Szépség és a szörnyeteg – filmkritika
Általánosságban véve elmondható, hogy a narratológiai elemzések különbséget tesznek fabula (történet) és szüzsé (cselekmény, elbeszélt cselekmény, megjelent cselekmény) között. Az utóbbit adja mindaz, amit a vásznon, a színpadon látunk, vagy amiről konkrétan egy regényben, novellában olvashatunk. Az előbbi pedig az, amit a látottakból, olvasottakból, hallottakból a néző az értelmezés-megértés eredményeként összerak. A történet és cselekmény megkülönböztetésével David Bordwell Elbeszélés a játékfilmben című 1996-os tanulmánya foglalkozik részletesebben. Jelen kritika teljes megértéséhez azonban ez a rövid bevezető - bár szükséges - bőven elegendő.
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT...
A szépség és a szörnyeteg (La Belle et la Bête) című mese először, nyomtatásban 1740-ben, Franciaországban jelent meg; szerzője Gabrielle-Suzanne Barbot de Villeneuve. Egy, a Durham University Antropológiai Intézetének munkatársa által nemrégiben publikált tanulmány szerint a mű lényegi vázát adó történet jóval a kereszténység előtti időkből származik. Dr. Jamie Tehrani az antropológiai tudományok doktora (további érdeklődési területei a szájhagyományok, kulturális evolúció és a filogenetikai analízis), kutatásai során kimutatta, hogy ez a mese közel 4000 éves és keletkezése egészen a bronzkorig nyúlik vissza.
A híres cselekménynek az első bekezdésben ismertetett felosztás szerint egészen a 2017-ben megjelent előszereplős filmig több értelmezése volt lehetséges. Például tudományosabb megközelítést ad, ha erre a mesére, mint pszichológiai esettanulmányra tekintünk. A főszereplő szépségnek, Belle-nek a cselekmény előrehaladtával ún. Stockholm-szindrómája alakul ki: ez egy olyan pszichológiai állapot, mely során a teljes mértékben kiszolgáltatott rab egy érzelmi köteléket alakít ki fogvatartója felé, aki bár az adott szituációban élet-halál ura, de felületes módon törődik fogvatartottjával. Az 1991-es Disney rajzfilm szüzséje, azaz elbeszélt cselekménye ezt támasztja alá.
További értelmezési lehetőséget kínál a már elvontabb, szimbolikai oldalról való megközelítés. A szörny átváltozása előtt egy herceg, mely a legmagasabb rangú főnemesi cím. A világi hatalomban fölötte csak a király áll. A hercegben, mint rangban, szimbolikai értelemben mindig megvolt az arra irányuló törekvés, hogy király lehessen. Azonban ennek eléréséhez legalább két dologra van szükség: egy feleségre, aki királynéként hatalmának folytonosságát biztosítandó utódokkal örvendezteti meg, és egy cél, melynek királyként az életét szentelheti. Cél lehet például a nép szolgálata, vagy a vallás védelme. Ezzel szemben az önző, hiú és rosszindulatú herceg a tündér látogatása előtt minden hatalmát csak saját vágyainak kielégítésére használja fel. Ekkor jelenik meg szakadt alak formájában a sors keze, aki szembesíti tetteinek következményeivel. Külsejét belső lelkivilágát tükröző, az eredeti cselekményben disznófejű szörnyeteggé változtatja. Az alattvalókat sem kíméli, akikre a herceg korábban puszta tárgyakként tekintett…
Eredetileg szimbólumként jelenik meg a piros rózsa is. Belleútra induló apjától egy szál rózsát kér ajándékba. Ez a virág nem csak a szerelem szimbóluma: férfi egy nőnek akkor ad ilyen virágot, mikor asszonnyá akarja tenni, vagyis bibliai értelemben meg akarja ismerni. Erre a középkorban és kora újkorban csak a házasságkötés után volt lehetőség. Magyarul ez a jelenet a klasszikus értelmezés szerint a következőt jelenti: Belle az apját kéri meg, hogy vőlegényt találjon számára. A sors úgy hozza, hogy pont egy szörnyeteg kertjében tépi le azt a szál rózsát. Előzőleg a tündér sem véletlenül ajánlotta fel a hercegnek ezt a virágot. Ha elfogadta volna, szimbolikailag azonosul egy párkereső férfi szerepével.
Mindezen szimbólumok és értelmezési lehetőségek egészen a közelmúltig megmaradtak a különböző feldolgozásokban. Az eredeti francia cselekmény szerint a szörnyeteg nem zárta el a szerencsétlen apát, hanem hazaengedte gyermekeihez (3 fiúhoz és 3 lányhoz), azzal a kikötéssel, hogy vagy ő, vagy a lány, akinek a rózsát szánta, eljön a virágért. Ezt végül Belle teszi meg, akit a szörnyeteg pompával fogad és elhalmoz minden földi jóval. Minden este együtt vacsoráznak, és a szörnyeteg minden este megkéri a kezét, amit minden alkalommal elutasít. Egy oda-vissza ható kommunikáció, diskurzus, párbeszéd alakul ki a cselekmény folyamán, mely egy idő után mélyíteni kezdi a kapcsolatot. (Az amerikai rajzfilm még szerencsére megtartotta ezt az egy aspektust.) Belle-nek nemsokára honvágya lesz, és szeretné meglátogatni családját. A szörny elengedi, de egy hét múlva vissza kell térnie. Egy gyűrűt ad neki, melyet háromszor ujja köré csavarva rögtön a kastélyban terem, és egy mágikus tükröt, mellyel a kastélyban folyó eseményeket láthatja. A lány irigy nővérei azonban mesterkedéseikkel elérik, hogy tovább maradjon. Mikor Belle később belenéz a tükörbe, a következő látvány tárul szemei elé: a szörny szerelmi bánatában az alatt a rózsabokor alatt haldoklik, melyről apja a virágot letépte. Rögtön felhúzza a gyűrűt és a kastélyban teremve szerelmet vall a szörnynek, aki szépséges herceggé változik. Az átok feloldódik és boldogan élnek; vagyis éltek, amíg Hollywood bele nem nyúlt az eredetileg két főszereplős cselekménybe és át nem írta azt. A film cselekménye az 1991-es rajzfilm történéseit követi, bár azt is csak főbb vonalakban.
Valószínűleg abba a téves prekoncepcióba rángatták magukat a 2017-es élőszereplős mozifilm készítői, hogy A szépség és a szörnyeteg főleg a női közönségnek szól. Ennek érdekében az Emma Watson által játszott Belle karakteréből egy modern női archetípust varázsoltak. Rendkívül aktív lett: feltalál, tanít, van társadalmi kritikát megfogalmazó interakció közte és egy egész falu között, képes a saját apját kidobni egy börtöncellából, csakhogy helyet cseréljen vele, továbbá ijedtében gondolkodás nélkül leüti a kastély személyzetét, és még szökni is megpróbál. A szörnyeteggel való megismerkedése nem kétoldalú: az eredetileg nagyon fontos jelenetben nem engedi, hogy az a saját "tempójában" mutassa meg magát, gyertyatartót ragadva maga lép oda és fedi fel a félelmetes alakot. Kiemelték igazi önálló személyiségét, amiben, ha ez egy életrajzi dráma lenne, semmi kifogásolhatót nem találnánk. De ebben a mesében… Erre az eredeti cselekményben nem volt szükség, mert annak középpontjában teljesen más állt. Eddig. Ehhez jön még Watson kisasszony játéka, ugyanis színvonalon aluli teljesítményt nyújt. A szemöldök mérnöki precizitással végrehajtott, jól betanult és kivitelezett mozgatása nem elegendő az adott szituációban átélt érzelmek megfelelő kifejezésére.
Pedig a többi szereplő szinte brillírozik körülötte. Belleédesapját, Maurice-t a csodálatos Kevin Kline játssza, aki egyszerűen nem tud rossz szerepet kapni. Itt az egyedülálló szülő karakterében őszintén tudja átadni a lányának mindig csak boldogságot kívánó, hóbortos, szerető és szerethető apa figuráját.
Feltűnik még Ewan McGregor, Ian McKellen és Emma Thompson Lumiére, Cogsworth és Mrs. Potts szerepében, a tőlük várható profizmussal. Érdekes, ahogy a néző bepillantást nyer az elvarázsolt kastély szolgálóinak magánéletébe, megismerkedik érzéseikkel, félelmeikkel, gondolataikkal.
A Szörny szerepében Dan Stevens, aki korábban a Downtown Abbey Matthew Crawley-jét játszotta, legutóbb pedig az FX Legion című sorozatában tűnt fel. Érdekes ellentétet képvisel számítógép által generált arca az érzelmet alig mutató Watson-féle karakterrel szemben. A két főszereplő közötti párbeszéd átalakult és sérült, ugyanis a kastély személyzete sokkal többet kommunikál Belle-el. Ők mondják meg neki, hogy hova ne menjen, továbbá ők mesélik el, mi történik, ha a rózsa utolsó szirma is lehull. Mindezeket eredetileg a Szörnynek kéne elmondania, részben így mélyítve el kapcsolatukat. Mivel ezen elemek hiányoznak, a forgatókönyvírók két áthidaló megoldást választottak a keletkező narratív űr kitöltésére: először is a szörny művelt és olvasott, mely közös pontot jelent a két főszereplő személyiségében. A második a két karakter eredettörténete. Belle csecsemőként ismeretlen okokból vesztette el édesanyját, akinek további sorsáról nem tudunk. A gyerekkorában, anyja halála után, apja által rossz nevelést kapó herceg önző, agresszív, türelmetlen és dühös lett, ez vezetett el végül szörnnyé válásához. Azonban ezt is a szolgák mesélik el a főhősnőnek. Így majdnem sikerült másodszereplővé leredukálni a férfi főszereplőt.
A fő antagonista Gaston (Luke Ewans) alakját a film elején szimpatikusabbá tették. A vadász a háborút is megjárta, ahol valószínűleg a hazát védte. Ezzel hibát követtek el, ugyanis felhígították az eredetileg tisztán negatív karaktert. Egy háborús hőssel szemben mindig sokkal megbocsájtóbbak az emberek. A falusiak eleinte példaképüknek tartják. Az agresszión, felületességen, hiúságon és önzésen kívül (melyekkel a rajongáson keresztül egy darabig a közösség is azonosul) egyéb tulajdonságai nincsenek, de mivel pont ezek miatt varázsolták el a herceget is, bár nem manifesztálódott, mégis kijelenthetjük, hogy a vadász sem különb egy szörnyetegnél.
Újdonságként hatnak a fekete színészek, akik a Szörnyeteg egy eddig nem ismert, új, negatív jellemzőjét mutatják be a prológusban: a még át nem alakult hercegi alak önimádata, önzése és birtoklásvágya rasszizmusba csap át. A kezdő báljelenetben feketebőrű szereplőket is láthatunk, miközben a narrátor a következőket mondja: „…hogy a leggyönyörűbb holmikkal töltse meg kastélyát, a partijait pedig a leggyönyörűbb emberekkel…” Értsd: egzotikus rabszolgákkal. Az eredeti angol szöveget szóról szóra adták vissza a fordítók. Így már érhetővé válik a korábbi feldolgozásoktól eltérő, modernebb, 1750-es éveket idéző díszlet is, hisz akkor Franciaország már rendelkezett gyarmatokkal, de a rabszolgakereskedelemet és tartást de jure csak 1794-ben tiltották be.
A szépség és a szörnyeteg rendkívül színes. Nem lenne meglepő, ha a vizuális effektus- és jelmeztervezőket Oscar-díjra jelölnék. A rengeteg szín ugyanis összefüggő egységet alkot, szinte sehol nem találhatunk olyan részletet, ami kirívóan elütne a nagy egésztől. A dalokkal hasonló a helyzet; a remek hangú szereplőgárda tökéletes koreográfiák mellett adja elő a többnyire ismerős betéteket, melyek szemet és fület gyönyörködtetők.
Filmművészeti és narratológiai szempontból A szépség és a szörnyeteg csalódás. Az eredeti cselekmény még a mai világban is rendelkezne értelmező-megértő erővel, aktualitással. Ennek ellenére a Disney írói rengeteget változtattak rajta, és bár mindezen változtatások és kiegészítések magyarázhatók, művészeti értéket képviselő részei kifogásolhatóak, többek között azért, mert míg az egyik oldalon torzítják és beszűkítik a szigorúan vett történetet, a másikon feleslegesen tágítják ki és teszik körülményessé ugyanazt. Ez nem menti meg a mozinézők pénztárcáját, akik a dalokat és látványt díjazva ezen év április végéig már jóval egymilliárd dolláros bevétel fölé tornázták a filmet.
Írta: Tóth Tibor