- portrébeszélgetés dr. Ohmacht Róberttel, a Biokémiai és Orvosi Kémiai Intézet emeritus professzorával
Harmonikusan és ízlésesen berendezett szobájában fogad, ami olyan, akár egy jól tervezett családi ház nappalija, megtoldva egy tágasra szabott dolgozói résszel. Igényessége öltözködésében, beszédstílusában, udvarias, figyelmes modorában is megmutatkozik, így biztosra tudom, hogy pontos, szabatos válaszokat kapok tőle. Rekkenő hőségben, a vizsgaidőszak kezdetén találkozunk, amikor tengernyi a dolga, de mégsem látszik rajta, hogy fáradt lenne, sőt! Szenvedélyesen arról kezd mesélni, mennyire egyszeri lehetőségnek és személytelennek tartja az írásbeli vizsgát, ellenben mennyivel jobbnak a szóbelit, mert utóbbi esetben látja a hallgató arcát, megismerheti a személyiségét, és vissza is jelezhet neki, ha szamárságot mond. Lerí róla, hogy szereti a diákjait és a munkáját is dr. Ohmacht Róbert, a Biokémiai és Orvosi Kémiai Intézet emeritus professzora, aki készséggel, színesen, derűsen mesél mindarról, ami meghatározza az életét.
Schweier Rita írása
-A biokémia nem a könnyű tantárgyak közé sorolható, gondolom, küzdenek vele a hallgatók.
-Igen, és ez vonatkozik a biofizikára, meg a biológiára is. Amikor az egyetemre jönnek a diákok, akkor rendelkeznek valamiféle elképzeléssel az orvostudományról, majd rájönnek, hogy ami itt vár rájuk, az nem teljességgel felel meg a várakozásaiknak. Legszívesebben a műtőben kezdenének, azaz az orvosi teendőkkel foglalatoskodnának, ehelyett mi olyasmikkel traktáljuk őket, amiktől a középiskolában végre megszabadultak. A kezdetekben még nem tudják, hogy az ilyen tudnivalók miért fontosak. Utólag azért van visszaigazolás arról, hogy nem voltak hiábavalóak ezek a tanulmányok sem. Sok év elteltével többször is volt példa arra, hogy odajött hozzám egy-egy volt hallgatóm, és azt mondta: „Professzor úr, az a kémiai számítások kurzus nagyon tetszett ám nekünk!” / mosolyog – a szerk. / Hiszem, hogy ezeket az órákat is meg lehet kedveltetni velük, és mindig azon igyekeztem, hogy ne mechanikusan hajtsam be rajtuk a tanultakat.
-Ki is mondta a kulcsszót: megkedveltetni. Mi ennek a titka? Fogalmazhatom úgy is: mi a közös titkuk itt, ahol a Kémiai Intézet megalapítása óta, már 1922-től nagy hangsúlyt helyeznek az oktatásra?
-Nehéz pontosan megfogalmazni azt, hogy miben rejlik a titok. Mi nem vagyunk pedagógusok, minket nem képeztek arra, hogyan kell leadni egy anyagot. De talán ráérzünk, mit, hogyan mondjunk ahhoz, hogy követni tudjon minket a diák. Az a fontos, hogy magunk is élvezzük, amit csinálunk, és ne favágásnak éljük meg. Ha ezt érzik a hallgatók, akkor megteremtődik a figyelem és a kapcsolódás közöttünk.
-Milyen kurzusai vannak jelenleg?
-Az orvosi kémia témakörében tartok előadásokat magyarul és németül az orvostanhallgatóknak, a gyógyszerészeknek pedig fél éven át analitikai kémiát tanítok. Számukra is létezik egy számolási kurzus, ami erősebb alapokon nyugszik, mint az orvostanhallgatóké. Van a kromatográfiával kapcsolatosan is kurzusom, azt azonban csak kétévente hirdetem meg, mert oda az első évfolyamtól a hatodikig jöhetnek. Jobban szeretem, ha akkor jelentkeznek, amikor az általános képzésben az első két féléven már túl vannak. A jelen felállás teljességgel megfelel számomra, mert amíg én voltam a tantárgyfelelőse az orvosi kémiának, addig rengeteg dolgom volt a kétnyelvű oktatásban.
-A német program hogyan indult el?
-Dr. Sümegi Balázs professzor volt a dékán akkor, amikor fölmerült a német program létrehozása. Nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre dr. Mess Béla professzorral, hogy ezt megvalósítsuk. Akkor még létezett telefonkönyv, amit felütöttünk, és elkezdtük összegyűjteni, kiket ismerünk azok közül, akik tudnak németül, és az első két évben itt tanítanak, mert arra nem volt időnk, hogy végigkérdezzük őket. Kiderült, hogy három csoportra való oktatót ki tudnánk állítani minden tantárgyból, így - miután létrehozását megszavazták a Tanári Testületi ülésen és a Kari Tanácsban is - belefogtunk. Tavasszal jött az ötlet, ősszel pedig már be is indult a program. A rövid idő dacára már az első évben 27 saját jelentkezőnk volt, és további nyolcvanat a budapesti egyetem irányított át hozzánk, olyanokat, akik hozzájuk nem fértek be. Ott már akkor nagy volt a túljelentkezés.
Mess professzor – aki akkor már nyugdíjas volt – szokta mondani, hogy a német oktatás megvalósításával még egy sikertörténetet hozzá tudott tenni az életművéhez. Én is úgy érzem, hogy a tevékenységem sikeres része a német nyelvű orvosképzés megszervezése. A program vezetésétől idén márciusban köszöntem el, amikor betöltöttem a hetvenedik életévemet.
-Nehéz szívvel adta át a stafétát?
-Igazából nem, mert évekkel korábban tudtam már, hogy ez egyszer bekövetkezik. Dr. Than Péter professzor lett az utódom, aki remekül folytatja, amit mi felépítettünk. A program irányítását végző bizottságban még benne vagyok, így a háttérből, ameddig bírom, segítem a munkát.
-Hogyan lett Ön a német program vezetője?
-Humboldt ösztöndíjas voltam, és mivel Sümegi dékán urat régóta ismertem, tudta rólam, hogy jó németes vagyok, és terhelhető is. Mess professzor úrral ugyancsak sok éves kapcsolatban voltam, így sejthető volt az is, hogy jól kiegészítjük egymást. Mindketten beleláttunk a német rendszer működésébe, tudtuk, mivel bíztathatjuk azokat, akik ide szeretnének jönni tanulni. Pécs szerencsés város abból a szempontból, hogy a környéken sokan beszélik a németet, és szép számmal vannak olyanok, akiknek ez az anyanyelvük. Azt is körvonalazni kellett, hogy mi az, amit mi itt jobban meg tudunk valósítani, mint a németországi egyetemek.
Az állami német szisztémában az érettségi átlaga alapján veszik fel a hallgatókat. Ez az átlag lehet kiváló németből, történelemből és földrajzból, ám ebbe a fizika, a kémia, vagy a biológia nem feltétlenül tartozik bele. Mi ellenben megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy kitöltetünk egy rubrikát, amiben célzottan a természettutományos tantárgyaknak az eredményei szerepelnek, tehát a legjobbak közül válogathatunk. Valójában egyedi kiválasztást végzünk.
Mára beállt a német jelentkezők száma, ami 800-900 fő között van, ám ez azt jelenti, hogy az egynegyedüket sem tudjuk fölvenni. Ha sikertelen lesz a jelentkezése a diáknak, akkor ajánlunk számára különböző előkészítő tanfolyamokat, amik léteznek Németországban és Budapesten is. Az is fontos szempont nálunk, hogy ha a jelentkező nem frissen érettségizett, akkor megnézzük, végzett-e olyan tevékenységet, ami az orvosi hivatás iránti érdeklődésére utal, azaz dolgozott-e kórházban, vagy például mentősként. Nehéz kenyér a hallgatók kiválasztása, mert minden egyes alkalommal fejtörést okoz, elég körültekintően döntöttünk-e a legjobbak mellett.
-Az indulás, azaz 2004 óta milyen változásokon ment át a képzés?
-Az első években az volt a jellemző, hogy a hallgatók az első négy félévet végezték nálunk, utána igyekeztek visszatérni Németországba, és ott folytatták tanulmányaikat. A nálunk addig letett szigorlataikat elismerték a német orvosképzés „első részének vizsgájaként”. Németországban ugyanis az első négy félév után van egy komoly, erősen szóró jellegű vizsga, ami miatt csak a hallgatók töredéke tudja elkezdeni az ötödik félévet. Mivel emiatt sok hely felszabadult a német egyetemeken, ezért döntöttek a diákok úgy, hogy otthon folytatják tanulmányaikat, ezáltal azonban nálunk maradtak viszonylag kevesen.
Ma már nagy évfolyamokkal indulunk, 200-220 fővel. A felsőbb évfolyamok létszáma is rohamosan nő, mivel jelenleg csak viszonylag kevesen kapnak helyet a németországi egyetemeken.
-Említett egy jelzőt önmagáról: terhelhető. Hozzátehetem még azt is, hogy maximalista?
-/ mosolyog – a szerk. / Ha valamit elvállaltam, azt igyekeztem mindig lehetőleg jól csinálni, így voltam a német programmal, és a pécsi Humboldt Klubbal is. Az 1990-es években már alakultak Magyarországon is Humboldt Klubok, a pécsinek én lettem a titkára. Sok energiát fektettem abba, hogy szervezzünk ide egy nemzetközi összejövetelt, amire még ma is sokan jó szívvel emlékeznek. Jelenleg ismét én vagyok a helyi titkárhelyettes. Azt gondolták ugyanis, hogy nyugdíjasként több időm lesz. Kérésükre végül igent mondtam.
-Széles mosollyal beszél erről, azt gondolom, szeret ezzel foglalatoskodni.
-Valóban, ahogyan a diákokkal is. Fontos számomra, hogy nap mint nap a fiatalok között lehetek. Annak örülök, hogy oktathatok gyógyszerészhallgatókat is, bár ebbe a lehetőségbe elég későn csöppentem bele.
-Hogyan került épp a kromatográfia szakterületére?
-Zechmeister László indította el ezt intézetet 1922-ben, ő Heidelbergből jött, az ottani laboratóriumban „találták fel” a kromatográfiának nevezett eljárást. Ez a csoport aztán az 1930-as évek ismert történelme miatt fölbomlott, és Zechmeister Pécsett folytatta az elválasztástudománnyal kapcsolatos munkát. Vitte a cukor-és a karotin kutatási vonalat is, az intézetben széleskörű kutatás zajlott. Az első kromatográfiás kézikönyvet is Zechmeister és Cholnoky írták és szerkesztették 1936-ban. Ez a kötet mindent tartalmaz, amit ma is csinálunk, sőt olyan műszereket is említenek benne egy-egy módszer megoldására, amelyeket akkoriban még föl sem találtak. Remek munkát végzett ez a két professzor. Amikor én idekerültem, akkor épp nem foglalkozott senki kromatográfiás kutatással.
A „kisdoktorimat” egyébként még Budapesten szereztem, ahol gáz-kromatográfiával foglalkoztunk, tehát az anyagot a gáz vitte előre, nem pedig a folyadék. Nyilvánvaló volt, hogy az analitikai kémia az én területem, mondhatni ez volt a kijelölt pálya számomra. Akkoriban indult el a nagy hatásosságú folyadék-kromatográfiának nevezett módszer, az első közlemények az 1960-as évek végén jelentek meg, én pedig 1973-ban jöttem az intézetbe. 1974-ben már sikerült egy egyszerű folyadék-kromatográfot összeállítanom, elkezdhettük dolgozni, majd 1979-ben kerültem Németországba Humboldt ösztöndíjjal. Az hamar látható volt, hogy a nagy hatásosságú folyadék-kromatográfiás módszer igen eredményes lesz az élettudományok területén. Amikor megtudtam, hogy műszerfejlesztést terveznek ennek kapcsán Magyarországon, akkor csatlakoztam ehhez a munkához is.
-Miért az analitikai kémia vonzotta?
-Ennek személyes oka is volt. Az egyetemen másodévben tanítottak analitikai kémiát. Budapesten a Krausz Imre docens által oktatott tantárgy számomra nagyon szimpatikus volt, ezért elmentem hozzá diákkörösnek. A budapesti anyaintézettel egyébként azóta is tartom a kapcsolatot, előadásokat és kurzusokat vittem, nem szakadtam el tőlük.
Ráálltam tehát az analitikai „vonalra”, és azóta sem mozdultam el. Ez az analitika egyébként olyan, akár a huszárok. Minden egyes katona önálló, mindegyiknek döntést kell hoznia, nem feltétlen egy vezér után loholnia. Alkalmazott tudományról van szó, lehet azt mondani, hogy a szerves vagy a szervetlen kémia sokkal „tudományosabb” tudomány, de nekem ez tetszett, ez állt közel hozzám.
Másodévben, a fizika szigorlatomon azt mondta nekem a professzor, hogy mérnöki gondolkodásom van. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az analitikai kémia érdekelt. Azért is örültem a professzorom véleményének, mert édesapám gépészmérnök volt. Ő ugyan azt szerette volna, ha a Műegyetemre megyek, ám nekem inkább a természettudományi területhez, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez volt kedvem.
-Meséljen egy kicsit a felmenőiről.
-Budapesten születtem, bár apai ágról Bólyból származunk, amit korábban Németbólynak hívtak. Mészárosok és vendéglősök voltak az elődeim, de a nagyapám már közgazdasági vonalon tanult tovább. Ő sajnos sokkal hamarabb meghalt, mint ahogyan én születtem.
Édesapám is a fővárosban született, ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki Jászapátiból származott. Egyedüli gyermekük vagyok. 1948. március 24-én születtem, majd március 25-én mindent államosítottak. Édesapám a Csonka Gyárnak volt az igazgatója, de az államosításkor kitették. Édesanyám gyógyszerész és gyógyszertártulajdonos is volt, a gyógyszertárakat 1950-ben államosították.
Már az általános iskola nyolcadik osztályában megfogott a kémia, ott akkor egy évig tanultuk. Ez nagyon kevés volt, de mellette a TIT-ben léteztek havi egyszer-kétszer kísérleti órák. Ezeket neves professzorok tartották, emlékszem, két forint volt a belépőjegy, és ezeket hallgatva döntöttem el végleg, hogy vegyész leszek. Természetesen a családban tapasztaltak is hozzájárultak ehhez, édesapám mindig bevitt a laborba, amikor a fényképeit hívta elő, édesanyám pedig az egyetemi jegyzetei alapján mutatott mikroszkóp alatt rajzolt anyagokat, kristályokat. Sokat meséltek, magyaráztak nekem, felkeltették az érdeklődésemet. Emellett érdekelt a művészettörténet is, jártam tárlatvezetésekre, de végül a kémia mellett döntöttem.
-Budapesten járt gimnáziumba is?
-Igen, a Fáy András Gimnáziumban végeztem, és az osztálytársaimmal azóta is évente találkozunk. A legutóbb épp arról beszélgettünk, hogy bizony nem jól tanították nekünk a kémiát. Volt egy tanárnőnk, aki jótét lélek volt, de nem volt jó pedagógus. El is ijeszthetett volna engem, ám ez nem történt meg, mindenesetre a második év végén már észleltem, hogy jobban tudom az anyagot, mint ő. / nevet – a szerk. / 1966-ban felvételiztem az ELTE-re, szerencsém volt, mert akkoriban már a felvételi vizsga eredménye számított. Mivel maximális volt a pontszámom, nem volt kérdés, felvesznek-e. Szerettem az egyetemet, jelenleg is az ELTE kémia államvizsga bizottságának tagja vagyok, így minden vizsgaperiódusban napokat töltök a Természettudományi Karon.
Abban nem vagyok biztos, hogy a kétlépcsős bolognai oktatási rendszer beválik-e, már csak azért sem, mert kérdéses, hol tud elhelyezkedni az, aki csak három évet tud elvégezni, és nem kerül bele a mesterképzésbe. A lányom jelenleg építészetet tanul, a harmadévet fejezte be. Ő is maximális pontszámmal került be, és a hagyományos, ötéves képzést választotta, tehát nem a kétlépcsőst. Úgy látom, nem bánta meg.
-Mikor jött át a pécsi egyetemre?
-Az egyetem elvégzése után Budapesten maradtam két évig, ott dolgoztam, katalizátorokkal foglalkoztam. Ötödéves egyetemista koromban volt már csoportom, gyógyszerészeket oktattam analitikai kémiára. Bevallom, hogy mindig is a kedvenceim voltak. / mosolyog – a szerk. /
Kőrös Endre professzornak évfolyamtársa volt Szabolcs József, aki itt Pécsett akkor docens volt, és később, professzorként, vezette is az intézetet. Endre mondta nekem, hogy függetlenként – családom akkor még nem volt – jöjjek el Pécsre, nézzek itt körül, mert akkor építették újonnan az elméleti tömböt. Nagyon megtetszett, amit itt tapasztaltam. Pécsett épp a kromatográfiának volt komoly hagyománya, amivel én foglalkoztam. Az is fontos volt, hogy kedvesen fogadtak, jó közösségre találtam. Szerencsés voltam abban is, hogy az első félév után kapcsolatba kerültem Jobst Kázmér professzorral, aki a központi klinikai laborban volt. Szoros együttműködés alakult ki köztünk, írtunk cikket és könyvet is a vesekőanalízisről. Mindig nagyon jól éreztem itt magam, így fel sem merült bennem, hogy visszamenjek Budapestre, pedig többször is hívtak.
-A pécsi intézetben – ahogyan az előzőekben említettük - korán párban járt az oktatás a kutatással, ez is segíthetett a döntésében.
-Igen, itt nagyon jó egyensúlyt teremtettek ebben. Néhány év alatt sikerült nemzetközi kapcsolatrendszert építenem a tudományban, és a Humboldt ösztöndíj is nagy lökést adott úgy szakmailag, mint presztízsben. Hazajövetelem után aztán kaptam műszert kintről és az egyetemtől is, ami ugyancsak nagy segítséget jelentett a munkámhoz.
Néhány évvel ezelőtt fiatal kollégáimmal elővettük azokat a cikkeket, amiket még az 1980-as években publikáltam. Mondtam, hogy a leírtakat meg kellene ismételni, és aztán azokból kiindulva haladhatnánk tovább. Nagy örömömre néhány százalék eltéréssel reprodukálni lehetett azt, amit annak idején csináltunk. Úgy tűnik tehát, hogy nagyon precíz munkát végeztünk.
Lehetett volna többet is publikálni, de így alakult. Azt azért bevallom, hogy alapvetően lusta ember vagyok, már gyerekkoromban is az voltam. Sokat ábrándoztam, aztán egy óra alatt elvégeztem, amit kellett. Ötösöket kaptam, de lehettem volna még jobb. Azt gondolom egyébként, hogy az ábrándozás fontos a tudományhoz, nem elég az, ha derékig koszos leszek a laboratóriumban.
-Mélyedjünk el egy kicsit a kutatásaiban.
-Az adszorbensekkel foglalkoztam, amiket vagy egy csőbe töltöttünk, vagy egy vékony réteget képeztünk belőlük, majd egy anyagkeveréket vittünk fel. Ezután átengedtünk rajta egy alkalmas folyadékot, és az adszorbens az elválasztandó keverék különböző komponenseit hol erősebben, hol gyengébben megkötötte. A kevésbé kötődőt könnyebben le lehetett „mosni” a folyadékkal, az erősebbet lassabban, de a lényeg, hogy a keverék szétvált. A karotinoidoknál a kromatográfia lehetősége drámai előrelépés volt az 1920-as években, mert a klasszikus eljárásokkal – ami a kristályosítást, a desztillálást jelenti – ilyen hatásos szétválasztás nem volt megoldható. Az 1920-as években a kromatográfia föltalálásának éppen az volt a célja, hogy a minőségükben egymáshoz közel álló anyagokat is jól szét lehessen választani.
Azon a kromatográfiás területen dolgoztam, ami az élettudományokban a legfontosabbnak tűnt: olyan szorbenseket készítettünk, amelyek hidrofóbok, de ún. apoláris adszorbenseket is fejlesztettem, emellett vékony rétegű kromatográfiás lapokat is, a Forte gyárral együttműködésben, ami filmeket és fotópapírokat gyártott. Számunkra egy egész gyártósor rendelkezésre állt. A gyógyszeriparban, például a Richternél, több száz kromatográf működik, és ők igen kiterjedten alkalmazták az általunk fejlesztett adszorbenseket. Félüzemi módon mi is gyártottuk ezeket az akkori Labor Műszeripari Művek nevű cégnek. A klinikai és a különböző kórházi laborok is sokat használtak belőlük, tehát mindig kaptunk visszajelzést a munkánkról. A rendszerváltással aztán ez az együttműködés megszűnt.
1994-ben egy félévet Svájcban töltöttem, ahol az egészen pici mikrorészecskéket is fejlesztettük, szabadalmaztattuk is, és alkalmaztuk igen gyors elválasztásokra. 2010 táján aztán a folyadék-kromatográfia mature technikává vált. NSZK és Svájc mellett kutathattam a Yale egyetemen is, tehát addig dolgozhattam ebben a témakörben, amíg voltak benne újdonságok, és ezért nagyon hálás vagyok. Ekkor jött a német oktatás, ami egy újabb kihívást jelentett.
-Az intézet vezetésének a lehetősége nem vonzotta?
-Nem. A Biokémiai-Analitikai Tanszéket vezettem ugyan, de ez nem volt önálló tanszék, és mindössze hárman voltunk, tehát nem gondolom klasszikus vezetésnek.
-A feleségét Pécsett ismerte meg?
-Igen, ő a tanítványom volt. Később, miután végzett, az intézet előtt futottunk ismét össze. Ő a Biológia Intézetben dolgozott egy darabig, azóta pedig a Gyermekklinikán, a Gyermekneurológiai Tanszéket vezeti.
-Egy szem leánya van, akiről említette, hogy mérnökember, azaz a nagyapja lánya.
-Igen. / nevet – a szerk. / A nagyapja biztosan örülne, ha látná és büszke lenne rá. A Műegyetem Építészeti Karának a folyosóján sokáig látható volt édesapámnak az egyik rajza, ami egy kúp és egy csonka gúla ferde egymásba tolódását ábrázolta. Én még megcsodálhattam. Apám gépész volt, de univerzális mérnökember is, aki ezt a részét is szerette a mérnökségnek.
A leányom, Petra, a szorgalmi időszakban Budapesten él, de ha teheti, hazajön, a vizsgaidőszakban is innen utazgat vizsgázni. A félévi eredményei olyan kiemelkedőek voltak, hogy most nem kell annyi mindenből beszámolnia, mint a társainak. / büszkén mosolyog – a szerk. /
-Van-e hobbija?
-Teniszezni, síelni nagyon szerettem, és amikor a lányom gimnazista volt, eljártam velük sítáborokba is, aztán ezek idővel elmaradtak. A szabadidőmben kertészkedem és zenét hallgatok. Van egy szép hanglemezgyűjteményem - 600 hanglemez és 300 CD -, és kiszámoltam, hogy 120 évig kellene élnem, ha mindegyiket végig akarnám még egyszer hallgatni. Ez azonban kevéssé valószínű. / mosolyog – a szerk. / Ha nagyon el szeretnék csendesedni, akkor Beethoven vonósnégyeseit veszem elő, számomra ez a csúcsa a komolyzenének. Az operákat is kedvelem, néhány évvel ezelőtt Veronában a családommal megnéztük az Aidát, csodás élmény volt. Aztán a televízióban is lejátszották az erről készült felvételt, amit azóta kétszer is megtekintettünk. Sok szép operaelőadást élvezhettem bel- és külföldön egyaránt.