-portrébeszélgetés dr. Schneider Imre emeritus professzorral
Heti három-négy alkalommal még bejár az Akác utcai épülettömbben található szobájába, itt bonyolítja a levelezéseit a hazai és a külföldi dermatológusokkal, rendszeres látogatója a kari könyvtárnak, és szívesen rendelkezésére áll a klinika munkatársainak is. Megcsodálom szikár alakját, délceg tartását, udvariasságát, előzékenységét. Ő is azok közé tartozik, akiken nem fog az idő. Köszönheti ezt jó genetikájának, neveltetésének, és az ebből eredő életszemléletének. Tenni akarása ma is olyan, akár sok évvel ezelőtt, amikor kezdte a pályáját. Nem kizárólag a szakma iránti alázat hajtja dr. Schneider Imrét, a Klinikai Központ Bőr-, Nemikórtani és Onkodermatológiai Klinikájának emeritus professzorát, de az egyetem egészéért, múltjának felkutatásáért, az elődök tevékenységének bemutatásáért is rendületlenül sokat dolgozik.
Schweier Rita írása
-Ha kihúznám magam, sem tudnék olyan délcegen járni, mint Ön.
-Ez a genetikának is köszönhető, a felmenőim is így jártak. De valószínűleg köze van ehhez az iskolai tornaóráknak is, amikre szívesen gondolok vissza, ezeken sokat mozogtunk, kirándulni is jártunk, nyaranta pedig táboroztunk. Ma is figyelek a mozgásra, rendszeresen sétálok.
-Nem szeretném megsérteni, de Ön eszik egyáltalán?
-/ nevet – a szerk. / Természetesen, kitűnő az étvágyam, szeretem a jó ételeket. Ügyelek a rendszeres életmódra, arra, hogy mindig a megadott időpontokban étkezzem. Talán igaz a régi mondás, miszerint minden az egészségen, az egészség pedig az akaraton múlik.
-Ez lehet a titka annak is, hogy nem beteges alkat.
-Feltehetően így van. Szikár és szívós típus vagyok. Életkoromnál fogva azért előfordulnak ízületi- és izomfájdalmaim, de ezeket tudomásul veszem. Az obligát gyógyszereim közé mindössze az altató, és olykor a fájdalomcsillapító tabletták tartoznak. Az altatóra sajnos abban az időben szoktam rá, amikor Szegedről Szombathelyre hívtak, az ottani megyei kórház osztályvezető főorvosának. Akkoriban a döntés felelősségének súlya miatt éjszakákon át nem tudtam aludni.
-Említette, hogy heti három-négy alkalommal még bejár a klinikára.
-Igen, megtisztelő, hogy a klinika igazgatója, Gyulai professzor rendelkezésemre bocsátotta ezt a szobát. Ma is tartom a kapcsolatot a hazai és a külföldi dermatológusokkal, rendszeresen levelezek velük, és ezt innen intézem. Fontos számomra a kari könyvtár jelenléte is, rendszeresen járok olvasni oda.
-Több kötet megjelenése is az Ön nevéhez fűződik, jelenleg ír-e könyvet?
-Nem, de valóban létezik több olyan könyv is, amiknek a szerzője, vagy a társszerzője voltam. A legutóbbi kötetünk a Magyar Tudományos Akadémia kiadója révén jelenhetett meg, ez az atópiás dermatitiszről szóló kötet harmadik, angol nyelvű kiadása volt. Sok éves munka eredménye, munkatársaimmal együtt fogalmaztuk. Külföldi lapokban megjelent recenziója után még ma is kapok felkéréseket egy-egy folyóirat szerkesztőjétől arra, hogy a témáról írjak.
2012-ben, a Pécsi Tudományegyetem 650 éves évfordulójának a közeledtével javasoltam dr. Bódis József professzornak, az egyetem rektorának, hogy jelentessenek meg egy almanachot, ami az egyetem akadémiai, vagy azzal egyenrangú fokozattal rendelkező tagjainak életpályáját, tudományos eredményeit tartalmazza. Ilyen munka ugyanis a PTE vonatkozásában még nem született. Hálás vagyok, hogy a rektor úr elfogadta a kezdeményezésemet és egyúttal kinevezett a szerkesztőbizottság tagjának. A harmadik kötet jelenleg munka alatt van.
A Bőrgyógyászati Klinika korábbi és jelenlegi munkatársaival 2015-ben összeállítottuk a „Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Bőr-, Nemikórtani és Onkodermatológiai Klinikájának története” című kiadványt, ami a Pozsonyban 1918 tavaszán megnyílt Bőrgyógyászati Klinika ismertetésével kezdődik. Ez az első összefoglaló és áttekintő munka a klinikáról.
-Ön kezdeményezte azt is, hogy létezzen egy Klebelsberg Kunoról elnevezett sétány Pécsett.
-Klebelsberg Kuno kultuszminiszter volt az első világháború után, aki javasolta, majd szívósan kitartott amellett, hogy a Pozsonyból menekülni kényszerült egyetem Pécsre kerüljön. Kemény, kitartó munkássága és optimizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy Pécsnek egyeteme lett. A legutóbbi időkig közteret sem neveztek el róla. 2007-2008-ban városunk polgármesteréhez fordulva javasoltam, hogy a várfal északi oldalát, a Szentágothai-sétány folytatásaként róla nevezzék el, ami 2008 őszén meg is történt. A cél az, hogy emléktábla is kerüljön ide.
-Miért volt annyira elkötelezett ezekben az ügyekben, és miért fontos ez Önnek ma is?
-Meggyőződésem, hogy egy értelmiséginek ezen a téren is feladata van, és évtizedekre előre, távlatokban kell gondolkodnia. Egyetemi tanárként felelősséget érzek az egyetemünkért, és ez különösen fontos ma, amikor már hosszú ideje az értékek felcserélődésének lehetünk tanúi. A város részéről a megbecsülés betetőzése lenne például az, ha a Tudásközpont előtt szobrot is állítanának a kultuszminiszternek.
-A családjából ered az elődök, az ősök iránti tisztelet fontossága?
-A szüleim következetes emberek voltak, akik a neveltetésünk során hangsúlyt helyeztek arra, hogy fontos másokért is élnünk, a tudásunkat, a tapasztalatainkat gyarapítanunk kell, és tovább kell adnunk. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de komoly igazságuk van, tudva azt, hogy mostanság a hazafias és nemzeti érzés is válságban van.
-A gondolkodásmódjukat nagyban meghatározhatta az is, hogy Temesvárról jöttek át 1937-ben Magyarországra.
-Igen, már gyerekként realizáltam azt, hogy nehéz a kisebbségi lét. A magyar iskoláztatás bizonytalan volt, és nem volt megoldott. Akkor a közeljövőt érintő megoldatlan problémák miatt a szüleim az átköltözés, a repatriálás mellett döntöttek.
-Heten vannak testvérek, Ön hányadik a sorban?
-A második vagyok, öten vagyunk fiúk és ketten lányok. Egy nagy család összes előnyével rendelkeztünk. Megtanultuk a sajátunk mellett a többiek leckéjét is, és ha a tananyagban találtunk valami érdekeset, akkor azt is megosztottuk egymással. A második világháború okozta hányattatások ellenére a családunkban mindig nyugalom volt, ma is tudunk egymásról és támogatjuk is egymást. Szerencsére él még az összes testvérem, aminek oka lehet a korábbiakban már említett következetes életmód is.
-A szülei mivel foglalkoztak?
-Édesanyám eredetileg tanítónőnek készült, ám végül otthon maradt, és ellátta a családot. Édesapám - aki az első világháborúban az olasz fronton megsebesült - nem tudta befejezni a jogi tanulmányait, ezért a vágóhídon dolgozott. Becsületes és nagyon puritán emberek voltak, a családunkban a takarékos életvitel volt a jellemző. Az akkori nehéz idők is erre kényszerítettek minket.
-Nagyon különböznek egymástól a testvéreivel?
-Természetesen vannak különbségek közöttünk, ami például a pályaválasztásban is megnyilvánul. Van, akiből orvos vált, de lett vegyész, biológus és bölcsész is. A közös bennünk az, hogy mindannyian doktori fokozattal rendelkezünk, hármunknak van MTA fokozata, és ketten kaptuk meg az MTA „Eötvös József koszorú” kitüntetését. Hasonlítunk abban is, hogy mindannyian teszünk a környezetünkért, ki így, ki úgy, munkakörétől függően.
-A sok nehézség ellenére hogyan sikerült eljutnia az egyetemig?
-A szegedi Dugonics András Piarista Gimnáziumba jártam az 1940-es évek elejétől, ahol kitűnő tanáraink voltak. A latint kezdettől fogva tanultuk, de mellette németet, franciát, majd később angolt is. 12-13 éves koromban már voltak tanítványaim. Ezek az órák nemcsak financiális szempontból voltak fontosak - zsebpénzt gyűjthettem a kisebb kiadásokra –, hanem a tanítás révén magam is sokat tanultam. A latin nyelv keretében a klasszikus szerzőktől - Vergiliustól, Horatiustól – szövegrészeket is meg kellett tanulnunk kívülről, ami hozzájárult a többi idegen nyelv elsajátításához is.
-Ha inkább humán beállítottságú volt, akkor hogyan került szóba az orvosi pálya?
-Ebben vitathatatlan szerepük volt kitűnő tanáraimnak. Az irodalom, a művészettörténet és a művelődéstörténet korán inspirált, az iskolában működő önképzőkörhöz számos pályamunkát is benyújtottam. Ezeket egy független zsűri bírálta el, és többször kaptam pénzjutalmat értük. A felsőbb osztályokban aztán elhivatott biológia és kémia tanárokkal volt szerencsém találkozni, és nekik köszönhetően az orvosi pályát választottam. A kitűnő érettségim ellenére, helyhiány miatt mégsem sikerült bejutnom az egyetemre, egy évig fizikai munkát végeztem. A Szegedi Közlekedési Vállalatnál pályamunkásként dolgozva lett volna lehetőségem, hogy a budapesti Villamosmérnöki Karra jelentkezzek, azonban nem voltam erős matematikából és fizikából. Érdekes, hogy a feleségem éppen matematika-fizika szakos tanár. / mosolyog – a szerk. /
-Milyen volt akkoriban a szegedi egyetem?
-Kitűnő. Olyan neves egyéniségek oktattak minket - a teljesség igénye nélkül -, mint Gelei József biológus, Ivanovics György mikrobiológus, Jancsó Miklós farmakológus, a klinikusok közül Hetényi Géza, Petri Gábor, Waltner Károly. Többnyire maguk tartották az előadásokat, és ez nagy hatással volt rám. Amikor Pécsett klinikaigazgató lettem, a példájuk nyomán magam tartottam a tantermi előadásokat. Így történt ez a nagyvizitekkel és a szigorlatokkal is, ezáltal mindig tudtam, mit kérdezhetek vissza a diákoktól. A bőrgyógyászati klinikai előadások híresek voltak arról, hogy azokat a hallgatók 70-75 százaléka látogatta.
-Miért éppen a bőrgyógyászat felé fordult?
-Másodéves koromban diákkörösként bekerültem az Anatómiai-Szövettani és Fejlődéstani Intézetbe. Az 1950-es évek elején sok laboratóriumi, vizsgálati módszert fejlesztettek ki, óriási forradalom zajlott az orvostudomány területén, hatalmas fejlődés kezdődött. Számos szövettani, hisztokémiai és elektromikroszkópiai módszert sajátítottam el, a hiszto(pato)lógia szintjén ebben a periódusban kezdődött az emberi szervezet felfedezésének újabb időszaka. Az idősebb munkatársakhoz csatlakozva tudományos nagygyűléseken vettünk részt, előadásokkal. Akkoriban a perifériás idegrendszer és a bőr struktúrájával kezdtem foglalkozni. Szembesültem a ténnyel, hogy hiába jelent meg sok nagy kézikönyv, alig tudunk valamit a bőr szerkezetéről és funkciójáról, és ezt a témát kezdtem tanulmányozni. Megszereztem a klinikai laboratóriumi szakvizsgát, és ennek birtokában kerültem át 1961-ben a szegedi Bőrgyógyászati Klinikára.
Abban az időben a bőrgyógyászat morfológiai jellegű volt, a megtekintésnek, ránézésnek és a tapasztalatnak óriási volt a jelentősége, de ennél lényegesen többet akartam tudni. A dermatózisok kórtanának vizsgálata mérhetetlen lehetőséget nyújt azok megismerésében, mivel a bőrnek más szervekkel kiterjedt kapcsolatrendszere van. Óriási lehetőségek rejlenek még abban, hogy az ismeretlen dermatózisok okait felkutassuk. Szerencsés voltam, hogy dr. Simon Miklós professzort, a tanítómesteremet 1965 elején kinevezték Szegedre, a klinika élére. Széles nemzetközi kapcsolatrendszere volt, és látva az elméleti intézeti képzettségemet és az átlagnál jobb nyelvtudásomat, kiküldött külföldre. Egy hónapot tölthettem Halleban, majd Berlinben. Előbbi helyen a bőr barrierrendszerével kapcsolatban jelent meg közleményem az ottani kollégákkal. Itthon, a klinikán a tudományos munkám témája az ismétlődő orbánc, illetve a preafascialis nyirokerek szerkezete, továbbá az ödémának a bőrre gyakorolt hatása volt. Emellett a porphyrin anyagcsere vizsgálatokban is részt vettem. Ezekről több dolgozatunk is megjelent nemzetközi folyóiratokban, aminek visszhangjaként több kongresszusra is meghívtak előadni.
Simon professzor szigorú és következetes ember volt, mindenből a maximumot várta el, a gyógyításban, az oktatásban és a kutatásban is. Mindemellett humánus volt, és jól látta, ki, mire alkalmas. Így kerülhettem 1974-ben egy évre a kölni bőrgyógyászati klinikára. Steigleder professzor volt a kinti főnököm, aki ugyancsak támogatott, és az egy év letelte előtt meg akarta hosszabbítani az ottani tartózkodásomat, azonban az 1970-es években ehhez nem kaptam meg az engedélyt.
A tudományos tevékenység nagyban hozzájárul ahhoz, hogy valakiből jó klinikus és oktató orvos lehessen. Ebben az időben vonult be a természettudományos gondolkodás a dermatológiába, és az allergológia, az immunológia, a genetika, és a molekuláris biológia átalakította a klinikumot.
-A kutatás-oktatás-gyógyítás hármasában volt kedvence?
-Az első mindig a beteg volt, utána a kutatást említeném. Szegeden rendszeresen jártunk a kari könyvtárba és a legújabb folyóiratokat olvastuk, az újdonságokat pedig egymással megbeszéltük, mindig megtárgyaltuk egy-egy új módszer bevezetésének a lehetőségét is.
-Hogyan érkezett a megkeresés a szombathelyi Megyei Markusovszky Kórház bőrgyógyászati osztályának a vezetésére?
-Kölnben voltam, amikor Simon professzor írta, hogy meghívtak Szombathelyre, a megyei kórház bőrgyógyászati osztályának a vezetésére. Külföldi tartózkodásom okán türelmet kértem. 1975 végén, amikor hazajöttem, kiderült, hogy akadémiai fokozattal bíró és klinikai tapasztalattal rendelkező szakembert szeretnének az osztály élére kinevezni. Sokat töprengtünk a feleségemmel, többször megjártuk a Szeged-Szombathely útvonalat, nehezen döntöttünk. A főigazgató főorvos és a megyei főorvos támogatását bírva 1976 őszén, két apró fiúgyermekünkkel aztán Szombathelyre költöztünk. Utólag is igazat adok Benedek István professzornak, akitől „a járt utat a járatlanért hagyd el” mondás származik. A legnagyobb kollegialitással és segítőkészséggel fogadtak ugyanis Szombathelyen. Kitűnő, tanszékre érett főorvosi kart találtam itt, és az osztályon dolgozó munkatársak is kiválóak voltak. A központi laboratórium, a patológia, a citodiagnosztikai laboratórium, az immunológiai labor és a hematológiai osztály munkatársaival is magas színvonalú együttműködést sikerült kialakítani. Feleségem a rutin immunológiai laboratóriumot vezette. Egymás után születtek a közlemények, számos kórképet írtunk le, amikről Magyarországon korábban nem jelent meg közlés. A hematológiai osztállyal való kapcsolatunk révén nagyon sokat tanultunk. Lehetőségünk volt az ún. korrelációs dermatológiát művelni. Ennek a munkának a keretében írtunk le több, egymás utáni generációban manifesztálódó anyagcsere betegséget, például az Anderson - Fabry (Angiokeratoma corporis diffusum) kórképet. Szokatlan módon Vas megyében az immundeficientia tüneteit mutató, négy Kaposi sarcomás beteget (Angiosarcoma haemorrhagicum Kaposi) kórisméztünk, és számos paraproteinnel járó kórképet írtunk le. A megyei kórház oktatókórház is volt, egy kis egyetemi egység állt azok számára rendelkezésre, akik az egyetemi éveik után jöttek ide. Összességében kegyelmi időszak volt a Szombathelyen töltött hat év. A helyi szakmai munka, a tudományos élet szervezése, a külföldi dermatológiai társulatokkal való együttműködés, valamint a számos tudományos közlés eredményeképpen 1982-ben dr. Flerkó Béla professzor meghívott a pécsi Bőrgyógyászati Klinika igazgatójának.
-Sokat hezitált akkor is.
-Igen, mert jól éreztük magunkat Szombathelyen. Egy megyei kórházban nem a tudományos munka áll a középpontban, de előnyt élveznek azok, akik azt is végzik. Egy tanszéki meghívás ugyanakkor nem mindennapi dolog, és kihívásnak gondoltam amellett, hogy a gyermekeim jövőjét is figyelembe vettem.
-Nagyon más világ volt a pécsi, mint akár a szegedi, akár a szombathelyi?
-Mindegyik hely kitűnő volt, csak árnyalataikban különböztek egymástól. Szegeden többet tudtunk
egymásról, mivel a klinikák és az intézetek közel voltak egymáshoz. Szombathelyen a főorvosi kar nagyon összetartott, a megyei kórház érdekében is. Pécsett is magas színvonalú volt a munka, de azért akadt módosítani való. A kinevezésem után voltak, akik elmentek a klinikáról, helyükbe pedig tehetséges fiatalok érkeztek, olyanok, akik korábban elméleti intézetekben dolgoztak. Ez óriási előnyt jelentett a klinikum számára. Folytattuk az atópiás dermatitisszel kapcsolatos munkát, ami egy kevéssé ismert, elhanyagolt kórkép volt, elsőként mértük fel ennek hazai prevalenciáját. A Patológiai Intézet munkatársával, dr. Matolcsy András docenssel való együttműködésnek köszönhetően a mycosis fungoides jelenlétére utaló jelként értékeltük három atópiás dermatitiszes betegnél a TCR-gamma gén átrendeződés jelenlétét.
-13 éves vezetői időszakának mely periódusa volt a legszárnyalóbb?
-1987-től kezdődően minden második évben, összesen öt alkalommal tartottunk nemzetközi kongresszusokat. Ezek eredményeképpen kaptunk gyógyszergyári támogatásokat, amikből műszereket vásároltunk. Egyre sikeresebbek lettek a nemzetközi találkozók, és 1995-ben, az igazgatásom alatt szervezett utolsó kongresszusra csaknem száz külföldi klinikai és intézeti vezető jött el a hozzátartozóival. A fokozatosan kiépített együttműködések révén sikerült a munkatársaimnak külföldi ösztöndíjakat, állásokat is biztosítani. Egyéves és kétéves időtartamokban több, mint 11 évet tölthettek el neves külföldi egyetemeken, klinikákon és elméleti intézetekben, ahol az elsajátított módszereket később hazahozták, és többen a kandidatúrájukat, illetve a PhD-fokozatukat is megalapozták ezáltal, majd meg is szerezték. Dolgozhattak például a kölni, a münsteri, a marseille-i, a lundi, a magdeburgi, a st.louis-i és a rochesteri egyetemek klinikáin, elméleti intézeteiben is. A módszerek főleg molekuláris biológiai és hisztopatológiai jellegűek voltak. Emellett a klinikán felkérésre számos gyógyszer kipróbálását végeztük, ezek által jelentős bevételhez is jutottunk, amit műszerbeszerzésekre fordítottunk. Több sikeres OTKA és Bólyai János ösztöndíjpályázatunk is volt. A széles bázison elindított alapozó munka végét az jelentette, amikor a virágzó periódusban – másokhoz hasonlóan – át kellett adnom a tanszék vezetését az utódomnak. Ez fájdalmas periódus volt, de tudomásul kellett vennem.
-Úgy érzékelem, hogy Ön alapvetően egy elfogadó ember, aki mindig készen állt a továbblépésre.
-Valóban, azt gondolom, hogy el kell fogadni a hátrányos döntéseket is, ugyanakkor – épp az egyetemmel szembeni felelősség miatt – a megfelelő időben szólni is fontos a klinikum érdekében, és gondolkodni a megoldási lehetőségeken. Hiszem, hogy a nehéz idők sokáig tartanak, de a kemény emberek tovább élnek.
-A nehéz időkben ki, avagy mi jelentette a fogódzót?
-A hit, a család mindenekelőtt, és az abban való remény, hogy az igazság győzni fog, csak türelem kell hozzá. Ki kell tartani az elveink mellett, állandóan dolgozni kell, és akarni, hiszen az egész élet munka, aminek alapja a kötelességteljesítés, a megbízhatóság és az ernyedetlen szorgalom.
Komoly veszteséget jelentett az is, amikor 2010 áprilisában a klinika laboratóriumi részlegét kari döntés eredményeként redukálták, és megszüntették a kórszövettani és immunológiai laboratóriumainkat. Bosszant a távlatokban való gondolkodás hiánya, a közöny, valamint az, ha elmegyünk a problémák mellett. Bosszant továbbá a szűklátókörűség, az önzés, és az, ha nem látják be, hogy a jelenben hozott döntéstől függ a jövő. Sajnálom azokat az embereket, akik a legfontosabbat, az idejüket elpazarolják, mert nem a saját maguk művelésével töltik. XIV. Lajos király egyik udvari filozófusa, Bruyère írt arról, hogy az emberek zöme úgy éli le az életét, hogy annak második felében nyomorog. A fiatal kornak meghatározó fontossága van az életben, és minden évtizednek megvan a feladata: az első két-, két és fél évtized az alapok lerakásáról – általános iskola, gimnázium, egyetem – szól, az ezutáni periódus a családalapításé és az előmenetelé, és a folyamatos tanulásé. A prosperálást a hivatás és a család egymás mellett élése és támogatása biztosítja.
-A nyugdíjazása óta is töretlenül dolgozik.
-A lehetőségért köszönettel tartozom a kar vezetőinek, a klinika igazgatójának. Néhány évig vizsgáztattam, azután a továbbképző napokon, a nyilvános referáló üléseken tartottam előadásokat, és jelenleg is dolgozom. A tanszékvezetői működésem után jelentek meg a könyvek, amelyek közül az atópiás dermatitiszről szóló angol kiadás az MTA Nívódíját is elnyerte 2012-ben, majd 2016-ban az MTA „Eötvös József koszorú” kitüntetését is megkaphattam.
- Ha visszatekint, hogyan összegez? Tett volna bármit is másképp?
-Ami megnyugvással tölt el, hogy a munkatársaim közül öten szereztek kandidatúrát illetve PhD-fokozatot, és egy akadémiai doktori fokozatot, a klinikai működésem kezdetéhez mérten ez jelentős eredménynek mondható. Mindent elkövettem azért, hogy a kollégáim szakmai előrehaladását segítsem és örömmel tölt el, hogy többen kitűnő szakemberek. A szakmai munkám kitöltötte csaknem az egész napomat, sokszor csak a hétvégeken tudtam a családommal lenni.
-A két fiúgyermekük mivel foglalkozik?
-Az egyetem elvégzését követően édesapám hirtelen meghalt infarktusban. Három fiatalkorú testvérem maradt ellátás nélkül, ezért az öcsémmel támogattuk édesanyánkat. Ez is az oka annak, hogy kissé későn nősültem, a fiaink 1969-ben és 1971-ben születtek. Az első fiunknak közgazdasági és jogi diplomája van, és az egyik külföldi gyógyszergyár budapesti képviseletének pénzügyi részlegén dolgozik. A másik fiunk biológus, és az itteni orvoskar Mikrobiológiai Intézetének a munkatársa. Három unokával is büszkélkedhetünk, ők jelentik a család központját. A két legnagyobb unokánk már gimnazista, nagyon jó középiskolákba járnak. A legkisebb unokánk 9 éves, ő Pécsett van.
-Hamarosan itt az ebédidő, ha innen elmegy, mivel telik majd a délutánja?
-Ebéd után a nyugdíjas korom óta egy órát pihenni szoktam, majd a számítógép előtt dolgozom, írok. Jelenleg van egy téma, aminek az irodalmazását végzem. Esténként pedig szépirodalmat olvasok. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert kiegészítően hat a szakmai műveltségre, és sok erőt is ad, csakúgy, mint a klasszikus zene.