Nagy sajtóvisszhangot kapott a pécsi orvoskar két egykori hallgatójának, dr. Hetényi Rolandnak és dr. Hanna Dánielnek a találmánya, a koronavírusra adott immunválaszt mérni tudó eljárás, mely nem pusztán a koronavírusok, de más típusú vírusok megértéséhez is hozzájárul, emellett a vakcinagyártásban is komoly szerepet játszik majd. A két fiatal két éven át dolgozott az elképzelésén, melynek eredménye az alapkutatásokhoz sorolható felfedezéssorozat lett. Munkájukat szakmailag a Virológiai Nemzeti Laboratórium, finanszírozási oldalról pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal is támogatta. A velük készült beszélgetésből kiderül, hogyan született az ötletük, mennyire rögös út vezetett kutatásuk megvalósításáig, miként működtek és működnek együtt, továbbá az is, hogy felfedezéssorozatukra milyen jövő vár.
Schweier Rita írása
- Hatodéves orvostanhallgatókként miért fogtak bele a koronavírus kutatásába?
H.R.: - 2020. március 16-án hirdették ki a veszélyhelyzetet, akkor keresett meg minket a témavezetőnk, hogy jó lenne foglalkoznunk a témával. Mivel akkoriban sok volt még a kérdés: ki az, aki aktívan fertőzött, hogyan lehet ezt kimutatni, és kevés volt a PCR-teszt is, ezért Danival egy diagnosztikai eljárás fejlesztésén kezdtünk el gondolkodni. Ez aztán addig formálódott, hogy a terápia oldaláról is igyekeztünk a kérdést megközelíteni, és eljutottunk odáig, hogy mérni tudtuk az immunválaszt az eredeti vírus inaktiválásával, ép fehérjékkel.
- Hogyan tudták összeegyeztetni a tanulmányaikat a kutatási tevékenységgel?
H.D.: - Hatodéves korában az ember már a lehető legtöbb elméleti tudást felszedi, olyankor főként csak gyakorlatok vannak, amiket vizsgák követnek, és szokták mondani, hogy „a felkészült hallgatónak ünnep a vizsga”. Én csupán azért izgultam, hogy a veszélyhelyzet után egyáltalán megtartsák ezeket. Volt időnk a kutatásra, mivel nem jöhettünk be gyakorlatokra a kórházba. Sokszor tanultunk valamelyikünk lakásában, és volt módunk beszélgetni azokról a problémákról, amik minket foglalkoztattak.
- Hogyan fogtak bele a kutatásba, mi volt a legelső lépés?
H.R.: - Az is kérdés volt, hogy egyáltalán hogyan érdemes ebbe belevágni. Jártunk intézetről intézetre, professzorról professzorra, és közben kerestünk állami támogatást. Egy projektmenedzsment cég javasolta, hogy ne az egyetemen keresztül próbálkozzunk, mert az lassítaná a folyamatot, hanem fiatal orvosokként alapítsunk céget, hozzunk létre egy startupot. Miután ez megtörtént, megkerestük az ITM COVID-pályázatát, és végül nyertünk. Előtte sok kutatóval beszéltünk az ötletünkről, hisz az ő szakmai meglátásaikra is szükségünk volt a sikerhez.
H.D.: - Akkoriban azon tevékenykedtünk, hogy összerakjuk az UV-kamra kezdetleges prototípusát. Egyikünk sem műszerész, de annyira azért értettünk hozzá, hogy tudjuk, milyen elektromos alkatrészek szükségesek, hogyan kell összekötni a kábeleket. Beszéltünk a virológus kollégákkal, a majdani használókkal is azért, hogy mondjanak szempontokat, miként lenne jó használni egy ilyen készüléket. Fontos volt tudni például azt, hogy mekkora legyen a kapcsoló, mert ha túl kicsi, akkor szkafanderben nehéz megnyomni. Emellett a napunk nagy része azzal telt, hogy szakirodalmat, cikkeket olvastunk, továbbá ötleteket gyűjtöttünk, hogy a rajtra meglegyen a bázistudásunk.
- Mik voltak a kulcskérdéseik a kutatással kapcsolatban?
H.R.: - Az egyik az volt, hogy lehet-e úgy inaktiválni a vírust, hogy teljesen elöljük, de a fehérjéi épek maradnak. Ez azért volt fontos, mert az immunrendszerünk úgy működik, hogy fehérjékkel kommunikál. Ha tehát egy vírust úgy tudunk felhasználni a saját immunrendszerünk sejtjeivel, hogy az ugyanúgy néz ki, mint az eredeti, akkor hatékony lehet a módszer. Ebből következett az újabb kérdés, ami a terápiával volt kapcsolatos. Emlékszünk, a gyógyultak átadták a vérüket a beteg embereknek. Azt viszont nem tudtuk, hogy a gyógyultak között ki lesz az, akinek a vére megfelelő lesz a terápiás célra. Meg kellett őket találni. Kérdés volt az is, hogy ha lesznek vakcinák, miként lehet válogatni közülük, melyek bizonyulnak jóknak, meddig tart a hatásuk, illetve a betegségen átesettek meddig maradnak védettek. A kérdésekre válaszként magát a koronavírust használtuk eszközként, UV-fénnyel inaktiválva, majd fejlesztettünk az immunválasz mérésére szolgáló módszereket. Ha ugyanis valaki átesett a fertőzésen vagy oltott, akkor ún. sejtes és antitestes immunválasza lesz, amit mérni tudtunk a világon egyedülálló módszerünkkel.
- Létezett szakmai leírás arról, hogy az UV-fény képes inaktiválni a vírusokat?
H.R.: - Igen, ez régi tudás, azt azonban nem tudtuk, hogy ezt az új típusú koronavírust A, B vagy C típusú UV-fénnyel kell-e és mennyi időn át besugározni, ahogyan azt sem, hogy nyitottan vagy zártan történjék-e ez. A pontos technológiáról nem tudtunk semmit. Az UV-C-t nem annyira használták akkoriban, inkább az A-t és a B-t, ezek az UV-tartomány lágyabb spektrumai. Minden hullámhossz kicsit más, másra hat. Nekünk az volt a legfontosabb, hogy a fehérjére ne hasson, azt hagyja épen, végül úgy döntöttünk, hogy az UV-C-t használjuk. A sikerhez vezető út egy garázsból indult, ott, egy fadobozban állítottuk össze az elektronikát – visszatekintve filmbe illő a történet.
H.D.: - A kísérleti elgondolásunk szépsége, egyben erőssége az, hogy egyszerű. A lehető legközelebb szerettünk volna maradni ahhoz, ami egy emberben természetes módon is lezajlik. A vizsgálati rendszerünk is erre épül. Abból indultunk ki, hogy vannak olyan immunsejtek, amelyeknek az a feladata, hogy felismerjék az idegen anyagokat és ezeket más immunsejteknek bemutassák. Mi kiválogattuk ezeket a sejteket az emberek véréből, és az összes, zavaró, vérben lévő tényezőt kiszedtük, majd megnéztük, hogy ha hozzátesszük a vírust ezekhez a sejtekhez, mi történik. Arra voltunk kíváncsiak, hogy azoknak az embereknek a vére, akik oltottak vagy fertőzöttek, vagy mindkettő, illetve egyik sem, hogyan reagál a vírusra, van-e különbség közöttük. Ha van, az azt jelenti, hogy egy ember vérének a vírusra adott reakciója alapján meg tudom mondani, hogy az illető be volt-e oltva, és emlékszik-e erre az immunrendszere. Problémát jelentett, hogy sok ember átesett a fertőzésen anélkül, hogy észrevette volna, és ezáltal átadhatta másnak is.
- A garázsban meddig lehetett eljutni a kutatásban?
H.R.: - Volt egy fából készült UV-kamra, ahol ki tudtuk mérni, hogy egyáltalán működik-e az UV-C sugárzás, elő tudunk-e állítani ilyet. Végül ezüst-nitráttal, egy fényre reagáló oldattal néztük, hogy a kialakított, reflexív környezet hogyan veri vissza az UV-sugarat egy adott mintára. Egy nagyon kezdetleges prototípusig jutottunk el.
- Mikor sikerült forráshoz jutniuk?
H.R.: - Három hónap elteltével. 2020 szeptemberében kezdtük, a projekt finanszírozási és megvalósítási szakasza pedig 2021. január elsejével indult. Köszönettel tartozunk a Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpontjának, hogy biztosított nekünk laborhelyet, külön hála dr. Jakab Ferenc professzor úrnak és Somogyi Balázsnak. Mindketten itt kezdtünk egyébként PhD-hallgatókként, csak más témában. Dr. Jakab Ferenc professzor úr fedezte fel, hogy az elképzeléseinkben van potenciál, a segítségével tudtunk belefogni az inaktivációs kísérletekbe, azok után, hogy a Virológiai Nemzeti Laboratórium munkatársai megvizsgálták, lehet-e inaktiválni a vírust a mi készülékünkkel. Február elsején hívtak fel azzal, hogy sikerült, ezután az volt a feladat, hogy normál mikrobiológiai laborban is lehessen vele dolgozni. Mindent, ami az aktív vírushoz kötődött, ők végeztek szerződéses formában. Az együttműködésünk egy ipari-egyetemi modellben formálódott, kutatásfejlesztési szerződést kötöttünk az egyetemmel, és kifizettük az egyetem szolgáltatásait a pályázatból. Ez egy core facility modell, ami azt jelenti, hogy van egy közös, központi szolgáltató laboratórium, melyben adott a professzionális szaktudás, amit mi igénybe is vettünk, amikor például szövettani feldolgozásra vagy áramlási citométeres mérésre volt szükségünk.
H.D.: - Hálával tartozunk dr. Nacsa János professzor úrnak is, az Országos Vérellátó Szolgálat kutatási és fejlesztési igazgatójának, aki hihetetlenül tájékozott, világot látott, jó kedélyű és közvetlen ember. Nem tudtunk neki olyan cikket említeni, amelyet ne olvasott volna, ő is mellettünk állt a kezdettől fogva. Voltak elgondolásai a projekt kapcsán, adott tanácsokat, akármikor kerestük, mindig segített. Ő egy látnok-kutató, aki a fantáziát keresi az ötletben. Fontos volt az ő támogatása is, melynek révén a projekt megítélése még pozitívabb lehetett. Az Országos Vérellátó Szolgálat munkatársai is kedvesen fogadtak minket. Jó volt látni, hogy mennyire magas szakmai színvonalon dolgoznak, nagy öröm volt velük is együttműködni.
- Milyen szakmai irányba mentek volna, ha nem jön a vírus?
H.R.: - Akkoriban, majdnem öt éve TDK-hallgató voltam itt, a Szentágothai János Kutatóközpontban, szívregenerációs irányban kutattam a kis peptidek, kis fehérjék és a szívinfarktus kapcsolatát, innen fordultam át a virológia és az immunológia felé.
H.D.: - Én nem TDK-ztam, de ugyanabba a kutatócsoportba jelentkeztem, mint a Roland. Az eredeti témánkat természetesen továbbra is vizsgálják - egy nagyon jó kutatóközösség van itt -, csak már nélkülünk.
- Jól gondolom, hogy Önök barátok is, nem pusztán kutatótársak?
H.R.: - Igen, csoporttársak is voltunk az egyetemen, ebből szövődött a barátságunk.
- Ez a hosszú és megterhelő időszak, az idővel, a körülményekkel és a bizonytalansággal vívott harc nem kezdte ki a barátságukat?
H.D.: - Szerencsére nem, az egyetemen már megedződtünk. Természetesen volt olyan, amikor mindketten elfáradtunk, de igyekeztünk arra figyelni, hogy ha valamelyikünk jobban kidőlt, akkor pihenjen, betegen sosem dolgoztunk. Alapvetően megoldás-orientáltak vagyunk mindketten, ezáltal komoly konfliktus nem alakulhat ki közöttünk, ha van is vitánk, azt megbeszéljük.
Roland az, aki jobban érdeklődik a tudomány iránt. Mindig jól informált, pontosan tudja, mik az aktuális, trendi módszerek, így ki tudunk dolgozni olyan új mérési eljárásokat, technikákat, amelyeknek van relevanciájuk, egyben ő az, aki könnyen tud kapcsolatot teremteni azokkal a kutató kollégákkal is, akik teljesen más területeken mozognak. Én inkább a metodikus, logikára épülő dolgokat szeretem. Ha egy kísérletet kell megtervezni, akkor odafigyelek minden apró részletre, kérlelhetetlen vagyok és nem adom fel az álláspontomat. Egy-egy problémával rengeteg időt el tudok tölteni, nagyon alapos vagyok, minden nemzetközi standardnak utánanézek, hogy tudjam, mik az elvárások. Ha kell, 12 órát a laptop előtt ülök, nem nyugszom, amíg minden kérdésre nem tudom a választ. Úgy gondolom, hogy ebben az alaposságban, a részletekre is kiterjedő figyelemben van az erősségem, Rolandnak pedig a szintetizálásban, így ő tartja a sajtóval is a kapcsolatot. Remekül kommunikál, közérthetővé teszi a tudományos munkát. Szereti is ezeket a szituációkat, a nyüzsgést, míg én inkább a nyugalmat, az állóvizet. Roland szépérzéke is nagyon fontos a közös munkában, szeret fotózni, a képeket rendezgetni, posztereket tervezni. Minden, ami design és grafika, az hozzá tartozik. Neki az is fontos egy-egy előadásban, hogy a diasor szépen összerakott, hívogató legyen, míg engem inkább egy adattábla vonz, sok-sok számmal, statisztikai mutatókkal, azokat örömmel bogarászgatom.
H.R.: - Dani sokkal inkább matematikusan gondolkodik, statisztikai szemmel, mélyre ásva tud a problémára tekinteni, míg hozzám inkább a „vegyészség” áll közel, a molekulák, a köztük lévő interakciók, a térbeli látásmód.
- Melyik volt a legnehezebb szakasza az elmúlt két évnek?
H.D.: - Az a fél év, amíg nem tudtuk letisztítani a vírust, mivel addig az egész projekt sikere lógott a levegőben. 2022 januárjában nyugodtunk meg.
H.R.: - Az UV-inaktiváció és a vírustisztítás összesen majdnem egy évnyi munkát jelentett. Volt, hogy azt gondoltuk, talán sosem sikerül. Viszonylag kevés vírus állt a rendelkezésünkre és azt úgy kellett megtisztítani, hogy ne legyen nagy a veszteség. Hagyományos eljárással az ember vagy a tisztaságot választja, vagy azt, hogy sok marad belőle. Nekünk azonban mindkettőre szükségünk volt: tiszta is legyen, és sok is. Erre dolgoztunk ki egy teljesen új eljárást.
H.D.: - Számomra nem létezett az a verzió, hogy nem sikerül, mindig mondtam Rolinak, addig ütjük a vasat, amíg hidegen el nem hajlik. Volt olyan, hogy délelőtt nekiálltunk valaminek, amiről kiderült, nem működik, délután pedig már próbálkoztunk a következő kísérlettel. Volt olyan eljárásunk, amely egyetlenegyszer működött csak, aztán soha többé, pedig ugyanazt a vegyszert használtuk. Egy hónapunk ment el erre, ami utólag időpazarlásnak tűnik. Nehéz volt azt mondani, hogy jó, ezt most el kell engednünk. Amikor az ember egy út közepén van, nem tudja, hogy onnan száz méterre egy zsákutcába fut bele, vagy épp a célba. Azon voltunk, hogy „ne hagyjuk a földben a csillogó aranyat”, hanem addig kapargassuk, ameddig csak lehet, hátha rálelünk. A bizonytalanság volt a legnagyobb nehézség.
H.R.: - Ha esetleg egy fiatal kutató most olvassa ezt az írást, akkor azt tanácsoljuk neki, hogy részletekbe menően, precízen dokumentáljon mindent a kutatásával kapcsolatosan. Mi ezt tettük a szakmai, kísérleti és a pénzügyi oldalon is. Mögöttünk nem volt kancellária és menedzsment, hanem mindent magunknak kellett megoldani. A felfedezéssorozat mellett a küzdelemnek más jellegű eredményei is lettek: az egyik szolgáltatásunk például egy algoritmikus pénzügyi elszámolási rendszer, aminek már megvan az első megrendelője, egy gyógyszeripari cég, ami egy, a miénkhez hasonló pályázathoz a mi rendszerünket szeretné alkalmazni. A nagy nyomás ezen a területen is szült megoldást.
- Úgy képzeljem tehát, hogy szintről szintre haladtak, akár ha egy piramist hoznának létre?
H.R.: - Igen, valóban így lehet elképzelni a munkánkat. Az első szint az UV-inaktiváció volt, az, hogy valóban lehet inaktiválni a vírust. A második, egyben a nagy áttörés, amikor állatkísérletekben, az ötödik módszerrel is bizonyítottuk, hogy tényleg elöltük és biztonságos, lehet vele dolgozni. Mindeközben kiderült, hogy ez egy vakcina-alapanyag is lehet, továbbá az, hogy orrból is kivált sejtes immunválaszt. Ezután meg tudtuk tisztítani a vírust és következhettek a fehérvérsejtekkel történő, antitest irányú munkák. Az volt talán a legboldogabb pillanat - a piramis csúcsa -, amikor az egészet sikerrel befejeztük, és jóval többet elértünk a vártnál.
H.D.: - Fellélegeztünk, amikor az Országos Vérellátó Szolgálatnál felhívtuk a kollégákat, hogy megköszönjük egész éves munkájukat, egyben szóljunk, több vérre már nem lesz szükségünk. Ez 2022. december 16-án történt. A pályázati határidő december 31-e volt, így még épp belefértünk.
- Felfogható a siker a szaktudásuk mellett a szerencsés véletlenek sorozatának is?
H.D.: - Mindenképp, és isteni közbenjárásnak is. Több, egymástól független dolognak kellett összeállnia a sikerhez.
- A magyar kutatótársadalom hogyan fogadta ezt a felfedezéssorozatot, milyen visszajelzéseket kaptak?
H.D.: - A szakmailag releváns, vezető pozícióban lévő senior kutatók alapvetően pozitívan álltak a projekthez. Természetesen voltak, akik az elején kifejezték egészséges szkepticizmusukat a hipotézisünk kapcsán, de rosszindulatú megjegyzéseket nem kaptunk. A kritikákat építő jellegűeknek kezeltük, hisz tudtuk, hogy kezdők vagyunk, tisztában voltunk azzal, hogy „az elődök válláról messzebb láthatunk”. A siker közös volt mindazokkal, akikkel együtt dolgoztunk a projektben, mindenki nagyon boldog volt. Persze észleltünk megdöbbenést is, mert ennyire hatékony módszerre nem számítottak, ahogyan egyébként mi sem, a tíz másodperc alatt elért teljes inaktivációs eredmény mindannyiunkat sokkolt. Fél percre gondoltunk, így ez valóban nagy különbség. Amint születtek a sikerek, úgy nőtt a belénk vetett szakmai bizalom is.
H.R.: - Nagy eredmény, egyben megtiszteltetés is, hogy a Magyar Honvédséggel dolgozhatunk együtt, és a biovédelmi alakulatnak mi lehetünk a céges partnere. Nemrég, a toborzó napjukon sikerült találkoznom a honvédelmi miniszter úrral és a helyettesével, a vezérkari főnökkel, valamint a kormányszóvivő asszonnyal is, akiknek beszámolhattam a tevékenységünkről és tárgyalhattunk az együttműködésünkről.
- Emellett pedig azon vannak, hogy Magyarország biológiai védelmi képességét is előkészítsék.
H.R.: - Valóban, haladunk tovább a kifejlesztett technológiánkkal és szeretnénk egy új pályázatba, projektbe is belevágni a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjával, az Országos Vérellátó Szolgálattal és a Virológiai Nemzeti Laboratóriummal közösen. Azt szeretnénk elérni, hogy létezzen egy olyan gépsor, amelynek az elejébe beletöltünk egy bármilyen új vírust, a végén pedig kicsöpög a vakcina-alapanyag, amit egy nagyobb csapat preklinikai vagy klinikai vizsgálatban tesztelni tud. A laboratóriumi felhasználásra kellett egy új eszközt alkotnunk, hogy zárt mintavételi csőben lehessen kezelni az adott anyagot, ahogyan a koronavírust. Ilyen készülék jelenleg nem létezik a világon, ezért szabadalmaztatjuk, hogy exporttermékként értékesíthessük a későbbiekben. A cél az, hogy egy következő járvány ne csapjon agyon minket.
A Magyar Honvédség Egészségügyi Központjával NATO-szintű biovédelmi gyakorlatokat is lehet a jövőben szervezni, mert tudjuk biztosítani, hogy a kórokozó jelen legyen, ám ne fertőzzön. Mivel a kutatás során rengeteg adatunk összegyűlt - számunkra ez egy nagy klinikai vizsgálat is volt – dolgozunk a publikációkon is, több, nemzetközi szintű megjelenést tervezünk.
Fotó:
Csortos Szabolcs/UnivPécs.com