-portrébeszélgetés dr. Götz Frigyes emeritus professzorral
Fürgén lép ki a rendelőből, ahol épp a betegeket fogadta, és mosolyogva nyújt kezet. Korát meghazudtolóan jár-kel, intézkedik, legyen szó egy páciens sorsáról, vagy professzortársa vizsgálatáról. Sugárzik róla a munka-és az emberszeretet, és ahogyan mondja, ez tartja életben: a hivatása, a betegekkel való kapcsolata, a gyógyítás lehetősége. A folyosó zsúfolásig megtelt a várakozó, elgyötört arcú, főként idős emberekkel, akik hozzátartozóik kíséretében várják, mit mond nekik kedd délelőttönként, amikor őt látják az orvosi székben.
Dr. Götz Frigyes, a Klinikai Központ Urológiai Klinikájának emeritus professzora már az elején hangsúlyozza, hogy ő nem a szavak embere, erről azonban nem győz meg. Beszéljünk akár hivatásról, akár családról, lelkesen, szenvedélyesen, hol viccelődve, hol elmélyülten, könnyes szemmel fűzi a mondatokat, amik csak úgy áradnak belőle. Így csak az az ember tud mesélni, aki jól érzi magát a bőrében, még ha sok tekintetben meg is edzette az élet.
Schweier Rita írása
-Honnan ered a gyógyítás vágya, és az, hogy állandó kapcsolatot ápoljon a betegeivel?
-Apám körzeti orvos volt Hegykőn, Soprontól húsz kilométernyire, három község tartozott hozzá. A mi ajtónk mindig nyitva állt a betegek előtt, akik bármikor kopogtathattak. Akkoriban szakvizsga még nem kellett, de édesapám annyira képezte magát, hogy mindenhez értett. Amikor valakit beutalt a Soproni Kórházba, azt mondták: itt már kész a diagnózis, ha a Götz küldte. Ezt mindig jó volt hallani. A minta tehát tőle ered. Én egyébként Hegykő mellett, Fertőszéplakon születtem.
-Gondolom, édesanyja volt az, aki nevelgette Önt és a két testvérét, és kiszolgálta a családot.
-Így volt. Ő sehol sem dolgozott, otthon annál inkább, és egy csodálatos családot tartott fenn. Mind a két szülőmet Pécsett temettem el, és amikor kimegyek hozzájuk a temetőbe, mindig elérzékenyülök. A nálam hét évvel fiatalabb öcsém 54 éves korában elhunyt. A nálam három évvel idősebb nővérem még él, ő is Pécsett van, ám vele már egyre nehezebb a kapcsolatot tartani, mert Alzheimer-kóros. Nem pályáztam arra, hogy én maradjak meg utolsónak, nagyon rossz lesz egyedül. A feleségem is betegeskedik, ízületi problémái vannak, nehezen mozog. Én azért még tartom magam. A mozgékonyságomnak genetikai okai is lehetnek, no meg az, hogy gyerekkoromban rengeteget fociztam. Ha labdát látok, legszívesebben most is belerúgnék. / nevet – a szerk. /
-Bele is tudna, úgy látom!
-Néhány éve, amikor az unokáimnál voltunk, a parkban kicsit még fociztam velük. Nyolcvanéves kor fölött azonban már nem az igazi, hisz hirtelen támadhat egy-egy egyensúlyzavar, aminek a következményei akár végzetesek is lehetnek.
-Figyel arra, hogy jó karban tartsa magát?
-Igen, mindig is sokat mozogtam. Emlékszem, nálunk az egyetemen még volt testnevelés, amit nagyon szerettem, ahogyan a klinikák közti focimérkőzéseket is. Később aztán bicikliztem, sokáig futottam is, most pedig gyalogolok, sétálok, amennyit csak tudok.
-Nagyon filigrán a termete, egy csepp felesleget sem látok.
-Sőt, mínuszban is vagyok, jelenleg 59 kilót nyomok. Amikor 1953-ban az egyetemre kerültem, akkor 61 kiló 20 dekagramm voltam, ezt soha nem felejtem el. / nevet – a szerk. / Sok évtized eltelt azóta, és most könnyebb vagyok. A szívműtétem előtt - 18 éve - volt olyan időszak, amikor elértem a 76 kilogrammot is. Ezután a fölösleges 6-8 kilót leadtam, és azóta tartom a súlyom, a szívem pedig megköszöni. Szeretek változatosan étkezni, de mindenből módjával. Sokáig cigarettáztam - már legalább tíz éve nem dohányzom -, és akkor nem kívántam az édességeket. Amíg a többiek ették a mignont, én rágyújtottam. Mostanában azonban már ráfanyalodom egy-egy finomságra. Eszembe jut az az isteni, gusztusos somlói galuska, amit egy éve ettem volna meg a TV-toronyban, ha az unokáim el nem kérik tőlem. / nevet – a szerk. /
-A dohányzásról hogyan sikerült lemondania?
-Az nem volt egyszerű, öt-hat évig húzódott. Mindenféle módszert kipróbáltam, de egyik sem vezetett eredményre. Aztán egy ködös, nyirkos novemberi estén vacsora után kimentem az erkélyre, hogy az aznapi, záró szálat elszívjam, és annyira elkezdtem köhögni, hogy majdnem megfulladtam. Ez adott lökést ahhoz, hogy végleg letegyem. Előtte 25-30 szálra is rágyújtottam. Persze volt olyan, hogy csak végigégett a cigaretta, mert közben tettem-vettem és elfeledkeztem róla, de azért ez így is sok volt.
-Azt mondta, hogy csodálatos volt a gyerekkora - mit jelent ez?
-Mindenünk megvolt, és nagy nyugalomban éltünk. Apámat nagyon tisztelték és szerették a faluban, jó modora volt, mindenkit kedvesen ellátott. Ha disznóvágás volt valahol, mindig kaptunk egy kis kóstolót, nem nélkülöztünk. Kedveltem a falusi létet, a parasztok közt nőttem fel. Mikor már nagyobb voltam, három-négy társammal elmentünk az erdő szélére parittyázni, versenyeztünk, ki lő magasabbra, gyakran barangoltunk is a faluban. Titokban egyszer-egyszer kipróbáltuk a cigit, egyet szereztünk, és azt körbeadtuk - ez volt a mi komiszságunk. Sokat nosztalgiázom a feleségemmel és a testvéremmel a falusi életről. Két éve voltam otthon, de addig nem akarok meghalni, amíg újra el nem megyek. A mi házunkra – ami községi ház volt – húsz éve felraktak egy emléktáblát, amin az apám neve szerepel. Azt még látni szeretném.
-Az mikor vált nyilvánvalóvá, hogy Ön is orvos lesz?
-Ez teljesen természetes volt gyerekkoromtól kezdve. Csak az volt a kérdés, merre menjek tovább, bár egyértelműnek látszott, mivel Fertő Budapesthez tartozott. Pécsett egészen addig nem is jártam, csak hallottam róla. Fertőn jártam az elemi iskolát, aztán gimnáziumba Sopronba, a bencésekhez kerültem. Nagyon szigorúak voltak, de hálás vagyok nekik, mert amit tőlük tanultam, az időtálló. Kiváló tanuló sosem voltam, hullámzóan teljesítettem, erényem a szorgalom volt. Mivel a nővéremék Pécsre kerültek, ezért pályáztam én is az itteni orvosi egyetemre, és egyből fölvettek.
-Milyen volt a pécsi egyetem akkoriban?
-Csodálatos és nehéz. Az akkori oktatók kiválóak voltak, állíthatjuk, hogy a csúcson volt akkor itt az oktatás. A foci aranycsapathoz tudnám hasonlítani őket: Romhányi, Hámori, Lissák, Méhes, Donhoffer, Kerpel-Fronius, Ernst - mind Kossuth-díjasok és akadémikusok voltak. Ez is oka annak, hogy nem lógtunk, szorgosan jártunk az előadásaikra. Emlékszem, annyian voltunk Romhányinál, hogy nem fért el az évfolyamunk. Még a jogászok is eljártak hozzá, az alsó-és felsőéves társaim mellett, mert rajongtak érte. Azt kérdezte: „Mester, meg tudja mondani, hogy a medikust miért kell tisztelni? Azért, Mester, mert belőle minden lehet még.” / nevet – a szerk. / Ma már tudom, mennyire igaza volt.
-Hogyan lett Önből urológus?
-Ez eleinte nem volt egyértelmű, bár a sebész szakma iránt mindig is vonzódtam, bütykölni szerettem, és ma is mindent megcsinálok otthon. Mondtam is a nejemnek, hogy ha nem vettek volna fel az orvosira, biztosan valamilyen iparos leszek. A műtétes szakmában a csúcs a sebészet. Belegondoltam azonban abba, hogy milyen lenne reggeltől estig kampózni, operálni, és arra jutottam, hogy az halálra nyúzna engem. Olyan műtétes munkára vágytam, ami nem egész napos. Fontos volt számomra, hogy személyes kontaktusban legyek a betegeimmel. A sebészeknek erre nincs idejük, hisz nekik sorjában hozzák az operálandó embereket. Akkoriban ezt a kettős lehetőséget az urológiában találtam meg.
-Helyileg már akkor is itt működött az urológiai klinika?
-Az épület megvolt már az 1950-es évek elején is. Huth Tivadarnak köszönhető az - akit professzornak neveztek ki Budapestről -, hogy 1952-ben megkapta a klinikai elnevezést és funkciót, valójában azóta létezik klinikaként Pécsett. Magyarországon ez volt az első, Közép-Európában pedig a második. A kezdő csapatból már csak én vagyok egyedül itt, amolyan utolsó mohikánként.
-1952-ben milyen volt ez a klinika?
-Építészetileg teljesen lerobbant, régi épület volt ez, a felújítására nem volt pénz. Egy-egy kórterembe elhelyeztek 12 ágyat is, a fűtést cserépkályhákkal oldották meg. Úgy nézett ki, mint a régi ispotályok. De lelkesedés kétségtelenül volt bennünk, és Huth Tivadar is kedves, jószívű ember volt. Őt aztán kétszer rektornak is megválasztották, majd országgyűlési képviselő is lett. 1963-ban jött a Balogh Ferenc professzor Budapestről, aki felrázta a klinikát, feljavította az épületet, és már a tudománnyal is elkezdtünk foglalkozni. Addig csak műtöttünk és elláttuk a betegeket. Őt Frang Dezső követte, aki erre rátett egy lapáttal, majd pedig jöttem én, és azt gondolom, egy-két újdonsággal megint bővült a klinika.
-Új diagnosztikai és műtéti eljárások is fűződnek a nevéhez.
-A vesekő műtétek régen nyílt feltárások formájában történtek, 25-30 centiméternyi vágással, teljesen „derékba lett vágva a beteg” egy kis kő miatt. Ezen sikerült változtatni. Frang professzornak köszönhetem, hogy végigjárta a vállalatokat támogatásért, ami aztán épp akkorra gyűlt össze, amikor ő elment. Én tehát belepottyantam a jó műszergarnitúrába, és egy új műtéti lehetőségbe. Ez az ún. endoszkópos verkután vesekő műtét, ami abból áll, hogy egy kis csatornát készítünk a veséhez kívülről, ott bevezetjük a munkaeszközt, majd összeroppantjuk, vagy kivesszük egészben a követ. Ez akkor hatalmas dolog volt. Amíg be nem járatódott, körülnéztem Szolnokon, Kecskeméten, Szentesen, mert kíváncsi voltam, hogy ott hol tartanak, hogyan csinálják. Tóth Csaba volt az, aki elsőként műtött ezzel az eljárással Szentesen, ezért elmentem hozzá tanulni pár hétre.
-Jó csapat verbuválódott itt?
-Nagyon, a kortársaim és a fiatalabbak is megbízhatóak voltak. Mindenki azon volt, hogy tanuljon. Sokat operáltunk, a betegek száma jelentősen megszaporodott. Kezdetben itt volt a szakrendelés és az SZTK-rendelés is, így boldog-boldogtalan megfordult nálunk, később ez már mérséklődött és csiszolódott.
-A fül-orr-gégészet mikor került ide, a földszintre?
-Úgy emlékszem, hogy nagyjából egy időben kezdtünk. Amikor döntés született arról, hogy az egyetemé lesz ez az épület, akkor már szó volt a megosztásáról is. Azt már nem tudom, miért ők kerültek a földszintre, mi pedig az emeletre, de szerencsére mindig jól megfértünk egymással.
-Ma kedd van, és rengeteg a beteg. A hét többi napján is ennyien jönnek?
-Hétfőn és pénteken is, ezen a két napon is nagy az ambuláns forgalom. Pénteken a klinikákról is hoznak olyan elfekvő betegeket ide, akiket a hétvégére nem mernek ott hagyni.
-A diagnózis és a technika fejlődése is előhívhatta a beteglétszám emelkedését.
-Valóban, az új műtéti eljárások lehetővé tették, hogy a betegnek ne kelljen két hetet, vagy annál is több időt itt töltenie. A vesekő műtétek modernizálása mellett a prosztataműtétek is korszerűsödtek. Annak idején egy hatalmas, szeméremcsont fölötti metszésből történt a prosztata eltávolítása, ma azonban ez már sokkal egyszerűbb, így fölgyorsulhatott a betegforgalom. A műtétre váró betegek kivizsgálása is ambulanter történik. Azt én vívtam ki az igazgatásom alatt, hogy legyen önálló aneszteziológia itt, ami szükséges egy urológiai műtéthez. Korábban úgy kellett könyörögni, hogy legyen ráérő aneszteziológus. Volt olyan, hogy műtétet kellett elhalasztani, mert épp nem volt szakember hozzá. Egy urológus állást adtam fel érte.
-Gondolom, jórészt az idősödő férfiak kénytelenek ezeken az ajtókon kopogtatni.
-Főként igen, bár a krónikus prosztatagyulladás aránylag korán, már harminc éves korban elérheti a férfiakat. Ezekben az esetekben a pszichológusnak-pszichiáternek nagy szerepe lenne, de ez az út nem vált be, így magunk igyekszünk ezeket az eseteket hosszú távon kezelni. Ez az egyik oka a korai férfiúi képességcsökkenésnek, a másik pedig maga az öregedés. A prosztata növekedésének folyamata 45-50 éves korban elkezdődik, és a panaszok vizelési problémákban jelentkeznek.
-A gyógyítás mellett azért kutattak is?
-Magas szintű kutatást nem végeztünk, egy-két referátum fordult elő mindössze. Kezdetben annak örültünk, hogy sikerült kialakítani a klinikát és ellátni a betegeket, tehát nem is volt mód erre. Balogh professzor volt az, aki már evidenciában tartotta ezt a területet, és alapot adott a tudománynak, később pedig már az utódai is figyeltek erre. Az internet megjelenése előtt nálunk az szokás volt, hogy minden héten csütörtökön, munkaidő után tartottunk egy folyóirat referátumot. Az intézetvezető figyelte a különféle nyelven megjelenő folyóiratokat és kiszignálta őket, majd ezekről beszélgettünk. Jó volt ez arra is, hogy a kollégákkal együtt lehettünk, tapasztalatokat cserélhettünk.
-Az oktatás milyen arányban volt jelen az életében?
-Az elején nyűg volt, mert nem volt személyzet hozzá, de kis csoportok már akkor is jöttek. Balogh professzor erre is hangsúlyt helyezett, ő szeretett előadni is, és ellenőrizte a gyakorlatokat. Akkoriban 6-8 fős csoportok voltak. Mára természetesen súlyponti kérdéssé, és több nyelvűvé is vált az oktatás. Az én időmben a vizsgabeosztás is csoportok szerint zajlott. Nem volt pardon, ha valaki nem jött el, akkor vagy utóvizsgára ment, vagy ismételt. Jóval szigorúbban vették, nem úgy, mint most, amikor az sem gond, ha két héttel később vizsgázik a hallgató.
-Hány évig volt intézetvezető?
-1987-től 1999-ig, tehát nem sokáig. 1999-ben lehúzták a rolót, mert 65 éves lettem. Ezt a korhatárosdit nem tartom egyértelműen jónak, hisz emlékszem a régi professzorokra is, akik 70 éves korukban még aktívak voltak, és rengeteg tapasztalatot adtak át a fiatalabbaknak.
-Szerette a vezetői pozíciót?
-Nem, ha újrakezdhetném, nem vállalnám el, mert az intézetvezető nyakába akasztanak mindent, szakmailag és gazdaságilag is. Volt ugyan gazdasági főigazgatóm, de ő nem vette le a vállamról a terhet, mert - tőle függetlenül - nekem is rengeteg statisztikát kellett vezetnem. A jó közérzetemen ez sokat rombolt, inkább lettem volna másodhegedűs. Nehéz volt olyan értelemben is, hogy dicséretet soha nem kaptam, fejre koppintást azonban annál inkább. A legjobban a műtőben éreztem magam, mert akkor csak a feladatra és a betegre koncentrálhattam.
Nagyon sajnáltam, amikor abba kellett hagynom a sebészetet, nagyon hiányzott. Nem egy kollégám bele is halt abba, hogy nyugdíjazták. Egy évvel a nyugdíjba vonulásom után nekem is volt szívműtétem, mert ebbe én is belebetegedtem. Az a szerencsém, hogy nem vagyok rágódós és sötétlátó típus, valahogyan mindig sikerült a mélyről felhúznom magam, és azt hiszem, ezért éltem túl a műtétet is. Hálával tartozom Papp Lajos professzornak, aki megoperált, nagyon aranyos ember volt. Mindez 18 éve történt, azóta semmi baja a szívemnek, holott akkor azt mondta a kardiológusom, hogy ezzel a szívvel nem lehet semmit csinálni, a műtétet nem fogja kibírni. Én mégis nekiduráltam magam a beavatkozásnak, és Papp Lajos elvállalta.
-Úgy tudom, hogy Ön az urológia csínját-bínját ismeri.
-Ez egy különleges szakma, ezen a területen összeszalad minden. A veseműködés szorosan összefügg a bélműködéssel is. Ha valakinek vesegörcse van, akkor olyan ileusa – heveny bélelzáródása - lesz, mint egy ház, és ezt az urológus látja. Kezdetben, amíg nem volt itt önálló aneszteziológia, mi készítettük az EKG-t, hallgattuk a beteg szívét, konyítottunk tehát a belgyógyászathoz is, a fül-orr-gégészektől is eltanultuk az egyszerűbb dolgokat, és a szemészeti kérdéseket is megoldottuk.
-Felesége is orvos, gyermekgyógyász, és két gyermekük van.
-Igen, a lányom német-angol nyelvtanár, a fiam pedig biológus. Szerettem volna, hogy a fiamból is orvos legyen, de félt a vértől. A két unokám a lányomtól van, jelenleg Lipcsében élnek. A fiú 16 éves, a lányunokám 13, mindketten ügyesek, éleslátóak, sokra vihetik majd. A vejem Gödöllőn végzett agrármérnökként, ott is dolgozott, aztán egy tudományos témában elhívták Lipcsébe, majd ott is marasztalták. Minden este beszélünk egymással, de azért az mégsem olyan, mintha a közelben élnének. Azzal vigasztalom a nejemet, hogy amikor Budapesten voltak, akkor sem tudtunk gyakran találkozni.
-Szabadidejét mivel tölti?
-Amióta nyugdíjas vagyok, sok könyvet sikerül elolvasnom. Jókait különösen szeretem, de a szakmát is figyelemmel kísérem. A kéthavonta megjelenő urológiai szaklapot mindig végigböngészem. Jó idő esetén a kertben is elbütykölök. Ha sokat ülök, azt észreveszem, az izomzatom gyengül, a séta, a mozgás azonban sokat segít.