"A jótékony gondoskodás természetes része az életünknek"

2016. december 19.

-beszélgetés Kittkáné Bódi Katalinnal, a jubiláló Pécsi Jótékony Nőegylet újraalapító elnökével, karunk munkatársával

Az első Pécsi Jótékony Nőegyletet 1871-ben alakították meg a városukért felelős hölgyek, akik felekezeti hovatartozás nélkül fogadták tagjaik közé azokat a polgári értékrend szerint élőket, akik támogatásukkal, vagyonukkal, tevékenységükkel szerettek volna hozzájárulni a közjó megteremtéséhez. Ez a nagy létszámú, sikeres egyesület 1949-ig működött, majd megszűnt. 1997-ben aztán egy baráti kezdeményezésre alapították újra, 2017-ben éppen húsz éve lesz ennek. Töretlen létezése Kittkáné Bódi Katalinnak köszönhető, aki hittel, kitartással, elhivatottsággal koordinálja a tagok munkáját, felelősséget érezve azokért a családokért, akik segítségre szorulnak.

 

 

Schweier Rita írása

 

-Idézzük fel a húsz évvel ezelőtt történteket – mi vezetett az újraalapításhoz?

-A rendszerváltás után újraindult a közösségi élet Pécsett is. Megszervezték a Tettrekész pécsi polgárok bálját, melynek védnökei a bevételt jótékony célokra fordították, így többek közt az Aradi vértanúk szobraira, egészségügyi témájú alapítványokra, a Kerek Világ Alapítványra. Férjem is védnöke volt ennek a bálnak, és ez engem is gondolkodásra késztetett. Gyermekeim akkoriban általános iskolások voltak, szembesültem osztálytársaik hátrányos helyzetével, akiknek az ebédbefizetés is nehézséget okozott. A báli grémiumnak felvetettem célként ezeknek a családoknak a támogatását, majd írtam egy cikket is erről a báli újságba. Ma is nagyon szép emlék számomra, ahogyan ezután a hölgyek felsorakoztak az általam felvetett ügy mögé. Egy évig hivatalos keretek nélkül működtünk: eljártunk a baba-mama otthonba, ott segítettük azokat az édesanyákat, akik kénytelenek voltak elhagyni az otthonukat. Volt, aki pénzt adott, más süteményt hozott, vagy egy televíziót, mindenki a maga módján támogatta őket. Aztán úgy döntöttünk – 14 hölgy, egy kis baráti csapat - hogy újraalapítjuk az egyesületet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy húsz éven át mindenféle állami, és egyéb támogatás nélkül végeztük a munkánkat, pusztán a pécsi polgárok erejéből.

-Min múlt az, hogy húsz éven át ez sikerült?

-Mély a hitünk abban, hogy fontos, amit csinálunk. A hitelesség is legalább ennyire lényeges, hogy valóban oda jusson a támogatás, ahova szánjuk. Szükség van továbbá egy pontosan körülhatárolt célra, az ahhoz vezető út kidolgozására, valamint a tájékoztatásra. A sajtó sokat segített tevékenységünk ismertetésében, rendszeresen, több lépésben is beharangozták az eseményeinket. Elődeink, a korábbi Jótékony Nőegylet tagjai az életmódjukkal adtak mintát a környezetüknek, így nem volt szükségük külső marketingre. Szellemiségünkben, tevékenységünkben mi igyekszünk a követőik lenni. A jótékony gondoskodás természetes része az életünknek. Hasonlóan gondolkodtak a szüleim, így van ezzel a férjem, és már a gyermekeim is. Nem kell nagy dolgokat kitalálni, pusztán ott segíteni, ahol baj van. Több olyan édesanya van, aki egyedül neveli a gyermekét, vagy a gyermekeit, középfokú végzettséggel, közalkalmazotti bérből, egy panellakásban. Ez a réteg éppen kicsúszik a szociális hálóból, mi őket segítjük.

-Egy-egy évben összesen hány családot tudnak támogatni?

-Átlagban száz, jó esetben száztíz gyermek iskolai étkeztetését tudjuk tíz hónapon át segíteni. Van emellett egy „Válsághelyzetben lévő családok támogatása” című alapunk is, ami egy egyszeri, ötvenezer forintos juttatást jelent. Sokszor járultunk hozzá víz-vagy gázszámla tartozásukhoz, vásároltunk ruhaneműket árván maradt gyerekeknek, akiket a nagyszüleik neveltek. Ezek a családok nem kerestek meg minket, rájuk a Nőegylet tagjai bukkantak, akik nyitott szemmel járnak. Nagy adománygyűjtő programunk a „Nekem nincs ebédem” elnevezésű jótékonysági est, amikor meghívjuk azokat a barátainkat, akik egyetértenek a céljainkkal, és természetesen bárkit, aki érdeklődik tevékenységünk iránt, és támogatná azt. Ezeken a karácsony előtti ünnepi alkalmakon beszámolunk az elmúlt egy év történéseiről, az eredményeinkről, valamint elmondjuk további terveinket is. Minden évben művészeti estet szervezünk, idén ez már a huszadik volt. A Pécsi Nemzeti Színház művészei és Simon István kiemelt támogatóink, ez úton is köszönet illeti őket. Örökös védnökünknek a pécsi születésű Mádl Dalmát választottuk, akinek életútja mindannyiunk számára példaértékű. A művészeti program után meghívjuk a résztvevőinket egy közös sütizésre, ami alkalmat ad a kötetlen beszélgetésre is. Jó látni az összegyűlő embereket, és érezni, hogy új erőre kap ez a közösségi „mi-tudat”.

Támogatóink közül fontos megemlítenem Teleki Zoltánt, aki azzal keresett meg, hogy szeretne hozzájárulni az est utáni fogadáshoz. Immár hat éve ennek, azóta ő gondoskodik a terítésről, a szervízről, a szakszemélyzetről, emellett palacsinta-és kakaópartikat is rendez az általunk támogatott gyerekeknek.

A segítségadás számos módjával próbálkoztunk az elmúlt húsz évben: vittünk gyerekeket Fonyódligetre nyári táborba, rendszeresen bábszínházba, és adventi játszóházat is szerveztünk számukra több, mint tíz éven át a Várostörténeti Múzeumban. Mindig kitalálunk valamit, most éppen a „Babadoboz programot” indítottuk el, finn minta alapján. Ott 1938-ban találták ki ezt az érdekes kezdeményezést a rászoruló kismamák megsegítésére. Egy hetven centiméter hosszú és negyven centiméter széles papírdobozt kell elképzelni, amibe régen a finnek matracot, és a kisbaba első kelengyéjét tették. Akkoriban azok a kismamák kaphatták meg ezt gyermekük születésekor, akik várandósságuk idején legalább háromszor megjelentek orvosi ellenőrzésen. Ma már minden születendő csecsemő részesülhet ebben, tehát a kezdeményezés államilag is támogatottá vált. A gyermekorvosok ajánlása alapján nekünk jelenleg 14 kisbabánk van, eddig ennyi dobozt sikerült átadnunk azoknak a kismamáknak, akik a 28. heti várandósságukat betöltötték, az első gyermeküket várják, és szociálisan rászorultak. Egy ilyen babadoboz értéke hatvanezer forint.

-Hogyan térképezik fel a rászorulók körét az általános iskolákban?

-Felkeressük azokat az iskolákat, ahol úgy véljük, szükség lehet a segítségünkre, majd az igazgatók, osztályfőnökök, ifjúságvédelmi felelősök segítségével kapunk egy listát a rászorulók névsorával. Sajnos, sok drámai sorssal találkozunk, a jellemzésekből kiderül, milyen nehézségek közt élnek a családok. 

-Kapnak-e visszajelzést, köszönetet az érintettektől?

-Régebben sok köszönő levelet kaptunk a családoktól, ma már csak elvétve, megváltoztak a szokások, de nincs ezzel baj. Az a fontos, hogy segíthetünk. Az iskolák azonban mindig megköszönik a segítségünket.

-Változott-e a tagsági kör, illetve a hölgyek motivációs késztetése?

-Alapjaiban nem, ma is olyan hölgyek a tagjaink, akik látják a különböző társadalmi rétegek problémáit, legyenek akár orvosok, laborasszisztensek, tanárok, színészek, mérnökök, közgazdászok, vagy éppen fényképészek. Harmincan vagyunk, különféle emberek, különféle hivatással és társadalmi státusszal, de azonos küldetéstudattal és elhivatottsággal. Az indíttatásunk és a motivációnk nem feltétlenül egyezik: van, aki fontosnak érzi a másokért való felelősségvállalást, van, akinek a segítségadás presztizst jelent, míg másoknál ez elvárt kötelesség. De nem is kell ezt vizsgálni, hisz sokkal fontosabb az, hogy tagjaink hozzájárulnak céljaink megvalósításához akár tevékenységükkel, akár anyagi forrásaikkal, akár a tudásukkal.

 

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!