Legendás professzoraink - Szentágothai János

Szentágothai János (1912-1994)

Dr. Hámori Józseffel Szilágyi László beszélgetett.

"Minden napon valami izgalmas újdonság:
egy-egy új sejtfajta vagy kapcsolódási mód az agykéregben...”


 

Anatómus, az idegrendszer világhírű kutatója. 1946-tól 1963-ig a Pécsi Orvostudományi Egyetem professzora. Róla valóban elmondható: iskolateremtő személyiség volt. Mind Pécsett, mind később a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen olyan tudósgárdát nevelt fel, amely megalapozta a magyar agykutatás több évtizedes hírnevét.

Nagyon fiatalon és gyorsan vált elismertté, nem ok nélkül. Alig 10 évvel a pesti diplomaszerzés és az ottani, kezdeti tudományos munkái után, 34 évesen Pécsre hívták, az anatómia professzorának. 1948-ban már az MTA levelező tagja lett. 1950-ben a szemmozgató izmok agytörzsi szabályozásának leírásáért megkapta a Kossuth-díjat. Még 40 éves sem volt..

Pécsi korszakára ő maga úgy emlékezett vissza, mint egy nagy család történetére. Felesége, gyermekei - akik később mind orvosi pályára léptek - a tanítványok, a takarítók, a fűtők, a boncmesterek háromszáz négyzetméteren éltek itt együtt az intézetben. Ő hol az íróasztala mellett ült, hol a mikroszkóp fölé hajolt, hol a készülő atlasz ábráit rajzolta, miközben lányai néha még a boncteremben is bújócskáztak.

Rendkívül művelt, kulturált, a művészetekre igencsak fogékony személyiségként ismerték, jó barátságot ápolt a neves pécsi festőművésszel, Martyn Ferenccel, de barátai közé számíthatta Juhász Ferencet, a költőt is. Amikor az Új írásban megjelent a  „József Attila sírjára” c. Juhász-opus, nemcsak előadta tanítványainak a verset, de rögtön elemezte is azt. Volt olyan kollégája, akit egy komolyabb szakmai sikere után Rippl-Rónai festményeiből összeállított kötettel lepett meg, de nem hagyott időt a hálálkodásra, mert ironikusan mindjárt hozzátette: „Hogy tanuljál végre valamit a képzőművészetből.”

A művészetek mellett a természet vonzotta még nagyon, imádott kirándulni a Mecsekben, lehetőleg társasággal. Kiváló gombaszakértő volt és a rákok idegrendszere éppúgy érdekelte, mint az, hogy miként lehet jó vacsorát készíteni belőlük. Néha azért őt is érték meglepetések. Egy ilyen sétán megkérte később szintén nemzetközi hírűvé vált tanítványát: "Ugyan, vegye már ki a rákot a patakból…" - mire gyors választ kapott: „Vegye ki a Professzor Úr”. 

Különös légkör alakult ki körülötte, rendkívül kötetlen és mégis tisztelettudó társasággá szervezte a pécsi anatómus kollégákat. Önmaga volt az eleven példa: kellő tehetséggel és szorgalommal fiatalon is lehet valakiból komoly kutató.

A csendőrpertu híve volt: ő tegeződött, őt magázni lehetett. Ha azonban valaki akadémiai doktorátust szerzett, megitta vele a pertut, majd megkérte a kollégát: Mostantól szólíts Pityunak.”

Hívő emberként szívesen tartott Biblia-órákat az érdeklődőbb kollégáknak, ez az '50-es években nem volt éppen bevett gyakorlat…

Rendkívül jó előadónak számított, az anatómia előadás az egyik kedvenc tevékenysége volt. Az óráit rendszerint reggel 8-ra tette, mondván: „Bele kell rázódni a napi munkába.” Elsőrangúan rajzolt és festett, így előadásain a vetítésen túl számtalanszor elkápráztatta a hallgatóságot különös adottságával: két kézzel is tudott rajzolni.

Az anatómia előadáson az irodalomtól a népszokásokig terjedő válogatott történeteivel folyamatosan gondolkodtatta, tanította és nevelte a jövő orvosait, a szakbarbárság állt tőle a legtávolabb. Remekül improvizált, a csillagászat, a történelem, a képzőművészet területeiről hozott példái igazi csillagszóróknak bizonyultak előadásain.

Megesett, hogy valaki elkésett az órájáról és aziránt érdeklődött másnál, milyen anatómiai témáról esett szó, mire ezt a választ kapta: Nem tudom, miről beszélt, de nagyon jó volt”.

Rendelkezett a jó színész adottságaival és ezt tudta is magáról: szuggesztív, érdekes személyiség volt. ...és bátor is: 1956-ban ő volt a pécsi Értelmiségi Forradalmi Bizottság elnöke….

1963-ban visszahívták Budapestre. Sokáig vajúdott, végül a család hatására hagyta el Pécset. A műhely, az iskola, amelyet létrehozott, fennmaradt: professzorok, akadémikusok, nemzetközi hírű kutatók indultak el Pécsről.

A '60-as évektől a SOTE I. számú Anatómiai Intézetét vezette, ugyanettől az évtől az egyetem tanszékvezető tanára lett. Kísérleti agykutatással, főleg a szemmozgások, egyensúlyi működések, gerincvelő- és agytörzsi reflexek idegmechanizmusának tanulmányozásával, a magasabb idegközpontok szerkezetével foglalkozott. 1970-ben Állami Díjat kapott munkásságért. A pesti években kimagasló tudományszervezőnek bizonyult, 1967-ben az MTA rendes tagja lett, 1977-85 között az Akadémia elnökeként tevékenykedett. De a legfontosabb akkor is az oktatás, a kutatás  maradt. Kutatásaiban pontosította a kisagykéreg belső szerkezetét. Leírta a gerincvelő hátsó szarvainak funkcióstruktúráját. Elvégezte az agykérgi oszlopok szerkezeti azonosítását. Foglalkozott a látórendszer kéreg alatti, szinoptikus rendszerének azonosításával.

Többször volt az orvosi Nobel-díj várományosa, de rendkívül szerteágazó tevékenysége, a bőség zavara miatt végül is nem kapta meg ezt az elismerést.

Lendületességét, bátorságát más téren is mindvégig megőrizte, egyike volt azon keveseknek, aki nyíltan, vállaltan ellenezték a bős-nagymarosi építkezést.

Azt írta a pálya végén: "Életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni."  Ebben az értelemben is teljes életet élt, maradandó emléket hagyva maga után.