Hírek

Egyéb hírek - 2017. július 5, szerda

„A drámai hőskorszak nekünk jutott, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam”

- beszélgetés dr. Kajtár Pállal, a Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikájának emeritus professzorával

A parányi kis szobában alig férünk el a heverő és az íróasztal mellett. Mosolyogva meséli, milyen volt az, amikor itt még nem volt rend, és nem álltak dobozokban a holmijai. Ügyelet idején lepakolt mindent a földre, és épp csak annyi hely maradt, hogy leheveredjen. De ez számára sosem okozott gondot, ő kis helyen is elfért.

Jelenleg is szinte naponta bejár a Gyermekklinikára, részt vesz a reggeli megbeszéléseken, ha hívják, elmegy a vizitekre, és oktatgat is, bár egyre kevesebbet. Betegellátással közvetlenül már nem foglalkozik, mert – ahogyan mondja - az onkológiát nem lehet „félig” csinálni, fontos a szoros, napi kapcsolattartás a családokkal. Büszkén és megnyugvással beszél utódjáról, tanítványáról, dr. Ottóffy Gáborról, az onkohematológiai osztály jelenlegi vezetőjéről, aki segítette őt abban, hogy lassan, méltósággal visszavonulhasson, akár Akela A dzsungel könyvében, akit már nem tettek próbára az őt kedvelő, Mauglit nevelő fiatal farkasok. 

 

Schweier Rita írása

 

-Úgy látom, jó egészségnek örvend, gyorsan szedte fölfelé a lépcsőket.

-Szerencsére igen, nem panaszkodom. Voltak gondjaim a derekammal, de amióta megműtötték, jól vagyok. Háromszor egy héten teniszezem, figyelek a vérnyomásomra, igyekszem nem elhagyni magam.

-Kaposváron született, egy sokgyermekes családban. Milyen volt a gyermekkora?

-Csodálatos volt, mi hatan voltunk testvérek, én ötödikként születtem, amikor édesanyám már 39 éves elmúlt. Ő egyetemet végzett tanárnő volt, nyelvésznek készült, csak aztán jöttünk mi, és így velünk foglalkozott. Emlékszem, amikor gimnazista voltam, vasalás közben is segített latint tanulni. Édesapám állatorvosként dolgozott. Idősebb bátyáimmal, nővéremmel és a húgommal nagyon összetartottunk. Mindegyikünk diplomás lett, az egyik bátyám például jó nevű kémikus professzor, a középiskolai kémia oktatást is megreformálta. A velük való játék, együttlét, a sok beszélgetés nagyon sokat jelentett – mivel nagy volt a korkülönbség köztünk, ezért én amolyan koravén gyerek voltam.

-Édesapja nyomán akart orvos lenni?

-Igen, a mintát ő adta. Először én is állatorvos akartam lenni, később azonban ez változott, az álmom az volt, hogy gyermekpszichiáter legyek. Oka lehet ennek az, hogy a családban sok gyerek volt – unokaöcséimet is beleszámolva – és a szomszédban is. Szerettem őket, tudtam velük bánni, játszani, az pedig teljesen természetes volt, hogy egymást segítettük. Nagyon érdekelt a gyerekek értelemfejlődése, pszichológiája, és ezért gondoltam, hogy ilyen pályára megyek. Fontos volt számomra emellett a sport is, többen csodálkoztak, hogy nem a TF-re jelentkeztem. Nem voltam élsportoló, de többféle ágát is műveltem, főleg a tornát, amit még az egyetem alatt sem hagytam abba.

Minden iskolámat Kaposváron végeztem, onnan jöttem el ide, az orvosi egyetemre 1961-ben. Szerencsére azonnal fölvettek, 1967-ben végeztem. Itt, az élettanon dr. Grastyán Endre professzor mellett dolgoztam, neuro-fiziológiával foglalkoztam, ám nem akartam elméleti ember lenni. Amikor ötödéves lettem, Grastyán professzor támogatása mellett dr. Kerpel-Fronius Ödönnél jelentkeztem, aki fölírt az elsők közé, majd nemsokkal ezután átment a budapesti egyetemre. Akkoriban az álláselosztások még központilag zajlottak, és a vezetőség nálam nem pécsi állásban gondolkodott, hanem Kaposvárra kerültem belgyógyásznak. Örültem neki, mert a szülővárosomba kerültem,  ismertem a kórházban a belgyógyászokat, nagyon jó volt a közösség. Az viszont elszomorított, hogy nem maradhatok Pécsett, és nem lehetek gyermekgyógyász. Kaposváron ráadásul helyettesítési feladatokat is el kellett látnom, féléves orvosként kint találtam magam egy öt községes falusi körzetben, Porrogszentkirályon, Gyékényes térségében. Emellett kis városokba is mennem kellett, jártam Barcsra, Nagyatádra. Két év elteltével aztán mégis megvalósíthattam az álmomat, mert egy félévnyi komlói tartózkodás után sikerült eljönnöm gyermekgyógyásznak a pécsi klinikára. 1969 óta dolgozom itt.

Hálás vagyok, mert ez a falusi felnőtt körzeti gyakorlat nagyon jó iskola volt, ez az időszak segített abban, hogy ügyeletben a gyerekeknél talpraesettebb legyek.

A klinikán neonatológiával próbáltam foglalkozni, ám a korábbi svájci tanulmányutam alatt tapasztaltakat itt nem lehetett folytatni - ezek speciális kutatások voltak kaloriméterrel. De sokat tanulhattam kint, kapcsolatokat építhettem, barátokat szerezhettem. Amikor visszajöttem, megbíztak a belgyógyászati osztály vezetésével. Abban az időben ezen az osztályon kezeltük a hematológiai eseteket, a daganatos gyerekekkel pedig a sebészek foglalkoztak. Akkor még kevés ilyen jellegű megbetegedéssel találkoztunk, ritkaságnak számítottak, ám mégis a mi felelősségünk volt a kezelésük. Tanácstalanságomban a kezembe került egy új kiadású amerikai könyv a gyermekonkológiáról, amit könyvtárkölcsönzéssel meg tudtam szerezni, és ezt amolyan szentírásként olvastam. Mivel nálunk nem volt hagyománya az ilyen típusú betegségek gyógyításának, így korlátok sem voltak, tehát amit abban találtam, azt próbáltam alkalmazni is. Kiderült, hogy a legjobb forrásból kezdtem tanulni, mert Wataru Sutow „Clinical Pediatric Oncology” című könyve az akkori legmodernebb gondolkodásmódot képviselte. Szerencsém volt abban is, hogy – bár illegálisan – a könyvtár igazgatónője engedélyt adott arra, hogy lefénymásoljam a könyvet, mert a klinika képtelen lett volna megvásárolni. Ahogyan látja, most is itt van a polcomon ez a két kötetes, fekete színű, házi kötésű könyv, nagy becsben őrizzük ma is.

A gyógyítással kapcsolatos eredményeink a kezdetekben borzasztóak voltak, gyakorlatilag mindenkit elveszítettünk, de mindig találtam olyan lelkes kollégákat más szakterületekről, akik segítettek, ilyen volt dr. Pintér András professzor is, akire nagy hálával gondolok. A sebészekkel egyébként is mindig kiváló volt az együttműködésünk. Nagyon kevés gyógyszer létezett, a kemoterápia csak akkor indult. Fontosnak gondoltuk, hogy létrejöjjön egy külön osztály a daganatos betegeinknek, ám az onkohematológiai részleg megszervezéséig és kialakításáig – 1977-ig - hosszú út vezetett. Budapesten akkorra már létrejött a Gyermekonkológiai Centrum, és országosan több ilyen formálódott. A folyamat részeként megalakult a miénk, a Dél-Dunántúli Gyermekonkológiai Centrum is. Tíz év alatt sikerült elérnünk azt, hogy minden daganatos beteg ezekben a központokban kapja a kezelést, egységes protokoll szerint. Ma is remek az együttműködés köztünk, az Országos Onkológiai és Hematológiai Munkacsoport, avagy Egyesület nagyszerű emberekből álló csapat. Mindeközben a külföldi szakemberekkel is kiépült a kapcsolatunk.

Ebben telt el aktív harminc évem, illetve lassan már negyven, beleszámítva a 2008-tól tartó nyugdíjas éveket is.

Azt gondolom, hogy a gyermekgyógyászok egy kicsit más lelkületű emberek, mint a többiek. Azért is, mert mi mindannyian szeretjük a betegeinket. A felnőttekkel azért ez nem mindig van így. Ezek a kis emberek állandó növekedésben, fejlődésben vannak, és nekünk mindenféle típusú betegségükhöz érteni kell. Már csak ezért is közelítünk másként hozzájuk.

-Az onkohematológiai osztály kialakításával javultak a kis betegek életben maradási esélyei is?

-Igen, a 80-as évek elején már jobb eredményeink voltak. Akkoriban hatalmas boldogság volt, ha valaki gyógyult, ma pedig már az a kétségbeejtő, ha valamelyik beteggel baj van. Persze, ez függvénye a daganatos betegség típusának is. A kezdetekben a világ hatalmas lépésekben haladt előre ezen a szakterületen, és ugyan késéssel, de mi is. Idővel egyre több gyógyszer állt rendelkezésünkre, ám általuk megannyi komplikáció is. Meg kellett tanulnunk a betegeink kezelése mellett azt is, hogyan kell és hogyan a legjobb követni, gondozni őket – mindez évizedeket vett igénybe.

Itt a falon láthat egy fotót, ami a húsz éves jubileumunk apropóján készült, itt az egész csapat. / büszkén mutatja munkatársait – a szerk. / A kiválóságok – dr. Schuler Dezső, dr. Eckhardt Sándor professzorok és dr. Hollán Zsuzsa professzor asszony – elöl látszanak. Ebben az időben már elég jók voltunk, és azóta egyre jobbak, bár a fejlődés a kezdetekben volt igazán látványos. A maiaknak ebből a szempontból már nehezebb, azt gondolom. A drámai hőskorszak nekünk jutott, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam.

-Valójában a sors hozta úgy, hogy Ön onkológus legyen.

-Ez így van. Ha az ember geriáter, akkor az a mindene, hogy az idős ember jó karban legyen, ha gyermekgyógyász, akkor pedig a gyerekek vannak a középpontban. Ezért vagyunk orvosok. Nem megmenteni kell az embereket, hanem segíteni nekik, ez a célunk, ha ezt az utat választottuk. Ha mérnök lennék, akkor azon igyekeznék, hogy jó házakat építsek. De nagyon örülök, hogy orvos lettem, és nem mérnök. / mosolyog – a szerk. /

A szemléletmódom alakulásában hatalmas szerepe volt a családomnak. Édesapám székely ember volt, akit hadipilótának képeztek ki az első világháborúban, de szerencsére nem kellett benne részt vennie, mert addigra véget ért. Amikor hazamentek, már Románia volt Székelyföld. Ő akkor volt húsz éves, katonának kellett volna állnia, de eljöttek onnan. Magyarországon akkoriban támogatták a menekülteket, így itt elmehetett egyetemre, és mivel jól tanult, kapott ösztöndíjat is. Egy sokgyermekes székely vidéki család sarjaként nagyon dolgos ember volt. Sokat örököltem tőle és édesanyámtól is, aki a világhírű nyelvészprofesszor, Gombocz Zoltán külön csoportjába járt. Emlékszem, mindig lelkiismeretfurdalással gondolt a neki tett ígéretére, miszerint ledoktorál, ami a családalapítás miatt kudarcba fulladt. Nagyon széles látókörű, csodálatos természetű asszony és anya volt. Arra neveltek minket, hogy jól kell végeznünk a dolgunkat, amit sokféleképpen lehet  tenni: szorgalommal, szeretettel, odafigyeléssel. Azt már én teszem hozzá, hogy a sikerhez azért szerencse is kell.

Sokat köszönhetek a tanáraimnak is. Nagyszerű pedagógusaim voltak Kaposváron, és ez így volt az egyetemen is dr. Szentágothai Jánossal, dr. Kerpel-Fronius Ödönnel, dr. Lissák Kálmánnal, dr. Grastyán Endrével az élen, de hozzá kell tenni, hogy már a második világháború előtt is nagyszerű volt a pécsi egyetem. A Gyermekklinikán is remek szellemiség fogadott, együtt dolgozhattam dr. Varga Ferenccel, dr. Mestyán Gyulával, dr. Méhes Károllyal. Jó volt ide már bejönni is – akármilyen egyéb gondom is volt – nagyon összetartó csapat voltunk, ami miatt talán irigyeltek is minket. A tudásunkkal és a szemléletünkkel nem kellett szégyenkeznünk külföldön sem. Ebből a szempontból sajnálom a mostani generációt, mert úgy tapasztalom, hogy az egészségügyben ma már más jellegű a szemlélet, rengeteg a munka, sok a bürokratikus teendő, felgyorsult minden.

Kedvenc regényem Camus-től A pestis, amiben azt írja, hogy ha már nem lehet szent az ember, akkor legyen orvos, ha segíteni akar. Ezt a szellemiséget a szüleinktől hoztuk, a mai generációt pedig mi neveltük, tehát magunkat okolhatjuk, ha ez megváltozott. Generációs különbségek mindig is voltak, a lényeg, hogy a párbeszéd és a jó szándék megmaradjon közöttünk. Dr. Kerpel-Fronius Ödön mondta azt, hogy abból lesz jó orvos, aki rendes ember, mert a rendes ember mindent megtesz azért, hogy elérje a lehető legtöbbet.

-Hogyan birkózott meg a sorozatos halálélménnyel?

-Ez egy folyamatos birkózás volt, hisz mindannyian azt szeretnénk, ha a halál minél később következne be, azaz nem idő előtt. Sokféleképpen lehet ehhez a komplex kérdéshez közelíteni. Ami a legfontosabb, abban segíteni, hogy az elmúlás békében, méltósággal történjen.

Azt nem tehetjük meg, hogy a betegeinkkel teljes érzelmi kötődést alakítsunk ki, mert akkor nem tudnánk hatékonyan végezni a munkánkat. Egy kis távolságot muszáj tartani, ugyanakkor senkit sem szabad elengedni. Ezt feladatként kell kezelni, aminek meg kell felelni. Persze voltak olyanok, akik elmebetegnek tartottak azért, hogy ezt a hivatást választottam, míg mások csodaként tekintettek rá. Szerencsére mindig volt olyan kollégám, aki erőt adott, ha elfáradtam, mert abbahagyni ezt nem lehetett, az cserben hagyás lett volna. Az sem elhanyagolható szempont, hogy szakmailag ez hatalmas kihívást jelentett, hisz ez egy nagyon gazdag, szerteágazó szakterület. A gyerekeknek más típusú egészségügyi problémáit is igyekeztünk megoldani, a gondozásuk,  követésük igazán komplex feladat volt.

Az is igaz, hogy mindez nagy megterheléssel járt, és ezt nem mindenki bírja egyformán. A kimerülés mindannyiunkat fenyeget. Az itteni szakmai közösség, a családom és a barátaim azonban mindig mellettem álltak, és kellő támogatást adtak ahhoz, hogy tudjam végezni a munkámat. A legidősebb bátyám gyakorta emlegette: „Senki sem ígérte azt, hogy jó lesz az élet – akkor mit kérsz számon?” 

-Ma már sokféle társszakma és alapítvány segíti az Önök munkáját, utóbbiak közül fontos megemlíteni az Eurakvilot, a Szemem Fényét, a Tölösi Péter Alapítványt, és nem utolsósorban a Pécs-Normandia Lions Klubot, ami ingyenes szülőszállást is biztosít. Általuk könnyebb lehet  viselni a terheket.

-Az összes daganatos betegségnek kevesebb, mint egy százaléka jelentkezik a 15 évesnél fiatalabb gyermekeknél. Ez évente 280-300 új beteg jelentkezését jelenti, míg ez a szám a felnőtteknél ötvenezer. Ez ma már nem pusztán orvosi, hanem társadalmi szintű probléma. Az orvosok mellett fontos a család segítsége, a kettő szövetsége, és a társszakmák közreműködése is elengedhetetlen, ahogyan a jóléti intézményeké és az alapítványoké is.

-Az nem is kérdés, hogy a gyógyítás-oktatás-kutatás hármasából melyik játszotta Önnél a legfontosabb szerepet.

-Ez a három terület elválaszthatatlan egymástól, ám mindhármat hasonló színvonalon lehetetlen művelni, bármennyire is ezt állítják. Én elsősorban gyógyító voltam, mindemellett igyekeztem átadni a tudásomat, és azon voltam, hogy új szakembereket képezzünk. A saját tudásom fejlesztése érdekében pedig kutattam is. Mivel a gyerekeknél a leukémiák közül első helyen a lymphoid leukémiák állnak, ezért ezzel a szakmailag és klinikailag is izgalmas területtel kezdtünk el először foglalkozni. Az Országos Lymphoma Referencia Centrum Pécsett volt - dr. Kelényi Gábor professzor kezdeményezésére - vele mindent meg tudtunk beszélni, remek volt az együttműködésünk.

A legfontosabb számomra – dr. Pintér András professzorral és a sebészekkel való barátság okán is – a Wilms-tumor, a gyerekkori vesedaganat kutatása volt, ebből a témából írtam a disszertációmat is. Ennek a kezelése a mintája a modernkori gyermekonkológiának, ebben történt a legnagyobb előrelépés. 1975 előtt minden gyerek belehalt ebbe a mi intézetünkben - húsz hónap volt a leghosszabb túlélési idő - később pedig már a kilencven százalékukat sikerült meggyógyítani.

Ezzel párhuzamban foglalkoztam a neuroblastoma témájával is, továbbá a szupportív kezelésekkel. Ahogyan jöttek ugyanis az eredmények, mindig felmerültek újabb szövődmények, újabb kérdések, amikre előzőleg nem is számítottunk. Ma már tudható, hogy ezek száma végtelen, és ebből adódik az onkológia komplexitása.

-Az azért szerencse, hogy a gyermekkori daganatok érzékenyebbek a kemoterápiára, mint a felnőttkoriak.

-Az eredményességnek az a fő oka, hogy ezekre a kezelésekre a gyerekek másképp reagálnak, mint a felnőttek, holott náluk sokkal rövidebb ideig körülírt a betegség, gyorsan terjed. Úgy is kell kezelni őket, mintha a láthatóságánál kiterjedtebb lenne a daganat. Ezt a stratégiát már egyre inkább használják a felnőtteknél is, ám a két onkológia alapjaiban eltér egymástól.

-Az az álma, hogy gyermekpszichológus legyen, részben valósággá válhatott, hisz a gyógyító munka szerves része volt a gyerekek, szülők lelki gondozása is.

-Mindig igyekeztem kellő empátiával közeledni feléjük, mindemellett azt gondolom, hogy egy orvosnak alapjaiban pszichológusnak is kell lennie. Ez a megértő attitűd vonatkoztatható minden szakmára, és az élet egyéb területeire is, mert alapvetően sokkal nagyobb odafigyeléssel kellene lennünk egymás felé. A pszichológus segítsége azonban nélkülözhetetlen az onkológiai osztályon. 

-Önnek olyan szempontból is szerencséje van – ha ez mondható szerencsének, vagy inkább adottságnak, netán neveltetésnek – hogy mosolygós, befogadó a lénye.

-Nem gondolom, hogy ez valamiféle kötelezettség lenne, és nem is mindig sikerül. / szerényen mosolyog – a szerk. /

-Van egy fia, egy lánya, és két unokája. A falra függesztett rajzon melyikük látható?

-Ő a fiam kisfia, én rajzoltam le kétévesen, de most már hétéves, és van még egy lányunokám is, ő ötéves. A fiam a Patológiai Intézetben adjunktus, molekuláris patológiával foglalkozik, és a menyem is orvos. A lányom a Műegyetem jogi osztályán jogászként dolgozik. A feleségem gyógyszertanász volt a Gyógyszertani Intézetben, majd 2000-ben átment az Egészségtudományi Karra, ahol igazgatóhelyettesként is tevékenykedett, jelenleg pedig nyugdíjasként ad órákat. A testvéreim közül már csak a nővérem és a húgom élnek, ám ha a család összejön, előfordul, hogy hetvenen is vagyunk.

-Elégedetten mesélte, hogy végre jut ideje olyan dolgokra is, amelyekre a munka mellett nemigen jutott.

-Sokat foglalkozunk az unokákkal, megyünk értük az oviba, aztán nálunk maradnak, ha dolguk van a szülőknek. Igyekszünk megadni nekik mindazt, amit mi is segítségként kaptunk a mi szüleinktől. Hétvégenként is együtt vagyunk, járunk nyaralni, a család tehát nagyon fontos. Emellett rajzolgatni is szeretek, rajzkörbe járok, valamint színházba, hangversenyekre is. Jó a baráti köröm is, rendszeresen tartunk találkozókat, ám sajnos azok közül, akikkel együtt végeztünk az egyetemen - hét barát - ma már csak öten vagyunk. Hetente kétszer eljárok teniszezni az egyetemi öregfiúk csapatával, ilyenkor a sport mellett beszélgetünk is, ami szintén sokat jelent.

-Szerényen beszélt arról, hogy rajzol, de láttam a festményeit, és azok közt is akadnak különösen szépek.

-Némelyik talán sikerült, de teljesen amatőr vagyok. Már kissrác koromban örömmel rajzoltam, különösen lovakat, aztán tovább serkentett az, hogy a gimnáziumban egy festőművész volt a tanárom. Rajzkörbe mégsem mentem el, mert jártam zeneiskolába, sportolni, és az már sok lett volna. A modern művészetet ugyanakkor az iskola és a testvéreim révén megszerettem, élén az impresszionistákkal, Kandinszkijjal, Miróval, utóbbitól itt, az osztályon is szerepel több reprint. Amikor készültem a nyugdíjra, megbeszéltük otthon, hogy veszek egy elektromos zongorát Pellérden, és fogok rajta játszani. Hamar abbahagytam ugyanis a zeneiskolát, és zongorázni nagyon szeretnék, csak épp nem tudok. Időközben az egyik lakótársunkról kiderült, hogy művészeti gimnáziumba járt, és ő is szeret rajzolni. Elhívott egy tárlatára, aztán meg a rajzkörbe, így én is elkezdtem rajzolgatni. Ez nagy örömet ad, ahogyan az is, hogy ezeket a munkákat a hasonszőrű emberekkel megbeszélem. Érdekes módon a lányom is elkezdett rajzolni, és egészen jól csinálja, az unokákról nem is beszélve. Ők mindenféle papírt piszkító anyagot találnak a szobámban / mosolyog – a szerk. /, és zseniális alkotásaik születnek. 

Hírarchívum