A Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést vehette át augusztusban a pécsi fogorvosképzés megteremtésében kulcsszerepet játszó dr. Olasz Lajos. A szájüregi daganatos betegségek kezelésében is jelentős eredményeket elért professzor emeritusszal pályafutása fontos állomásairól és a pécsi fogorvosképzés jövőjéről beszélgettünk.
Stemler Miklós írása
- Mik voltak az első gondolatai, amikor értesült a kitüntetése tényéről?
- Először is természetesen óriási megtiszteltetés elnyerni egy ilyen rangos állami kitüntetést. Emellett az ember nem azért dolgozik, hogy ilyenben részesüljön; úgy vélem, hogy az, aki így tesz, nagyon rosszul teszi. Ha valaki a mindennapokban a lehető legjobban ellátja a munkáját, és emellett pedig egyéb téren, például a tudományos kutatások terén is komolyan igyekszik, úgy lehet esélye valamiféle plusz elismerésre, legyen az akár egy kézfogás. Néhány évvel ezelőtt egyébként részesültem egy ennél kisebb, ám ezzel együtt nagyon jóleső állami elismerésben: a Hasadék munkacsoport munkájáért kaptam munkatársaimmal együtt minisztériumi dicsérő oklevélben részesültünk.
- Mit fontos tudnunk erről a munkacsoportról?
- Gyereksebész barátommal, Pintér András professzorral hoztuk létre több mint két évtizeddel ezelőtt azzal a céllal, hogy segítséget tudjunk nyújtani az ajak- és szájpadhasadékkal élő gyermekek részére. Egy meglehetősen komplex, több területet érintő fejlődési rendellenességről van szó, amely egyaránt rendelkezik belgyógyászati, genetikai, fogászati, fül-orr-gégészeti és gyermeksebészeti aspektusokkal. Természetesen már a csoport megalakítása idején több helyen foglalkoztak ezzel a rendellenességgel az országban, ám mi hoztunk létre először egy olyan csapatot, amely amerikai mintára integrált módon tekintett a problémára. A philadelphiai gyermekklinikával vagyunk szoros munkakapcsolatban, több tanulmányutat is tettünk náluk. Magyarországon ez előremutató metódusnak számít, talán ez indokolta a minisztériumi dicsérő oklevelet is. Mindez meglehetősen kicsi, bár kétségkívül fontos része az én tevékenységemnek, és a mai napig aktív vagyok a csoportban.
- Ha jól tudom, az egyik alapítója volt a pécsi fogászati képzésnek, emellett pedig a szájüregi daganatos betegségek kezelése terén jelentős eredményeket tért el. Kétségkívül ez is szerepet játszhatott ebben a mostani kitüntetésben.
- Így van, 1973-ban kerültem Pécsre, frissen végzett orvosként Szegedről. A szegedi Szabó Imre professzor szervezte meg a pécsi fogorvosképzést, az ő révén kerültem én is ide. Szabó professzor azon az állásponton volt, hogy egy két lábon álló szájsebészeti részlegre van szükség, ahol a fogorvosi tudás mellett a sebész szakma is jelen van, azaz neki általános orvosi diplomával rendelkező oktatókra van szüksége, hiszen ők rendelkeznek az ehhez szükséges tudással – nekik aztán első lépésként fogorvosi szakvizsgát kellett letenniük. Mindez az 1970-es évek elején kifejezetten előremutató koncepciónak számított, hiszen a mai elvárások szerint ezen a szakterületen kettős diploma, egy általános orvosi és egy fogorvosi szükséges, ezt előlegezte meg az akkori pécsi képzési koncepció.
Egy nagyon ambiciózus fiatal csapat jött létre, és miután az akkori képzési rendszer szerint két éven át az első fogorvoshallgatók az általános orvostudományi alapozó kurzusokat végezték, Szabó Imre arra bátorított minket, hogy ezt az időt használjuk arra, hogy részesei legyünk az egyetem különböző intézeteiben folyó kutatómunkának. Engem már hallgató koromban is érdekeltek a daganatos megbetegedések, és a kifejezetten magas szakmai elismertséggel bíró Patológiai Intézetbe kérettem magam, amelyet akkor Kelényi professzor vezetett, de még a legendás Romhányi professzor is bejárt. Jó félévet töltöttem el itt, és az itt tanultakon felül nagy hatással volt rám Kelényi professzor tudományos tevékenységgel kapcsolatos filozófiája is, aki úgy vélekedett, hogy miután az alapvető tevékenységek – boncolások, hisztológiai vizsgálatok, oktatás – lefoglalják az ember hétköznapjait, így az elmélyült tudományos tevékenységre a szabadidőnk az igazán optimális, legyen szó akár a hétvégénkről, akár a szabadságunkról. Ez a mentalitás nagyon megfogott, és akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a tudományos kutatással. Horváth tanárnő vezetett be a hisztológia, elsősorban a hisztológiai diagnózisok rejtelmeibe. Ezután szereztem meg a második, szájsebészi szakvizsgámat, és itt nagy köszönet illeti akkori főnökömet, a szájsebészetet vezető Vajda Lajost, aki óriási hatást gyakorolt rám szakmaszeretetével és -szemléletével.
Ezek voltak azok az alapok, inspirációk, amelyekre a pályafutásom épült. A hisztológiai tudásomnak óriási hasznát vettem a száj és garat rákban szenvedők kezelése során, akik az egész Dél-Dunántúlról Pécsre érkeztek. Az ilyen betegek kezelése rendkívül bonyolult, és főleg az akkori ismereteink és technológiai feltételek mellett óriási kihívást jelentett. Mindez rám ösztönzően hatott. Nagyon súlyos állapotú betegeken kezdtem el különböző gyógyszeres kezeléseket, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kifejezetten újszerű volt, nagyon kevés adat állt rendelkezésre a különböző szerek hatásfokáról. Ezekből kiindulva próbáltam összeállítani egy terápiás módszert ezeken a nem operálható betegeken, és kifejezetten biztató eredményeket sikerült elérnem. Ezek a fényében a Patológiai Intézettel együttműködve hajtottam végre műtéteket az ily módon előkezelt betegeken, egyre jobb hatásfokkal.
Ebből született meg a kanditátusi értekezésem a kilencvenes évek elején, és ezt a munkát folytattam. Új gyógyszereket próbáltunk ki, összehasonlító vizsgálatokat végeztünk, új rekonstrukciós műtéti technikákat dolgoztam ki, és ezekről neves nemzetközi szakmai folyóiratokban sikerült publikálnom. Ezek révén sikerült megpályáznom és elnyernem az akadémiai doktori címet.
A magam részéről ennek a koherens szakmai tevékenységnek tudom be ezt a mostani elismerést, no és annak, hogy lassan fél évszázada vagyok része a pécsi fogorvosképzésnek. A kitüntetés kapcsán rendezett kis ünnepségünkön azt mondtam a kollégáimnak, hogy ez az elismerés személyemen keresztül nekik is szól, hiszen nélkülük nem érhettem volna el mindezt. Én úgy látom tehát, hogy ez a tiszti kereszt az egész pécsi fogorvosképzésnek szól.
- Milyen szerepet tölt be ebben a képzésben professzor emeritusként?
- A mai napig oktatok, bár a műtétekkel tavaly felhagytam; szerintem 70 éves kor felett át kell adni a fiatalabbnak a terepet, és azt is érzi az ember, hogy bár megfelelő hatásfokkal képes elvégezni a különböző procedúrákat, de ezek hosszabb ideig tartanak, mint korábban, és nem érdemes folytatni, ha már nem vagyunk elégedettek magunkkal. Fontosnak tartom, hogy támogassam a kollégáimat a tudományos pályafutásukban, úgymond „fanatizáljam” őket. Jól tudom, hogy gyakorló klinikusként milyen nehéz dolguk van a betegellátás és az oktatás mellett, sokaknak nem jut emellett kellő mennyiségű idő, akarat és motiváció a tudományos kutatásra. Ez különösen nehéz a manuális szakmák művelői számára, hiszen egy műtét nem csak hosszú időt vehet igénybe, hanem óriási testi és szellemi megterhelést is jelent, amely után sokszor nincs már akarat és koncentrációs képesség az elmélyült tudományos tevékenységre. Nagyon örülök, hogy ezen a téren sikert érhettem el, hiszen én voltam én voltam a pécsi fogorvosképzésben az első, aki akadémiai doktori címet szerzett, de most már van utódom is. A legfontosabb persze a betegek ellátása, hiszen bár már nem műtök, a mai napig járnak hozzám kontrollra korábbi betegeim, van, aki immár húsz éve – épp az előbb keresett az egyikük. Ez a bizalom az igazán fontos.
- Az 1973-as indulás után most egy újabb jelentős mérföldkő következik a pécsi fogorvosi képzésben, hiszen nemsokára átadásra kerül a klinika új épülettömbje. Mit gondol erről?
- Úgy vélem, hogy ez megújult lendületet adhat a kollégáimnak, egyben pedig nagy lépést jelenthet az önálló egyetemi karrá válás felé. Annak idején a jelenlegi épületünk korszerűnek számított magyar összehasonlításban, ám maximum évi 24 magyar hallgató képzésére tervezték. Ehhez képest most több mint hatszáz hallgatónk van a világ minden tájáról, és a követelmények is sokkal komolyabbak lettek. Ez kétségkívül a kollégáimat is frusztrálja, hiszen olyan alapvető dolgokat is nehéz elvégezni ebben a zsúfoltságban, mint hogy elvonuljon egy kis időre a szakirodalmat tanulmányozni, vagy tudományos értekezést állítson össze. Ezt szünteti meg az új épület, ami egyfajta doppingként is szolgálhat a karrá válás terén. Az én területemen, a maxillofaciális sebészeten még akadnak kérdőjelek. Miután számunkra fontos az intenzív terápiás háttér, nem az oktatásra és ambuláns ellátásra tervezett új épületben kapunk helyet, és több koncepció is felmerült már arra nézve, hogy hová költözünk. Az egyik terv a volt Honvéd utcai telephely volt, ami aztán elakadt. A jelenlegi tervek szerint a Rákóczi utcai telephely egyik emeletét kapnánk, de a koronavírus helyzet közbeszólt, és ez a folyamat egyelőre megakadt. Előbb-utóbb persze lépnünk kell, hiszen a feltételek a jelenlegi helyünkön nem biztosítottak a folyamatos akkreditációhoz. A koncepció szerint egy fej-nyak központ jönne létre, hiszen ott működik a szemészet, a közelbe kerülne a fül-orr-gégészet, az idegsebészet pedig szintén a közelben, egy udvarban található ezzel az épülettel. Reméljük, hogy a járványhelyzet elmúltával rendeződik ez a helyzet.
Végezetül egy pillanatra visszatérnék a kezdetekhez, hogy jobban lehessen látni a megtett utat. Annak idején nem fogadta túl nagy lelkesedés a pécsi fogorvosképzés elindítását a POTE akkori vezetése részéről, mindez minisztériumi akarat volt, miután a régióban kifejezetten rossznak számított a fogászati ellátás. Mára ez teljesen megváltozott. Én magam is fontos pozíciókat töltöttem be az orvostudományi karon a doktori és habilitációs tanács és tudományos bizottság tagjaként, ahogy kollégáim is, és az akkori tartózkodás helyett ma már a pécsi orvosképzést színesítő, erősítő tényezőként tekintenek ránk. Ez a kitüntetés és az új épület létrejötte ennek egyfajta megtestesülése.