„Ha előtte megkérdezi tőlem valaki, hogy 48 órán át éberen, aktívan részt lehet-e venni egy ilyen folyamatban, akkor azt felelem, biztosan nem”

2020. január 2.

- interjú dr. Ezer Erzsébet és dr. Szenohradszki Katalin aneszteziológusokkal

A bangladesi ikrek szétválasztó műtétjének narkózisában három magyar aneszteziológus vett részt: Budapestről dr. Csapody Marcell, a Pécsi Tudományegyetemről pedig dr. Ezer Erzsébet, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet osztályvezetője, klinikai főorvos és dr. Szenohradszki Katalin klinikai főorvos, akik 36 órán át teljesítettek szolgálatot a műtőben, majd a posztoperatív szak első hetében napi 12-14 órát töltöttek az intenzív osztályon, éjszakáikat egy számukra felszabadított kórteremben töltve. Áldozatos munkájuknak is köszönhető, hogy a gyerekek kibírták a rendkívül hosszú műtéti folyamatot.

Mint ismeretes, a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány magyar orvoscsapatát 2017-ben kérték fel az akkor másfél éves Rabeya és Rukaya szétválasztására. A teljes egészében magyar tervezésű és kivitelezésű Operation Freedom szétválasztó műtétsorozat első fázisát a közös agyi fő szállítóér-szakasz szétválasztása jelentette endovaszkuláris módszerrel, majd következett a második, plasztikai sebészeti fázis, a speciális magyar tervezésű szövettágító implantátum-rendszer beültetése és fél évig tartó fokozatos tágítása. A 2019. augusztus eleji végső szétválasztás a műtétsorozat harmadik fázisa volt, ebben segédkezett a két pécsi szakember.

 

Schweier Rita írása

 

- Hogyan lettek pécsiekként az operációt végző team tagjai?

Sz.K.:- Dr. Csókay András és dr. Szeifert György idegsebészek mellett aneszteziológusokként  januárban részt vettünk Nigériában, egy onitshai katolikus kórházban az ottaniak ellátásában, és ennek a közös munkának a tapasztalatai nyomán hívott meg minket dr. Csókay András a nagy, szétválasztó műtétre, Bangladesbe.

- Ez arra utal, hogy jól együtt tudtak működni Nigériában is.

Sz.K.:- Igen, arra a munkára is felkészültünk lélekben, és igyekeztünk alkalmazkodni az ottani - nálunk már elfogadhatatlanul alacsony szintű – felszereltséghez, körülményekhez. Azon voltunk, hogy megoldjuk a váratlan helyzetekben felmerülő problémákat, és ez a hozzáállás jó benyomást keltett.

- Váratlan helyzetek Bangladesben is adódtak.

E.E.:- Valóban, már csak a feladat jellege miatt is, és erre nem lehetett előre felkészülni. A körülmények azonban nagyban különböztek a Nigériában tapasztaltaktól, hisz Bangladesben egy nagyon profin felszerelt katonai kórház műtőjében, és posztoperatív intenzív osztályán dolgoztunk. Előtte már felvettük a kinti kollégákkal a kapcsolatot, és egy listán – budapesti munkatársunkkal, dr. Csapodi Marcellel egyeztetve -  jeleztük mindazt, amire a műtét során szükségünk lesz. A műtét előtti hetekben visszajeleztek a kintiek, hogy sikerült mindent beszerezniük, de azért mi bőröndben elvittük magunkkal a legszükségesebb eszközöket, biztos, ami biztos. Szerencsére ezekre nem volt szükségünk, mert világszintű volt a felszereltség, legyen szó a videólaringoszkópról vagy a különböző kanülökről. Ilyen tekintetben tehát minden a rendelkezésünkre állt, a gondot a speciális vérkeresés jelentette, de ezt is sikerült megoldaniuk.

Sz.K.:- A fejüknél összenőtt ikreket craniopagusnak hívják, a szétválasztásukra számos kísérlet zajlott már a világon, kisebb-nagyobb eredménnyel. Ez volt az első olyan beavatkozás, amely fejlődő országban történt és eredményes volt abban a tekintetben, hogy a gyermekek szétválasztása technikailag megtörtént. A műtétet a Cselekvés a kiszolgáltatottakért Alapítvány vezetője, dr. Pataki Gergely szervezésében készítette elő egy orvoscsoport. A bangladesi helyszínen több ülésben történt dr. Hudák István által a vérzés szempontjából legveszélyesebb közös agyi vénák katéteres úton történő elzárása. Ez alapfeltétele volt a későbbi elválasztó műtét véghezvitelének. A végső beavatkozások helyszínét ugyancsak ez az orvoscsoport választotta ki, így kerültünk erre a magas színvonalú helyre. Gyermekenként a teljes műtéti periódus alatt két aneszteziológus orvos és szakasszisztens volt jelen, de még így is megállás nélkül dolgoztunk. A több órás előkészítő plasztikai műtéti szakaszt követte a dr. Csókay András által végzett, nagyon hosszú idegsebészeti műtét. A szétválasztást követően ismét a dr. Pataki Gergely vezette plasztikai sebészeti szakasz, a fejbőr rekonstrukciója következett. Elvileg nyolc órás váltásokra voltunk beosztva, de mi, magyarok nem mertünk aludni, összességében csak egyszer egy, másodszor pedig mindössze másfél órát töltöttünk távol a műtőktől.

E.E.:- Ha előtte megkérdezi tőlem valaki, hogy 48 órán át éberen, aktívan részt lehet-e venni egy ilyen folyamatban, akkor azt felelem, biztosan nem. De kiderült, hogy mégis. Az 54. óra táján azért már lehetett azt érezni, hogy a hangok messziről jönnek, no akkor tudtuk, hogy muszáj lesz egy kicsit pihenni, mert a fáradtságtól hozhatunk rossz döntéseket. Öt-hat órát aludtunk, bár eleinte pörgött az agyunk, majd mintha elvágtak volna mindent.

- Hogyan lehet elképzelni ezt a hosszas altatási folyamatot?

Sz.K.:- A részben azonos keringésű gyermekek narkózisát az egyikükön biztosított vénás kanül segítségével indítottuk, ezután kellett biztosítani a további vénákat, a centrális vénás kanülöket, az invazív artériás nyomásméréshez szükséges artériát, ezek mellett a lélegeztetéshez a légutakat, és le kellett helyezni a gyomorszondát. A piciket egészen speciálisan kellett elhelyezni a műtétnél, hogy a sterilitást és az orvosok hozzáférését biztosítani tudjuk. Folyamatosan ügyelni kellett a gyógyszeradagolásra, ami ugyancsak fokozott figyelmet igényelt. Még úgy is komoly vérveszteség volt a műtét bizonyos fázisaiban, hogy a legnagyobb közös vénás utakat korábban elzárták. Nagyon jelentős mennyiségű vörösvérsejt transzfúziót és alvadási faktorokat kellett adni a gyerekeknek.

- Gondolom, az itteni idegsebészeten szerzett sok évnyi tapasztalat adta az önbizalmat, erőt és hitet ahhoz, hogy egy ilyen heroikus műtétben is helytálljanak.

E.E.:- Igen, speciálisan az idegsebészeti intenzíven és aneszteziológiában eltöltött évek járultak hozzá, hogy ezt el merjük vállalni.

Sz.K.:- Az elmúlt húsz évben a pécsi Idegsebészeti Klinikán olyan jellegű ideg- és koponyasebészeti műtétek zajlottak, amelyek sokféle tapasztalatszerzésre adtak módot. Agydaganatok és különféle sérülések kapcsán is nagyon súlyos műtéteket végzünk, a csecsemőkortól egészen a kései idős korig, ám ennyire hosszú beavatkozásban még nem vettünk részt. A nagy műtétet követően kezdődött a posztoperatív, intenzív osztályos, nagyon komoly kezelés és megfigyelés, ami ugyancsak számos váratlan, megoldandó helyzet elé állított minket. Mi két hét után jöttünk haza, de a budapesti kollégánk még maradt a kicsikkel, hogy tovább gyógykezelje őket.

- Az emberélet – az emberélet, legyen szó akár felnőttről, akár gyermekről. Ám azért mégis két egészen picike teremtmény feküdt a műtőasztalon.

Sz.K.:- Mi nem vagyunk speciálisan gyermekaneszteziológusok, még ha találkozunk is ilyen pici páciensekkel, így ez pluszban nehezítette a munkát, és természetesen érzelmileg is mély nyomokat hagyott bennünk. A dilemmák mellett nekünk az volt a feladatunk, hogy a szakmaiságra fókuszáljunk, és ez sikerült is, hozzátéve, hogy azért nem egyszer összeszorult a gyomrunk, vajon túlélik-e a beavatkozást. Amikor kettéválasztva, többé-kevésbé stabil állapotban kivittük őket az intenzív osztályra, én még mindig nem hittem el, hogy sikerült. Oka volt ennek az is, hogy megannyi nehézség merült fel a műtét alatt, anyagcsere zavar, vérzéses állapotok, lélegeztetési problémák.

E.E.:- Ez az egész olyasmi volt, mint az Apolló 11-ben, amikor beszálltak az űrhajósok, és nem tudták, hova is mennek pontosan. Mentünk egy hátizsákkal a hátunkon egy feladatot teljesíteni, tudtuk, hogy a szálláshelyünkre jó darabig nem térünk vissza, tettük a dolgunkat, majd amikor már kint voltunk az intenzív osztályon, magamhoz térve azt kérdeztem, álmodtam ezt az egészet, vagy tényleg megtörtént velem. Ott tudatosult, hol is vagyok, és az is, hogy megcsináltuk.

Sz:K.:- Az külön nehézséget jelentett a munka során, hogy egy nagyon kedves, segítőkész, jól kooperáló, de teljesen más kultúrából származó, más nyelven beszélő – az angolt is mindenki a maga akcentusában használta – csapattal kellett együtt dolgozni, akivel előtte három nappal találkoztunk személyesen. Menet közben több logisztikai probléma és kommunikációs zavar is adódott, így arra is ügyelni kellett, hogy senki se sértődjön meg, hiszen nem voltunk biztosak a megfelelő kommunikációs protokollokban.

- Ez a műtét is remek példa volt arra, hogy Önök, ketten kiválóan tudnak együtt dolgozni.

Sz.K.:- Hosszú évek óta együtt dolgozunk, az együttműködésünk az intenzív osztályon kezdődött. Jelenleg én főként a műtőben dolgozom, Erzsi pedig az intenzív osztályt vezeti. Mindig próbálunk egymást kiegészítve hatékonyan tevékenykedni, és ez szerencsére így történt a budapesti kollégánkkal, dr. Csapodi Marcellel való kooperációban is. Vele is gyorsan, ütőképesen tudtunk döntéseket hozni. Úgy gondolom, hogy a hármunk jelenléte számos ponton nélkülözhetetlen volt a bangladesi műtét és kintlét során. A műtét előtt közösen kerestünk megfelelő posztoperatív szobát a gyerekek számára. A bangladesi kollégák együttműködését, rugalmasságát igazolja, hogy miután megtaláltuk a helyet, 24 óra alatt szeparálták el és tették alkalmassá a kórtermet, valamint megszervezték a gyermekenkénti egy orvos és nővér szolgálatát éjjel-nappal. Hatalmas élményt és megerősítést jelentett, hogy baráti módon lehetett együtt dolgozni egy teljesen más kultúrában élő, és bizonyos kérdésekben másként gondolkozó csapattal.

- A szülőkkel mikor találkoztak?

E.E.:- Először Budapesten láttuk őket, de akkor csak egy bemutatkozás erejéig, Dakkában azonban már naponta, hiszen végig jelen voltak a beavatkozás előtt, és azt követően is. Nehéz volt látni az aggodalmat a szemükben, és azt, hogy csak ülnek és várnak. A műtét után az édesanya alig mert bemenni a gyermekeihez, alig mert hozzájuk érni, ezek nagyon megrendítő pillanatok voltak.

- Ez egy komplett család?

E.E.:- Igen, édesanya, édesapa, és az ikrek testvére, egy tíz év körüli kislány, aki remekül megtanult magyarul, mivel sokat volt Budapesten. Értelmiségi család, az édesanya tanítónő, de a terhesgondozás alatt nem derült ki, hogy a babákkal gond van, mivel ott nem napi rutin az ultrahangozás, így csak a szülés során szembesültek ezzel. A műtét alatti időszakban egy nagy kórteremben laktak, amit átalakítottak a számukra, lefektettek nekik egy szőnyeget, és helyeztek be játékokat is.

Sz.K.:- A műtőt – ami egyébként a dakkai kórház egyik legszebbje és legmodernebbje – az előző napokban bekamerázták, és hatalmas kivetítőket állítottak fel még az étkezés helyszínén is, hogy követni lehessen a történéseket. Mi is folyamatosan a monitort figyeltük, még ebéd közben is, sőt, a másfél órás alvásból is azzal riadtam fel, vajon élnek-e még. Feszegettük ugyanis a határokat a keringés és az anyagcsere fenntartásával kapcsolatban, sokszor történtek váratlan változások, számos problémával. El sem tudom képzelni, hogy a szülőknek mit jelenthetett ezt végignézni. Ráadásul úgy, hogy az ottani kultúrában nem illendő kimutatni az érzéseket, így csak elenyésző részét láthattuk mindannak, amit az édesanya átélt. Mindvégig egy komoly arc nézett ránk, és nem tudhattuk, belül mi minden játszódhat le benne. Magyarországon teljesen természetes, hogy egy ilyen válságos helyzetben segít egy pszichológus, ám ott ez nincs így. Anyaként bele sem mertem gondolni, milyen lehet mindez. Terhelte az édesanyát annak a felelőssége is, hogy ő kérte és egyezett bele a műtétsorozatba, és a gondolat, vajon miként dolgozza fel, ha netán baj történik.

E.E.:- Azt Magyarországon is tapasztaljuk az intenzív osztályon, hogy a hozzátartozók még a kezét sem merik megfogni a betegnek. Ha itthon ilyet látunk, akkor közelebb lépünk hozzájuk, támogatóan, bátorítóan megérintjük őket, ott azonban ezt nem tehettük, hiszen tiltja a vallásuk, a kultúrájuk. A legvégén azonban az összes szabály semmissé lett, mert kitörtek az érzelmek, és mindannyian, egyként átöleltük egymást. Erre talán még nem is volt példa, hisz egy muzulmán nő nem ölelhet meg egy idegen férfit, még állig felöltözve sem. Ott a nálunk megszokott baráti érintkezések is tiltottak. Ebben a szituációban azonban nem számított, hol vagyunk, kik vagyunk, csak maga az érzés. Az édesapa és az édesanya is átölelt bennünket. Ezt követően azonban ismét visszaállt a rend, a megszokott távolságtartás.

- Biztos vagyok abban, hogy a továbbiakban is nyomon követik a gyerekek sorsát.

E.E.:- Természetesen, van közös Viber csoportunk a kinti kollégákkal, és a műtétben résztvevő magyar csapattagokkal is, és ebben folyamatosan kommunikálunk. Rendszeresen kapjuk a jelzéseket, hogy vannak a kislányok, és ha szükséges, tanácsokkal látjuk el az ottaniakat.

- Utaznak még Bangladesbe, vagy ezzel a műtéttel véget ért a küldetésük?

E.E.:- Remélhetőleg utazunk még, hisz a gyógykezelés nem ért véget, egy-egy kisebb műtéti beavatkozás még vár a kislányokra. Bízunk abban, hogy azokban is sikerül részt vállalnunk.

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!