Hírek

Egyéb hírek - 2017. július 25, kedd

„Az ember legfőbb hivatása az, hogy tisztességes utódokat hagyjon maga után”

- beszélgetés dr. Székely Miklóssal, a Transzlációs Medicina Intézet emeritus professzorával

Kedvesen, apró lépésekben jön elém, és invitál szokatlanul nagy szobájába, ahol egy-két órával azelőtt még vizsga zajlott. Munkás napok vannak mögötte, de a fáradtságot nem látom rajta, sokkal inkább valami fokozott izgatottságot, amikor meséli, hogy az öt szigorlatozóból ma hárman kaptak elégtelent, egyikük közepest, és csak egy hallgató jelest, bár utóbbi már másodjára próbálkozott. Hiába – mondja elmélyülten – a kórélettan gondolkodtató tantárgy, a szervezetben zajló élettani folyamatok összefüggéseit meg kell érteni.

Végtelenül szerény ember, aki sosem magát tolta az élre élete során. Alázattal, megértéssel segíti ma is azokat, akik a támogatására szorulnak. Szerénysége mögött nagy bölcsesség, jó adag humor és kellő önirónia is megbújik, így aztán sokat derültünk.

 

Schweier Rita írása

 

-Szigorú oktatónak tartja magát?

-Igen, hozzátéve, hogy nemegyszer köszönetet mondtak a hallgatók, még ha meg is buktattam őket. Oka ennek, hogy igyekeztem segíteni nekik, ám volt, hogy mindhiába – de sosem rosszindulatból küldtem el őket. Olyan a szerepem, akár egy szigorú szülőé, akinek az a dolga, hogy támogassa a gyermekét. Böjte Csaba egyik gondolata jut erről eszembe, ami arról szól, hogy én, magam lehetek hálás azért, hogy módomban áll segítséget nyújtani.

-Mennyire van még jelen az oktatásban?

-Szemináriumokat már nem vezetek, de előadásokat még tartok az első félévben a keringés, a másodikban pedig a gasztroenterológia és energetika témakörében angolul és magyarul is. A gerontológiában - amit még én indítottam, és ez ma is szabadon választható kurzus - ugyancsak benne vagyok. Ezt a területet nagyon fontosnak érzem, mert a hallgatók sok mindent megtanulnak arról, ami a fiatalabb generációra igaz, ám az idősekre már nem, vagy nem úgy. Ha azonban körbenézünk a klinikákon, akkor ma is sokkal több idős beteget látunk, tehát ezzel a kérdéssel foglalkozni kell.

-Ez egyben az Ön egyik kutatási területe is – az energetikai szabályozás és változása az életkor függvényében.

-Ez így van, bár nem ezzel kezdtem, hanem érdekes módon az újszülöttek energetikai szabályozásával. Akkoriban még én is fiatal voltam / mosolyog – a szerk. /. Abban az időben úgy vélték, hogy az újszülöttekben nem alakul ki szabályos láz, ahogyan patkányban sem lehet lázat kelteni, ám mégis lehetett. Ez a téma azért volt érdekes, mert a különböző állatfajok újszülöttjeiben különböző módon alakult ez ki. Az időskori változásokban jóval később mélyedtem el.

-Ez volt az a bizonyos lázkutatás, amit dr. Szelényi Zoltán professzorral együtt végeztek?

-Igen, sokat dolgoztunk ezen, és Amerikában is kutattam ennek kapcsán. Vizsgáltuk a láz kialakulásában a különböző agyi neuropeptidek szerepét és hatását, utóbbit a szervezet egész energetikai rendszerére. Ebből következett aztán az, hogy az életkorral változik az energetikai szabályozás, és ezáltal a testsúly is. Ha valaki „megemberesedik”, vagy „megasszonyosodik”, az formaváltozást jelent, ami az állatoknál ugyanúgy megvan, ahogyan az embereknél. Lehet tehát látni kívülről is valakin, hogy mennyi idős. Érdekes volt azt vizsgálni, hogy milyen energetikai háttere van ennek. Van egy peptid, az MSH, amelyik az elválasztás után, a fiatal, még ivaréretlen állatokban hatástalan, míg a fiatal ivaréretteknek elveszi az étvágyát. A középkorú – 12-18 hónapos patkányokban – ismét nem hat, ami azt eredményezi, hogy mászik fölfelé a súlyuk. Az időseknél aztán ismét kezd hatni, ezáltal nekik lemegy a súlyuk.

-A táplálékfelvétellel ez miként van összefüggésben? Lehet-e ennek a peptidnek a hatását módosítani a több, illetve a kevesebb táplálékbevitellel?

-Igen, foglalkoztunk hízlalt és koplaltatott törzsekkel is. Annak az állatnak, amelyik a normál szintű táplálékbevitel kétharmadát kapta, a peptid-érzékenysége és a testsúlya ugyanolyan maradt, mint fiatal felnőtt korában, és ez idős korában sem változott. Az elhízottak peptid-érzékenysége azonban gyorsabban változott, 18 hónapos korukban ők már nem éltek, tehát felgyorsult ez a folyamat.

-Milyen előremutató eredményei voltak ezeknek a kutatásoknak az emberre nézve?

-Az előbb említettek az emberre is vonatkoztathatóak. Aki nagyon elhízott, az nem számíthat 120 évre. Dr. Donhoffer Szilárd professzor volt a jó példa erre, aki ebédre egy pohár tejet fogyasztott egy kiflivel, és olyan vékony volt, mint az agár. A nyugdíjazása után 25 éven át naponta bejárt ide, olvasott, írt, az utolsó egy szerzős cikke 86 éves korában jelent meg egy komoly, nemzetközi folyóiratban. Délutánonként a szőlőjébe járt dolgozni. 97 éves volt, amikor egy pénteki napon azt mondta, hogy úgy érzi, megfázott, nem érzi jól magát. A következő héten pedig meghalt. Fizikálisan és mentálisan is aktív volt az utolsó pillanatig, annak is köszönhetően, hogy nagyon limitálta a táplálékfelvételét. Főként akkor fontos erre ügyelni, ha a családban van hajlam az elhízásra.

-Ön is igyekszik követni ezt a példát?

-Sajnos, én nem tudom követni / mosolyogva a pocakjára mutat – a szerk. /. Arra azonban figyelek, hogy ne vigyem túlzásba az evést. Jó lenne, ha erre a szülők is gondot fordítanának, mert manapság sajnos, a gyerekek közt is egyre többen híznak el, velük kapcsolatosan dr. Molnár Dénes professzor végez kutatásokat.

-Lelte annyi örömét a kutatásban, mint az oktatásban?

-Igen, nagyjából egyformán, pedig nem kutatónak készültem, hanem gyakorló orvosnak. Annak nagyon örülök, ha egy kutatási ötlet „bejön”, ám ha nem, akkor sincs baj, hisz töprenghetek tovább. Az oktatás pedig stimulál. 

-Egy régi fotó van előttünk, amin hat társával együtt az édesapja is szerepel a jobb alsó szélen. Az írás rajta: „21.székely határvadász zászlóalj, Gyergyótölgyes, 1942.” Nagyon hasonlítanak egymásra.

-Igen, sokan mondják. Sajnos, édesapám meghalt a háborúban, amikor én másfél éves voltam.  Székelyek vagyunk, én Kolozsváron születtem, aztán a háború után Magyarországra jöttünk. Édesanyámnak nagyon nehéz volt, mert volt még egy húgom is, róla nem is tudott az édesapám. Sokat betegeskedtek mindketten, így aztán mi más lehettem volna, mint orvos. Felcsillant bennem még a kertészkedés vágya is, ám anyám arról lebeszélt, mondván, hogy annyi pénzünk úgysem lesz, hogy én kertész lehessek. Az egyetemre azonban nem vettek fel, ahogyan a gimnáziumba sem akartak, mivel horthysta katonatiszt volt az apám. Érettségizett tanítóként ugyanis a legkisebb, zászlós rangot kapta, ha akarta, ha nem. 1960-ban végül sikerült kitűnőre leérettségiznem, ám ennek ellenére sem kellettem sehova. Egy évig aztán a veszprémi KÖJÁL laboratóriumában dolgoztam. Ez az évvesztés valójában helyretett, mivel az általános iskolát jóval hatéves korom előtt kezdtem el, akkor már tudtam olvasni. Azt hiszem, szívósabbá is váltam ezáltal.  

Édesanyám férjhez ment másodszor, amikor 12 éves voltam, abból a házasságából is van egy húgom, aki úgy kezelt engem, mintha az apja lettem volna. Ez is, valamint a nevelőapám attitűdje is  hozzájárult ahhoz, hogy orvos legyek. De a vér nem válik vízzé – édesanyám is tanító volt – az egyik húgom óvónő, a másik angol tanár lett. Ha másodjára sem vettek volna fel az orvosi egyetemre, én is elmentem volna annak, bár igazán most sem tudom, hogy orvos, vagy tanár lett-e belőlem.

Emlékszem, hogy a gimnáziumban minden egyes szünetben segítettem a diáktársaimnak, állandóan kértek, magyarázzam el nekik a tananyagot. Óráról kellett kikéretőznöm, hogy el tudjak menni vécére, mert nem értem rá a szünetekben / nevet – a szerk. /. Az egyetemen aztán ez folytatódott, a gyengébb képességű hallgatókkal együtt tanultunk, főleg az első három évben. Ez egyébként számomra is nagyon hasznos volt, mert amit egyszer elmagyaráztam, azt én is megjegyeztem.

Belgyógyász szerettem volna lenni, és ehhez első számú mintaként Donhoffer professzor szolgált, aki a háború végéig Pécs legelismertebb belgyógyásza volt, experimentális érdeklődéssel.Német származása miatt a háború után meghurcolták, de ő alapította a Kórélettani Intézetet 1949-ben.

Másodjára aztán felvettek az egyetemre is, és akkor már sokkal inkább az érdemeimet nézték, nem a családi múltamat. Mindent betéve tudtam, nem sikerült fogást találni rajtam. Diákotthont azonban nem kaphattam, csak tanulmányi ösztöndíjat. A megélhetésért folyamatosan tanítottam a kis diákokat fizikára, oroszra, matematikára, mindenre, amire éppen kellett. Harmadév után aztán Donhoffer professzorhoz jöttem diákkörösnek, és rengeteget dolgoztam. Volt, hogy este nyolc óráig kísérleteztem, majd még éjszakára is bent maradtam tanulni. Akkoriban a megyei főorvos adhatott társadalmi ösztöndíjat. Mivel nagyon kellett a pénz – albérletben laktam – elmentem hozzá kérni, és végül nagy nehezen adott nekem is. Az ára ennek az volt, hogy a végzésem után ő dönthetett arról, hol dolgozhatok tovább. Szerencsémre Donhoffer professzor rektorként segített abban, hogy az intézetben maradhassak.

Úgy szerettem volna a kórélettant tanítani, hogy legyen hozzá klinikai tapasztalatom is. Tíz éve voltam az intézetben, amikor átmentem dr. Hámori Artúr professzorhoz, a 2-es számú belklinikára. Fél évet töltöttem nála belgyógyászként, majd közel két évet ügyeletesként. Azt ott láttam először, hogy a beteg belezuhan az ágyba, amikor rohamszerűen tachycardiája jelentkezik, és akut asztmással is ott találkoztam, aki úgy felfújódott, akár a béka. Nagyon fontos volt ezt megtapasztalnom, azóta máshogyan is tanítom.

-Miért mondott le a klinikumról?

-Azért, mert megszülettek sorban a gyermekeink, négyen. A feleségem praktizált belgyógyászként, ám ő sem tudott a klinikán maradni, kiment körzetbe és felülvizsgálónak.

Donhoffer professzorral szemben sem éreztem volna tisztességesnek, ha elhagyom az intézetet. Ő akkor is támogatott engem, amikor az 1970-es évek elején - akkor ez korántsem számított hétköznapinak – másfél évig Írországban, illetve Angliában voltam. Azt is kijárta, hogy a feleségemet utánam engedjék, miközben senkink, semmink nem volt itt, pusztán egy idős asszony, akinél albérletben laktunk. Bízott bennünk, hogy visszajövünk, és mi így is tettünk. Árulásnak éreztem volna, ha elmegyek innen.

Az oktatás azért sok mindenért kárpótolt engem, azt nagyon szerettem, és úgy éreztem, hogy a diákok is becsülik a munkámat. A gyermekeim közül ketten is tanárok lettek / büszkén mosolyog – a szerk. /, orvos azonban egyikük sem. Bár volt indíttatása az egyiknek, hogy állatorvos legyen, de aztán a gimnáziumban kapott egy olyan tanárnőt, aki nem járt elöl jó példával. A pedagógusnak hatalmas felelőssége van abban, mivé lesznek a diákjai. Mindig azt hangsúlyozom, hogy az egyetem egy felsőoktatási intézmény – nagy hangsúllyal a „felsőn” és az „oktatásin” – ahol a kutatás az oktatás alappillére. Ha valaki nem kutat, abból az egyetemen  nem lesz jó tanár, fontos megtalálni az egyensúlyt az oktatás és a kutatás között. Már fiatalként is nagy hangsúlyt fektettem erre: bejöttem reggel fél hét tájban, összeállítottam a kísérletet, aztán megtartottam az óráimat, végül elvégeztem a kísérletet.

-Ön 2005-ben lett megbízott vezetője az intézetnek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

-Dr. Kovács Sándor professzor után dr. Szelényi Zoltán professzor volt az igazgató. Amikor ő betöltötte a 65. életévét, akkor kaptam meg az időleges megbízatást, mivel nekem még volt két és fél évem a nyugdíjig. Az oktatás területén nagy változásokat indítottam el, a klinikum szemszögéből közelítve az elmélethez, illetve fordítva. Akkor még nem hívták Transzlációs Medicina Intézetnek a Kórélettanit, de valójában már akkor is megjelent ez a gondolkodásmódunkban. Amikor egy beteg meghal, azt írják a zárójelentésében, hogy keringési és légzési elégtelenség következtében hunyt el. Úgy gondoltam, hogy a kórélettant – a logika szerint haladva – kezdjük a keringés, majd a légzés oktatásával. Azóta is így működik ez, igyekszünk az elméleti alapokat megadni a hallgatóknak ahhoz, amire majd a klinikumban szükségük lehet. Akkor indítottuk el szabadon választható tantárgyként a klinikai kórélettant, amit a klinikusok is nagyra értékeltek, és rengeteg hallgató jött rá. Írtunk egy jegyzetet is 2005-ben, mert korábban csak stencilezett papírlapok voltak, amiket mi salátáknak hívtunk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy legyen a gyerekek kezében valami szerkesztett, írott anyag / mutatja az asztalán a kék színű, „Kórélettani alapok” című könyvet, illetve az előző jegyzetet – a szerk. /. Fehér színben ez megvolt magyarul, kékben angolul, és készültünk a német nyelvű megjelentetésére is, ám annak csak a fele lett meg. A Medicina Kiadó adta ki ezt a kék borítású, magyar tankönyvet. Ez a jegyzet bővített, átalakított anyaga, ami 2010-ben jelent meg először, 2013-ban volt egy második kiadás, idén pedig beadtuk az új, javított  formát, ami szeptemberre készül el, bár nyilván ez sem lesz tökéletes.

A könyvvel kapcsolatban több érdekes élményem is van. Az egyik egy diákkal kapcsolatos, akit arcról ismertem, a nevét nem tudtam. Hatodév végén, az államvizsga előtt jött egy ilyen könyvvel – ami akkorra már teljesen szétesett – azzal a kéréssel, hogy dedikáljam neki, mert úgy érzi, szüksége lesz még rá / büszkén mosolyog – a szerk. /.

Bevezettük azt, hogy a félév közepén iratunk egy tesztet, ami még nem vérre megy. Száz pontot lehetett ezzel összegyűjteni, és aki összeszedett 75-80-at, az a vizsgán a háromból egy kérdést elhagyhatott, ez volt a jutalom. Ugyanakkor az, aki 33 százaléknál kevesebbet ért el, az kapott még egy vizsgakérdést. Az volt a célunk, hogy időben vegyék észre, tanulniuk kell, mert nem olyan egyszerű a kórélettan. Ilyen alkalmakkor a termekben szétültetve írják a tesztet a diákok, én pedig járok-kelek, figyelve, hogy minden rendben menjen. Egyszer találkoztam a galérián egy diákkal, aki nem ment be tesztet írni, hanem ebből a könyvből tanult. Kiderült, hogy hatodéves, és a  belgyógyászat szigorlatára készült. Jó érzés fogott el, mert azt bizonyította, hogy tudják használni.

-Ahogyan látom, Ön szerkesztette. Voltak társszerzői?

-Igen, ügyeltem arra, hogy az idősebb oktatóknak is legyenek fejezeteik benne, intézeti kiadványban gondolkodtam. Előtte már írtam egy jegyzetet az Egészségügyi Főiskolára, ahol ugyancsak tanítottam, az abban található részeket szabadon felhasználhatták, kiegészíthették, módosíthatták.

-Szerencsésnek mondhatja magát, hisz a párja – gyakorló belgyógyászként – mindig ott állt Ön mellett.

-Ez így van, mindvégig egymás mellett álltunk, sok esetnél közösen töprengtünk az okokon. Az egyik betegéről például kiderült, hogy hipertóniája van, az egész családjának az volt. Mivel már nem volt fiatal, azt mondták, hogy az okát nem fogják megtalálni. Primer hipertónia révén kezelték a szokásos módon, csakhogy a vízhajtó mellé káliumot kellett volna szednie, amit ő időnként elhagyott. Egy rutinvizsgálat során derült ki, hogy olyan alacsony a káliumszintje, amellyel már nem lehetne életben. Sokat gondolkodtunk azon, vajon ez mitől lehet, végül rájöttem, hogy a mellékvesekéreg jóindulatú mikrotumorja okozhatja, ami hormont termel, és ez be is igazolódott. A diákjaimat is arra tanítom, hogy mélyedjenek el egy-egy problémában, kutassanak a válasz után.  Szigorlatra – a tételek előtt – kapnak egy EKG-t, amit tanulmányozniuk kell. Nemcsak azt kell elmondaniuk, hogy miként gyorsul a szívverés, hanem arra is figyelniük kell, maga a beteg miként nyilatkozik, miért volt szüksége az EKG-ra, milyen panaszokkal fordult orvoshoz. Emellett még egyszerűsített esettanulmányokat is elemezniük kell. Vagy az életből nyert tapasztalatainkból merítünk, és hozunk példákat, vagy az olvasmányélményeinkből. Elővettük az egyik évfolyamtársam esetét is, akinek mindig a pincében volt a vérnyomása, étvágytalan volt, sovány, ugyanakkor olyan volt a bőre színe, mint aki állandóan napozott. Addison-kórral küzdött, ami egy mellékvesekéreg-elégtelenség. Nem ismerték ezt fel, ezért korán meg is halt.

-Azért nem akartak a gyerekeik orvosok lenni, mert a vasárnapi ebédeknél ilyen, és ehhez hasonló eseteket elemeztek a feleségével?

-Nem, ilyen csak ritkán fordult elő / mosolyog – a szerk. /. Engem egyébként nem is tekintettek orvosnak. Mivel állatokkal kísérleteztem, azt mondták az óvodában, hogy az anyukájuk orvos, az apukájuk pedig állatorvos. Valójában az tántoríthatta el őket ettől a pályától, hogy látták, az anyukájuk milyen sokat dolgozik. Az a típusú körzeti orvos volt, akit ma is visszasírnak a betegei. Mindenkit fogadott, aki jött hozzá, aki pedig nem tudott bemenni a rendelőbe, ahhoz rendszeresen eljárt, hálapénz nélkül. Ilyen orvosok ma már nemigen vannak.

-Sokat publikált?

-Nem eleget, ez kevésbé volt szempont számomra. 140-150 cikkem lehet, ami nem számít kiemelkedően soknak. 1996-ban neveztek ki professzornak, aztán némi-nemű külső unszolásra – nagyjából tíz év múlva – akadémiai doktor lettem, bár ennek semmi jelentőségét nem láttam. Nem azért dolgoztam, hogy elérjem ezt a címet, sokkal inkább azért, mert érdekelt, amit csináltam. Emellett mindig fontos volt számomra az is, amivel a többiek foglalkoznak, talán én vagyok az egyetlen az intézetben, akinek minden kollégájával volt közleménye.

-Tele van idézetekkel a szobája falán található faliújság: „Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy benne, hogy amit mondani fogsz, az szebben hangzik, mint a csend.”

-Ezt Marosvásárhelyről hoztam, ahol egy egyházi intézményben kaptam egyszer szállást. Ott láttam meg, és nagyon megtetszett. Nem mindenki van ezzel így, de számomra meghatározó, mert nem szeretek feleslegesen fecsegni. A másik, ami fontos nekem, ez a Polcz Alaine-idézet: „Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, folyton változik. Ki vagy te?” Azaz, mi a lényege az embernek? Valami egészen biztosan van, ami nem megfogható. Polcz Alaine-t nagyon szeretem.

-Van egy olyan üzenet is, ami kimondottan a hallgatóknak szólhat: „A felsőoktatás több mint luxus. Felelősség, amivel a társadalom tartozik magának. Felelősség, amivel a hallgató tartozik magának és a társadalomnak.”

-Az első része a politikumtól ered, az utolsó mondatot – ami a hallgatóról szól - már én toldottam hozzá. Amikor az intézeti hirdetőtáblára kiraktam, fél órán belül eltűnt. Azt gondolom egyébként, hogy mindkét része igaz a szövegnek. Van társadalmi felelősség, ugyanakkor van egyéni is. Az ugyanakkor egy visszatérő probléma, hogy a felsőoktatásban dolgozó kutatókat versenybe állítják a tisztán akadémiai kutatókkal. Az egyértelmű – ahogyan említettem is – hogy a felsőoktatásban szükség van a kutatásra, hisz új ötleteket generál, új megoldásmódokra ösztönöz. De nem lehet elvárni ezt ugyanolyan szinten az egyetemi kutatóktól, mint azoktól, akik pusztán ezzel foglalkoznak, és egyébként egy órát sem tudnak megtartani. A klinikumban dolgozókról nem is beszélve, akiknek az oktatás-kutatás-gyógyítás hármasát egyidejűleg kellene végezniük.

-Nagyon otthonosan rendezte be a szobáját, sok a festmény a falakon.

-Nagyon szeretem a festményeket. Igazán semmit sem hagyok a családra, ha esetleg nekik nem tetszenek, majd eladják őket. Ez lesz az örökség. Igyekeztem olyan alkotásokat válogatni, amelyek illenek ide. Ez itt a régi hadapród iskolának a képe, amazt pedig Koller professzor csináltatta a régi kollégákról, amikor átvette az intézet irányítását. Egy barátomtól kaptam azt, amelyik a fiatal és az öreg kezek találkozását jelképezi, és ott látható két grafika is Kass Jánostól, egy hattagú sorozatból, aminek a többi része otthon van. A magányos cédrust is nagyon szeretem, ott az egy másolat, kissé megfakultan.

-A naptáron pedig a családjának egy része.

-Ezt csak a mai beszélgetés kedvéért hoztam be, eredetileg otthon tartom a naptárt. Nagyon büszke vagyok rájuk, van öt unokám, 15 éves a legnagyobb, és egyéves a legkisebb. Remélem, hogy lesznek többen is, mert Marci fiamnál egyelőre csak egy gyermek van, Dani fiam pedig még nem alapított családot. A másik két gyermekem Miklós és Réka. Miklós közgazdász, Innsbrucktól nem messze, egy kis faluban él, osztrák lányt vett feleségül. Réka matematika-kémia szakon végzett a Pedagógiai Főiskolán, majd egyetemi szinten elvégezte az informatikát, és a matematikát is kiegészítette. Jelenleg a Zipernowsky Károly Műszaki Szakközépiskolában tanít. Dani fiam lett még tanár, ő egy érdekes gyerek. 1986-ban született, amikor már nem volt kötelező az orosz tanulása, ám őt mégis elvarázsolták a cirill betűk. Történelem-orosz szakon végzett az egyetemen, ám nem tudott elhelyezkedni, ezért hozzátette az angolt, és jelenleg Pécsváradon oktat. Marci fiam pedig informatikus.

-Hangsúlyozta, hogy fontos a hivatása, de a családja ennél még inkább.

-Azt hiszem, az ember legfőbb hivatása az, hogy tisztességes utódokat hagyjon maga után. Ez értelmezhető a családra és a tanításra is. Minőségi orvosokat kell képeznünk.

-Éppen ezért van még itt Ön is.

- / mosolyog – a szerk. / Ez biztos. Először a kutatási részt építem le, és adom át a fiataloknak, a kapcsolatrendszeremmel együtt. Oktatni is addig szeretnék, amíg hanggal bírom. A diákok furcsa szokása, hogy fölülnek a kakasülőre, ahol már sokkal nehezebben hallják, amiket mondok.

Mindig elmegyek az orvosavatás előtt a Pius templomba, ahol tavaly a püspök tartotta a Te Deumot.  Jöttek a hallgatók, leültek ott is leghátulra. Odamentem hozzájuk, és mondtam nekik, hogy ez nem kórélettan előadás, ezt ők akarták, a püspök tartja, nekik szól, és megkértem őket, hogy üljenek előre. Ezt azonban nem teszem meg az előadásaimon, hisz a fiatalság bolondság. Valamikor muszáj lesz abbahagyni, hisz 75 éves leszek.

-Hobbija van-e?

-Régebben sokat jártunk kirándulni. Emlékszem, Marci fiam hároméves lehetett, amikor a hátizsákjában egy labdával átmentünk Mánfára, keresztül a hegyen. Később ez ritkult, mert sok volt a munkánk, most pedig már az ízületi problémáink miatt nem megy. Meszesen, a régi bányász sorházak egyikében lakunk most is, akkoriban nem volt másra pénzünk. Egy kis kert tartozik hozzá, abban sokáig mindenféle zöldséget termesztettünk. Nagy újítók voltunk, mi ültettünk például először kopasz barackot. A szomszédok a csodájára jártak, aztán a következő évben mindenki kopasz barackot ültetett / nevet – a szerk. /.

-Nem csodálkozom, hisz kertész is akart lenni.

-Igen, hobbiként ezt a vágyamat kiélhettem, bár a talaj nálunk nagyon rossz, és a víz is többe került, mintha megvettük volna a piacon a zöldségeket. Később fel is hagytunk a zöldségtermesztéssel, ma már csak virágok és bokrok vannak a kertben. A gyerekek kirepülése óta naggyá vált a ház nekünk, de a feleségem ragaszkodik ahhoz, hogy benne maradjunk, hisz itt összejöhet a család. Oka ennek az is, hogy őt a környéken sokan ismerik, két helyen is volt a közelben körzeti orvos. Én otthon csak a doktornő férje vagyok, ha valaki nagyon meg akar becsülni, akkor főorvosnak szólít / nevet – a szerk. /, de teljesen jól érzem inkognitóban magam.

Számomra a könyvek és a zenehallgatás jelentik a kikapcsolódást, a múlt hétvégén például a Máté-passióban merültem el. Azt sajnálom, hogy a nagy bakelit lemezgyűjteményem darabjait ma már nem hallgathatom.

-Említette, hogy busszal jár, a csúcsforgalom elkerülése végett korán kel, és már fél hétkor itt van az intézetben. Nem lenne egyszerűbb autóval közlekednie?

-Úgy alakult, hogy nem szereztem vezetői engedélyt. Amikor 1974-ben hazajöttem Angliából, akkor a fontot úgy váltottam át, hogy vettem egy kis Fiat 127-est, ami nagy szám volt. Azután azonban el kellett adnom, mert nem volt pénzünk, és döntenünk kellett: vagy az autóba költözünk, vagy a lakásba. 1992-ben, az amerikai utam után gyűjtöttem össze annyit, hogy a tetőtér beépítésének kölcsönét ki tudjam fizetni, illetve tudjak venni egy régi Polski Fiatot a feleségemnek, mert a körzetben tett körútjai miatt neki tényleg szüksége volt rá. Akkor voltam ötvenéves, és már nem akartam belekapaszkodni egy kormányba, meg amúgy is közel a házunkhoz a buszmegálló. Arra nyilván jó lett volna egy autó, hogy a gyerekeinkkel körbeutazzuk Tolnát, Baranyát, de enélkül is láttak azért sokat. Ők ellenben már 16 évesen megtanultak vezetni, mindegyiknek kocsija van. Büszke inkább azért vagyok rájuk, mert jó emberekként állják meg a helyüket a családjukban és a munkájukban is.

Hírarchívum