Hírek

Sajtószoba - 2015. február 23, hétfő

Egy fogorvos, aki futva hódítja meg a világot


Beszélgetés dr. Lubics Szilvia hosszútávfutóval és ultramaratonistával, az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztesével, a PTE, ÁOK egykori hallgatójával

 

A törékeny alkatú hölgy finom léptekkel közeledik felém Pécs belvárosában. Első látásra olyan, akár egy manöken. Csinos, bájos, mosolygós, közlékeny, pedig most találkozunk először. Miközben egy csendes helyet keresünk, arról mesél, milyen hangulatos volt hajnalban, fejlámpással a Mecseken futnia, több pécsi, hasonlóan megszállott társával együtt. Aztán a tanfolyam jön szóba, amiért ő valójában Pécsre jött négy napra, hisz a hivatása a fogorvoslás. Ez is nagyon fontos számára, ahogyan a gyermekei is, akikre most a nagymama vigyáz, mert orvos férje is elfoglalt, ügyeletben van.
Mikor leveszi a kabátját, óvatosan rákérdezek, hány kilogrammot nyom, azt mondja, az 51-gyel elégedett. Volt ennél vékonyabb is, de most odafigyel az étkezésére. Hogy ebben a törékeny hölgyben mennyi erő, hit, kitartás és szenvedély lakozik, arról a beszélgetésünk során magam is meggyőződöm.


Az kiderült számomra többszöri időpontegyeztetésünk során, hogy a futás Önnek szent és sérthetetlen. Minden nap edz?

– Igen, minden nap van futóedzésem, emellett heti három alkalommal erősítő-nyújtó edzésem is.

Mennyit fut naponta?

– Ez változó. Edzőm van, ő szabja meg a napi adagot, átlagban, egész évre vonatkozóan megközelítőleg heti 160 kilométert futok. Vannak könnyebb heteim, és vannak nehezebbek, előfordult, hogy heti 220-230 kilométert mentem. Lőrinc Olivérrel egyébként öt éve dolgozom együtt, ő Budapesten él, én Nagykanizsán, ez nem éppen ideális, de távkapcsolatban meg tudjuk tervezni az edzéseimet.

Miért volt szüksége edzőre, hisz egyedül is hihetetlen eredményeket ért el?

– A fejlődésnek a leglátványosabb szakaszát az ember a nulláról indulva, valóban egyedül építi fel, de egy bizonyos lépcsőfok elérése után már szükség van a segítségre. A szakember nemcsak az edzésterv összeállításában fontos, de abban is, hogy figyeljen a versenyek alatti táplálkozásra, és nem egyszer arra is, hogy visszafogjon. Meg kell találni az ideális megoldást arra, hogy fejlődjek, ugyanakkor regenerálódni is tudjak a verseny előtt, ne terheljem túl magam az edzésekkel. Ha az ember lelkes, és nagyon akar valamit, könnyen túlzásokba eshet.

Most mi a cél? Azok után, hogy ötször egymás után teljesítette az Athén-Spárta útvonalon a 245,3 km-es futóversenyt, 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben női első, 2012-ben harmadik lett. 2013-ban és 2014-ben több mint egy órát javított is a korábbi győztes idején, ráadásul 2014-ben új női pályacsúcsot is felállított.

– Ha én 36 óra alatt beérek, és nem döntögetek semmiféle csúcsot a Spartathlonon, már az hatalmas élmény. De vannak más versenyek is, amelyek kihívást jelentenek. 2015-ben szeretnék elindulni a 24 órás világbajnokságon. Ez azt jelenti, hogy kijelölnek egy körpályát, és ezen futunk 24 órán keresztül, lehetőleg minél többet. Mentálisan a monotonitás miatt ez sokkal megterhelőbb, mint a Spartathlon, amikor A-ból B-be kell eljutni. Hollandiában ez két évvel ezelőtt nem sikerült nekem, sajnos, sok minden akadályozott ebben. Most szeretném ezt az álmomat valóra váltani, és ehhez nagy motivációt érzek. A múlt héten négyszer futottam szakadó esőben, amit még élvezni is tudtam, ebből is látszik, hogy ezt nagyon akarom.

Hogyan lehet erre mentálisan készülni?

– Mivel már sok hasonló versenyem volt, van honnan tapasztalatot merítenem. Minden egyes megmérettetés után leszűröm a tapasztalatokat, mit kellett volna másként csinálnom. Jól ismerem már magamat, a problémákat, amikkel szembesülök, és ezeknek a nehéz helyzeteknek a megoldására kell fejben felkészülnöm. A Spartathlonnak akkor van vége, amikor lefutom a távot, a 24 órás versenynek ellenben pontosan 24 óra elteltével. Minél gyorsabban futok tehát egy Spartathlonnál, annál hamarabb végzek, ugyanakkor, ha túl gyors vagyok a 24 órásnál, túl gyorsan el is fáradok. A tempót kell tehát jól eltalálni, illetve azt a motivációt, amivel képes leszek hullafáradtan is a terv szerint futni. Nagyon kell tudnom, hány kilométert akarok teljesíteni. A segítő ilyen szempontból előny is, meg hátrány is. Természetesen, fontos, hogy ott legyen, ugyanakkor, ha már fáradt vagyok, könnyen találok okot, hogy lassítsak, több időt töltsek el vele, és sajnáltassam magam. Ezek a negatív gondolatok pedig csak tovább gyengítenek.

Ugyanakkor ez teljesen érthető, hisz előjönnek a fizikai tünetek. Ha jól tudom, nem a térdére szokott panaszkodni, hanem a gyomrára és az emésztésére.

– Ez így van, de ezek a tünetek mindig jönnek. Akkor jó, ha nem nyavalygok, hanem kezelem ezeket és teljesítem, amit kitűztem magam elé.

Olyan segítőt kell akkor választani, aki nem hagyja szóhoz jutni, vagy ha igen, azonnal ledorongolja és biztatja, menni fog!

– A segítőket egyáltalán nem irigylem! Sokkal inkább futok, mintsem segítő legyek egy ilyen versenyben. A Spartathlonon aférjem szokott mellettem lenni. 14 olyan pont van, ahol segíthet a 246 kilométeres szakaszon, de ott se sokat, az innivalómat adja oda. Szerencsére az utóbbi két évben jól mentem. Alapvetően nem kellemes látni engem abban a kifacsart állapotban éppen a férjemnek, aki szeret, és természetes, hogy sajnál. Ráadásul nem könnyű megítélni azt sem, mi rejlik a kifacsartság mögött, mennyire vagyok rosszul, milyen a valódi állapotom.

Bizonyos kilométerszám megtétele után ezt úgy képzeljem el, mint egy önkívületi állapotot?

– Valami olyasmi, ugyanakkor folyamatosan figyelnem kell, fejben igazán fárasztó ez az egész. Akkor sem gyorsíthatok, ha előttem valaki sokkal gyorsabban fut, tehát senki mással nem szabad foglalkoznom, csak magammal, és ez is nehéz. Idén a Spartathlonon nagyon szerettem volna megfutni a pályacsúcsot, ami végül sikerült, bár elérhetetlennek tűnt. Valójában ezért mentem oda, ez hajtott. Több mint egy órával kellett jobban futnom a tavalyinál, holott már a tavalyi is hihetetlen, hogyan sikerült. Ki kellett találni, hogyan lesz meg ez az egy óra. Az alapkoncepció az volt, hogy az első 80 kilométert lassabban kell futnom, hogy aztán jobban menjen majd a másik kétharmad, és meglegyen ez az egy óra, de ez lutri volt, izgultam is miatta. Az önuralom nagyon lényeges.

Hogyan lesz ez a 24 órás versenynél? Készülni fog egy, órákra bontott, pontos terv?

– Igen, ez hosszú matekozás eredménye lesz, amit a Spartathlonnál is a férjemmel végeztünk, rengeteg variáció született. Az edzőm egyébként nem híve a tervezésnek, szerinte ezek az elképzelések csak rossz irányba visznek, mert megijedhetek, ha valami közbejön, és nem működik az, amit előre elgondoltam. Nekem ugyanakkor nagyon fontos a pontos terv, ilyen típusú ember vagyok, még ha borul is. Idén is ez történt, 120 kilométernél gyomorproblémáim jelentkeztek, amik eltartottak közel 160 kilométerig, lelassultam. Akkor nem is néztem a kezemre, ahova ráírtam, melyik városban, mikor kell lennem. Hajnal felé eszméltem rá, hogy már csak 10 kilométer van vissza, és odaérhetek arra az időre, amikorra terveztem. Ekkor olyan szárnyakat kaptam, hogy jobban mentem, mint a verseny alatt bármikor. Így utólag azt hiszem, tudat alatt annyira bennem volt, mit kell csinálnom, hogy ez lendített át a holtpontokon, és csináltam mindent automatikusan.

Azt honnan lehet tudni, hogy mikor kell mentőt hívni?

(kacag…a szerk.) Ha majd az árokban fekszem! Ez egyébként érdekes, mert a célegyenes előtt a mezőny eleje nagyon kemény tempót diktál. Aztán odaérünk a célhoz, ott készül még egy-két fotó, aztán jön a szürkeség. Ilyenkor el is visznek minket kötelezően az orvosi sátorba, ahol mire lefejtik a cipőt, a zoknit rólunk, addigra a megállástól már nagyon rosszul leszünk. Ágyba fektetnek, kapunk infúziót, és legalább egy napig fel sem tudunk állni. A sátor hatalmas, levegőtlen, tele van futókkal meg egészségügyisekkel. Idén szerencsém volt, mert megengedték, hogy a férjem orvosként vigyázzon rám. Még sebtében le is tudtam zuhanyozni, ilyenkor nagyon kell sietni mindennel, mert a rosszullét szinte azonnal jön.

Mit érez ilyenkor?

– Szédülök, hányingerem van, váltva görcsölnek az izmaim, reszketek, belázasodom, pokoli állapot ez.

Meddig tart ez? Mennyi idő után érzi magát újra formában?

– Szerencsére egyre gyorsabban kijövök ezekből, az ember teste megtanulja, hogy vészelje át ezeket a csapásokat. Tavaly és idén is este már le tudtunk menni az eredményhirdetésre. Spártában ez nagyon szép, szól a himnusz, és igazán felemelő, hogy értem szól. Rossz volt, hogy az előtte lévő években, mivel rosszul voltam, nem lehettem ennek az ünnepségnek a részese. Az utóbbi két alkalommal már próbáltam inni, apránként fölülni, nagyon összeszedtem magam. Azért az látszik ilyenkor, hogy kik azok, akik végigcsinálják a versenyt, ők tíz perc alatt csak pár lépést tudnak megtenni. Hogy képes legyek újra kis távot futni, ahhoz egy hét se kell, de hogy újra a versenyformámat hozzam, ahhoz azért szükséges egy hónap. Néhány nap elteltével már alig várom, hogy felvegyem a cipőmet.

Az Ön számára ez a típusú sport az, ami endorfint termel? Vagy ez olyasmi, mint a függőség?

– Mindkettő igaz. Ha egy verseny jól sikerül, az elképesztő löketet ad. Jó újra és újra átélni a futás örömét, meg a sikert.

Lehet azt tudni, hogy hány éves koráig bírja majd ezt ilyen ütemben?

– Az ilyen szintű eredményes munkában még akár tíz év is lehet, de nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor azt mondom, már nem akarom. Ez ugyanis már sokkal több, mint hobbi, nem akkor és annyit vagyok kint, amikor én akarok, és amennyi jólesne. Van, hogy úgy érzem, nem bírom sokáig, hisz dolgozom, és van három gyermekem. Nagyon szoros napirendet igényel mindez, ugyanakkor öt éve mégis csinálom. Nyaralásnál mire felébred a család, én már lefutom a hosszú edzést, ami 3-4 órát jelent, ők ebből nem sokat érzékelnek, ugyanakkor tőlem nagy energiát igényel. A gyerekekkel igyekszem minél többet aktívan együtt lenni, sokat kirándulunk, barangolunk.

Mikor rendel?

– Van egy körzetem, ahol vagy délutános vagy délelőttös vagyok. Ez kötöttebb időbeosztást jelent, mint egy magánrendelő. Ha délelőttös vagyok, akkor mindig hajnalban megyek edzeni, hogy a délutánt a gyerekeimmel tölthessem. Ha délutános, akkor pedig inkább délelőtt futok, bár ez a műszak a család szempontjából kevésbé jó, hisz akkor későn végzek.

Hogy bírja a hajnalozást? Két-három nap után van azért holtpont?

– Igen, olyankor korábban lefekszem, hogy kipihenjem magam. Egyébként viszonylag eleget alszom, nagyjából hét órát.

Hogyan lehet egy férfit úgy betörni, hogy ne csak elfogadja, amit Ön csinál, de még segítse is?

– Ez egy lassú beetetés volt (nevet – a szerk.), nem úgy kezdődött, hogy én órákat edzek. Nagyon büszke volt, amikor az első félmaratonomat futottam. Már csak azért is, mert előtte semmit nem sportoltam, hatalmas élmény volt, hogy részt vettem egy sporteseményen. 2008-tól nehezedett a helyzet, akkor már sokkal radikálisabban terveztem, mit akarok elérni. Akkor még a gyerekek is sokkal kisebbek voltak. Az első ultraversenyeim alatt ő volt otthon velük, nevezetesen egy két, egy öt és egy hét éves gyerekkel, amit nem minden apuka vállalt volna. Én meg, mivel tyúkanyótípus vagyok, folyamatos lelkiismeret-furdalással küszködtem. 2009-ben felkészültem az első komolyabb, százas világbajnokságra, no, az nagy váltás volt. Akkor előkerültek a kérdések, hogy miért, és még meddig, holott az, akkor, még meg sem közelítette a mostani helyzetet. Aztán a párom belátta, hogy miért is szállnék ki ebből, ha boldoggá tesz, és sikereim vannak.

Nagyon fontos, hogy mindent előre megbeszélünk, és soha nem éri meglepetés. Hétfőn megkapom az edzéstervet, akkor ő már tudja, mi várható a héten. Annak nagyon örülök, hogy már ő is fut, mert azóta még könnyebben megérti ezt az egészet. Körbefutotta a Balatont 2011-ben, majd abbahagyta a futást egy jó időre, idén őszre viszont már ismét felkészült egy maratonra. Együtt is el tudunk menni ilyen eseményekre, túrafutásokra, és ez sokat jelent mindkettőnknek.

Melyik fia a legbüszkébb Önre?

– Koruknál fogva mindegyik mást lát az egészből. A legnagyobb, 15 éves nagyfiam már pontosan tudja, mit, miért csinálok. Nagyon jó a kapcsolatunk, büszke rám, és ez egy kamasz fiútól remek érzés. Amikor jönnek az osztálytársai, mindig beugranak hozzám is beszélgetni, és látom rajta, hogy nem olyan nagy baj, ha flúgos az anyukája. A legkisebbnek hiányzunk a legjobban, ha elmegyünk a férjemmel egy-egy versenyre. De aztán megnyugszik, hisz egy egész brigád vigyáz rá ilyenkor. A lakókörnyezetünk is nagyon sok támogatást ad, és ez is sokat jelent. Nagykanizsa egy kis város, mindig tudják, mit csinálok, rengeteg pozitív visszajelzést kapok.

Amikor az orvoskarra járt, akkor még esze ágában sem volt futni?

–Egyáltalán nem. Rémlik, hogy az utolsó évben eljártunk kondizni, de csak egyszer-kétszer egy héten, inkább bohóckodás volt az egész. A gyerekek születése után támadt fel bennem az igény a mozgásra. A második kisfiam születése után kezdtem futni, amikor ő két éves volt.

Mikor, hol volt az a pont, ami fordulót hozott, és komollyá tette ezt a hobbit?
– Nem is tudom, volt-e ilyen. Én mindig örültem annak, amit éppen meg tudtam csinálni. Ilyen volt az első félmaraton, aztán az első maraton, és így tovább. Egyre jobb időkkel tudtam teljesíteni, és minden ilyen verseny lökött egyet rajtam. 2006-ban csábítottak el ultrát futni, az egyik ismerős házaspárnak a hölgytagjával futottunk párban. Ez a hölgy egyébként akkor már első magyar nőként teljesítette a Spartathlont. Gondoltam, ő majd fut, ha én nem tudok. Végül nem sokkal maradtam le tőle, és ugyan négyfős csapatok voltak, de mi ketten megnyertük a versenyt. Ezután csábítgattak ilyen-olyan versenyre, és azon kaptam magam, hogy mindig a dobogón állok. Ez vitt engem az ultra felé. Az első igazán nagy kihívás 2008-ban a Bécs-Budapest volt, ami 320 kilométer. Nem sokan hitték akkor el, hogy én ezt megcsinálom, akkor még kezdőként. Ez után a verseny után tudtam elhinni, hogy sok mindenre képes vagyok.

Mi lendít nagyobbat az emberen, ha elhiszik róla, hogy megcsinálja, vagy ha kételkednek benne?

– Nem biztos, hogy az a jó, ha vannak elvárások. Amikor 2012-ben kimentem a Spartathlonra, nagy teher volt, hogy az előtte lévő évben nyertem először. Ráadásul olyan országban élünk, ahol a harmadik hely, amit akkor futottam, nem ért semmit. Pedig az volt a Spartathlon történetében is az egyik legnehezebb verseny, hatalmas volt a hőség, 42 fokot mértek. Nagyon kevesen értek akkor végig, a versenyorvosok is végig dolgoztak.

Ön hogyan bírta?

– A gyomorproblémáim a melegben sokkal intenzívebben előjöttek, és nagyon korán, már az első harmadában a versenynek. Semmi nem maradt meg bennem, még a víz sem. Száz kilométer után azt gondoltam, nem bírom tovább. A magyar csapatból folyamatosan álltak ki olyanok, akikről azt gondoltam, mindenképpen végigmennek. Sorra kaptam a döbbenetes híreket. Bevallom, az akkori kísérőmnek, a barátnőmnek, még sírtam is. Valójában a férjem mentett meg. Van ugyanis ilyenkor rajtunk egy GPS-jeladó, és üzent nekem, hogy a gyerekek néznek, nem adhatom fel.

Azt mondta, most jó súlyban van, ez az 51 kilogramm ideális. Ilyenkor, télen, az alapozás idején, hogyan táplálkozik?

– Mivel rengeteget mozgok, bármit ehetnék. Korábban sok üres ételt vettem magamhoz az időhiány miatt. Rendelés előtt nem készítettem magamnak salátát vagy szendvicset, hanem bekaptam két kakaós csigát. Most már próbálok odafigyelni a minőségi étkezésre, ebben egy dietetikus hölgy is segít. Több zöldséget, gyümölcsöt eszem, mint korábban, és mivel vegetariánus vagyok, a fehérjét máshonnan pótolom, sok tojást, túrót fogyasztok.

Pécsre mennyit jár?

– A sógornőm itt él, így jöhetnénk gyakran, ellenben a férjem családja nagykanizsai, így inkább a sógornőmék jönnek a nagyihoz. Évente egyszer-kétszer fordulunk meg itt, de akkor sem a belvárosban. Így aztán jó volt most kicsit körülnézni, futni a Mecseken, ezt a hegyet jó volt ilyen szemmel is látni. Remek terep, volt egy kis hó is, varázslatos.

Az interjút készítette: Schweier Rita
Az írás az Orvoskari Hírmondó januári számában olvasható:

http://aok.pte.hu/hu/hirmondo

Hírarchívum