A magyar kutatóknak jó hírük van

2013. december 21.

Új Dunántúli Napló

2013.12.21 - 6. oldal 

Interjú Dr. Czéh Boldizsár agykutatóval, aki szerint minél hosszabb időt tölt el valaki kint, annál nehezebb hazatérni.

Külföldön még mindig nagyobb becsülete van a szellemi munkának

Agykutató családba született, így majdhogynem természetes volt, hogy ő is ezt a pályát választja - a fiatalon befutott jelentős nemzetközi karrier már a ráadás volt. Czéh Boldizsár több mint egy évtized után tért vissza Pécsre, hogy itt folytassa kutatói pályafutását és itt nőjenek fel a gyerekei.

- Igen fiatalon került bele a nemzetközi tudományos életbe, az elmúlt évtizedben pedig világszínvonalú kutatóintézetekben dolgozhatott. Hogyan indult el külföldi karrierje?

- Igazából szerencsém volt, hiszen véletlenül kerültem az első alkalommal külföldre. Épp végeztem a PhD-vel, és jelentkeztem egy németországi álláshirdetésre Göttingenbe, amit - mint később kiderült - az eredeti német jelölt vis.- szamondott, így engem vettek fel. Így kezdődött a kinti pályafutásom, illetve rövid időt New Yorkban is töltöttem Buzsáki György laboratóriumában az Eötvös Ösztöndíj támogatása révén.

- Ahogy a szintén Pécsről indult Buzsáki György példája is mutatja, a magyar agykutatók egyáltalán nem ismeretlenek a világon. Hogy látja, milyen a magyar tudósok megítélése kint?

- Én úgy tapasztaltam, hogy a magyar kutatóknak jó hírük van. Külföldön jól ismerik az itthoni agykutatókat, felkészültnek tartanak minket, a németekkel ráadásul összeköt minket a közös múlt is, annak minden előnyével és hátrányával. Szerintem Európában leginkább talán a németek tisztelnek minket, és nagyjából tisztában vannak a magyar helyzettel is.

- Több külföldön is dolgozó kutató, tudós is beszélt már arról, hogy bár nagyon fontos, hogy Nyugaton sokkal több pénz jut az ilyenfajta tevékenységekre, legalább ennyire lényeges, hogy a mentalitás is sokkal "tudománybarátabb". Mik az Ön tapasztalatai ezen a téren?

- Valóban sokkal több a pénz, rengeteget invesztálnak a különböző kutatóintézetek munkájába, eszközparkjába. Emellett nem csak a kutatás területén, hanem az élet egyéb részein is egy jól szervezett rendszer létezik, ahol még az adminisztráció is segítőkész. Itthon sokkal jobban egyedül vagyunk, sokkal több munkát kell magunknak intézni. Másfelől ott nagyobb becsülete is van a szellemi munkának, ami nemcsak a fizetésekben látszik, hanem a munkatársak magatartásán is lehet érezni, hogy a szellemi értékekre való törekvést és a rendesen elvégzett munkát sokra tartják, nem csak az számít, hogy kinek milyen ruhája, autója van.

 

- Bő egy évtized után mégis hazatért, ami gondolom, nem volt egyszerű döntés, pláne úgy, hogy Dániában is adódott volna egy továbblépési lehetőség. Milyen érveket, szempontokat mérlegelt?

- Valójában sohasem akartam ennyi időt kint tölteni, mindig is szerettem volna visszatérni - eredetileg úgy gondoltam, hogy csak néhány évet töltök majd el külföldön. Aztán ez mindig húzódott, sosem volt olyan helyzet, hogy hazajöjjek. Azt gondolom, hogy minél hosszabb időt tölt el valaki kint, annál nehezebb hazatérni. Fontos szempont volt, hogy Miseta dékán úr támogatja a külföldön dolgozók hazatérését, és persze országos szinten is egyre több törekvés van erre nézve, kezdenek rájönni arra, hogy a fiatal szakemberek az egész ország számára értéket jelentenek. Voltak aztán családi okok is, nem sikerült kielégítő megoldást találni a családom minden tagja számára külföldön. Másrészt a kinti körülmények is megváltoztak, az agykutatás nehezebb helyzetbe került, miután sok gyógyszercég leállt az idegrendszerre ható gyógyszerek fejlesztésével, kutatásával. Több kollégám is hirtelen munkaszűkébe került, ezzel párhuzamosan pedig a válság is megvágta a kutatásra jutó forrásokat.

 

- Mindez abból a szempontból érdekes, hogy az Ön fő kutatási témája, a stressz és a depresszió által okozott idegrendszeri elváltozások vizsgálata nagyon is releváns, hiszen ma már tudjuk, hogy ezek a mai világban igen elterjedt lelki bajok további súlyos betegségeket okozhatnak...

- Valóban, egyre inkább elfogadottnak számít, hogy a stressz, illetve még inkább a krónikus stressz sok lelki és szomatikus megbetegedés kialakulásához vagy romlásához vezethet. Emellett manapság inkább a genetikai, molekuláris biológiai kutatások vannak az érdeklődés előterében, amelyek a legkorszerűbb technológiákat használják; a tudományra mindig is jellemző volt, hogy a téma mellett a módszerek fejlődése is meghatározta az előremenetel irányát. Emellett megfigyelhető egyfajta kiábrándulás is az idegrendszeri kutatások területén. A gyógyszergyártók sokáig hatalmas profitot termeltek az antidepresszív gyógyszerekkel, melyek szinte mind ugyanarra a hatásmechanizmusra épültek, miközben a sokéves, költséges kutatások ellenére elmaradt a következő nagy áttörés az új típusú antidepresszánsok kifejlesztésében. Ez nagy csalódást jelent sokaknak. Mindez nem csak a pszichiátriára igaz, hanem az agykutatás egyéb területeire is: jelen megítélés szerint az agykutatásba invesztált összegek sokkal nehezebben térülnek meg ahhoz képest, hogy a periférián ható gyógyszerek kutatása sokkal gyümölcsözőbb. A válság pedig mindezt tovább erősítette, és sok nagy cég gondolta úgy, hogy kockázatos ilyen kutatásokba befektetni, és teljesen leállt az idegrendszer kutatásával. Fontos látni, hogy a kutatás mostanára egyfajta iparággá alakult, ahol meghatározó a tőkeerős cégek szerepe, nagyon messze vagyunk már attól, hogy szőrszálhasogató akadémiai kérdéseken vitatkozzanak a kutatók a konferenciatermeikben. A jövő útja az, hogy gazdasági szereplőkkel karöltve folynak a kutatások, amely révén egyrészt sokkal több a pénz, másfelől viszont nagy a veszélye, hogy azok a fontos kutatások, amelyek nem járnak elég gyors és nagy haszonnal, háttérbe szorulnak. Az összkép ezzel együtt is pozitív: egyre több forrás van kutatásra még úgy is, hogy a válság átrendezte az erőviszonyokat.

 

- Pécsett emellett mintha reneszánszát élnék a neurológiai kutatások a Szentágothai Kutatóközpontnak köszönhetően is, ezt mutatja az Idegtudományi Centrum létrehozása is. Mit kell tudni erről?

- Ez egyfajta virtuális egyesülés, amely az egyetem legkülönbözőbb karain folyó idegrendszeri témájú kutatásokat kívánja összefogni. A centrum aktualitását az adta, hogy az ezen a területen dolgozók közül velem együtt többen hazatértek az elmúlt időszakban külföldről, mint például Ábrahám István Új-Zélandról, aki kitüntetett szerepet játszott ennek megszervezésében. Korábban is voltak hasonló törekvések; remélhetőleg most megérett erre az idő, és lesz kifutása ennek a történetnek.

- Milyen kihívásokkal, nehézségekkel jár a visszailleszkedés?

- Ennyi idő után hazaköltözni kicsit olyan érzés, mintha egy idegen országba telepedtünk volna, az ember sok mindentől elszokik. Összességében szeretek itthon lenni, bár néha szólnak nekem, hogy Magyarországon nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt én külföldön megszoktam, ne is próbálkozzak meg ezzel vagy azzal. Mindez a leghétköznapibb dolgokra is igaz, például Németországban ha egy gyalogos megközelít egy zebrát, az autók megállnak, amit rólunk nem lehet elmondani, ezt is újra meg kellett tanulni. Van egy mondás a magyarokról, amely szerint utoljára megyünk be a forgóajtón, de először jövünk aztán ki rajta. Azt látom, hogy sokszor olyan bonyolultra, bürokratikusra csinálnak meg itthon rendszereket, hogy az emberek meg sem próbálják betartani a hivatalos utakat. Németországban ezeknek a rendszereknek nem az a lényege, hogy nehezítse az emberek boldogulását, hanem épp ellenkezőleg. Kint a professzorok is betartják a játékszabályokat, és nem attól lesz valaki nagy ember, hogy ő már megengedheti magának, hogy megszegje a szabályokat.

- Többen is hazatértek az elmúlt időszakban az Ön generációjából. Minek köszönhető ez, miközben továbbra is jelentős az elvándorlás?

- Manapság még könnyebb elmenni, mint a mi időnkben, itthon pedig nehéz is a fiataloknak az érvényesülés. Úgy gondolom, hogy mindenképpen jó dolog elmenni. Kicsit zárt nép vagyunk, egy fiatalnak hasznára válik, ha kipróbálja magát. Nálunk sok minden múlik azon, hogy ki kinek a kicsodája, míg külföldön ez ránk legalábbis nem vonatkozik. Itthon sokszor nem lehet tudni, hogy a teljesítményt vagy pedig a kapcsolatokat nézik, sokszor én sem tudtam, hogy a valós tudásom miatt kaptam jó jegyet, vagy pedig a szüleim miatt. Ezért is mentem külföldre: szerettem volna megtudni, hogy mit érek egy teljesen más közegben. Ezt mindenkinek érdemes megtapasztalnia. Sok magyarral találkoztam kint, és többségük nagyon szívesen hazajönne, csak nehéz itthon jó munkát találni. A mi generációnk viszont eltöltött már annyi időt külföldön, hogy úgy érezze, szeretne otthon is lenni, megmutatni a gyerekeinek, hogy milyen Magyarország. Sokan szeretnénk, hogy a gyerekeink itt nőjenek fel. Én azt gondolom, hogy mindenképpen vannak itt olyan dolgok, amiket érdemes megtapasztalni. Németországban és az Egyesült Államokban is azt éreztem, hogy rendben, meg lehet itt élni, nagy és gazdag országok ezek, de azáltal, hogy gazdasági központok lettek, amelyek rengeteg munkaerőt odacsalnak, elveszik az emberek egyéni identitása, amit én veszteségnek érzek.

- A kint maradni, avagy hazajönni kérdésével most is sokan birkóznak. Mit tud tanácsolni nekik?

- Nagyon nehéz erre általános érvényű dolgot mondani, mindenki helyzete más. Én is azért tudtam hazatérni, mert valamennyire sikerült megalapoznom az itteni munkámat a kinti karrieremmel. Akkor érdemes hazajönni, ha úgy érzi az ember, hogy elég erős hozzá, hiszen ha kikerülünk az itthoni rendszerből, nehéz visszakerülni, és az itthon maradókban is van egyfajta ellenállás. A legfontosabb az szerintem, hogy az ember ne keserű szájízzel térjen haza, hanem úgy, hogy itthon is tud kezdeni valamit.

 

Egy éve a kutatóban

Czéh Boldizsár 1968-ban született Pécsett. 1994-ben szerzett orvosi diplomát a POTE-n, majd 1999-ben PhD-fokozatot. PhD tanulmányai alatt közel egyéves tanulmányutat töltött a Cseh Tudományos Akadémia Élettani Intézetében Prágában, majd a tudományos fokozat megszerzése után Göttingenben dolgozott kutatóként a "German Primate Center, Clinical Neurobiology" laboratóriumában. 2009 és 2012 között az illusztris Max Planck társaság pszichiátriai intézetében kutatott, ám 2012 tavaszán úgy döntött, hogy hazatér Magyarországra. Jelenleg a Szentágothai Kutató Központ Neuroendokrin Kutatócsoportjának tagja és az Általános Orvostudományi Kar Laboratóriumi Medicina intézetének tudományos főmunkatársa.

Czéh Boldizsár vallja: akkor érdemes hazajönni, ha az ember eléggé erősnek érzi magát ehhez

"Sok magyarral találkoztam, és többségük szívesen hazajönne."

Dokumentum(ok)

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!