A Nobel-díj nyomában – beszélgetés a Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet kutatóival

2021. október 26.

Mint ismeretes, a Svéd Királyi Akadémia döntése szerint 2021-ben David Julius és Ardem Patapoutian kapta megosztva az orvosi Nobel-díjat. David Julius a csípős paprika hatóanyaga, a kapszaicin segítségével 1997-ben azonosította a TRPV1 receptort, amely többek közt a bőr hőérzékelésért felelős idegvégződéseinek sejtmembránjában található. Elismerésében komoly szerepet játszottak a PTE ÁOK Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetének munkatársai is, élükön néhai dr. Szolcsányi János professzorral, az MTA tagjával, akinek neve 2015-ben David Juliuséval együtt már szóba került a díjjal kapcsolatban. A tanítványok - dr. Pintér Erika, dr. Barthó Loránd, dr. Pethő Gábor és dr. Helyes Zsuzsanna -, a “Szolcsányi iskola” tagjai ma is elkötelezetten, elődjükhöz méltóan kutatják ezt a szakterületet. A kezdetekről, kutatásaikról, mesterükkel való kapcsolatukról és jövőbeni terveikről is beszélgettünk.

 

 

Schweier Rita írása

 

Dr. Barthó Loránd professzor az 1970-es években kapcsolódott a kapszaicin-kutatásokba.

- Idézzük a kezdeteket, az 1950-es éveket, amikor elindult a kapszaicin kutatása.

- Az 1950-es évek második felében ifjabb Jancsó Miklós professzor fedezte föl, hogy a kapszaicin nemcsak csíp, hanem deszenzibilizál is, tehát ha nagy koncentrációban, illetve ismételten alkalmazzák, akkor érzéstelenné válik vele szemben a kísérleti állat, másfajta stimulusok ugyanakkor hatnak rá. Kísérletei alapján altatott állaton teljes test- (tehát szisztémás) deszenzibilizálást is képes volt végezni. Ezt egy német nyelvű cikkben, 1959-ben le is írta a feleségével és munkatársával, Jancsóné Gábor Arankával. Szolcsányi János 1964-ben csatlakozott a kutatócsoporthoz. A kapszicin kérdéskörét korábbról is ismerte, mivel az élettanon volt diákkörös, ahol Pórszász János már foglalkozott a kapszaicin szenzoros izgató hatásaival. Miután Szolcsányi visszatért Angliából, ahol egy évig tartózkodott, már nem tudott sokáig Jancsó Miklóssal dolgozni, mivel a professzor 1966-ban elhunyt. Ezt követően Jancsóné Gábor Arankával folytatta a kutatásokat. Eredményeiket 1967-ben és 1968-ban közölték a neves British Journal of Pharmacologyban, megjelölve első szerzőnek néhai Jancsó Miklóst. Ezekben a cikkekben többek közt leírták, hogy az érintett szenzoros idegvégződések nemcsak szubjektív érzetet keltenek és értágulatot okoznak, hanem neurogén gyulladást is. Kiderült, hogy ezekből az apró, “csupasz” idegvégződésekből biológiailag aktív, gyulladásos jelenségeket okozó anyagok szabadulnak fel. Először azt gondolták, hogy csak egy ilyen anyag van, ám az évtizedek kutatásai nyomán bebizonyosodott, hogy több is.

Szolcsányi János és Jancsóné Gábor Aranka 1970-ben Pécsett folytatta kutatásait, a Pórszász János professzor vezette Gyógyszertani Intézetben. A kutatócsoport sejtfelszíni kapszaicin-receptorokat föltételezett, ezért Szolcsányi kémikusokkal vette fel a kapcsolatot, akikkel kapszaicin-analógokat – azaz a kapszaicinhez hasonló molekulákat – szintetizáltak, majd állatkísérletekben kipróbálták, melyiknek, milyen mértékben van szenzoros izgató, illetve deszenzibilizáló hatása, és ez a kettő párhuzamosan fut-e, avagy sem. Azt találták, hogy többnyire igen, de vannak kivételek. Szolcsányi és Jancsóné Gábor Aranka ennek alapján konstruált egy receptormodellt, ami azonban nem azonos a receptorszerkezet felderítésével. Utóbbi csak évtizedekkel később került napirendre, amikor a kutatómódszerek ezt már lehetővé tették.

- Ön mikor, hogyan kapcsolódott a kutatásokba?

- Az 1970-es években kezdetben Pórszász János professzorral dolgoztam, akitől azt a feladatot kaptam, hogy izolált szerveken teszteljem a prosztaglandinokat (bioassay). Szolcsányi professzor – angliai útja nyomán – nagyon jól értett ezekhez a módszerekhez, így aztán ő lett a közvetlen mentorom, és természetesen kipróbáltuk a kapszaicint is. Több vizsgálatsorozatban igazoltuk, hogy a kapszaicin-érzékeny idegvégződések a különböző belső szervekben is felszabadítanak biológiailag aktív anyagokat – nem pusztán a bőrben és a nyálkahártyákban -, és ezek aztán befolyásolják a szervek működését, azaz “lokális efferens választ” váltanak ki. Izgalmas volt elmélyedni abban, hogy ezekből az idegvégződésekből ismeretlen anyagok szabadulnak fel, méghozzá föltehetően ugyanazok, amelyek a gerincvelőben is, és részt vesznek a fájdalom létrejöttében. Mindazonáltal akkor még nem sikerült a “szenzoros transzmittert” azonosítanunk.

- Meddig kutatta ezt a területet?

- Több, mint a fél életemen át. Mással is foglalkoztam, de ez a téma mindig visszatért.

- Inspiratív módon hathatott az is, hogy korán látszott az eredményesség lehetősége.

- Valóban, hisz a tudományt ma publikációkban mérik, de számomra a téma érdekessége volt a fontosabb. 1973-tól 78-ig nem voltak nemzetközi publikációim, de izgalmas munkát végeztem. Később már megindult “az áradat”. Külön-külön is dolgoztunk - engem a nem kapszaicin-érzékeny idegek transzmitterei is érdekeltek -, de a kapszaicinnel kapcsolatos publikációk nagy részében Szolcsányi társszerző volt. Az alárendelt szerep aztán idővel változott, és egyenrangú társakként diszkutáltunk, nagyon sokat tanultam tőle.

Dr. Pintér Erika professzor, a Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet igazgatója 1985-ben csatlakozott a kutatásokhoz.

- Eredetileg belgyógyász szerettem volna lenni, úgy gondoltam, csak pár hónapot dolgozom a gyógyszertanon, amíg klinikusi állást kapok. Már az első munkanapon találkoztam Szolcsányi Jánossal, emlékszem, épp egy német kolléga volt nála, és hoztak egy modern műszert, amivel a mikrocirkulációt lehetett mérni. Egy nagyon nehéz műtéti technikával preparálták a gerincvelőt, átvágták az úgynevezett hátsó gyökereket - amelyek csak érző rostokat tartalmaznak -, és a perifériás csonkot ingerelték. Ekkor már ismert volt, hogy a kapszaicin egy “szelektív neurotoxin”, ami csak az érzőidegeket izgatja. Arra kerestek bizonyítékot, hogy a kapszaicin hatására kialakuló neurogén gyulladás létrejön-e elektromos idegingerléssel is, ezért volt szükség az átvágott, perifériás csonkra. Az elektromos ingerléstől pedig azt várták, hogy felszabadulnak a Loránd által már említett anyagok, amik lokálisan gyulladást, értágulatot okoznak. Nekem ez volt a PhD-témám. Műtéttechnikailag nehéz volt, egy-egy kísérlet nyolc órán keresztül is tartott. Sikerült igazolni, hogy a hátsó gyökerek szelektíven tartalmazzák ezeket az idegeket, és szegmentálisan, a hátsó gyökerek által beidegzett területeken kialakult a neurogén gyulladás. Legalább három évig dolgoztam ezen, a cikket, ami ezzel kapcsolatosan megjelent, sokan idézik. Ezután egy fordulat következett be a kutatásban: a kapszaicin-érzékeny receptorok mellett elmentünk a gyulladásgátló neuropeptidek irányába. A hátsó gyökerek ingerlése nagyon erős lokális gyulladást okoz. Szerettünk volna “patkányt spórolni”, azaz egy patkányból több gyökeret is ingerelni, és azt gondoltuk, hogy ha egymás után felhelyezzük ezeket az idegeket az ingerlőre, akkor ugyanazt a gyulladást tudjuk kiváltani minden stimulációval. Kiderült azonban, hogy az első gyulladás mindig nagyon erős, a második és harmadik hatása pedig jóval kisebb. Feltételeztük, hogy az első gyulladás során felszabadulnak olyan gyulladásgátló anyagok is, amelyek - bekerülve a keringésbe - a második ingerlés hatását gátolni fogják, ezért a következő években arra helyeztük a hangsúlyt, hogy bebizonyítsuk, valóban felszabadul-e ilyen gyulladásgátló anyag. Akkoriban fedezték fel az úgynevezett endogén opioidokat, tehát volt a szakirodalomban arra példa, hogy vannak olyan peptid természetű anyagok, amelyek ezekben az idegsejtekben képződnek, majd ingerlés hatására kijutva onnan, szisztémás gyulladásgátló, fájdalomcsillapító hatással bírnak. Létezik tehát egy endogén fájdalomcsillapító rendszer. A“szenzokrin” szót ekkor alkotta meg Szolcsányi professzor, az endokrin és a szenzoros kapcsolatából, ami azt jelenti, hogy szenzoros, azaz érző idegsejtből felszabaduló anyag, ami bejut a keringésbe, és a keringéssel éri el a célmolekuláját. Született tehát egy új fogalom a neurofarmakológiában, amit aztán mások is elfogadtak. Ezután vegyészkollégánk, Németh József  kimutatta, hogy ez a gyulladásgátló és fájdalomcsillapító anyag a szomatosztatin. A szakirodalomban volt arra vonatkozóan adat, hogy a szomatosztatin-peptid többféle receptoron hat, gátolja az inzulin- és a növekedési hormonszekréciót, majd sikerült bizonyítékot találni arra is, hogy szerepet játszhat a gyulladásban és a fájdalomban. Az 1990-es évek elejétől igyekeztünk minél több kísérletes bizonyítékot találni az idegi eredetű szomatosztatin gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatására. Helyes Zsuzsi 1995-ben kapcsolódott hozzánk, és az ő PhD-témája már ezzel függött össze. Én maradtam a bőrgyulladások területén, és a '90-es évek második felétől azzal foglalkoztunk, hogy a krónikus gyulladásokban, a neuropátiás fájdalomban, valamint a neurogén gyulladással járó kórképekben megtaláljuk ennek a rendszernek a szerepét. Amikor sejtettük, hogy milyen célmolekulákon, milyen speciális receptoron hat a szomatosztatin, akkor próbáltunk keresni olyan vegyületeket, amelyek ugyanazt tudják kiváltani, mint az endogén módon felszabaduló szomatosztatin, és elindult egy gyógyszerfejlesztési irány a szomatosztatin-analógok irányában arra vonatkozóan, tudják-e csillapítani a fájdalmat és a gyulladást. Ilyen jellegű kutatások jelenleg is folynak az intézetünkben.

- Az amerikaiakkal mikor indult el az együttműködésük?

- A molekuláris biológia fejlődésével a '80-as évek második felétől kifejlesztettek olyan  módszereket, amelyek elősegítették a receptorok előállítását. A receptorklónozás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy meg kell találni azt a génszakaszt a sejtben, ami kódolja ezt a receptorfehérjét. Ha ez sikerül, akkor be tudják vinni a sejtekbe, amik gyorsan szaporodnak - sejtvonalaknak hívják őket -, ezek tudják szintetizálni a receptort, és aki ebből nagy mennyiséget elő tud állítani, továbbá funkcionálisan jellemezni is tudja, annak elhiszi a világ, hogy “megvan” a receptor. Ebben volt zseniális David Julius, aki biokémikusként, molekuláris biológusként receptorklónozással foglalkozott. Először a szerotonin 3-as receptort tudta klónozni, ami szintén egy ioncsatorna-receptor, majd később elkezdett foglalkozni a kapszaicin-receptorral is, a TRPV1 ioncsatornával. Azt kereste, hogy mi ennek a funkciója a fájdalomban, és felhasználta a pécsi eredményeket is. Mindig elismerően szólt Szolcsányi professzorról, többször találkoztak is. 2010-ben járt Magyarországon, akkor a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli taggá válaszotta, és ellátogatott Pécsre is. Folyamatos párbeszéd, együttműködés volt köztünk. Legutóbb fél évvel ezelőtt szólítottam meg egy olyan témában, amelyről alapcikkeket publikáltak. Még aznap válaszolt a levelemre, megnevezte a munkatársait, akikkel fel tudtuk venni a kapcsolatot. Ez az együttműködés egy másik receptorral, a TRPA1-gyel kapcsolatos, ami hasonló módon működik, mint a kapszaicin-receptor. Amikor a '60-as években elindultak ebben a témában a kutatások, akkor több csípős anyagról is azt hitték, hogy esetleg ugyanolyan módon hat, mint a kapszaicin, és ki is derült, hogy az érzőidegeken nemcsak egyféle ioncsatorna-receptor létezik. Ezeket polimodális receptoroknak nevezik, mert nemcsak a kémiai anyagokra, de a hőre is érzékenyek. Különbséget tudtak tenni a forró ingerekre, illetve a paprika csípős anyagára, a kapszaicinre érzékeny receptorok között. Utóbbi a TRPV1, a TRPA1 pedig a mustár csípősségére érzékeny. Amikor a neurogén gyulladásokkal kezdtem foglalkozni a '80-as években, akkor a mustárolajat és a kapszaicint párhuzamosan használtuk, mert csak azt tudtuk, hogy az érzőidegekre hatnak, és úgy véltük, hogy ugyanazon a receptoron. Később kiderült, hogy itt különböző struktúrákról van szó. Davis Juliusék 2004-ben klónozták ezt a receptort, és kiderült, hogy más szerepe van az emberi szervezetben, mint a kapszaicinnek. Tíz évvel ezelőtt mi is elkezdtünk dolgozni vele. Az ún. krio-elektronmikroszkópos szerkezetét is meghatározták, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyógyszerfejlesztésben pontosan megismerjük az aminosavak szerepét, azt, hogy a fehérjemolekula mely aminosavaihoz kötődnek bizonyos ligandok, hogyan történik a receptor konformációjának a változása, illetve az ioncsatorna nyitása különböző vegyületekre. A cél az, hogy olyan vegyületeket találjunk, amelyek a gyógyszerfejlesztés szempontjából – gondolok itt a fájdalomcsillapításra, a neurodegenerációra, de egyéb központi idegrendszeri betegségek kezelésére is – fontosak lehetnek.

- Mi volt az akadálya annak, hogy nem nálunk sikerült klónozni ezt a receptort?

- Az 1980-as évek végén Magyarországon még nem volt meg ehhez a technika, ezért is utazott Szolcsányi professzor Londonba, a Sandoz Gyógyszergyárhoz, de végül nekik sem sikerült, Juliusék voltak az elsők, akik megbirkóztak vele. Azóta már intézetünk molekuláris biológusa, Sándor Zoltán és csapata is képes ilyen sejtvonal előállítására. Julius Nobel-díja a technika kifejlesztéséért is járt, azért, hogy másoknak is lehetővé tette a használatát.

Dr. Pethő Gábor professzor 1987-ben kapcsolódott a kutatásokhoz.

- A végzésem után kezdtem Szolcsányi professzor mellett dolgozni, előtte két évig Barthó Loránd diákköröse voltam. A kutatói pályám elején a kapszaicin in vivo hatásait vizsgáltuk, többek között egy reflexes modellben. Akkor már sok információ volt elérhető arról, hogy az elsődleges érzőidegsejtnek a perifériás végződésein a kapszaicin milyen fájdalomkeltő és egyéb hatásokat vált ki, és arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek a hatások kimutathatóak-e az ezen idegsejtek központi idegrendszerben lévő, centrális végződésén is. Az volt a feltételezésünk, hogy igen, és ezt sikerült is igazolnunk, ahogyan azt is, hogy a két végződés között érzékenységbeli különbség igazán nincsen. Annak kapcsán, hogy a kapszaicin által kiváltott reflexet vizsgáltuk, már az akkor elérhető, kapszaicin-antagonistának gondolt vegyületeket is tudtuk tesztelni. Bizonyítottan létező receptorról ugyan még nem volt szó akkor, de a kapszaicinnek voltak már gátlószerei, így ez is indirekt jel volt arra nézve, hogy a kapszaicinnek kell legyen saját, specifikus receptora.

- Hányan dolgoztak akkor ezen a tematikán?

- Szorosan véve egyedül voltam. Szolcsányi professzor volt annyira ötletgazdag, hogy mindenkinek külön területet jelölt ki a kutatásban. Ez nem jelentette azt, hogy egymással ne kommunikáltunk volna, vagy ne kértünk volna segítséget. A professzor úr sokszor segített technikailag is, ha nem boldogultam egy-egy manuális feladattal.

- Meddig kutatta ezt a területet?

- A németországi ösztöndíjamig, 8 évig. Németországban más területtel foglalkoztam, bár ugyanazzal az idegsejt-populációval, mint amin a kapszaicin is hat. Ott a bradikininnek és a prosztaglandinoknak a forró ingerekkel szembeni érzékenyítő hatását vizsgáltam in vitro kísérletekben, koncepcionálisan szervesen kapcsolódva a korábbi kapszaicin-kutatáshoz. A másfél éves ösztöndíj után aztán visszatértem az eredeti kerékvágásba. Szolcsányival kidolgoztunk egy új elven működő készüléket a fájdalmas hőre adott viselkedési válasz vizsgálatára patkányban és egérben. Tesztanyagként ugyan nem a kapszaicint, de annak szerkezeti analógját, egy bizonyos kaktuszból kivonható toxint alkalmaztunk.

- Jelenleg is kutat?

- Önállóan kevesebbet, a publikációs tevékenységem főként az összefoglaló szakirodalmi áttekintésekre fókuszál. Emellett Pintér Erikával és Helyes Zsuzsannával működöm együtt egy-egy kísérletes közlemény eredményeinek összegzésében, azok diszkussziójában.

Dr. Helyes Zsuzsanna professzor, a Szentágothai János Kutatóközpont elnöke 1995-ben került az intézetbe.

- A sorsom hasonlóan alakult Erikáéhoz. Én is itt ragadtam, annak ellenére, hogy gyermekgyógyász szerettem volna lenni. Akkoriban Szolcsányi professzor volt a Doktori Tanács elnöke, ő választott a szóbeli PhD-felvételin a saját hallgatójának. Alapvetően az I. sz. Belgyógyászati Klinikára jelentkeztem Mózsik Gyula professzorhoz, oda azonban hárman is menni akartak, így lecsapott rám Szolcsányi professzor. Vele, Pintér Erikával és egy asszisztensnővel, Olaszné Csillával kezdtünk el dolgozni, és együtt azonosítottuk a kapszaicin-érzékeny érzőideg-végződésekből felszabaduló gyulladásgátló és fájdalomcsökkentő mediátort, a szomatosztatint. 1995-ben írták le a szomatosztatin öt célmolekuláját (receptorát), ezért a későbbi munkám arra irányult, hogy azonosítsuk a szomatosztatin azon receptorát, amely új típusú gyulladáscsökkentők és fájdalomcsillapítók fejlesztésére ígéretes gyógyszercélpont lehet. Sikerült bizonyítanunk, hogy az sst4 szomatosztatin receptor egy ilyen célpont, és a továbbiakban ezen ható, a szomatosztatinra hasonlító, kisebb, de stabilabb és szelektívebb peptidek, majd szájon át is adható nem-peptid vegyületek hatásait vizsgáltuk számos modellrendszerben. Jelenleg is dolgozunk ezen a gyógyszerfejlesztési vonalon egy osztrák ipari partnerrel. Bízunk benne, hogy sikerül hatékony és biztonságos gyógyszerjelöltet találnunk a krónikus idegi eredetű fájdalom és az úgynevezett neurogén gyulladás kezelésére.

A másik kutatási területem - ami egyre több hallgatót vonzott az elmúlt évtizedek során - a TRPV1 és TRPA1 szerepének vizsgálata a különféle gyulladásos folyamatokban, és az ezzel összefüggő gyógyszerfejlesztési programokban. A TRPV1 amellett, hogy hőérzékelő ioncsatorna, fájdalomcsillapító gyógyszerfejlesztési irányt is nyitott, és igazán ebben van a jelentősége. Erre alapozva a 2000-es években sok gyógyszergyár fejlesztési projekteket indított, amelyekre dollármilliárdokat költöttek. Ezek nagyon hatékony gyógyszerjelölt vegyületek voltak, de nem lett belőlük még gyógyszer, mivel a TRPV1 ioncsatorna a hőérzékelésben is szerepet játszik, és mellékhatásként az egészséges önkéntesekben nagyon megemelte a testhőmérsékletet és magas lázszerű reakciókat okozott. Emellett annyira lecsökkentette a fájdalmas hőküszöböt, hogy fennállt a veszélye annak, hogy leforrázzák, megégetik magukat. Ez nagy érvágást jelentett a fájdalomcsillapító gyógyszerfejlesztésben, mivel hatalmas áttörés lehetett volna. Az az irány, hogy olyan blokkolókat találjanak, amelyek a hőszabályozást nem befolyásolják, még nem lejárt lemez, vannak gyógyszergyárak, amelyek ebben gondolkodnak, mivel a hőaktivációs régiója ennek a receptornak nem ugyanaz, mint a kapszaiciné, és a bennünk termelődő endogén gyulladás- és fájdalomkeltő aktivátoroké.

A másik lehetőség, ami benne rejlik, azzal van összefüggésben, hogy ha tartósan aktiváljuk a TRPV1 receptort, akkor az egész érzőideg-végződés működésképtelenné válik, és ezáltal a fájdalmat is kevésbé érzékeljük. Erre létezik már gyógyszer, egy nyolc százaléknyi kapszaicint tartalmazó bőrtapasz, amit eredetileg egy japán cég fejlesztett, és szakértőként Szolcsányi professzor is részt vett benne. Ez az elmúlt 10-15 év tapasztalatai alapján azonban nem old meg minden típusú krónikus fájdalmat, a mikrocirkulációt, a véráramlás-fokozódást gátló hatása miatt például a cukorbetegséggel összefüggő idegi eredetű fájdalomra csak nagyon óvatosan lehet használni. Posztherpeszes neuropátiás fájdalomban kezdték alkalmazni, és keresik a további indikációs területeit. Kapszaicin tartalmú kenőcsök is vannak forgalomban, mert a másik iránya gyógyszerfejlesztési szempontból a kapszaicin-kutatásoknak az volt, hogy ha tartósan aktiváljuk alacsonyabb dózisú kapszaicinnel, vagy más csípős anyaggal az idegvégződést, akkor ebből felszabadulnak olyan anyagok, amelyek a keringésbe jutva a test távolabbi pontjain gátló hatást fejtenek ki.

Erikával való együttműködésben jelenleg azt is vizsgáljuk, hogy mely területeken, milyen indikációkkal lehet ígéretes gyógyszerfejlesztési célpont az sst4, a TRPV1, és újabban a TRPA1 receptor. Azonosítani szeretnénk azokat a betegségeket, amelyeknek a kezelésére a kapszaicin-érzékeny érzőideg-végződések működésének befolyásolása ígéretes lehet, ilyenek például az ízületi gyulladás és az ahhoz kapcsolódó fájdalom, a migrén, a pszoriázis, az allergiás bőrgyulladás, illetve a légúti gyulladás. Emellett azon dolgozunk, hogy konkrét gyógyszerfejlesztési projektekbe fogjunk, amelyek közül az egyik a szomatosztatin sst4 receptorvonal, ahol jelenleg vezérmolekula- keresés és optimalizálás zajlik. Emellett az utóbbi öt évben van egy olyan gyógyszerjelöltünk, amely alapvetően nem a kapszaicin receptoron történő hatásból indult, hanem egy enzimgátló vegyület. Azoknak a bennünk termelődő mediátoroknak a termelődését gátolja, amelyek aktiválnák a TRPV1-et, illetve az A1-et, de a vizsgálataink során kiderült, hogy ez a vezérmolekula több támadáspontú, tudja közvetlenül gátolni a fájdalomérző ioncsatornákat is, de nem hipertermizál. A több támadáspont jelen esetben kifejezetten előnyös, mivel mindegyik mechanizmus a fájdalomcsillapítás irányába mutat. Ez a vegyület a tervek szerint jövőre tesztelhető lesz egészséges önkénteseken. Óriási dolog lenne, ha ez sikerülne, mivel egyetemről induló gyógyszerfejlesztésre, ami eljut az emberi kipróbálásig, ráadásul ipari partnerrel együttműködésben, nem sok példa van.

- A kapszaicin-érzékeny érzőidegrendszer komplexitása, különlegessége ragadta meg, és tartotta ezen a szakterületen?

- Igen, ez egy valóban különleges és rendkívül izgalmas világ. Sokrétű szabályozási mechanizmusa fogott meg, tudni lehetett, hogy sok érdekes területet rejt magában. Különlegessége hármas funkciója: fájdalomérző, lokálisan végrehajtó, gyulladáskeltő és szisztémásan gátló, mindez szenzoros, vaszkuláris és immuninterakciókat is eredményez. Emiatt a komplex, krónikus gyulladással és fájdalommal járó betegségeket, mint amilyen az ízületi gyulladás, nem lehet csak az immunrendszer gátlásával kezelni, mert bár a gyulladás és a kóros immunválasz csökkentésében nagyon hatékonyak az áttörést jelentő új gyógyszerek, a fájdalmat a betegek többségében nem tudják kielégítően csökkenteni. A reumatoid artritiszes betegek egyharmada nehezen kezelhető, ami arra utal, hogy nem elég csak az immunrendszert támadni, hanem ezt a komplexitást kell, és erre a kapszaicin-érzékeny idegvégződések szintjén történő hatás nagyon jó lehetőség.

A tanítványok elismerően, meghatottan beszéltek mesterükről, dr. Szolcsányi Jánosról, méltatták iskolateremtő tevékenységét. Intézetvezetői utódja, dr. Pintér Erika különösen közel állt hozzá.

- Azért tudott iskolát teremteni, mert egyetlenegy munkatársát sem szidta le és szégyenítette meg soha, még négyszemközt sem. Ha nem sikerült egy kísérlet, azt mondta: nézzük meg, mi volt a hiba, összegezzük, találjunk ki egy új stratégiát, és holnap sikerülni fog. Ez az attitűd az, ami szerintem a legfontosabb volt ahhoz, hogy követői legyenek. Invenciózus, zseniális, kreatív ember volt, és ezek azért is tűntek a '80-as években kiemelkedő tulajdonságoknak, mert az intézet akkoriban annyira szegény volt, hogy nem voltak eszközei sem. Mindent mi csináltunk manuálisan. Abban nőttünk fel, hogy mindent meg lehet oldani, és mindenre van konszenzus. Nem létezett olyan, hogy ha vereséget szenvedünk, akkor feladjuk. Jó példa erre a gyógyszerésztudományi szak megalapítása, aminek ugyancsak nagyon sok buktatója volt. Szolcsányi professzor buldog természetének köszönhető, hogy elindulhatott a gyógyszerészképzés, mert addig ment, amíg ezt elérte.

Dr. Pethő Gábor Szolcsányi tudományhoz való hozzáállását is példaként említette.

- Egyik legfőbb képessége az volt, hogy nagy biztonsággal meg tudta ítélni akár a saját, akár mások eredményéről, hogy az tudományos szempontból lényeges, avagy sem. Pontosan követte azt az irányt, amit fontosnak tartott, és ezt akkor is vállalta, ha rövid távon hátrányt jelentett. Hosszú ideig hazai és nemzetközi elismerés nélkül, „ellenszélben” végezte a kapszaicin-kutatásokat. Mindig a hosszú távú célt tartotta szem előtt. Olyan volt, mint egy jó edző, aki az ificsapat tagjaiban meglátja a tehetséget, és képessé teszi őket annak maximális kibontakoztatására. Ötletgazdagságára jellemző volt, hogy - ahogyan többször mondta is - nem az jelentette számára a dilemmát, hogy mit kutasson, hanem az, hogy mit ne. Meggyőződésem, hogy ha netán le kellett volna mondania a kapszaicin- kutatásról, akkor is talált volna olyan témát, amelyben hasonlóan kiemelkedő lett volna.