átalakítását. Intézetvezetői kinevezésemet követően, 1993-ban, a POTE Oktatási Bizottságának jóváhagyásával mind a gyakorlati, mind az elméleti oktatást új alapokra helyeztük. Kialakítottunk kis létszámú csoportokat, adtunk a hallgatóknak egy klinikai gyakorlatot igazoló könyvet, ami tartalmazta az előírt feladatokat, vizsgálatokat, és egy rugalmas időrendi beosztást vezettünk be. A végzős diákok a klinika valamennyi osztályán bekapcsolódhattak a munkába. 1993 és 2007 között 195 magyar, és 55 angol nyelvű államvizsga dolgozat készült a klinikán, és 65 hallgató végzett tudományos diákköri tevékenységet. 2000-ben önálló PhD-programot indítottam, amire az ország minden részéből / Budapest, Debrecen, Salgótarján / jelentkeztek. Meg is szerezték a PhD-fokozatot, és közülük öten klinikánk dolgozóivá váltak.

Regionális centrumként működtünk a posztgraduális képzésben is, klinikánk mentorai és tutorai készítették fel a szakvizsgára a régió kórházaiban dolgozó munkatársakat. Fontosnak tartottam, hogy orvosaink a szakvizsga előtt külföldi tanfolyamokon is részt vegyenek. Évente speciális, országos továbbképző tanfolyamokat hirdettünk meg szakorvosok és szakorvosjelöltek számára, továbbá egyéni továbbképzésekre is mód nyílt.

Klinikánk az elsők között pályázott 1999-ben az „EBCOG Akkreditált Oktató Intézete” cím elnyerésére, ami nagyon komoly megmérettetés volt. Részletes, az oktatás, gyógyítás és kutatás minden momentumára kiterjedő pályázatot kellett beadnunk. Az EBCOG akkori elnöke és főtitkára vizsgálta a klinikán folyó munkát, és intézetünket minden szempontból alkalmasnak találta az akkreditációra. Ez azt jelentette, hogy aki itt kezdi orvosi pályafutását és itt szakvizsgázik, annak a szakvizsga bizonyítványa európai szakvizsgának felel meg. Szeretném megjegyezni, hogy a bizottságnak megmutattam a klinika rekonstrukciós tervét, amire ők közölték, hogy ha megvalósul, úgy ez lesz Közép-Európa egyik legszebb szülészeti klinikája. Sajnos azonban a tervek nem valósultak meg, annak ellenére, hogy az akkori egészségügyi miniszterrel, Kökény Mihállyal felvettem a kapcsolatot, és négymilliárd forintot megszavaztak a rekonstrukcióra. A korábbi, új szárny 1991-re elkészült, azonban ez a problémákat csak részben oldotta meg, mert a szülőszoba, a neonatológia, az operatív részleg és az akut osztály is a régi szárnyban maradtak. 1997 őszén indult volna a felújítás, és az államtitkártól ígéretet kaptam arra, hogy 2003-ra befejeződhet. A minisztérium élén közben változás állt be, és az új miniszter már nem támogatta az elképzelésünket. Ez érzékenyen érintett, ma is nagyon sajnálom.

- Szigorú vizsgáztató volt?

- Nem, sosem éreztettem a vizsgázókkal azt, hogy én tudok mindent, és sosem aláztam meg senkit. Bevallom, azt azért nem szerettem, ha a külföldiek nem magyarul vizsgáztak azok után, hogy hat évet eltöltöttek itt. Ezt már csak azért is fontosnak tartottam, mert a betegeket csak magyarul lehetett kikérdezni. Egyetlen diákot sem buktattam meg, bár az is igaz, hogy nem találkoztam olyannal, akinek fogalma sem volt a dolgokról. Az is csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy kettest adtam. Ha az alapvető kérdésekre tudta a választ, átment nálam. Az volt a célom, hogy ne rettegjenek a vizsgától.

- Több új ambulancia is létrejött az Ön irányítása alatt amellett, hogy a kórtermeket is sokkal otthonosabbakká, barátságosabbakká tették.

- Függönyöket, képeket, virágokat és televíziót is helyeztünk a szobákba, és a folyosók hangulatát is igyekeztünk feldobni. Létrehoztuk a prenatális magzati diagnosztikai ambulanciát, az ultrahang szakrendelést, a tinédzser ambulanciát, a család-és nővédelmi tanácsadót, a genetikai tanácsadást, a sürgősségi fogamzásgátló ambulanciát, a lombikbébi, valamint a menopauza és osteoporosis szakrendeléseket. A szülőszobán módot teremtettünk az apás szülésre is. Új alapokra helyeztük a minisztérium által etikai okokból átmenetileg szüneteltetett lombikbébi programot, újraindítottuk, aminek eredményeként 30-32 százalékos sikerességet tudtunk elérni.

- Rengeteg tudományos társaságban vállalt vezető szerepet.

- Két turnuson keresztül voltam a Nőorvos Társaság elnöke, és közben a Szakmai Kollégium vezetőjének is megválasztottak. A Nőorvos Társaság szervezeti szabályzata ugyanakkor kimondja, hogy ugyanaz a személy nem lehet a Társaság és egyben a Kollégium elnöke is. Összehívtam a küldötteket, és lemondtam a Társaság elnökségéről, azonban a küldöttek úgy döntöttek, legyek mindkettő elnöke, és átmenetileg felfüggesztették a szervezeti szabályzatot. Bevallom, ez nagyon meglepett. Emlékszem, az egyik budapesti professzor felállt, és a következőket mondta: „Lehetsz mindkettő, mert sosem feküdtél be a politika ölébe, és mindig megvédted a szülészetet.” Ilyen bizalom mellett még nagyobb erővel harcoltam a szakmánkért.

- Az egyetemen is számos vezető pozíciót betöltött.

- Ezekre a tisztségekre felkértek. Voltam az Orvostudományi Kar Tanácsának és a Fejlesztési Bizottságnak a tagja, az Etikai Bizottság titkára, az Egészségtudományi Centrum elnökhelyettese, és klinikai dékánhelyettes is, dr. Fischer Emil dékán úr felkérésére. Megtiszteltetésnek éreztem mindegyiket, és szívesen csináltam.

- Rengeteg elismerést kapott, talán a Semmelweis-díj jelentheti a legtöbbet.

- Igen, ezt 2012-ben kaptam meg. Azért örültem nagyon neki, mert ezzel a klinikai és a tudományos munkámat is elismerték. Emellett nagyon sokat jelentett az is, hogy 2017-ben átvehettem a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

- Szakmai pályáját „Ötven évem a szülészetben” címmel foglalta össze, a kötet tavaly jelent meg. A részletes, színes leírások, beszámolók mellett sok idézetet is találhatunk benne elhivatottságról, emberségről, szeretetről. Miért tartotta fontosnak megírni ezt?

- Fontosnak tartottam, hogy összegezzem a szakmai, a tudományos és az oktatási tevékenységemet a munkatársaim, az ismerőseim és a barátaim számára, emellett gondoltam az utódjaimra is, az unokáimra. Szerettem volna nekik is hagyni egy olyan írást, amellyel emlékezni fognak rám.

Pályafutásom során mindig vallottam, hogy a világban a szeretet a legfontosabb, és ez komoly üzenettel bír ma is. Emellett lényegesnek tartom, hogy mások számára hasznosak legyünk. Vallom, hogy a legnagyobb cél a földi létben embernek lenni mindenféle körülmények között. Hiszem - talán elfogult vagyok -, hogy a szülészet a legcsodálatosabb, egyben az egyik legnehezebb hivatás is. Ahogyan Stendhal mondta: „Bár csöppnyi még a gyermekkéz, öt piciny ujj, csöpp tenyér, de a holnapunk már belefér.” Mi részesei lehetünk annak az örömnek, amit a család érez. A nehézsége a hivatásunknak abban rejlik, hogy emberek – ikerszülésnél nem egy esetben három ember - sorsáról kell pillanatok alatt dönteni. Ezt pedig csak tudással, lelkiismeretességgel, alázattal és szeretettel lehet végezni. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy micsoda megtiszteltetés, amikor embertársaink a feleségüket, a lányaikat, legféltettebb kincseiket bízzák ránk. A tudásunk legjavát kell adni, mert ez a kötelességünk.

- A falakon csodás festmények jelzik a nők iránti tiszteletét. Szinte csak róluk szólnak a képek, hatalmas mennyiségben. Ugyancsak se szeri, se száma a kagylóknak, a herkentyűknek, amik a tenger iránti vonzalmára utalnak. Ez a két fő szenvedélye?

- Igen, akárhova utazunk a feleségemmel, vagy kagylókat, vagy egy-egy képzőművészeti alkotást hozunk magunkkal, bár lassan már nincs hova elraknunk őket. Ünnepekre is gyakran kapunk festményt, van édesanyámtól és a fiamtól is, és a nejem is rajong értük. Van olyan festő, akit személyesen is ismerünk, és miután vettünk tőle egy alkotást, úgy döntött, megfesti a feleségemet is.  / mosolyog – a szerk. /

- Nagyon büszke az ugyancsak orvos fiára, ifj. dr. Szabó István ortopéd és traumatológus főorvosra, aki a Kaposvári Kórház Ortopédiai Osztályának vezető főorvosa, és a Pécsi Tudományegyetem magántanára. Ő miért épp ezt a szakterületet választotta?

- Ő a kezdetektől ortopédus szeretett volna lenni. Először a sebészeten kapott helyet, később került át az ortopédiára. Több éves tanulmányúton volt Belgiumban, Franciaországban, elsajátította a speciális vállműtétek módszereit, valamint az izomátvágás nélküli, minimál invazív csípőprotézis beültetést is, elülső feltárásból. Utóbbit elsőként ő alkalmazta az országban. Nagyon becsülték külföldön is, az esküvőjére még a belga professzor is eljött. Jelenleg minden napja be van osztva, naponta négy csípőprotézis műtétet is végez. Az édesanyjának is ő ültette be a térdprotézisét. Nemrégiben az Európai Vállsebész Társaság vezetőségébe is beválasztották.

- Nem csodálkozom a tempóján, hisz van előtte példa.

- Valóban, ő is olyan maximalista, mint én, és ezt gyakran mondja is. Féltem is őt a nagy hajtástól. Előfordult, hogy egyik nap Budapesten operált, utána Pécsett, majd Kaposváron. Mára a fővárosi műtétek elmaradtak, aki őt választja, ideutazik. Ahhoz, hogy ezt a tempót bírni lehessen, fontos egy társ is. A feleségemnek rengeteget köszönhetek, ő volt az, aki mindig biztosította számomra a háttérkörülményeket. Azt is mondhatnám, hogy ő Isten ajándéka nekem. Ha ő nincs, én sem viszem ennyire.

- Az unokái jelenleg hány évesek?

- Kata 15, Zsombor pedig 13 éves. Imádom őket. Kata szinkronúszó, naponta négy órát edz, Zsombor a régió válogatottjában vízilabdázik, és már három alkalommal is nyert országos tanulmányi versenyt. Nagyon büszke vagyok rájuk, csak azt sajnálom, hogy keveset láthatjuk őket. Az iskola és a különböző programok ugyanis lefoglalják őket.

- A szabadideje mivel telik?

- A napi sportolás mellett szeretek tévézni - főleg a krimiket nézem, amiken lehet gondolkodni -, no meg olvasni. Nyaranta sokat biciklizünk a Balatonon, a többi évszakban pedig marad a szobabicikli, de kizárólag a televízió előtt. / mosolyog – a szerk. / Színház-és hangversenybérletünk is van, ezek az alkalmak jelentik számunkra a kikapcsolódást, fontos számunkra a művészet.

Hírarchívum