Megkapó a szerénysége, a finomsága, a kedvessége, no meg a kiegyensúlyozottsága. Türelmesen, szelíden felel a kérdéseimre, válaszai átgondoltak, egyértelműek, pontosak. Jól segít abban, hogy szakterületének legnehezebb összefüggéseit is megértsem. Alázattal és szeretettel mesél a szakmájáról, a nukleáris medicináról, aminek az életét szentelte, és ami még ma is lázba hozza. Dr. Zámbó Katalin, a Nukleáris Medicina Intézet professzora a hivatása mellett nagy örömét leli gyermekeiben és unokáiban is, sugárzó tekintettel beszél róluk.
Schweier Rita írása
- Az Önök korosztálya elképesztően lendületes és fiatalos. Említette, hogy sok kollégája, kolléganője ma is aktívan dolgozik a klinikákon. Honnan fakad ez a vitalitás?
- A mi korosztályunk talán küzdelmesebben kezdte az életét, mint az utánunk következő. Az 1950-es évek ún. Ratkó-korszakában nagyon sokan születtünk, az 1960-as és 1970-es években jártunk iskolába, és később is sokan voltunk. Ahhoz, hogy sikerüljön az érettségi, a felvételi, hogy jó állást kapjunk, keményen kellett teljesítenünk, a legjobbaknak kellett lennünk.
- No jó, de mégsem egy leharcolt hölgy ül velem szemben!
- (nevet – a szerk.) Valóban, de azért, mert ebbe a küzdelembe nem fásultunk bele, sőt! Azt gondolom, hogy ha az embernek vannak tervei, céljai, az fiatalon tartja. Annál rosszabb dolgot nem tudok elképzelni, hogy felkel valaki és nem tudja, mit csináljon, hova menjen, mit érjen el.
- Ön is dolgozik még.
- Igen, bár már nem sokáig, 2023 tavaszán végleg nyugdíjba vonulok. Mostanság néha még este 8 óráig is dolgozom, mert vannak olyan módszerek, amelyekkel a délutános műszakban foglalkozunk.
- Új módszereket jelent ez?
- Egészen pontosan a PET/CT-t jelenti, a pozitronemissziós tomográfiát, amit a többi vizsgálattól elkülönítve, délután 2 és este 8 óra között végzünk.
- Fárasztó lehet.
- Az, de a vizsgálatok elvégzésében az asszisztensek sokat segítenek. A betegekkel csak akkor találkozom, ha meg kell beszélnem velük valamit, vagy nekik van kérdésük hozzám. Az én dolgom a leletek értékelése, de természetesen ott, ahol beteg van, előfordulhat, hogy orvosként segíteni is kell, főleg azoknak, akik bent fekvők, elesettek. Az ő arányuk azonban jóval kisebb, mint az ambuláns betegeké.
- A vizsgálat után azonnal megtörténik a lelet értékelése?
- Igen, szerencsére hálózatban vannak a gépeink, így a kész vizsgálatot azonnal megkapom a számítógépemre. Először megnézem, hogy sikerült-e, szükség van-e esetleg kiegészítő felvételre. A beteg egész törzse látszik rajta, a koponyaalaptól a combközépig. Azt figyelem, hol látok dúsulást, ugyanis az izotóppal jelzett cukor (glukóz) dúsul a kóros szövetek nagy részében. Sok limfómás beteget vizsgálunk, akiknél kóros nyirokcsomók lehetnek szinte mindenütt, sok tüdőtumoros beteget, akiknek a tüdejében keresünk dúsító gócot, illetve áttétet bárhol, de emlő- és bélrendszeri daganatoknál is alkalmazhatjuk a módszert. Ez egyébként egy olyan kombinált műszer, melynek fontos része a PET, azaz a pozitronemissziós tomográfia. Történik egy natív CT-vizsgálat is, ám a lényege, hogy a pozitronsugárzó izotóppal jelzett cukor hova megy és mit csinál a szervezetben. Daganatos indikációk esetén végezzük el a vizsgálatot, ám a gyulladásoknál is történik cukoranyagcsere-fokozódás. Ilyenek például a nehezen felfedezhető érgyulladások, lehet vizsgálni bármelyik nagyobb eret. A szívizomzat életképességét is meg lehet nézni ezzel a technikával, mert csak az életképes szívizomzat halmozza a jelzett cukrot. Ahol heg van, ott nem veszi fel. A finanszírozás szab gátat ezeknek a vizsgálatoknak, jelenleg az indikációs kört elsősorban a daganatok képezik.
- Ez a bizonyos cukordúsulás hogyan látszik a felvételen, mit lát az orvos?
- Tulajdonképpen egy színes foltot. Van egy színskála a géphez - ami olyan, akár a szivárvány -, ennek alapján a sötétszürke és a sötétkék az alacsony aktivitásra utal, a zöld és a sárga a közepesre, a piros és a bíbor szín a legmagasabbra. Egy tüdődaganat esetén látjuk a CT-n a tüdő képét, és annak valamely területén egy piros, gombócszerű képződményt, ami a tumor jelenlétét mutatja. Más képalkotókon is látszik a daganatos elváltozás - ilyen lehet az ultrahang, az MR is -, ám az, hogy milyen a daganatszövet életképessége, mennyire dúsítja és veszi fel a cukrot, mennyire fokozott a kóros anyagcseréje, csak ezzel a műszerrel látjuk, ami nagyon fontos információt jelent a daganat stádiuma szempontjából. Az alacsony stádiumúak kevésbé, míg a nagyon rosszindulatúak jobban felveszik. A vizsgálat során az áttéteket is megtaláljuk. Sokszor előfordul, hogy a szerkezetileg még normálisnak tűnő és nem is nagyobb nyirokcsomó is élénken dúsít, ami azt jelenti, hogy van benne daganatos sejt. Mivel egész testet vizsgálunk, ezért egyetlen felvétellel sok mindent felfedezhetünk, mivel mindent egyszerre látunk.
Nem a pécsi volt egyébként az első műszer az országban, Budapesten már kialakultak addigra centrumok, illetve egy privát cég a főváros mellett Debrecenben is elhelyezett ilyen készüléket. Az egyetemek nagyjából egyszerre kaptak PET/CT-ket, előtte pedig a már meglévő központokban gyakoroltunk, illetve konzultáltunk a kollégákkal.
- Gondolom, hogy a kis elváltozásokat nem egyszerű észrevenni.
- Ez így van, az apró daganatoknak sokszor alacsony a cukorfelvétele és eldugottabb helyeken is lehetnek, ilyen esetekben a radiológus kollégákkal közösen morfondírozunk, kórosnak nyilvánítsuk-e őket. A radiológus egyébként minden egyes felvételt megtekint. A PET/CT során egy fúziós, avagy hibrid képet kapunk, mert egyszerre látható a CT-morfológia és a cukoreloszlás is. Van, amikor ugyan zöld vagy sárga színű az elváltozás, ám lehet kóros a szerkezete, és az sajnos áttétet jelent. A daganatok kezelése szempontjából nagyon fontos a stádium, az, hogy csak a primer tumor létezik, vagy már megjelent a nyirokcsomókban, netán van távoli áttét is.
- Biztosan elszomorodik, ha egy nap több betegnél is talál áttéteket.
- Igen, ugyanakkor erőt ad, hogy a diagnózissal segíthetek a betegek megfelelő kezelésének a megtalálásában. Az onkológusok munkája sokszor attól függ, hogy mi mit találunk. Nagy örömmel tölt el, amikor egy fiatal limfómás beteget arról tájékoztathatunk, hogy két-három kezelés után negatív az eredménye.
- Lehetett volna radiológus is, az mégis egyszerűbben hangzik, mindenki számára könnyen érthető, míg a nukleáris medicina elsőre megfejthetetlen, rejtélyes.
- (mosolyog – a szerk.). Biztosan a nukleáris szó miatt, amit az atomreaktor-balesetek és az atombomba szavak lejárattak. Talán nem ártana megváltoztatni a szakmánk nevét, bár nem a neve alapján választottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsi gyerekkoromtól izotópdiagnoszta akartam lenni, véletlenül lettem az. A végzés után a Gyógyszertani Intézetben kezdtem dolgozni, ahol úgy tűnt, nem hosszabbítják meg az ösztöndíjamat. Az egyik ismerőstől hallottam az izotóplaborról, ahol egy orvos és pár asszisztensnő dolgozott. Úgy hírlett, hogy sok vizsgálatot kell végezniük és egy szakember nem bírja el a leletezést, jó lenne még egy orvos, ám nem ment oda senki. Az én szempontom az volt, hogy Pécsett legyen a munkahelyem, és a szülész férjem, dr. Bódis József mellett – aki havi tíz alkalommal ügyelt – nekem ne kelljen, mert akkor megvolt már az első gyermekünk. Kiderült, hogy a sugárzás miatt csak hatórás a munkaidő, ami különösen tetszett, így odamentem. 1980-ban történt ez.
- A sugárveszély sem rettentette el?
- Nem, mert nem annyira magas a sugárterhelés, másrészt megvan a megfelelő védelem ellene: ólomkötények, ólomparavánok, ólomból fecskendővédők, ráadásul nem kell a beteg mellett ácsorogni, miután megkapja az izotópot. Radiológusnak sem volt jobb lenni egyébként, hisz az általuk végzett vizsgálatoknak is megvolt a sugárterhelése, ők is hordtak ólomkötényt.
- Később sem fordult meg a fejében a váltás lehetősége?
- Nem, ez eszembe sem jutott, mert megszerettem a munkámat, megszereztem a szakvizsgát és ügyelni továbbra sem akartam. A két gyermekünk között csaknem hét év a korkülönbség, ami azt jelenti, hogy sokáig volt kisgyerek a háznál. Emellett nagyon érdekesnek is találtam a szakmánkban azt, hogy többféle műszerünk van, látjuk a különböző szervek működését, követhetjük például a vesén vagy a májon keresztül kiválasztódó anyagokat, vagy a csontokban, az agyban, a tüdőben, a pajzsmirigyben dúsulókat. Ezek mind más-más elveken alapuló vizsgálatok.
- Azért firtatom ezt a kérdést, mert ez annyira azért nem nőies hivatás, emellett a sikerélmény sem érhető oly módon tetten, mint más orvosi szegmensekben.
- Szerintem a diagnosztika azért nőiesebb szakma, mint a sebészet vagy a szülészet, de ezen lehet vitatkozni. Eleinte valóban úgy volt, hogy csak írtuk a leleteket, de nem kaptunk a diagnózisunkkal kapcsolatban visszajelzést. Aztán idővel konzultációk kezdődtek, felhívtak minket a klinikusok, kérdezve, hogy bizonyos problémákra milyen vizsgálati módszert javaslunk. Volt, hogy mi, magunk jártunk utána érdekes eseteknek és megbeszéltük, milyen eredménnyel jártunk, azaz közvetlen lett a kapcsolat a gyógyítókkal. Ma már az egyetemi informatikai rendszerben megnézhetjük a betegek egyéb vizsgálatainak az eredményeit is, a műtétek kimenetelét. Nem úgy kell elképzelni, hogy egy elefántcsonttoronyban írjuk a leleteket, hanem a különféle szakmákkal együttműködve, konzulensként dolgozunk.
Általában az emberek szemében az az igazi orvosi munka, amikor bejön a beteg, meggyógyítom és mindketten elégedettek vagyunk. A hétköznapok azonban a klinikusoknál is szürkébbek. Ha megkérdezzük őket, hogy mennyi idejük van egy-egy betegre, mennyi mindennel kell megküzdeniük, akkor kiderül, hogy ott sem minden sikerélmény.
- A technikai változásokkal, megújulásokkal egyre izgalmasabbá válhatott a munka, a pontosabb felismerések és biztosabb eredmények birtokában pedig talán értékesebbé is.
- Igen, főképp 1987 tájától vált azzá, amikor megjelent a számítógép. Mi már akkor végeztünk számítógépes munkát, amikor még senki sem, mert a személyi komputerek csak később terjedtek el. A KFKI-ból, a csillebérci kutatóintézetből érkezett egy szekrény méretű gép, körülbelül ötven centis dyskekkel, ezekre vettük fel a vizsgálatokat és róluk játszottuk vissza. Innentől fogva tudtunk úgynevezett dinamikus vizsgálatokat végezni, amiket az izotópos anyag beadása után kezdtünk. Hosszú percekig felvettük bizonyos szervek működési változását, visszajátszottuk és kiértékeltük, látva, hol akadt el az anyag, hol található szűkület. Tudjuk vizsgálni például a dobogó szív összehúzódási képességét, a fali mozgászavarokat. Vannak hozzá különböző, izotóppal jelzett molekulák, amik az eltérő funkciókban részt vesznek, olyanok, akár a normál, nem izotóppal jelzettek, csak épp azokat kívülről nem tudjuk nyomon követni.
- Volt, van esetleg kedvelt szerve, amit sokat tanulmányozott, netán kutatott is?
- A kandidatúrám témája a first passage vizsgálat volt, melynek során a beadott anyag első átfolyását tanulmányoztuk a szíven és a tüdőn, olyan esetekben például, amikor a szívben a jobb és bal kamra között volt egy lyuk, vagy a tüdőben vérnyomás-emelkedés. Annak idején a bányászokat is vizsgáltuk ezzel a módszerrel, a tüdőgyógyászok a légzésfunkciójukat is nézték, és éren belüli katéterezéssel a vérnyomásukat is monitorozni lehetett. Végül az eredményeket összevetettük. Később aztán a szív MR-vizsgálat elterjedése elvitte a betegeket, az izotópos szívvizsgálatok száma lecsökkent, mi pedig elmentünk a daganatos betegek felé, akiket többféle módon tudunk vizsgálni, nem pusztán PET/CT-vel. Itt fontos megjegyezni, hogy részecskesugárzást, azaz alfa- vagy bétasugárzást alkalmazva az izotópok gyógyításra is használhatók, mert intravénásan odavihetők a daganatszövetbe, ahol elindulhat a káros burjánzás pusztítása. Példa erre a jóindulatú pajzsmirigy túlműködés, illetve a pajzsmirigyrák. Utóbbit ha megműtik, de marad esetleg még a kóros szövetekből, akkor azokat be lehet sugarazni. Ezeket a betegeket rutinszerűen, hetente kezeljük az I-es számú Belgyógyászati Klinika endokrinológiai osztályával közösen. A közelmúltban más radioterápiás lehetőségek is finanszírozást kaptak például neuroendokrin daganatok esetén, ezeket is végezzük.
- Húsz éven át, 1998-tól 2018-ig volt a vezetője a Nukleáris Medicina Intézetnek. Az irányítás mennyire vette el a fókuszt a diagnosztikus munkától?
- Nem nagyon, a napi feladatokat ugyanúgy elláttam vezetőként is, már csak azért is, mert sosem voltunk sokan szakorvosok. Kezdtünk ketten, aztán lettünk öten, majd négyen, összesen négy műszerrel. Tavaly szakvizsgázott két fiatal kolléga, így most már többen vagyunk. Most azért már egyre kevésbé veszek részt a napi rutinfeladatokban, a kivételt a PET/CT vizsgálat jelenti, mert ott műszakforgás van.
- Jó szívvel gondol vissza erre a húsz évre?
- Igen, ahogyan az egész életemre (mosolyog – a szerk.). A vezetéstől egyébként azért váltam meg, mert 65 éves lettem. Örültem, hogy voltak sikeres pályázataink, az én időmben érkezett hozzánk a SPECT/CT és a PET/CT is, és a felújítások után méltó helyünk lett a Janus Pannonius Klinikai Tömbben. Régen a vizsgálatra váró, sugárzó betegek között kellett közlekednünk, mert csak egy folyosónk volt, odanyílt az ajtónk, ahol ők ültek. Természetesen a vizsgálat után hazamehettek a családjukhoz, mert a sugárterhelésük nem volt annyira nagy, de azért mi minden nap ott járkáltunk közöttük. A jelenlegi helyünkön középen vannak a műszerek, egyik oldalon a mi helyiségeink, a másik oldalról pedig a betegek tudnak bejönni. Ez sokkal kulturáltabb és célszerűbb megoldás. Büszke vagyok arra, hogy az elmúlt húsz évben két nagy országos kongresszust is rendeztünk Pécsett, ami nem kis feladatot jelentett, mert nem bíztunk meg külső szervező céget.
- Budapesten élt gyerekként és egyetemista is ott lett. Hogyan került Pécsre?
- Családi okok miatt jöttem át a harmadév elején, itt pedig nagyon hamar megismertem a férjemet. Együtt kezdtünk TDK-zni az Élettani Intézetben, majd én elmentem a Gyógyszertani Intézetbe, és akkor már egyértelmű volt, hogy itt maradunk. Örülök az egyetemváltásnak, mert az itteni légkört össze sem lehet hasonlítani a budapestivel. Ott sokat számított az, hogy ki, kicsoda, kik a szülei, és ez rányomta a bélyegét a barátságokra is. Itt nagyon kedvesen fogadtak, mindenhova meghívtak, azonnal jól éreztem magam. Az pedig szerencse, hogy az évfolyamon belül abba a csoportba kerültem, amiben a férjem is volt. Mondhatni első látásra kiválasztottuk egymást. Az évfolyamból egyébként több pár is összeházasodott és még ma is együtt vannak, ahogyan mi is.
- Milyen volt gyerekeskedni a fővárosban?
- Egy nagy, körfolyosós, belső udvaros bérház harmadik emeletén nőttem fel, ahol legalább húsz-huszonöten voltunk egykorú gyerekek. Minden délután bújócskáztunk, rablós csendőröztünk, szaladgáltunk egyik lépcsősorról a másikra, ez napi program volt a leckeírás után. A bérház úgy működött, akár egy kis falusi közösség. Olyan nem volt, hogy egy anyuka vagy nagymama behívta a gyerekét uzsonnázni, hanem kitett egy tálca zsíros vagy lekváros kenyeret, amiből mindenki ehetett. Még a szülők, nagyszülők is kiültek kis sámlira beszélgetni, akár a falvakban, a ház elé.
- A nagymamájának fontos szerepe volt az életében.
- Igen, akkoriban nem volt divat napközisnek lenni, a nagymamámmal voltam otthon iskola után, mivel édesanyám dolgozott. Ő főzött és várt haza minden nap az iskolából, neki mondtam fel a leckét is. A szüleim elváltak, anyukám volt a családfenntartó, aki vegyészként az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetében dolgozott. Nagyon szerette a munkáját, szorgalmas volt. A Rottenbiller utcából másfél órát utazott a munkahelyére, Csillebércre és vissza. Kocsink természetesen nem volt. Bérlakásban laktunk, az akkori Tanácstól béreltük.
- Nincs testvére.
- Nincs. Ötéves voltam, amikor elváltak a szüleim, aztán ez a téma nem is került szóba. Családi drámákra mindenesetre nem emlékszem. Annyit mondtak nekem, hogy édesapám elment. Szerencsére tartottuk a kapcsolatot, vasárnaponként találkoztunk, mindig kitalált nekem jó programokat. Voltunk kirándulni, múzeumban, télen a Műjégpályán. Ő egyébként gépészmérnökként dolgozott.
- Volt orvos a családban?
- Igen, a nagypapáim. Édesanyám és édesapám apukája is körorvos volt, előbbi Nagyorosziban, utóbbi Érsekújváron, majd Jánoshalmán.
- Tőlük ered a minta?
- Nem, mivel anyai nagyapámat nem ismertem, pár éves voltam, amikor meghalt. Az apait ugyan jobban, de már ő is a pályája végén járt, amikor nagyobb lettem. Először műszaki pályára készültem, matematika-fizika tagozatos gimnáziumba jártam. Nem voltam zseni, fizikából jobban teljesítettem, mint matekból, azonban kitűnőre érettségiztem, mert az kellett a felvételihez. A gimnáziumban volt egy udvarlóm, aki orvos akart lenni, ő hatott rám. Az orvosi egyetemre a fizika és a biológia kellett. Fizikából sokat tudtunk, mert nagyon jó volt a tanárunk, Huszka Ernőné, Ila néni, akivel heti 8 óránk volt. Akkoriban még szombatonként is volt oktatás. Úgy éreztem, hogy nincs olyan fizikapélda, amelyet ne tudnék megoldani. A biológiával sem volt gondom, azt is szerettem. A választásomra hatással volt még Benedek István: Aranyketrec című műve, aminek a kapcsán még az is megfordult a fejemben, hogy pszichiáter legyek. Aztán ezt elvetettem, azonban az orvosi hivatást nem.
- Ki volt ilyen szelíd, nyugodt ember a családban, mint amilyen Ön?
- Édesapám volt hasonlóan nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség. A nagymamám sem volt izgága, kapkodó ember, az ő élete azzal telt, hogy hol a férjét, hol a lányát, hol engem segített, a saját élete, karrierje építésével nem foglalkozott, ahogyan a hozzá hasonló korú nők sem. Iskolába sem sokat járt, ugyanakkor Szentágothai János ismeretterjesztő sorozatát mindig megnézte a tévében. Nagyon érdeklődő volt, de számára az volt a természetes, hogy nem tanul tovább, inkább a környezetében lévőket segíti. Anyukámra úgy emlékszem, mint egy nagyon tevékeny, folyamatosan dolgozó nőre, aki reggel 6-kor elment és este 6-kor tért haza. Analitikus volt, ami azt jelentette, hogy nagyon kis anyagmennyiséget kellett nagyon pontosan meghatároznia a fizikusok kísérleteihez. Sokat tanult és olvasott ezzel kapcsolatban, férfiasan megállta a helyét.
- Voltak abból hátrányai, hogy csonka családban nőtt fel?
- Komoly hátrányaim nem származtak ebből, inkább kellemetlenségek, amikor például arról kellett dolgozatot írni, hogy kinek, mennyit segít otthon az apukája. Én becsületesen jelentkeztem, hogy erről a témáról nem tudok írni. Akkoriban nem volt divat a válás, általános iskolásként csak én voltam elvált szülők gyermeke. Szerencsére anyagi problémáink nem voltak, édesanyám viszonylag jól keresett és édesapám is segített minket, így nem volt akadálya a továbbtanulásomnak sem.
- Azért lehetett volna rossz tanuló is.
- Anyukám jó minta volt számomra. Láttam a szorgalmát, az igyekezetét, egyértelmű volt, hogy így kell csinálni, jól kell tanulni. A 60-as évek légköre is arra sarkallta a fiatalokat, hogy vegyék komolyan a tanulást. Láttuk magunk körül a munkás-parasztgyerekeket, akik számára ez jelentette az egyetlen esélyt a kitörésre, mi, diplomás szülők gyerekei pedig nem akartunk lemaradni, bár ez igazán nem is tudatosult, a késztetés jött magától.
- Bódis professzor úrral mikor házasodtak össze?
- A hatodévben, 1977-ben, a diplomaosztás előtt. A lányunk két év múlva született.
- Nem lehetett egyszerű szülész-nőgyógyász feleségnek lenni.
- Valóban. Jóska sokat ügyelt, volt olyan is, hogy minden harmadik nap, közben pedig behívták szülésekre. Az első években nehezen viseltem, veszekedtem is amiatt, hogy rengeteg programunkat akadályozta a munkája. Volt olyan, hogy báli ruhában álltunk az előszobában, amikor csörgött a telefon. Akkoriban még csak vonalas telefon volt, és emlékszem, mondtam neki, hogy ne vegye fel, hisz már ki is léphettünk volna az ajtón a csörgéskor. Természetesen felvette és bement a szülésre, én pedig a barátokkal a bálba, mert szerencsére mindig nagy volt a társaságunk. Idővel aztán beleszoktam ebbe az életmódba.
- A férje komoly vezetői tisztségeket is vállalt, volt a Pécsi Tudományegyetem rektora, majd felsőoktatásért, innovációért és szakképzésért felelős államtitkár. Gondolom, ezek a posztok is sok munkával jártak, utóbbi miatt Budapestre is kellett utaznia.
- Az államtitkárság váratlanul érte, arra nem készült, a rektorság után a tudománnyal akart foglalkozni, ám nem tudott nemet mondani a hívásra. Az EMMI-ben kezdett, aztán a felsőoktatás vele együtt átkerült az ITM-be. Az életünk úgy alakult, hogy négy napot töltött Budapesten, hármat itthon. Éveken át csütörtök esténként jött haza, majd pénteken rendelt és egy-két kisebb műtétet is elvégzett. Az egyetemi alapítványi elnökséggel aztán ez úgy módosult, hogy már csütörtök délelőttönként itthon volt. Rossz érzés volt, amikor vasárnap délutánonként szedelőzködött, mert indulnia kellett Budapestre. Tavaly májustól azonban ismét itthon van, az alapítványi ügyek mellett jelenleg a Szülészeti Klinikán és a Humán Reprodukciós Nemzeti Laboratóriumban tevékenykedik.
- Ez lehet a hosszú házasság titka, nem sülve-főve együtt lenni.
- (nevet – a szerk.) Ez ránk abszolút igaz! Azért sok szép együttlétünk volt és van, sokat utaztunk és augusztusban egy hónapot mindig a balatonlellei nyaralónkban vagyunk, amikor együtt lehet a család és a barátok.
- A gyermekeik merre élnek?
- A lányunk Pécsett, egy ingatlanfejlesztő cégnél dolgozik, a fiunk pedig ügyvédként Budapesten kapott állást, majd sajnos elköltöztek családostul Pilisszentlászlóra. Négy unokánk van tőlük, három lány és egy fiú. Lány, fiú, lány, lány – így jöttek sorban. A fiúunokám egy darabig sérelmezte, hogy nem fiú született negyedikként, szerinte így lett volna igazságos (mosolyog – a szerk.).
- Bódis professzor úr jelen volt a szüléseknél?
- Természetesen bent volt a klinikán, amikor a gyerekeink születtek, de nem nála szültem. Az unokáim is Pécsett jöttek a világra, jó volt, hogy szinte azonnal láthattuk is őket, ám ők sem a nagypapánál születtek.
- Sem a lányuk, sem a fiuk nem lett orvos, miért?
- Úgy látták, hogy ez a hivatás nem nekik való. Természetesen ők is nehezményezték, hogy ha elmentünk valahova a hétvégén, a klinikára mindig be kellett nézni az édesapjuknak. Jóska mindent csak száz százalékosan tudott és tud csinálni. Ha volt egy pénteken műtött betege, hozzá be kellett mennie másnap is. A fiunk egyébként egészen kiskorától jogász akart lenni, a lányunk pedig inkább a műszaki pálya felé vonzódott, számolni, rajzolni mindig szeretett.
- Az unokák azért még követhetik nagyszüleik életpályáját.
- Igen, bár ez nagyon a jövő zenéje, hiszen még kicsik: 10, 8, 4 és másfél évesek. A fiúunokánk mondogatja ugyan, hogy orvos is lehet, bár nagyon filozofikus alkat, a legnagyobb lányunokánk pedig inkább a művészetekben jeleskedik, kiválóan rajzol, zenél, kézimunkázik. Pilisszentlászlón sok lehetőség van a kézimunkázásra, remekül horgol is, a furulyájának tokot vagy ajándékot a kistestvéreinek. A középső lányunokánk a világ legjobb gyermeke, ő még minden iránt érdeklődik, a legkisebb pedig még nagyon pici. Mindenesetre jó lenne megérni, hogy milyen egyetemet választanak majd.
- Azt gondolnám, hogy sportol valamit, mert annyira fitten jött le a lépcsőn.
- (mosolyog – a szerk.) Sajnos nem. Sosem volt hobbisportom és nem is mozogtam rendszeresen, talán ezért nem fájnak az ízületeim, de ez persze csak vicc (nevet – a szerk.). Annyit mozgok, amennyit a normális napi élet megkíván. Szerencsére nincs gondom azzal, ha gyalog kell valahova eljutnom, de szeretném a rendszeres aktivitást beiktatni az életembe, ha a munkát abbahagyom.
- Eljárnak a férjével színházba, hangversenyekre?
- Amíg Jóska itthon dolgozott, eljártunk rendszeresen, színházbérletünk is volt. Szeretünk olvasni, újabban filmeket nézni, a török sorozatok egyike-másika egészen kiváló. Fontosak a barátok, akikkel a járvány előtt szinte hetente találkoztunk, velük együtt nyaralunk Horvátországban, illetve összejövünk a Balatonon is, hisz majdnem mindenkinek van ott nyaralója.
- A beszélgetésünk elején azt mondta, hogy elégedett az életével. Mit jelent ez?
- Természetesen vannak az életemben olyan részletek, amelyek történhettek volna másként, de alapjaiban elégedett vagyok: nem választanék másik házat, másik pályát, másik férjet. Annak ellenére, hogy a hosszú életünkben volt rendszerváltás, szocializmus, különféle politikai formációk, szerencsére sosem éreztem üldöztetést, és azt sem, hogy megtörhetik a karrieremet. Persze az is lehet, hogy csak szerencsém volt. Visszamenőleg nem változtatnék semmin.
- Sokat mosolyog, a derűje sugárzóan hat rám is.
- Ennek nagyon örülök, mert sok emberen azt látom, hogy gyűlölködik, semmi sem jó neki. Nem szeretem, amikor egy társaságban mindenki szidja és kibeszéli a másikat, fanyalog és csak a rosszat látja mindenben, akkor inkább beszélgessünk jelentéktelennek tűnő dolgokról. Eléggé szétzilálta az emberi kapcsolatokat a járvány, de most már van lehetőségünk újraépíteni őket. Fontosnak tartom, hogy elfogadással, szeretettel legyünk együtt, amíg lehet és fizikailag is megtehetjük.
Fotó:
Kalmár Lajos