In memoriam Prof. Dr. Forgon Mihály (1919-2010)
In memoriam Prof. Dr. Forgon Mihály (1919-2010)
Forgon Professzor Úr 1919. június 22-én született Debrecenben. Iskoláit szülővárosában végezte, 1943-ban avatták orvos doktorrá a Debreceni Egyetem Orvostudományi Karán. Az Egyetem Sebészeti Klinikáján dolgozott, ahol megszerette mind az ortopédiát, mind a traumatológiát. A Debreceni Sebészeti Klinika docenseként pályázott és nyert kinevezést 1969-ben a Pécsi Orvostudományi Egyetem I. Sebészeti Klinikájának Traumatológiai Osztályára. 1986-ban a Pécsi Ortopédiai Klinikára nevezték ki tanszékvezető egyetemi tanárnak. E klinikát a traumatológiai osztállyal együtt 1989-es nyugdíjba vonulásáig vezette. Négy szakképesítést szerzett: általános sebészetből, ortopédiából, traumatológiából és plasztikai sebészetből. 1964-ben az orvostudomány kandidátusa, 1976-ban - a magyar traumatológusok között elsőként - az orvostudomány doktora tudományos fokozatot nyerte el. Bár ortopéd gyökereit sosem tagadta, sőt büszkén vállalta, magát elsősorban főleg traumatológusnak tartotta.
Forgon Professzor Úr sohasem volt elégedett magával és az elért eredményekkel. Számtalanszor kifejtette, hogy nincsen olyan jó gyógyító megoldás a traumatológiában, amelynél jobbat nem lehetne kitalálni. Ennek is köszönhető, hogy számos új, vagy újszerű ellátási módszer született klinikáján, hiszen szemléletét igyekezett a tanítványaiba beleplántálni.
Forgon Professzor Úr tevékeny szerepet játszott a magyar traumatológia fejlesztésében. Kilenc éven át volt a Magyar Traumatológus Társaság elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. Tagja volt a Magyar Traumatológus Társaság és a Magyar Ortopéd Társaság vezetőségének, a Traumatológia Szakmai Kollégiumnak, valamint a Magyar Tudományos Akadémia II. sz. Klinikai Bizottságának. Munkásságát számos kitüntetéssel honorálták, ezek közül az egyik, amelyre a legbüszkébb, a Lumniczer Sándor Emlékérem, amellyel 2004-ben a Magyar Traumatológus Társaság honorálta életművét.
Forgon Professzor Úr 1989-ben vonult nyugállományba, ezután gyógyítással már nem foglalkozott. 1995-től látása jelentősen megromlott, azóta teljes visszavonultságban élt.
Távozása nagy űrt hagy a magyar traumatológiában, amelyért oly sokat és oly szívesen dolgozott.
Azt szokták mondani - jogosan - csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Tőle tanultam meg azt is, hogy „soha ne mond, hogy soha” és biztos vagyok benne, hogy a magyar traumatológusok között emléke még sokáig élni fog és nem fogjuk elfelejteni.
Dr. Vámhidy László
Temetéséről később történik intézkedés.