Hírek

Sajtószoba - 2017. november 6, hétfő

Együttműködés a fájdalomterápiában

A németországi Deggendorfi Donauisar Klinikum és a Pécsi Tudományegyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézete (AITI) között kialakult együttműködés keretében dr. Axel Menzebach intézetvezető főorvos nemrégiben látogatást tett a pécsi intézetben. A szakmai találkozón a fájdalomterápiával foglalkozó helyi szakemberek cseréltek gondolatokat németországi kollégájukkal. Az előzményekről és a megbeszélés részleteiről beszélgettünk dr. Almási Róbert Gyulával, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet egyetemi adjunktusával, a tavaly megalakult Fájdalomterápiás Tanszék vezetőjével.

 

Schweier Rita írása

 

-Miért gondolták időszerűnek a Fájdalomterápiás Tanszék megalakítását?

-Dr. Tekeres Miklós emeritus professzort idézem, aki a következőt mondta kulcsfontosságú kérdésekben: „Menjünk ki az ajtón, és nézzük meg, mi van ide kiírva. Az van kiírva, hogy egyetem.”

Mondatai több mindenre rávilágítanak. Egy egyetemen, ahol remek szakemberek dolgoznak együtt, fontos, hogy nevet adjunk előremutató kezdeményezéseknek. Intézetünkben jelesül annak a hosszas erőfeszítésnek, aminek az élén dr. Horváth Attila tanár úr állt. Neki köszönhetjük, hogy lettek fájdalomambulanciák Magyarországon, elindulhatott az intervenciós fájdalomcsillapítás, és nem csak az onkológiai betegeknél, hanem a mozgásszervi problémákkal küzdőknél is. Amit ehhez én tudtam hozzátenni, az a krónikus, műtét utáni fájdalomszindrómás betegek kezelésével kapcsolatos. Szakterületem az ultrahang által vezérelt regionális anesztézia, a perifériás idegblokádok.  Magyarországon ezt a módszert az elsők között vezettük be kollégámmal, dr. Bondár Attilával, 2009-ben. Én Kaposváron voltam akkor, ő pedig Budapesten honosította ezt meg, miután hazatért Franciaországból. Aztán az élet úgy hozta, hogy Pécsre kerültem, amit azóta sem bánok, mert nagyon jól érzem magam az egyetemen. A Traumatológiai és az Ortopédiai Klinika is teljességgel befogadó volt, ami sokat jelentett nekem, és azóta is sok lehetőség nyílik itt számomra.

Az általam kezdeményezett módszert nem azért szeretik, mert technikailag modern, új, hanem azért, mert a betegeknek kedvező. Egy szúrásból ugyanis nem pusztán a műtéti érzéstelenítést lehet megoldani, hanem a posztoperatív fájdalomcsillapítást is. A tapasztalatunk szerint – amivel kapcsolatosan most igazolásként kutatásaink is folynak – módszerünkkel a krónikus posztoperatív fájdalomnak egy komponensét, a centrális szenzitizációt meg tudjuk előzni, ki tudjuk védeni. Azoknál a betegeknél, akik nem regionális érzéstelenítésben részesültek, hanem a hagyományos altatást kapták, gyakrabban előfordul a krónikus posztoperatív fájdalom-szindróma.

-Hol tartanak azok a kutatások, amik ebben a témakörben zajlanak?

-Most épp az Injury című lapba tervezünk leadni egy közleményt, ugyanis kidolgoztunk egy skálarendszert, egy pontrendszert, amivel értékelni lehet a perifériás idegblokád általános minőségét. Az eddigi értékelő skálákhoz képest ebben a pluszt az jelenti, hogy ebben benne van a technika alkalmazása iránt a páciens elfogadása is. Nem arról van tehát csak szó, hogy jó volt-e a blokád, és a sebész tudott-e operálni, hanem arról is, miként dönt a beteg, ébren marad-e a műtét közben, avagy sem. A lényeg, hogy ne érezzen fájdalmat, és ne legyen neki sem a beavatkozás alatt, sem azt követően stresszreakciója.

További nagy kutatási terveket is szövünk annak a szakmai vitának a mentén, ami arról szól, hogy a helyi érzéstelenítőknek farmakológiailag milyen hatásuk van tisztán, avagy keverékoldatokban alkalmazva. A fellelhető szakirodalmak farmakológiai szempontból nem egyszer pongyolán fogalmaznak, ezért mi szeretnénk valóságos plazmaszint mérésekkel az eddigi állításokat alátámasztani. Ebben a témában jelenleg félúton tartunk, csaknem harminc betegünk van már, akiknél külön vizsgáljuk a csak lidocain, vagy csak bupivacaine, illetve a keverékoldatoknak a plazmaszintjeit annak tükrében, hogy egyik a másikat mennyiben befolyásolja. A következő fázisban újabb harminc betegnél vizsgáljuk majd ezt meg egy újnak ítélt alpha2-receptor agonista szer, a dexmedetomidine-nek a hozzáadásával. Az már látszik a klinikai tapasztalatból, hogy ez a szer rövidíti a hatásbeállási időket, és nyújtja a hatástartamot, ám ennek pontos okát még nem ismerjük. Méréseink során vélhetően ehhez a kérdéshez is közelebb kerülünk.

-Mesélte, hogy számos külföldi egyetemmel keresi az együttműködési lehetőségeket, ám ez nem könnyű feladat, mert a fogadókészség nem egyforma a különböző országokban. Miért épp a lengyelekkel és a németekkel sikerült szorosabbra fűzni a szálakat?

-Az egyetem vezetésétől tavaly kaptunk egy felhívást, ami a szakmai kapcsolatok erősítésére vonatkozott a külföldi partneregyetemekkel a különböző szakterületeken. Több válasz nélkül hagyott levél után Krakkóból pozitív visszajelzés érkezett, és az ottani főorvos, Dobrogowski professzor meghívott az intézetébe. Két-három napos látogatásom során megismerkedtem a munkájukkal, megtudtam, hogy évi több mint ezer új beteget látnak el amellett, hogy vannak visszatérők, és krónikus betegeik is. Emellett nem csak Lengyelországból, de Csehországból, Szlovákiából, és Németországból is jönnek hozzájuk orvostanhallgatók, már végzett orvosok, rezidensek, valamint a fájdalomterápiába magukat bevonni készülő, vagy már bevont szakemberek is azért, hogy náluk tanuljanak. Tervezzük visszahívásukat, bár leterheltségük miatt ez biztosan nehézkes lesz majd.

A német kapcsolat eredője egy barátság, ami még Kaposváron szövődött. Egy kezdő orvosként akkor hozzánk került fiatalember, dr. Harkány Tamás elsajátította az ultrahang vezérelt regionális anesztézia technikáját, majd egy-két év múltán úgy érezte, hogy elmegy szerencsét próbálni Németországba. Miután kiválóan megismerte ezt a módszert, ott azonnal foglalkoztatták.

Mi folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot, és egy személyes beszélgetés során kiderült, hogy Deggendorfban dr. Harkány Tamás jelenlegi főnöke, dr. Axel Menzebach épp egy fájdalomklinikát vezet, és a partnerkapcsolat őt is érdekelné. 2017 áprilisában aztán meghívást kaptam tőle a Deggendorfi Donauisar Klinikumba, ahol megtapasztaltam, mennyi ága van a fájdalomterápiának: ide tartozik a pszichoterápia, a fizioterápia, vagy a foglalkozásterápia is, és ők mindezt rendszerben szemlélik.

Menzebach úr bemutatott egy fájdalomterápiás szakembernek, aki orvos, a főnővérnek, aki az ápolási oldalt képviseli, egy mozgásterapeutának, valamint egy pszichológusnak is. Ez a „stáb” a betegeket ambuláns vizsgálatok után veszi fel a klinikára úgy, hogy minden szakember felállítja a maga betegfelvételi státuszát, majd két héten át közösen kezelik őket. A cél nem az, hogy gyógyszereket, infúziókat adjanak nekik, hanem éppen ellenkezőleg: azt szeretnék elérni, hogy a középkorú embereket sikerüljön visszaállítaniuk a munka világába, a nagymamákat, nagypapákat pedig az unokáik közé. A gyógyszeres terápiákat igyekeznek mérsékelni, a bódító fájdalomcsillapítókat kisebb hatású szerekkel helyettesíteni.

Ezekben a kétágyas kórtermekben a hasonló panaszokkal küzdő betegek együtt kelnek, együtt étkeznek, együtt készítik el a reggelijüket vagy a vacsorájukat, a nővér és a pszichológus vezetésével elmondhatják egymásnak a problémáikat, és az állam által szigorúan szabályozott rend szerint kapják a gyógyszeres be-illetve átállításokat. Mozgásterápiára naponta többször is járnak, ahol a könnyű sétától kezdve a komoly egyensúlyérzéket igénylő gumiasztalos gyakorlatokig sok mindenben részt vehetnek.

-Megvan tehát a minta.

-Igen, bár azt nehezen tudom elképzelni, hogy állami támogatás nélkül nálunk ez megvalósítható lenne. A betegek Magyarországon is eljuthatnak a különféle gyógykezelésekre egyenként, ám ilyen rendszerben és szemléletben sajnos, ez még nem létezik.

-A két klinika együttműködése miben valósul majd meg a jövőben?

-Az a legfontosabb, hogy megláttuk egymásban a pozitívumokat, és ezek mentén ki tudjuk egészíteni egymás ténykedését. Dr. Axel Menzebach klinikáján egy professzionális csapat dolgozik,  és ők azt állítják, hogy más, Németországban működő fájdalomklinikákhoz képest sokkal jobb eredményeket képesek felmutatni. Ennek bizonyítására mára csaknem nyolcszáz betegről van adatuk, amiknek feldolgozására már nem marad energiájuk. Mi, itt az egyetemen, a Magatartástudományi Intézet bevonásával vállaltuk, hogy ezeket átnézzük, elemezzük, és objektív tényeket szolgáltatunk tevékenységük támogatására.

Kollégáinkat, akik érdeklődnek ezen szakterület iránt, szívesen fogadják Landauban és Deggendorfban is, ahol megtanulhatják ezt az egyedi módszert, aminek egyes elemeit szeretnénk majd mi is meghonosítani.

Örömmel tapasztaltuk, hogy a mi klinikánk is megnyerte Dr. Axel Menzebach tetszését, különösen a Traumatológiai Klinika felszereltségét, küllemét dicsérte. Dr. Bogár Lajos professzorral remekül megértették egymást, közös szándékuk a kapcsolat elmélyítése. Az már biztosnak látszik, hogy Menzebach úr a jövő tavasszal előadásokat is tart majd nálunk. 

Hírarchívum