"Az fogott meg leginkább a patológiában, hogy a szövettan eszközeivel mennyi mindent megtudhatunk a betegségekről, különösen a daganatokról" - mondta a webbeteg.hu kérdésére dr. Kaszás Bálint rezidens orvos, aki várhatóan 2020-ban szakvizsgázik. A Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Patológiai Intézetének harmadéves rezidense részt vesz a szövettani diagnosztikai munkában, előleletezést végez, bonctermi feladatokat lát el, és emellett tanít is. Arra törekszik, hogy a klinikai tárgyakhoz is hasznosak legyenek a patológiai gyakorlatok, ugyanis minden a patológiára épül.
-Miért a patológiát választotta?
-Nálam a patológia az utolsó pillanatban meghozott döntés volt. Előtte sebész akartam lenni, ott végeztem tudományos munkát. Ettől néhány, részben személyes ok térített el, ezért hatodév végén újra kellett gondolnom a lehetőségeket. Harmadéves hallgatóként mint tárgyat nagyon szerettem a patológiát, tetszett ez a fajta gondolkodás és látásmód, bár akkor még kizártnak tartottam, hogy egyszer itt fogok dolgozni. Bonctermi gyakorlatok kapcsán találkoztam Dr. Kálmán Endrével, aki mellett most rezidensként is dolgozhatom. A vele kapcsolatos élmények nagyon meghatározóak voltak, különösen egy koszorúér trombózis és szívinfarktus esete az első gyakorlatok egyikén, amikor megelevenedett, és kézzel foghatóvá vált a tankönyv. Év végén azt mondta, ha komolyan érdekel a dolog, három év múlva menjek vissza. Én akkor ezt nagyon megköszöntem, hihetetlenül jólesett, de nem gondoltam volna, hogy ennek lesz folytatása. Hatodév végén aztán mégis visszamentem, és ez nagyon jó döntés volt.
-Milyen kép élt Önben a patológiáról az egyetemi évek előtt, majd az orvosképzésben, és ez mennyire változott azóta?
-Az egyetemi évek előtt semmit nem tudtam róla, a szokványos "sötét boncterem a kórház alagsorában véres csempével, nagydarab, lehetőleg szakállas orvossal" elméleten kívül. Emlékszem, még végzős gimnazista koromban a biológia fakultáción volt róla szó, hogy szerveznének egy bonctermi látogatást, ami végül meghiúsult, de mindenki hasonlóképpen képzelte a dolgot. Az már az egyetem első két évében kiderült, hogy az én gondolkodásomhoz a morfológiai tárgyak (anatómia, patológia) állnak közelebb, az ember működésével kapcsolatosakat (élettan, kórélettan) kevésbé szerettem. Amikor szemmel látható és kézzel fogható "képet" kell bevésni, elraktározni, és utána felidézni, az nagyon ment. De a patológia részleteiről, hogy pontosan mit is csinálnak, harmadévig nem nagyon volt fogalmam. A legelső előadás nagyon hatásos volt, felvetítettek egy képet egy májról, amelyen volt egy daganat. Az előadó elkezdte sorolni, hogy pusztán ránézésből meg tudja mondani a beteg korát, nemét, a lehetséges kiváltó okokat. A többi lényeges információhoz pedig metszetet készít belőle, és berakja a mikroszkópjába. Nem marad megválaszolatlan kérdés. Lényegében az a kép alakult ki bennem, hogy a patológus borzasztóan okos, és a tudását egy mikroszkóppal kombinálva szinte mindenre választ tud adni. A gyakorlatok során ez tovább erősödött bennem. Persze ez a kép azóta kicsit árnyaltabb lett, de akkor nagyon megfogott.
-Igen szerteágazó szakterület, az orvostudomány alapja. Melyik része, területe tetszett meg Önnek?
-Az tetszett, hogy a szövettan eszközeivel mennyi mindent megtudhatunk a betegségekről, különösen a daganatokról. Amennyiben rosszindulatúak, mennyire agresszívek, és milyen onkológiai kezelést kell a betegnek kapnia. Ezeket mind nekünk kell megállapítani, megválaszolni. Nemcsak a rutin diagnosztikára gondolok, hanem a kutatási célokra is. Valószínűleg azt is kevesen tudják, hogy mennyi betegség és mennyi újonnan felfedezett terápiás eljárás köthető patológiai felfedezésekhez. Például az előbb már említett onkológiai kezelések, számtalan ma használt eljárás azon alapszik, hogy a patológusok kimutatták bizonyos speciális molekulák jelenlétét a tumoros sejtekben. Már hallgatóként is nagyon érdekeltek az olyan betegségek, amelyekre jelenleg sincs igazán hatásos kezelés, és főleg fiatalkorban alakulnak ki, például bizonyos agydaganatok. Szép lassan körvonalazódott, hogy engem főleg az olyan betegségek érdekelnek, amelyeknél elég szegényes az orvostudomány eszköztára, és emiatt gyorsan elveszítjük a beteget. Hallgatóként úgy képzeltem el, hogy a daganatos betegeknél a sebészek, meg az onkológusok vannak a "lövészárokban", a patológus pedig hátul, a frontvonal mögött próbálja kitalálni, hogy mivel "lőjünk" legközelebb.
-Hogyan telik egy napja az intézetben? Milyen feladatai vannak?
-A nap mindig az indítással kezdődik, egy asszisztenssel karöltve. Ez az előző nap a klinikákról az intézetbe érkező anyagok első körös vizsgálata, ami jelent egy makroszkópos leírást (mit látunk, az hogyan néz ki, milyen színű, mekkora, milyen a tapintata ). Ezeket a jellemzőket is rögzítjük a szövettani leletben. Az indítás másik része a szövetblokkok kivágása a mintából, amiből az asszisztensek metszeteket készítenek mikroszkópos vizsgálatra. Az indítás lehet kifejezetten egyszerű, mondjuk egy bőrkimetszés esetében, de jelenthet teljes gyomor- vagy vastagbél eltávolításból származó sebészeti preparátumot, teljes gégekiirtást vagy egy 10-15 centiméteres petefészek daganatot, ami már nehezebb feladat. Ilyenkor szakmai szempontokat is figyelembe kell venni, de sok múlik az orvos "szemén" és egyéni ítélőképességén. A napi diagnosztikának ez egy nagyon érdekes és nehéz része. Kálmán Endre szokta mondani, hogy a "beteg sorsa már az indítóban eldől". Ezután következik a bonctermi munka, ami a rezidensek másik fő feladata. Amikor az egyetemen szorgalmi időszak van, jellemzően kevesebb ilyen feladatunk van, a harmadéves orvostanhallgatók kórbonctani gyakorlati oktatása miatt. A harmadik része a rezidensi létnek a tanítás. Jelenleg egy magyar általános orvoscsoportot, egy magyar fogorvos-, és egy angol fogorvos csoportot oktatok, összesen heti 4x1,5 órában. Ez teljesen más jellegű kihívás a mindennapi munka mellett, mondanom sem kell, teljesen más készségek kellenek hozzá. Azzal még orvostanhallgatóként szembesültem, hogy attól, hogy valaki remek orvos, és tudja a szakmáját, nem jelenti, hogy jó tanár is. Ezalatt a két év alatt, amióta elkezdtem oktatni, rengeteg pozitív élményem volt ezzel kapcsolatban. Igyekszem arra törekedni, hogy a klinikai tárgyakhoz is hasznosak legyenek a gyakorlatok, hiszen gyakorlatilag minden a patológiára épül. Természetesen vannak a dolognak árnyoldalai, nehézségei is, néha kisebb konfliktusok, "játszmák", amiket nem egyszerű kezelni, de ezek a személyiségemet fejlesztik, és néha még élvezem is. Nem ritkán kapok olyan kérdéseket, amik nekem evidenseknek tűnnek, egy hallgatónak viszont nem, és ezekből én is tanulok.
A rezidensképzés során minden részterületen végig kell menni, én most a nőgyógyászati patológiát leletezem elő, de már volt hét hónap fej-nyak sebészet, illetve uropatológia is. Ez jó sok tanulást, rengeteg mikroszkóp felett eltöltött órát jelent, illetve ki kell fejleszteni a saját tévedésed elviselésének képességét is, ami nekem igen nehezen megy.
-Miként látja a patológia jövőjét itthon?
-A hallgatók nem igazán kapnak hiteles képet arról, hogy mi mit is csinálunk napközben. Ezt kellene szélesebb körben megismertetni velük, hogy jobb rálátásuk legyen a mindennapi diagnosztikára, és ne csak a száraz részekre, a boncteremre. Az általános orvoscsoportoknál igyekszem ezt minél jobban "belevinni" a gyakorlati oktatásba, főleg ha azt látom, hogy valakit az átlagnál jobban érdekel a szövettani diagnosztika. Ha azt látnák, hogy mennyi minden múlik egy-egy döntésünkön, akkor talán többen választanák ezt a pályát.