-portrébeszélgetés dr. Mózsik Gyula emeritus professzorral
A dékáni tanácsteremben vár rám. Ahogyan ott áll, ahogyan a kezét nyújtja és üdvözöl, ugyanaz a gondolat jut eszembe, mint a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztunk: egy valódi úriemberrel van dolgom. Rég nem láttuk egymást, sok év eltelt azóta, de eleganciája és kisugárzása mit sem változott, sőt, a mosolya, a humorérzéke, és a mesélő kedve is olyan, akár tizenévvel ezelőtt. Számos szakmai kötet és egy ezer oldalas önéletrajzi írás is közelebb hozhatja hozzánk dr. Mózsik Gyulát, a Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinikájának emeritus professzorát, ám a személyes találkozást semmi sem pótolja. Élettörténete nagykönyvét őszintén, árnyaltan, megindítóan lapozgatja velem, így megszülethet a „Záróra előtt” - kicsit másként. A különbség a párbeszédes formátumban rejlik, no meg abban, hogy monográfiájának megjelenése óta épp tíz év telt el.
Schweier Rita írása
-Jól számolok, Professzor Úr, idén kerek évfordulót ünnepel?
-Sajnos jól számol, 80 éves leszek hamarosan.
-Korát meghazudtolóan fitt, elegáns, és a ráncai sem árulkodóak.
-Köszönöm szépen, bár azért én ezt másképp érzem belülről. Az kétségtelen, hogy szerencse is kell ahhoz, hogy az ember ennyi időt megéljen. A sors kegyeltjének érzem magam, mert lényeges betegségem sosem volt, legfeljebb egy-egy megfázással kellett megküzdenem. Pedig soha nem vigyáztam magamra / mosolyog – a szerk. /, mindig kihoztam magamból azt, amit teljesíteni tudtam. Az is igaz, hogy az érettségiig naponta 15-20 kilométert gyalogoltam, mert ennyit kellett megtennem az iskoláig és vissza. A fizikai erőnléthez ez segítséget jelentett, no meg a genetikai adottság is. Édesapám 85 éves korában lefeküdt és már nem ébredt fel, és édesanyám is 80 éves koráig élt, bár neki már nem volt olyan szerencsés a genetikája, mint édesapámnak.
-Sokat gyalogol ma is?
-Mostanában már nem. Egyrészt azért van ez, mert közel lakom az egyetemhez, másrészt pedig a nehéz bevásárló szatyrokat már nem bírnám gyalog hazacipelni. A mozgást a kertben igyekszem pótolni, ha jó idő van.
-Hol töltötte a gyerekkorát?
-Egy kis faluban, Dancsházán nőttem fel a mostani, ún. csonka Biharban, ahol – a rossz nyelvek szerint – voltunk vagy ötszázan a ludakkal együtt. Ez egy zárt település volt, öt kilométernyire a vasútállomást találtuk, a legközelebbi falut egy földúton gyalogolva két kilométernyire, a másikat egy köves úton három kilométernyire. Dancsházán mindössze egy református parókia és egy iskola volt, oda járt mindenki. Egyetlen tanító foglalkozott velünk, őt Petneházi Zoltánnak hívták. Ő javasolta azt az édesapámnak, hogy költözzünk el egy nagyobb faluba, és ott tanuljak tovább, mert belőlem még lehet valaki. 1947-ig éltünk Dancsházán - ma Bihardancsházának hívják -, majd pedig elköltöztünk Berettyóújfaluba. Az egy jóval nagyobb település volt akkor, oda jártam a negyedik osztálytól kezdődően, majd ott is érettségiztem, az Arany János Gimnáziumban. Azt a középiskolát egyébként 1946-ban alapították, tehát akkoriban egy új intézmény volt. Biharnak annak idején nagy szerepe volt az irodalomban, a művészetben és más területeken is, mert ez a terület alapvetően Nagyváradhoz kötődött. Akkoriban Nagyvárad és Budapest között még semmiféle szellemi különbség nem volt. Amikor Nagyvárad elvesztette vezető szerepét, Berettyóujfalu átvette azt, 13-14 ezer lakosa volt, és tíz újságja.
-Meséljen a szüleiről, gondolom, az édesanyja otthon volt.
-Igen, neki három lánytestvére volt, de őket nemigen ismertem. Az édesanyám nagyon szeretetre méltó ember volt, mindig tanítónő szeretett volna lenni, de aztán nem lett az. A húgommal nevelt minket, rendet tartott a ház körül és körülöttünk. Az ő édesapja Berettyóújfalun lakott, és a Berettyó partján volt egy kis szőlője. A szüret mindig családi eseménynek számított. A nagypapa egyszerű ember volt, de nagyon olvasott, a nagymamámra nemigen emlékszem. Az édesapám ács és kőműves volt, egy igen kitartó ember, addig csinált valamit, amíg azt be nem fejezte. Sokat segítettem neki, de nem izgatott az a fajta munka, amit ő végzett, pedig ezermesterként mindent megjavított a házon és a ház körül. Az anyai ágú családjához nem ragaszkodott, ők Sárrétudvariban éltek. Nagy ritkán ugyan biciklivel elmentünk hozzájuk - 20-25 kilométerre volt Berettyóújfalutól -, és onnan a testvére rokonságát is ismertem. Később, amikor Debrecenbe kerültem, már csak a szüleimet látogattam, így ezek a kapcsolatok megszűntek.
-A szülei mit szóltak a továbbtanulásához?
-Támogatták. Ahogy a tanító szólt édesapámnak, hogy költözzünk, ő mindent megtett azért, hogy ez megvalósuljon, pedig nehéz évek voltak azok 1946 környékén, és nem sok pénzünk volt. A középiskolában rájöttem, hogy a történelmi dátumokat nemigen tudja senki, vagy az eseményeket más dátumokhoz kötik, ezért ezt a tantárgyat leírtam magamban. Az irodalom tetszett, de nem voltam olyan helyzetben, hogy sokat olvassak. Művészi vénám nem volt, hangom sem, így a természettudományok felé orientálódtam, és az orvosi pálya mellett döntöttem. Azt éreztem, hogy azok a törvények, amiket az ember a tudomány által megismer, fontosak, hisz a mindennapi életben is találkozunk ezekkel, és igazságukról, avagy valótlanságukról meggyőződhetünk. Volt egy osztálytársam, aki ugyancsak az orvoskarra jelentkezett - végül egy évfolyamra is kerültünk -, akinek a rokona a szemészeti klinika vezetője volt. Neki ezáltal az orvostudományról több ismerete volt, de én is sokat és céltudatosan készültem a felvételire, és azt gondolom, taxatíve többet tudtam nála. Érdekelt egyébként a növénytan is, mert fantasztikusnak találtam azt, ahogyan a növények a világot imitálják: a szegedi híd rajza például megfelel egy növény keresztmetszetének. Aztán végül az emberek gyógyítása mellett voksoltam. Az orvosi diplomát azért is tartottam értékesnek, mert a biztos állás ígéretét adta, egyben megbecsült helyet a társadalomban.
-Nagy öröm lehetett, hogy fölvették.
-Igen, valóban az volt, majd kiugrottam a bőrömből, hisz megvalósult az álmom. Azt az életformát ugyanis, amiben a szüleim éltek, nem akartam magamnak. Ők is örültek a sikeremnek, ugyanakkor láttam a szomorúságot is a szemükben, hogy mostantól elveszítettek. Még ma is előttem van az a kép, ahogyan az édesapámmal elváltunk egymástól. Amikor összeszedtem a cókmókomat és megálltunk a kapuban, és azt mondta: „Fiam, eddig én próbáltam rólad gondoskodni, amit tudtam, igyekeztem megadni neked. Mostantól ez a te dolgod. Szerettem volna, ha azt csinálod, ami nekem is tetszik, de te formálod a jövődet. A tetteidért vállald a felelősséget!” Ő azt képzelte, hogy hozzá hasonlóan mesterember leszek, de kénytelen volt megbékélni azzal, hogy engem az az út nem vonzott.
-A húga mivel foglalkozott?
-Belőle tanítónő lett, ő tanítóképzőt végzett. Berettyóújfaluban él, jelenleg 77 éves, de nem volt szerencsés az élete. Debrecenből még könnyen tudtunk találkozni, hisz 45 kilométernyire voltunk egymástól, Pécs azonban már sokkal messzebb van. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, hetente hívjuk egymást. Így vagyok a debreceni, egykori évfolyamtársaimmal is, velük is rendszeresen beszélek. 2012-ben kaptuk meg az arany diplománkat, és akkor úgy döntöttem, hogy az életutunkat kötetbe szerkesztjük. A valódi apropója ennek az volt, hogy mindannyiunknak kellett egy összefoglalót készítenie az elmúlt ötven év szakmai történéseiről. Ez ma is nagyon szép emlék.
-Hogyan emlékszik vissza az egyetemi éveire?
-Az egy fantasztikus időszak volt, bár a kollégiumot nehezen szoktam meg, akkoriban 14-en laktunk egy szobában. Alighogy ezt elfogadtam, jöttek az 1956-os események, és az oktatás abbamaradt. A Duna Mohácsnál akkor öntött ki, és a hallgatók egy részét oda verbuválták. Én nem mentem el, mert azt gondoltam, azért jöttem ide, hogy tanuljak. Utólag szégyenlem magam ezért. Azt mondták nekünk, hogy ha a másodévet befejezzük, akkor belőlünk orvos lesz. Ez szerencsére sikerült. Volt egy nagyon tanulságos része ennek, az anatómia szigorlat. Az 1956-os események miatt voltak szorgalmi idők, amikor lehetett extra vizsgákat tenni, ami a belépőt jelentette a szigorlatra. Minden ilyen vizsgám jelesre sikerült. A szigorlaton aztán elméletből a professzorhoz kerültem, a gyakorlati vizsgára azonban egy olyan emberhez kellett mennem, aki aznap tudta meg, hogy kidobják az intézetből. Meg is buktatott. Ez engem nagyon érzékenyen érintett, végül közepest kaptam anatómiából - ez volt az egyetlen közepesem. Akkor megfogadtam, ha elérem, hogy vizsgáztathatok, egyetlen hallgató sem fogja azt érezni, hogy engem aznap valaki megbántott. Nem egyszer csodálkoztak is a diákok azon, hogy milyen jó jegyeket kaptak tőlem. Persze akkor muszáj volt egyest adnom, ha az illető semmit sem tudott.
-Akkor értem már, miért írtak a hallgatók annyi szépet Önről.
-Való igaz, vizsgázni szerettek nálam, még akkor is, ha néha furcsállották a kérdéseimet, de ezeket mindig megbeszéltük. Azokkal, akikkel később a laborban együtt dolgoztunk, még szorosabb kapcsolatba kerültünk. Olyanok voltunk, mint egy család: együtt örültünk és sírtunk. Az igazi nevelés valójában itt zajlott, a napi, emberi kontaktusok során.
-Miért éppen a belgyógyászat felé orientálódott?
-A másodév végén nagyon tetszett az anatómia Krompecher István professzor miatt, ő Kolozsvárról jött át, akadémikus volt. Ő döbbentett rá arra, hogy mennyire keveset tudunk, de ezt olyan intelligensen és kedvesen mondta, hogy nem lehetett rá haragudni. Az ő édesapja írta le azt a malignus betegséget, amit ma is úgy hívnak, hogy Krompecher-féle daganat. Tetszett az élettan is, mert ott lehetett mondani zöldségeket, de meg kellett magyarázni, hogy miért azt mondjuk. Arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan jutottunk el oda, azaz a zöldséghez. / mosolyog – a szerk. / Másodéves korom után kerültem az élettanra diákkörösként, négy évet töltöttem ott, valósággal ott laktam. Sok mindent tanultam náluk, a légkör csodálatos volt, leültek velem, beszélgettek, rengeteget segítettek. Ők faragtak embert belőlem. Hezitáltam is, hogy ott maradjak-e. Végül úgy gondoltam, nem vagyok annyira okos, hogy ezen a területen folytassam, inkább a szorgalmamra hagyatkoztam. Ötödévesként már szinkronban TDK-ztam a 2-es belklinikán is, Petrányi professzor mellett. Ő egyébként egy nagyon távolságtartó ember volt, de rám nagy hatást tett. Két álláslehetőségem is volt, egyik az élettanon, másik a belklinikán. Végül az utóbbira kerültem, de priméren élettanásznak indultam.
A 2-es belklinika akkoriban egy fiatal klinika volt, és a patinás 1-es belklinikának a pavilonjaként működött. Itt 80 ágy volt, míg az 1-esen 130 körüli. Az 1-es belklinikát akkor Forner professzor igazgatta, aki egy úriember volt, mindig fehér ingben, nyakkendőben járt. A két klinika más szellemben működött, az 1-es konzervatívabb volt - a modernebb irányzatokhoz való hozzáállás szempontjából -, míg a 2-es nyitott volt az újdonságokra. Petrányi professzor ugyanis egy élő lexikon volt, mást sem csinált, mint olvasott. Mindannyian szerettünk volna a nyomába lépni. Nem volt menedzser típus, de komoly tempót diktált. Az egyik lényeges különbség abban látszott Pécs és Debrecen között, hogy neki nem a tanárok kellettek, hanem a gyakornokok. Az éjszakai ügyelet utáni megbeszéléseken nem a tanársegéd vagy az adjunktus referált, hanem a gyakornok. Úgy vélte, hogy a tanársegédeknek az a dolguk, hogy lássák el a konzíliumokat és a szakmára figyeljenek, tudjanak többet, mint a többiek. A klinikán akkor egy szobájuk volt az orvosoknak egyetlen vasággyal, no meg egy mechanikus írógéppel, ezen írtuk a zárójelentéseket. Ez egyben a találkozási pontot is jelentette számunkra, sokat ugrattuk egymást, de stimuláltuk is.
-Hány évet töltött Debrecenben?
-A szakvizsga utáni évekig maradtam ott. 1967-ben szakvizsgáztam, majd 1968-ban elmentem Norvégiába. De még 1967-ben egy szerencsétlen krízishelyzet állt elő, elhunyt ugyanis az 1-es belklinika igazgatója. Az irányítással a 2-es belklinika vezetőjét bízták meg átmeneti időre. 1968-ban aztán ő átkerült az 1-esre, a 2-es vezetése alól pedig felmentették. Közben a pécsi 1-es belklinika életében is változás állt be, az azt irányító Barta professzort ugyanis a minisztérium egy nap alatt felmentette az állásából, ezáltal a posztja megüresedett.
Mindeközben a debreceni 2-es belklinikán kisebb munkacsoportok alakultak, ezeknek egyike volt a gyomor-és bélrendszerrel foglalkozó társaság is. Akkor kezdtek a világon is figyelni arra, hogy egy gyógyszeres terápia miként értékelhető, azaz nem pusztán megkérdezzük a beteget, jól van-e, hanem bizonyos paraméterek alapján kell jól lennie. Ezek a módszerek feltételezték az élettani alapokat. Mivel az élettanon sok mindent megtanultam erről, ezért automatikusan ebbe a csoportba kerültem. Szerencsétlenségemre a pécsiek közben megtalálták az ugyancsak debreceni Jávor professzort, és kérték, jöjjön el az 1-es klinikára vezetőnek. Ő aztán ide hívott engem is.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1968-ban felfedeztem egy norvég pályázatot, ami egy tanulmányútra adott lehetőséget. Senki sem tudott róla, így nem is támogatta, magam döntöttem úgy, hogy pályázom, és 1968-ban ezt az ösztöndíjat meg is kaptam. Ez a két kormány közötti egyezségen alapult.
Jávor professzort tehát 1968. július elsejével kinevezték Pécsre, Petrányi professzor átment a debreceni 1-es klinikára, én pedig egyelőre maradtam a 2-es klinikán, tanácstalanul, mit kezdjek a norvég tanulmányutammal. A Kulturális Kapcsolatok Intézete elég ellentmondásosan nyilatkozott arról, utazzak-e vagy sem, ami fokozta bennem a bizonytalanságot. Végül mégis úgy döntöttem, kimegyek. Hazatértemkor aztán eljöttem a debreceni 2-es belklinikáról, és Pécsett folytattam a munkát, pontosan 1969. január elsejétől vagyok itt.
-Milyen volt akkor a pécsi klinika?
-Az első élményem az volt, hogy találkoztam azzal az emberrel, aki addig a laborban dolgozott. Ő bezárta az ajtót előttem, és a kezembe adta a kulcsot, mondván, hogy aznap volt itt utoljára, átmegy a megyei kórházba. Egy üres gasztroenterológiai labort kaptam, amiben semmi sem volt. Eleinte tehát furán éreztem magam, más szemlélettel találkoztam itt, és nehezen illeszkedtem be, mást vártam, amikor ide jöttem. Ha mérleget kellene készíteni, akkor számomra a debreceni belgyógyászat volt a szimpatikusabb - függetlenül attól, hogy ott rövidebb időt töltöttem -, mert Pécsett a két belklinika nem dolgozott azonos hullámhosszon.
Megjegyzem, hogy 1966-ban volt a harmadik gasztroenterológiai világkongresszus, amikor még debreceni voltam. A szakvizsgám előtt bejelentettem négy előadást, és mind elfogadták. Nem volt egy vasam sem, de kimentem körzetbe helyettesíteni, hogy összeszedjem rá az anyagiakat. Ha jól emlékszem, húszezer forinttal jártam meg Japánt. Ott megismertem szinte az összes vezető magyar belgyógyászt, akikkel egy hónapig voltam együtt. Nagy élmény volt ez az út olyan szempontból is, hogy én voltam köztük a legfiatalabb, illetve a nálam hét évvel idősebb Richter Róbert, aki a Richter Gedeon Gyógyszergyárnak az utolsó élő magyarországi képviselője volt, és a budapesti 1-es belklinikán dolgozott. Hámori professzort, a pécsi 2-es belklinika igazgatóját az 1960-as években, a szakmai kongresszusokon ismertem meg. Ő is velünk utazott, és igényelt egy kísérőt maga mellé. Én lettem az, mint a csoport legfiatalabbja. Sokat jártunk-keltünk együtt, és mivel nem volt a főnököm, mondhattam neki bármit. Azt persze akkor nem tudtam, hogy majd ő lesz az opponensem Pécsett. / nevet – a szerk. / Mi sosem voltunk rosszban, de más véleményt képviseltünk.
A norvég tartózkodásom kalandosra sikerült. Az ottani belklinikán egy hét után ugyanis azt mondta nekem az igazgató, hogy nekem ott nincs helyem. Igyekeztem bizonygatni, hogy a hivatalos munkatervemet elfogadták, ő is látta, és ezért vagyok itt, de hiába. Mint később kiderült, az 1968-as csehszlovákiai események, a magyar bevonulás volt az oka annak, hogy így bánt velem. / 1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen – a szerk. / Utólag tudtam meg azt is, hogy két országban zajlott retorzió ennek kapcsán: Norvégiában és Franciaországban. Arra kértem az igazgatót, hogy két példányban, írásban adja oda nekem az eltávolíttatásom indoklását: egyiket a norvég hatóságoknak, a másikat pedig a magyaroknak szántam. Hozzátettem azt is, hogy angolul szeretném, hogy én is megértsem. Ebben a pillanatban megállt a levegő, mert ez meglepte őket. Ezután a magyar nagykövetségről hívtam fel a norvég külügyminisztériumot, hogy kérjek kihallgatásra időpontot. Miután elmondtam a sérelmeimet, ők felhívták a belklinika professzorát, és háromnegyed órán át tárgyaltak. Végül a magyar nagykövetségen arra kértek, tegyem a dolgom, de ne politizáljak. Így is tettem. Volt egy norvég írógépem, azon írtam meg a kandidátusi disszertációmat, és egy hónapig ott voltam.
A gyógyszertani intézetben tartottam szemináriumot klinikai farmakológiából, ami nagyon tetszett nekik. Arra kértem őket, hadd töltsem ott az ösztöndíjas periódusom további részét. Végül átkerültem a farmakológiai intézetbe egy olyan kutató mellé, aki négy évet Amerikában töltött egy 1970-ben Nobel-díjat kapott tudós, Sutherland mellett. Ő azzal foglalkozott, hogy a gyógyszerek - elérve a sejtek membránjait – miként módosítják azok energetikai működését. Akkoriban ilyesmivel senki sem foglalkozott sem Magyarországon, sem a világban.
Debrecenben volt egy fekélyes betegcsoportom, akiknek a vizsgálatához speciális körülményeket kellett teremteni, és módszereket kidolgozni. Azt állították a fekélyképződésről, hogy annak oka az oxigénhiány, és ezáltal a szövetek elhalása. Tudtam, hogy ez nem így van, ám akkor még nem voltam képes arra, hogy ezt be is bizonyítsam, mert biokémiából nem voltam elég erős. A főnökömet végül sikerült meggyőznöm arról, hogy a biokémiai vonalat meg kell erősíteni ahhoz, hogy megértsük a betegség lényegét. Ehhez kaptam Norvégiában nagy segítséget, amivel aztán szép eredményeket tudtam elérni. Abban a könyvben ugyanis, amit ez a Nobel-díjas amerikai tudós jelentetett meg 1971-ben, a Norvégiában 1969-ben végzett és publikált vizsgálataim két cikkét is referálták. Ennél nagyobb szakmai elismerést azt hiszem, nem lehetett kapni.
-Pécsett is ezen szakterület mentén kutatott tovább?
-Igen. Jávor professzor, a főnököm, a Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik eminens embere volt, és a munkacsoportnak is ő volt a vezetője, tehát ez a szakterület az ő számára is fontos volt. Rám bízta a gasztroenterológiai csoport létrehozását, a szervezéssel és a tudományos munkákkal kapcsolatos teendőket. Igyekeztem sok fiatalt magam köré gyűjteni, és biztosítani őket arról, hogy ha ezzel foglalkoznak, akkor lesz munkájuk, cikkeik jelenhetnek meg. 1970-ben volt a gasztroenterológiai világkongresszus Koppenhágában, ahol mi már a pécsi munkáink alapján előadásokkal szerepeltünk.
Később a klinikai farmakológiáról alkotott tudásom alapján sikerült jelentősen csökkenteni a gyomorműtétek számát - az évi 160-170-ről 2-3-ra -, ami azért okozott a sebészekkel némi konfliktust. Akiket muszáj volt megműteni, azoknak a kimetszett szöveteit mi biokémiai módszerekkel feldolgoztuk. Hálás vagyok Romhányi professzornak, mert erre engedélyt adott. Az 1970-es és 80-as években végeztük ezeket, és meglehetősen nagy anyag gyűlt ebből össze. Ezek teljességgel új vizsgálati eredményeknek számítottak a világon, akkoriban senki nem csinált ilyet, mivel a konzervatív szemlélet uralkodott. Az európai iskola nagyrészt germán iskola volt, az amerikai pedig a kutatás szempontjából sebészeti orientációjú. Érdekes módon az amerikaiak az operáció közben figyeltek meg fontos dolgokat a betegeken. Akkoriban egyszerű metodikák voltak, amikkel egy-egy kérdésre keresték a választ, így alakult meg a kísérletes fekélykutatás az 1970-es években. Volt egy diákkörös tanítványom, aki a műtött betegek sorsát figyelte, és rengeteget utazott ezért a Dunántúlon. Általa fény derült arra, hogy ezek az emberek jórészt alkoholisták lettek, nagyon lefogytak, állandó hasmenéssel küzdöttek, azaz nem maradt ép ember közöttük. Fontos volt tehát tenni azért, hogy a betegek érdekeit szolgáljuk.
Az 1960-as és 1970-es években a gyógyszerek kutatása egyrészt a fekélyellenes szerekre irányult, másrészt az idegrendszerre. Az előbbiek vizsgálatában Jávor professzor volt a vezető, de a biokémikus megközelítést én tettem hozzá. A humán molekuláris farmakológiáról Koppenhágában 1970-ben adtam elő, az akkor alkalmazott gyógyszeres terápiának tehát megismertük a mechanizmusát.
Élettanászként szerettem volna olyasmivel foglalkozni, ami a vegetatív idegrendszerben módosulást hoz létre. Találkoztam egy cikkben egy furcsa megjegyzéssel, ami arról szólt, hogy annak a gyógyszernek, amit állatoknak adtak egy hónapon át, a hónap végén már csak kis hatása volt. Az a külföldi professzor, aki ezt leírta, elkezdte emelni a dózisokat az állatoknál fölfelé, hogy azonos hatásnagyságot érjen el, és ehhez a százszorosára kellett növelni az adagot. Az alapjelenségekkel találkoztunk az emberi megfigyeléseink során is, azaz a gyógyszerek hatásossága egy tartós kezelés ideje alatt csökkent, és a betegek panaszai kezdtek visszatérni, ugyanakkor a gyógyszerek mellékhatásai eltűntek. Tolerancia alakult tehát ki a tablettákhoz. A háttér tisztázására az élettani intézetben megszerzett ismereteim és a betegeken észlelt jelenségek elemzése során választ tudtam adni. Azoknál az embereknél, akik nem gyógyultak meg, egy egészen más gyógyszertani folyamat játszódott le, és ez a mi vizsgálatainkban vált nyilvánvalóvá. Ezeknél az eseteknél az eredeti gyógyszert el kellett hagyni és egy másik terápiába kezdeni, ami vissza tudta őket hozni a gyógyszerérzékeny állapotba. Így sikerült őket egyensúlyban tartani olyannyira, hogy tíz éven át semmi problémájuk nem volt.
1975-ben a meghonosított biokémiai humán vizsgálatokból összegyűlt anyag alapján készítettem el az akadémiai nagydoktori disszertációmat, amit 1977-ben meg is védtem. Akkor voltam 39 éves, Magyarország legfiatalabb akadémiai doktora.
-A kutatás mellett mennyit tudott a betegekkel és az oktatással foglalkozni?
-Én alapvetően mindig klinikus voltam, a betegek ellátása az alapvető feladataim közé tartozott. Az tévhit, hogy a velük való foglalkozás sok időt igényel. Empátia kell hozzá, és az, hogy beszélje az orvos azt a nyelvet, amit ők, mert akkor nagyon megnyílnak. Jóban voltam a betegeimmel, és jóban vagyok velük még most is. A minap, az egyik bevásárlás alkalmával is odajött hozzám az egyikük, kedvesen üdvözölt és felidézte a közös emlékeinket. Nagyon jó érzés volt, sok sikerélményt adott ez a része is a munkámnak.
Napközben gyógyítottam, éjszaka pedig kutattam. A Pécsre kerülésem után a kísérleteket a hallgatók folytatták már, később a klinikán is ők jelentek meg orvosokként. Egy nagyon jó csapatot sikerült verbuválni belőlük.
Az oktatói gyakorlatokat nem a folyosón tartottam, hanem a kórteremben, a betegek hozzájárulásával. A hallgatók is bekapcsolódtak a beszélgetésekbe, a betegek pedig aktívak, készségesek voltak. A cukorbetegek diétáját maga a beteg százszor jobban tudta, mint bármelyik orvos, nála hitelesebben senki sem tudta volna elmondani.
Debrecenben az volt a szokás, hogy mindkét belklinika leadta a teljes belgyógyászati anyagot, ami azért volt jó, mert óriási továbbképzési lehetőséget jelentett az ott dolgozó orvosoknak éppúgy, mint a hallgatóknak. Sajnos ezt Pécsett nem sikerült bevezetni. A debreceni oktató munkám eredményeként a 18 hallgatómból 12 lett belgyógyász, kétharmaduk a klinikákon kapott helyet. Szerettem oktatni, lelkes voltam, igyekeztem az életre nevelni őket, és ezt ők is érezték.
-Csodálatos a hivatása, hisz a belgyógyászat az egész ember gyógyításáról szól. Azt is mondják, hogy az „orvostudomány királynője”.
-Ez így igaz, azonban csak akkor lehet eredményes a munka, ha a belgyógyászat egy egységet képez. Mára a klasszikus belgyógyászat szétverődött részterületekre, és azok mentén zajlik az orvoslás – elveszett tehát az egység, az egész. A beteg embernek fontos, hogy beszéljen, elmondja a gondját, és azt feltételezi, hogy majd az orvos segít rajta. Úgy látom, hogy napjainkban ez a sajátos orvos-beteg kapcsolat sem működik jól.
Nemsokkal a nyugdíjazásom előtt volt egy kis szobám, ahova a professzorok rendszeresen bejártak beszélgetni. Ők is azt kifogásolták, hogy nem jól alakul ez az orvos-beteg kapcsolat, és hasonlóan nyilatkoztak a hallgatók is. Ez a gyakorlati oktatás hibája is. Nekem még szerencsém volt, mert a klasszikus belgyógyászok példáját láttam, akik az embert egészében tekintették. A debreceni intézetvezető professzorom nem volt ugyan előadóművész, de közelről megmutatta nekünk a betegeket, elmondta, hogyan gondolkodik róluk, mit, miként csinál. Ha a beteg úgy került be, hogy még nem végeztek rajta vizsgálatot, akkor megterveztette velünk, milyen lépésekben haladnánk előre az esetében. Megosztotta velünk a betegei sorsát, láthattuk folyamatában a betegtörténeteket.
-Mikor nevezték ki a pécsi 1-es belklinika vezetőjének?
-1993-ban, akkor voltam 55 éves. Tíz évig vezethettem csak, mivel a törvények alapján 65 évesen abba kellett hagynom. Az elődöm és egykori főnököm, Jávor Tibor professzor legfőbb törekvése az volt, hogy az orvos lássa el a beteget tisztességesen, minden körülmények között. Lényeges volt a beteg tisztelete, valamint az, hogy létrejöhessen a klinikán egy iskola. Amikor átvettem az irányítást, számomra az is fontos volt, hogy az idősebb kollégák mellé társítani tudjuk a fiatalabbakat is. Az első öt évem arra ment el, hogy a betegellátás rendben legyen, az elamortizálódott műszerparkot fejlesszük, támogatásokat szerezzünk, és sikerüljön minősíttetni a munkatársakat, akik aztán a második öt évben már szakmailag is beértek. Egyetlen intézetben sem volt az országban akkor annyi minősített ember, mint nálunk – 26-an szereztek doktori fokozatot, 11-en habilitáltak és hárman lettek MTA-doktorok -, és erre ma is büszke vagyok. A fiatalítás tehát megtörtént úgy, hogy az nem ment a betegellátás rovására, pedig ez nem volt egyszerű.
Emlékszem, nyomtattam egy kérdőívet a kollégáknak, és kértem őket, hogy az alapján tervezzék meg, a következő tíz évben mit szeretnének elérni. Mivel ez a dokumentum nálam maradt, igyekeztem a sorsukat az általuk leírtak alapján alakítani. A tíz év alatt minket soha nem jelentett fel beteg, és sem jogi, sem etikai problémák nem merültek fel a munkánkkal kapcsolatban. Nem voltak torzsalkodások, igazán jó volt a csapatom. A nemzetközi tudományos kapcsolataim révén a munkatársaim összesen 51 évet dolgoztak külföldön ösztöndíjasokként, és azután mindegyikük hazajött. Szolgálatnak fogtam fel ezt az időszakot, a betegek és a munkatársak érdekeit figyeltem mindvégig. Sajnálom, hogy akkor kellett abbahagynom a klinika irányítását, amikor mindennek látható eredményei is voltak. A klinikát jó emberi és szakmai közösségnek tartottam, 14 kollégám egyetemi tanárrá válásának folyamatában vettem részt, és nagyon sok betegen segítettünk.
-Hogyan emlékszik a dékánhelyettesi időszakra?
-Érdekes volt a felállás: két vegyész, egy élettanász és egy klinikus - utóbbi jómagam. Jó időszak volt ez a három év, senkivel sem vesztem össze, és a klinikai munkát is igyekeztem jól koordinálni. Szerencsére a visszajelzések is megerősítenek ebben.
-Hetvenéves volt akkor, amikor úgy döntött, ír egy ezer oldalas monográfiát „Záróra előtt” címmel. Azóta eltelt tíz év. Változtatna rajta valamit, ha újrafogalmazná?
-Ezt a kérdést már én is taglaltam magamban. A monográfiát négy hónap alatt írtam meg úgy, hogy közben végigéltem mindazt, ami velem történt. Voltak benne mesébe illő részek, és előfordultak pokoliak is, de összességében hatalmas élmény volt. Ez egy számadás, amiben a vargabetűk is tanulságosak lehetnek, hisz más is járhat úgy, ahogyan én. Talán okulásként szolgálhat az, ahogyan kikecmeregtem ezekből a helyzetekből. Leírtam benne megoldott problémákat, és maradtak nyitott kérdések is, de ma sem írnék le mást.
-Nagyon fontos volt a munkája mellett a családja is, egy lánya született.
-Igen, ő most 47 éves, és nagy dolog, hogy életben van. Születése után ugyanis meghalt azon a klinikán, ahol a feleségem dolgozott. A párom gyermekgyógyász volt a Pécsi Gyermekklinikán, majd 25 éven át az iskolaorvosoknak a vezetője. A lányom halála a gyerekklinikán történt, ahol akkor még nem létezett perinatális centrum. Születése után ugyanis oxigénellátási zavara lépett fel, ezért vitte át a mentő a szülészeti klinikáról a gyermekklinikára. Akkoriban még nem voltunk ismerősök Pécsett, ha mindez Debrecenben történik, talán minden másképp alakul. Végül szerencsésen reanimálták, de béna maradt. Deformálódott a járórendszere, és a jobb karját sem tudja jól használni, szellemileg azonban szerencsére ép. Ha valamit nem tudok megjegyezni, csak szólok neki, hogy figyeljen, és ő segít nekem. Intelligens, jólelkű ember lett belőle. Azt nagyon sajnálom, hogy az iskoláit nem tudta elvégezni. Ha újrakezdhetném, biztosan nagyobb családban gondolkodnék, több gyermekem születne.