A Pécsi Orvostudományi Egyetemen töltötte gyermekkora és fiatalsága jelentős részét, majd innen indulva tett óriási jelentőségű felfedezéseket dr. Tigyi Gábor. A jelenleg az Egyesült Államokban dolgozó kutatóprofesszorral többek között a karrierjét megalapozó pécsi évekről, Karikó Katalinhoz és Buzsáki Györgyhöz fűződő barátságáról és a tudományos kutatás meglepő útjairól beszélgettünk.
Stemler Miklós írása
Valószínűleg kevesen mondhatják el magukról a korábbi Pécsi Orvostudományi Egyetem neves alumnijai közül, hogy nem csupán egyetemi éveiket töltötték a POTE falai között, hanem már gyermekkorukban is bejáratosak voltak ide, sőt, itt is dolgoztak. Dr. Tigyi Gábor esetében mindez persze nem annyira meglepő annak fényében, hogy családja meghatározó szerepet játszott az intézmény életében. Édesapja, dr. Tigyi József akadémikus mind kutatóként, mind vezetőként maradandó nyomot hagyott az egyetemen, ahogy nagybátyja, dr. Tigyi András is a sejtbiológia oktatásának és kutatásának területén. Ez a nem mindennapos háttér két szempontból is determinálta Tigyi Gábor pályafutását.
– Csodáltam édesapám és nagybátyám munkáját, így nem is volt kérdés, hogy én is kövessem őket az orvosi pályán – mondja pályaválasztásával kapcsolatban Tigyi Gábor. – Emellett viszont hiú emberként már az elejétől kezdve arra törekedtem, hogy ne azért jussak előrébb, mert az akkoriban az orvostudományban nagy névnek számító apám fia vagyok, hanem saját erőből. Ezért is mentem a Szegedi Biológiai Központba (SZBK), ahol már a szigorló évem alatt elkezdtem dolgozni, innen jöttem vissza Pécsre diplomázni.
Egy remek iskola
Ahhoz persze, hogy a magyarországi biológiai kutatásokban meghatározó szerepet játszó SZBK-ba kerülhessen, a fiatal kutatójelöltnek már Pécsett ki kellett tűnnie teljesítményével. Tigyi Gábor a mai napig hálás azoknak az oktatóknak, mentoroknak, akik segítették ebben. Miután az egyetemi orvosképzés nem vértez fel a kísérletes orvostudomány legkorszerűbb módszereivel, ezeket a Tudományos Diákkörben folytatott munka és az SZBK-ban töltött hónapok során sajátította el.
– Sokan voltak, akik önzetlenül, az idejüket nem sajnálva hajlandóak voltak leülni egy fiatalemberrel, és elmagyarázták neki, hogy mit hogyan kell csinálni, akár az ő TDK hallgatójuk voltam, akár nem. Rengeteget köszönhetek Szeberényi József professzor úrnak az Orvosi Biológiai Intézetből, ahogy Juhász Péternek és Tomcsányi Tihamérnak is. Nyaranta hagyták, hogy szabadon kutassak, a Biofizika Intézetből pedig Pócsik István, Nagy László és Lakatos Tibor segített. Dolgozott ott egy nagyon jó műszerész, Futó Zoltán is, illetve Hegedűs János elektromérnök, akik bármit megoldottak, amikor valami új műszerre volt szükségem, vagy elromlott a felszerelés, amit annak idején szinte lehetetlen volt pótolni. Pécs remek iskola volt.
Szeged után Tigyi Gábor karrierjének következő állomásai már külföldön voltak. Posztdoktori tanulmányait Svédországban és Németországban folytatta, majd egy ösztöndíjnak köszönhetően 1985-ben az Egyesült Államokba került.
– A Szegedi Biológiai Központban kiemelt cél volt, hogy lehetőség szerint külföldön, egy nagy név mellett tanuljunk bele a szakmába. Ennek köszönhetően volt lehetőségem együtt dolgozni a neves mexikói idegtudóssal, Ricardo Miledivel, aki a Nobel-díjas Bernard Katz kutatótársa volt, és annak idején a Londoni University College Biofizikai Intézetét vezette. Miután a Margaret Thatcher -féle megszorítások a brit tudományos életet is érzékenyen érintették, Miledi professzor a nyolcvanas évek második felében átment a Kaliforniai Egyetemre, ahova csapatot toborzott magának, és így kerültem a kaliforniai Irvine-ba – idézi fel Tigyi Gábor.
A Karikó Katalinnak járó év
Külföldi karrierjének beindulásában nagy szerepet játszott egykori szegedi kollégája és Nobel-díjas kutatótársa, Karikó Katalin segítsége is.
– Mindig azt mondom Katinak, hogy tartozom neki egy évvel az életemből. A nyolcvanas évek elején egyedül neki volt szövettenyésztő laboratóriuma az intézetünkben, viszont 1982-ben befektették a klinikára, mert veszélyeztetett terhes volt. Emlékszem, hogy a kisfőnökömmel, Kovács Kornéllal együtt átbicikliztünk a klinikára hozzá, hogy megkérdezzük, használhatjuk a laboratóriumát, ő pedig azonnal azt mondta, hogy persze, így legalább valami haszon is származik belőle. Visszabicikliztünk a Központba, és azonnal neki tudtam állni a munkának, nem kellett várnom a felszerelésre. Ezzel legalább egy-másfél évet nyertem, amivel Katinak tartozom.
„Semmi másunk nem volt az ötleteinken kívül”
Tigyi Gábor meglátása szerint ez a segítőkészség és találékonyság nagy szerepet játszott abban, hogy a nemzedékébe tartozó magyar tudósok – Karikó Katalinon kívül például a szintén Pécsről induló Buzsáki György agykutató – sikeresen megvetették a lábukat a kompetitív külföldi környezetben a lábukat, és tudományterületük meghatározó szereplőivé váltak.
– Mind Pécsett, mind Szegeden alapvető mentalitás volt, hogy segítünk egymáson, mert felszereléseink és a vegyszer készletünk nagyon szegényes, mondhatni hiányos volt, hogy kis túlzással semmi másunk nem volt az ötleteinken kívül. Az SZBK-ban annak idején egy éves átfutással járt a vegyszerek rendelése, így aztán az ember fogta magát, végigment a különböző intézeteken kunyerálni a kisérletekhez szükséges anyagokat, és a végére minden szükséges dolog összegyűlt. Eközben viszont Magyarországon nemzetközi szintű kutatómunka zajlott, a pécsi Mikrobiológiai Intézetben például Kontrohr Tivadar és Kocsis Béla azt vizsgálták, hogy egy enzim milyen konfigurációba épít be egy baktériumba egy hidrogéncsoportot. Ez az akkori technológiai szinten óriási kihívás volt, ők mégis bravúros sikerrel jártak, ám nem volt pénzük arra, hogy a legjobb biokémiai folyóiratban publikálhassák. Így aztán beküldték a tanulmányt egy levél kíséretében, hogy sajnos nem tudnak fizetni a megjelenésért, és a bírálóbizottságot annyira meggyőzte a kézirat, hogy végül két cikk is megjelent a kutatásról. Tőlük kaptam egy kromatográfiás berendezést, amit Kelényi Gábor professzor úr engedélyével egy használaton kívüli hullakamrában állítottam össze, miután az egyetemi hidegszobák a nyári oktatási szünet idején felújítás alatt voltak. A fehérjék elválasztása sikerült, és ebből született az első monoklonális ellenanyagról szóló Magyarországról beküldött publikáció, amely a Molekuláris Immunológia című neves folyóiratban jelent meg 1983-ban.
Ezek után nem meglepő, hogy a fiatal magyar kutatók megragadták a számukra kínálkozó lehetőségeket.
– Mind a hármunk esetében közös volt szerintem, hogy az itthoni tanulmányainknak hála erős alapokkal rendelkeztünk, másrészt pedig hihetetlen munkabírással és elkötelezettséggel dolgoztunk. Felismertük, hogy egy olyan lehetőség adatott meg nekünk, ami másoknak nem, és ilyen csak egyszer van az életben. Ebből pedig mindent ki kellett hozni. Karikó Kati kicsit messzebb volt tőlünk, ő a keleti parton dolgozott, Buzsáki Gyuri viszont San Diego-ban kutatott, mintegy ötven mérföldre tőlem, ami Amerikában nem távolság. Katinak nehezebb dolga volt, mint nekem, mert a végül az RNS-vakcinákhoz vezető munkáját sokkal nehezebben fogadta be a tudományos közvélemény, mint az én kutatásomat. Esetemben is szükség volt persze néhány évre, amíg elfogadták, hogy az általam 1986-ban talált lipidmolekula az őssejtek egyik abszolút esszenciális túlélési faktora. 1990 körül kaptunk végül támogatást, akkor indulhatott el az érdemi kutatómunka.
A váratlan felismerés öröme
Ez a munka pedig a mai napig zajlik, miután Tigyi Gábor a lizofoszfatidsav jelátviteli funkciója kapcsán tett felfedezése új utat nyitott meg többek között a daganatos betegségek és érrendszeri betegségek terápiája, illetve a radioaktív sugárzás elleni védekezés területén, egy újabb kutatása pedig a fogszuvasodás kezelését forradalmasíthatja. A felfedezés és az annak nyomán megindult kutatások, illetve a már klinikai munka során is használt gyógyszerek remek példái annak, hogy egy alapkutatásban elért eredmény milyen izgalmas, sok esetben váratlan lehetőségeket hozhat.
– Romhányi professzor úr használta sokszor előadásai során a serendipity kifejezést, amelyet leginkább váratlan, véletlen felismerésként lehetne magyar nyelvre fordítani. Tőle tanultam meg, amit aztán magam is megtapasztaltam, hogy mennyire váratlan irányokat vehet egy-egy kutatás. Sokszor pontosan megtervezünk és végrehajtunk egy kísérletet, amiből mégsem az jön ki, amit vártunk. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mit csinálhattunk rosszul, és aztán kiderül, hogy a kivitelezés tökéletes volt, az eredeti elképzelés viszont hibás. Ekkor új utakat keresünk, és ha szerencsénk van, akkor egy látszólag érdektelen kísérletből valami teljesen új, váratlanul érdekes felfedezés születik; ez a serependity.
Tigyi Gábor saját kutatómunkája mellett a tehetséggondozást is küldetésének tartja. Több mint ötven fiatal kutató karrierjének beindításában segédkezett, és világszerte – többek között az Egyesült Államokban, Japánban, Tajvanon, Budapesten, illetve korábban Pécsett is – rendszeresen tart kurzusokat orvostanhallgatóknak. A tudományos munka jövője kapcsán rendkívül hatékony eszköznek tartja a mesterséges intelligencia alapú technológiákat, ám egyben hangsúlyozza, hogy a jövő kutatóinak vigyáznia kell arra, hogy az MI ne fojtsa el a tudományos kutatómunka alapját jelentő kíváncsiságot és kreativitást.
– 2000 óta tanítom az Art of Scientific Writing című kurzust, és amióta megjelent a mesterséges intelligencia, mindig azt tanácsolom a hallgatóknak, hogy ne használják azt első tudományos cikkük elkészítéséhez. Ez az elsőszülött gyermekük, az első lehetőségük arra, hogy a saját agyukból származó elképzelést, gondolatot és ötletet leírják és elmagyarázzák. Ezt nem szabad a technológiára bízni. Szerencsére többnyire elfogadják a tanácsomat. Emellett megfelelő használat esetén a mesterséges intelligencia csodákra lehet képes, miután képtelenek vagyunk felvenni a versenyt a benne rendelkezésre álló tudással. Ha jól alkalmazzuk, rendkívül fel tudja gyorsítani a megismerés folyamatát és az orvoslást is, ám nagyon fontos alapelv, hogy a döntésnek mindig nálunk kell maradnia: a hippokratészi esküt nem a mesterséges intelligencia teszi le, hanem mi.
A Mókus őrstől a Magyar Tudományos Akadémiáig
Bár Tigyi Gábor immár 40 éve dolgozik külföldön, a mai napig sok szál fűzi Magyarországhoz. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, egyben az Amerikai Magyar Akadémikusok Alapítványának kuratóriumi elnöke és a Semmelweis Egyetem Klinikai Kórélettani Intézetének kutatóprofesszora. Évente háromszor-négyszer tesz látogatást szülőhazájában, kedvenc pécsi helyszínei pedig az orvosihoz kötődnek.
– Szó szerint az egyetemen, illetve az egyetemmel együtt nőttem fel, hiszen a gyerek- és a fiatalkorom idején épült fel ez a campus édesapám felügyelete alatt, aki nagyon komolyan vette, hogy minden időben elkészüljön: vasárnap délutánonként nem cukrászdába jártunk, hanem kijöttünk megnézni az építkezést. A Fogaras utcában laktunk, az egyetem szomszédságában, a környékbeli srácokkal átugrottunk a konyha kerítésén, és máris a parkban voltunk. Az uszoda melletti homokos részen fociztunk, és itt bújócskáztunk a bokrok között. Az első munkahelyem is itt volt, még jóval azelőtt, hogy hallgatóként ide kerültem volna: tizenhárom évesen a konyhán dolgoztam szintezőfiúként. Ez meglehetősen egyedi munkakör volt. A konyhában melegítőkocsikba pakolták az ételt, majd teherlifttel vitték le az az alagútba, ahol elektromos vontatóval áthúzták a kocsikat klinikára, és ott kiosztották az egyes osztályokon. Azonban a teherlift meglehetősen primitív szerkezet volt, és nem állt be pontosan az emeletek szintjére. Mindez komoly gond volt, mert így könnyen megbillentek a melegítőkocsik a liftről való lepakolás közben, és kiborult az étel. Szintezőfiúként az volt a feladatom, hogy addig állítgassam a fel és a le gombbal a liftet, amíg az pontosan szintbe kerül, és le lehet pakolni a kocsikat a liftről.
Kamaszként aztán az egyetem autószerelő műhelyében is megfordult, Toldi Attila szerelőmester segédjeként értékes tudást szerezve a lestrapált autók új életre keltésében, ám Tigyi Gábor egyik legmeglepőbb és legnagyobb horderejű gyermekkori élménye a Mókus őrshöz, illetve az egykori Vasváry-villa megmentéséhez kötődik.
– Az általános iskolában úttörőként a Mókus őrs vezetője voltam, és egyszer kirándulni indultunk, többek között édesapám autójával. Az egyik őrstársam az annak idején lakóházként szolgáló Vasváry-villában lakott, és megbeszéltük, hogy reggel nyolckor találkozunk a ház előtt. Negyedórát vártunk, de nem jött ki, ezért aztán bementünk, és bekopogtunk hozzájuk. Ekkor látta meg édesapám először belülről ezt a csodálatos épületet, és innen jött az ötlete, hogy ez legyen a Magyar Tudományos Akadémia Területi Bizottságának székháza. Az egyetem, az MTA székház: ezekre a helyekre mindig ellátogatok, és itt szállok meg, ha Pécsett járok, ahogy a pogányi repülőtérre is, ahol annak idején vitorlázórepültem. Szerencsés ember vagyok, mert akár az USA-ba, akár Magyarországra utazom, mindkét irányba hazajövök a régi és új barátaim közé.
Fotók:
Verébi Dávid