Miert Lindboe színésznek készült, de ehelyett egy távoli országban orvos vált belőle. A PTE Általános Orvostudományi Karán végzett Miert ma már Oslo tisztifőorvosa, és ebben a minőségében ő vezeti a város koronavírus elleni védekezését, amely az egyik legjobbnak számít az egész világon. Miert nagyon örömmel beszélt nekünk meghatározó pécsi éveiről és igencsak nehéz munkájáról.
Stemler Miklós írása
Ha jól tudom, 2010 környékén jártál a pécsi orvoskarra, de menjünk vissza egy kicsit: miért választottad az orvosi pályát, és hogyan kerültél több ezer kilométerre az otthonodtól egyetemistaként?
Ami azt illeti, teljesen más terveim voltak kamaszkoromban: színész szerettem volna lenni. Drámatagozatra jártam, de amikor a kötelező katonai szolgálatom részeként egy hajóorvos asszisztenseként szolgáltam, rájöttem, hogy ez a valódi hivatásom. Azonban ehhez vizsgákat kellett letennem az orvosi tanulmányokhoz szükséges biológiából és kémiából, és az a középiskola, ahol ezeket tanultam, magyarországi kapcsolatokkal rendelkezett. Így merült fel a lehetőség, hogy itt is tanulhatok orvosnak – ám Budapesten, nem pedig Pécsett, oda másodéves koromban kerültem.
Mire gondoltál először, amikor megtudtad, hogy Magyarországon fogsz tanulni, és milyenek voltak az első élményeid itt?
Őszintén szólva szinte semmit sem tudtam akkor még Magyarországról, először akkor jártam itt, amikor megérkeztem az első félév elején. Lakást kellett keresnem, és rájönnöm, hogy egyáltalán hol fogok majd tanulni – finoman fogalmazva nem volt egyszerű a kezdet. Ám minden nagyon jól alakult végül, és nagyon boldog vagyok, hogy Magyarországon tölthettem az egyetemi éveimet. Egyetlen dolog zavar: nem sikerült rendesen megtanulnom magyarul. Jártam magyar nyelvórákra, de ezeken kívül nem nagyon gyakoroltam a nyelvet, mert magyar barátaim inkább angolul beszéltek velem, és többek közülük norvégül is megtanultak.
Az első tanévedet töltötted Budapesten, de végül a sokkal kisebb méretű Pécsett kötöttél ki, itt is diplomáztál. Hogy látod, mik a két város közötti legfőbb különbségek egy külföldi hallgató szempontjából?
Budapesten a hallgatói közösség sokkal jobban elszigetelt. Bár természetesen utazol a városban, mégis olyan, mintha attól elzártan élnél. Ez részben Pécsre is igaz, de itt mégis a város részének érzed magad. Talán a szomszédod egy egyetemi dolgozó, vagy kórházi ápoló; itt a közösség részének érezheted magad.
Meglehetősen fura eset voltam abból a szempontból, hogy a legtöbb hallgatótársam inkább Pécsről ment fel Pestre, és abban igazuk is volt, hogy ott több étterem van és több kulturális lehetőség, nem beszélve arról, hogy ott a közelben a repülőtér. De ha valaki magányosnak érzi magát, márpedig ez külföldi diákként bizony gyakran megesik, akkor Pécsett egyszerűen kimegy az utcára, és előbb-utóbb találkozik a társaival. Egy Budapest méretű városban ha valaki egyedül érzi magát, akkor tényleg egyedül van; hiába vannak milliók körülötte, senki sem foglalkozik vele. Szóval sokkal jobban szerettem Pécset.
Izgalmas korszakban voltál hallgató itt, épp az Európa Kulturális Fővárosa projekt zajlott rengeteg programmal és látványos építkezésekkel. Mi maradt meg benned ezekről?
Számunkra az új egyetemi könyvtár volt a legfontosabb. Az ezt megelőző években legtöbbünk az orvoskar és a Széchenyi tér közötti részen élt és mozgott, a Tudásközpont megnyitása egyben egy új városrész megismerését jelentette a számunkra. Az új könyvtár pedig sokkal modernebb és kényelmesebb volt, ami fontos szempont, ha minden nap itt tanulsz. Nagyon szerettem a régi könyvtár patinás mivoltát, érezni lehetett a történelem jelenlétét ott, amit mindig is az egyik kedvenc dolgom volt Pécs kapcsán, de néha jó érzés egy kényelmes asztalnál olvasni működő légkondival (nevet).
A beszélgetésünk alapján úgy tűnik, hogy téged nagyon érdekelt Pécs és Magyarország történelme és kultúrája. Mit gondolsz, mennyire jellemző ez a külföldi hallgatókra?
Sokan csak a diplomájuk megszerzésére koncentrálnak, de nagyon nehéz kategorizálni őket. Több hallgatótársam például sikeresen megtanult magyarul, és nem egy nagyon jól beszélte a nyelvet. Ahogy említettem már, én is próbálkoztam a nyelvtanulással, de végül rájöttem, hogy jobban járok, ha beleásom magam a város és az ország történelmébe.
Egy idő után otthonomnak éreztem Pécset, és kötelességemnek tartottam jobban megismerni. Nagyon érdekes volt, hogy némi idő elteltével már többet tudtam Pécsről és Magyarországról, mint sok helyi.
Persze ez valahol természetes: Norvégiában mi is csak a történelem bizonyos részeit tanuljuk, és nem egyszer összekeverjük a legendákat a valós történelmi tényekkel. Kifejezetten bonyolultnak és lenyűgözőnek találtam a magyar történelmet.
Emellett a helyi hallgatói közösségben is fontos szerepet játszottál, te voltál a norvég hallgatók képviselője, ha jól tudom.
Igen. Először a külföldön tanuló norvég diákok szervezete, az ANSA tagja voltam, majd csatlakoztam a Norvég Orvosszövetség hallgatói tagozatához. Ennek öt alszervezete van, négy a norvégiai orvosegyetemek hallgatóit képviseli, az ötödik pedig a külföldön tanulókat, ennek a vezetője voltam utolsó éves koromban.
Azért kérdeztem ezt, mert ez az aktív közösségi szerepvállalás a pályafutásodban is tükröződni látszik, hiszen jelenleg Oslo közegészségügyi rendszeréért felelsz. Mennyire köszönhető ez szerinted a Pécsett tanultaknak?
Teljes mértékben. A közegészségügy és a gyógyszeripar kapcsolatáról írtam már a szakdolgozatomat is. Hatodéves koromban aztán kaptam egy állásajánlatot Svájcból, ahol a bevándorlás egészségügyi aspektusait kutathattam volna. Nagyon csábító volt, de végül arra jutottam, hogy ennek elfogadása azt jelenté, hogy egy perce sem töltök betegekkel, márpedig azért választottam ezt a pályát, hogy embereken segítsek. Így egy kórházban kezdtem a pályámat, később pedig háziorvos lettem. 2020-ban kezdtem el dolgozni az oslói tisztifőorvosi hivatalban, majd 2021 óta én vezettem azt.
Nem lehet egyszerű egy világjárvány idején felelni egy 700 ezer lakosú világváros járványügyi védekezéséért. Hogyan boldogulsz?
Szerencsére nem vált el tőlem a feleségem (nevet). Két kisgyerekem is van, az egyik épp a járvány előtt született. A feleségem megbékélt azzal, hogy elvállaltam ezt a munkát, persze meglesz majd ennek az ára. Az elmúlt két évben többnyire a hét minden napján dolgoztam reggeltől estig, és valódi szabadságon se voltam, csak pár nap pihenésre volt lehetőségem. Viszont nagyon fontos munkát végzek, ami valódi hatást gyakorol sokak életére.
Az oslói járványkezelést a legjobbak között tartják számon az egész világon, és lelkesítő érzés tudni, hogy valami hasznosat csinálsz. Ezzel együtt nagyon vártam már a járvány lecsengését, csakhogy aztán kitört a szörnyű orosz-ukrán háború, ami újabb menekültválságot okozott nálunk is, szóval még jó ideig kell várnom a lusta nyári napokra. Ám az ilyen nehéz időkben meg kell ragadni a lehetőséget, hogy segíthessünk másokon.
Nyilván az elmúlt pár évben esélyed sem volt visszajutni Pécsre. Tervezed-e, és volt-e lehetőséged a járvány előtt visszatérni ide?
Sajnos a végzésem óta nem jártam a városban. Dán feleségem van, akivel egyetemista éveink alatt találkoztunk, és az első közös nyaralásainkat Pécsett töltöttük. Végzésem után aztán Bergenbe költöztünk, ahol mind a ketten távol vagyunk a családunktól, és a nyaralások a családok meglátogatására mentek el. Ezzel együtt jóval a járvány előtt nekiálltunk a volt hallgatótársaimmal egy pécsi látogatás megszervezésének, de ez meglehetősen bonyolult dolog: mindenkinek családja, kis gyermekei és karrierje van különböző helyeken és országokban, majd aztán a járvány is beütött. Talán most, hogy már kicsivel nagyobb a legtöbbünk gyereke, el tudunk szabadulni, és pár napig úgy tehetünk, mintha még mindig fiatal diákok lennénk (nevet).
Nagyon hiányzik nekem Pécs, az itt eltöltött évek életem fontos részei voltak. Nem voltak könnyűek, rengeteget tanultunk, és letaglózó érzés volt megbukni egy vizsgán, ám a siker kapcsán érzett öröm ennél is nagyobb volt. Igazi érzelmi hullámvasút volt. Norvégiában könnyebb dolga van az orvoshallgatóknak, mint Magyarországon, de összességében a pécsi szigorúság elkötelezettebbé tett minket, és ezáltal jobb orvossá.
Magyarországon orvost faragnak a hallgatókból, ami talán régi vágású módszer, de szerintem jobb megközelítés, ha valakiből orvost faragnak, ahhoz képest hogy csak képzik.
Ez az élmény erős köteléket képezhet. Kitartanak ezek a mai napig?
Igen. Persze a legtöbbünk más városokban, akár más országokban él. De a mai napig rendszeresen beszélgetünk, és megosztjuk egymással a történeteket.
Akad esetleg olyan emlékezetes pécsi élményed, ami mai napig veled van?
A legkellemesebb és legmeghatározóbb emlékem az, amikor egy jól sikerült vizsga után üldögélünk valahol, és egyszerűen jól érezzük magunkat. Akad egy vicces történetem is, amikor a legutolsó vizsgám után, amikor már végeztem, de még volt valamennyi idő a diplomaosztóig, úgy döntöttem a későbbi feleségemmel, hogy leruccanunk Horvátországba. Elmentünk autót bérelni, és miután akkor kicsit beszéltem magyarul, így próbálkoztam. Az ügyintéző megdicsérte a magyaromat, és megkérdezte, hogy hallgató vagyok-e. Nem, vágtam rá: doktor! Mióta? 45 perce!
Összességében a jófej szomszédaink jutnak az eszembe és a borfesztiválok, ahol mindig mennyei sült malacot lehetett enni; mindig ide jöttünk a könyvtár után. Emlékszem a kedvenc helyünkre, a Blöffre is, ahova néha csak beültünk kávézni és tanulni, majd a pincér hozott nekünk egy pálinkát, hogy lazítsunk egy kicsit.
Mindent összevetve remek érzés volt egy közösség tagjának lenni, keményen megdolgozni a sikerért, majd élvezni ezt. Látod, mit csináltál, most most nagyon hiányzik Pécs! (nevet) Egy dolog biztos: Magyarország mindig fontos lesz a számomra.
Fotók:
Facebook/Politiker Miert Skjoldborg Lindboe