- portrébeszélgetés dr. Vértes Mariettával, az Élettani Intézet emeritus professzorával
Mosolyogva, energikusan jön felém, és viccesen nyugtázza, hogy a csöngetés után beengedtek az ajtón. Második mondatában is elrejt egy poént, megteremtve az alaphangulatát a könnyedén induló beszélgetésnek. Kérdeznem sem kell, dőlnek belőle a szavak és az emlékek. A fiatalkorával kezdi, a kosárlabdázás élményeivel, a hajdani csapattal, amit ő szervezett együvé. Úgy érzem, életének ez az időszaka különösen fontos számára, talán azért is, mert sok minden eldőlt ekkor. Hasonló odaadással mesél a kutatásairól, az azokhoz fűződő emlékezetes, külföldi utazásokról, az oktatásról, a hallgatókkal kialakított kapcsolatáról, és nem utolsósorban vezetői korszakairól. Dr. Vértes Marietta, az Élettani Intézet emeritus professzora valódi jelenség, akire oda kell figyelni. Erős, sugárzó személyisége magával ragadó, ahogyan vitalitása, életigenlése is.
Schweier Rita írása
- Derűs hangütéséből ítélve úgy tűnik számomra, hogy könnyen teremt kontaktust az emberekkel.
- Ha érkezik hozzám valaki, akkor bizalommal fordulok hozzá. Fontos számomra, hogy megteremtődjön a jó hangulat a beszélgetéshez. Előfordult olyan, hogy a hallgatók nem jöttek el az órára, amire többféleképpen reagálhattam volna. Én azt választottam, hogy elmondom nekik, miért lett volna jó, ha mégis ott vannak. Ez talán meggyőzőbb volt, mintha megszidtam volna őket.
Az életigenléshez hozzátartozik a humor is. Dékánhelyettes voltam, amikor nagyon beteg lettem, dr. Tóth Kálmán professzor volt a kezelőorvosom. Jöttek hozzám látogatóba a kollégák, és nem hitték el, hogy bajom van, mert próbáltam derűs maradni. Pedig nem őket akartam szórakoztatni, hanem magamat. Ez nagyon fontos volt a túléléshez, és én szeretek élni.
- Ez a hozzáállás családi örökség, vagy szerzett tapasztalat?
- A sikerek nagyban hozzájárultak ehhez az életszemlélethez, de visszagondolva édesanyám is ilyen volt. Emlékszem, másodéves voltam, amikor tánciskolába jártunk, ahova a felsőbbéves fiúkat is elcsábítottuk. Szerencsére nem kellett belehalnunk a csábításukba, jöttek ők maguktól / nevet – a szerk. /. Itt egyébként a jó modorra is okítottak minket, nemcsak táncolni tanulhattunk meg. Egyik alkalommal két fiatalemberrel is készültünk oda, amikor édesanyám éppen szilvásgombócot főzött, és megkérdezte a fiúkat, kérnek-e belőle. / Apám egyébként erdélyi volt, és az erdélyiek a szilvásgombócot édes mákkal borítják. / Anyu behozta a hetven darab mákkal teleszórt gombócot, amire azonnal rábuktak. Esküszöm, én csak kettőt ettem, a többit ők pusztították el. Ez még hagyján, de engem majdnem megvertek a lányok, akik vártak minket a tánciskolában. Egyrészt azért, mert a fiatalemberek igencsak csinosak voltak, másrészt pedig azért, mert a fiúk jóllakottan, a tánczene mellett elaludtak a sarokban. / nevet – a szerk. / Ezt nagyon komoly sikerként könyveltem el annak idején.
Eredményes voltam a kosárlabdában is. Bedobóként játszottam, sok szép eredményt értünk el. Annyira szerettem, hogy még akkor is ellógtam az edzésre, amikor a szüleim ettől eltiltottak, mivel az egyik alkalommal eltörtem a bokámat, később pedig a csuklómat is. Szívesen újraélném azt az időszakot, csodálatos volt.
- Meghitt családi légkörben nőtt fel?
- Igen, nagyon szerettem az édesanyámat. Ő sajnos korán elhunyt. Londonban kísérleteztem, amikor a klinikáról telefonáltak, hogy már nincs sok neki hátra. Azonnal hazajöttem. Fél évig még tudtunk beszélgetni egymással, remek humora volt, és mindig mindenben segített nekem. A minap került a kezembe az egyik kiváló fogalmazása. Megkértem ugyanis, hogy olvasson el helyettem egy könyvet, amire nekem nem volt időm, és foglalja össze a tartalmát. Ő ezt nagyon gondosan meg is tette. Nem volt munkahelye, a ház és a család körül ténykedett. Nemcsak az édesanyám, hanem a barátnőm is volt. 1971-ben halt meg, 1972-ben pedig megszületett a fiam. Szerencsére még tudhatott az unokája érkezéséről. Aztán 1973-ban az édesapám is meghalt. Ő a példaképem volt a tanulásban, a jó modorban, mondhatni, mindenben. Jogászként dolgozott. Azt mondták, hogy kívülről is nagyon hasonlítottunk egymásra.
A mi családunkban soha senki sem hazudott. Ha valami rosszul sikerült, akkor azt ki kellett javítani, amit meg lehetett csinálni, azt a tudásunk legjavából meg is kellett csinálni. Édesapám sosem kiabált, és ügyelt arra, hogy a Vértes név jól csengjen. Ezt a mintát adtam át a fiamnak is.
A fiam is orvos, szülész-nőgyógyász, és azoknak a hölgyeknek segít, akik küzdenek azért, hogy gyermekük születhessen.
A fiamékkal egy házban lakunk, ő a családjával az emeleten, mi a férjemmel az alsó szinten. Két gyönyörű unokánk van, akik szépek és okosak. A kislány most ballagott az általános iskolából, és azzal szokott szórakoztatni minket, hogy az Egyesült Államokba megy majd egyetemre. A fiú 12 éves, egy örökmozgó kislegény, télen-nyáron sokat van nálunk. A kedvence a fánk, amit nagy szeretettel sütök neki. / mosolyog – a szerk. /
- A gyermekkorában is Pécsett éltek?
- Igen, bár Budapesten születtem. 1943-ban először Siklósra jöttünk, édesapám ott a Járásbíróság elnöke volt, majd megnyílt Pécsett a Táblabíróság, és oda nevezték ki táblabírónak, tehát ide költöztünk. Emlékszem, hogy mindig jöttek hozzá, ő pedig mindenkit ellátott tanácsokkal, megbecsült szakember volt.
- Mi motiválta abban, hogy az orvosi egyetemen tanuljon tovább?
- Eredetileg vegyész akartam lenni, és Veszprémben szerettem volna továbbtanulni, de édesanyám akkoriban kezdett gyöngülni, és ezért lemondtam az utazásról. Reggelente jártam úszni a Balokányba, ahol találkoztam Cholnoky professzorral, akivel baráti kapcsolatba kerültünk. Ő azt mondta, hogy ha eljövök az orvosira, akkor sok mindenből válogathatok, és az lehetek, aki szeretnék. Igaza lett, a pécsi egyetemen megszerettem az élettant, és a vizsgálataim - a sejtek változásairól, a hormonok hatásáról - kapcsolódhattak szeretett tantárgyamhoz, a kémiához, aminek izgalmas területeit ismerhettem meg.
- Miért éppen a vegyészet iránt érdeklődött?
- Ragyogó pedagógus volt a kémia tanárom a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, őt mindannyian szerettük. Mikor jött az óra, már kaptuk is fel a táskáinkat, és rohantunk a kémiaterembe. A jó tanár rettenetesen fontos az ember életében, meghatározó szerepe van. Nekem ebben is szerencsém volt, mert Görcs László akkori igazgató egy remek iskolát hozott létre, kiváló pedagógusokkal. Emlékszem, volt egyensapkánk, kék köpenyünk, és ezeket kötelező volt hordanunk. Azt nem is engedték be az iskolába, aki ezeket nem húzta fel.
- Jó tanuló és jó sportoló is volt.
- Igen, a kosárlabda mellett pingpongoztam és úsztam is, sok mindent csináltam, nagyon szerettem sportolni.
- Ez látszik a testalkatán is.
- Most már annyira nem, de tény, hogy 2011-ig nem voltam beteg. Akkor az aortám belül repedt meg, és emiatt nagyon sok vért veszítettem. Hosszú és nehéz volt a rehabilitációm, újra kellett tanulnom járni. Gyenge voltam, sokat fogytam. Miután visszajöttem dolgozni, már nem voltam annyira teherbíró, nem tudtam olyan sokáig dolgozni a laboratóriumban. A labort egyébként át is alakították, létrehoztak belőle egy gyakorlati termet, miután több külföldi hallgatót vett fel az egyetem. A kutatás helyett ezután inkább az oktatásra fókuszáltam.
Három évvel ezelőtt ismét elkezdett vérezni az aortám, de most kifelé, és emiatt négy órán át műtöttek. Azóta olyan kurzusokat vezetek csak, amelyeken az alapfogalmakkal és a betegségek kialakulásával ismertetem meg a külföldi hallgatókat. Ez egy fakultatív kurzus, de ötvenen mindig eljönnek rá. Ez számomra nagyon fontos, meg is bolondulnék, ha nem lenne dolgom.
- Azonnal felvételt nyert az egyetemre?
- Igen, egyrészt azért, mert csupa jeles volt a bizonyítványomban, másrészt pedig azért, mert a felvételin kémiából és biológiából is jól szerepeltem. Az 1956-os események némiképp megtörték a tanulmányaimat, de amikor visszaállt a rend, az édesapám egyik ismerőse hozott nekem egy koponyát, amit egy könyv alapján részletesen tanulmányoztam. A kezdő tantárgy akkor az anatómia volt, dr. Mess Béla professzor volt a csoportvezető. Egy jó darabig az anatómiába voltam szerelmes, de amikor elindult az élettan, akkor átpártoltam. Az élettanban a mozgalmassága tetszett leginkább.
A tudományos és oktató munkát 1958-ban, tudományos diákköri tagként kezdtem el a POTE Élettani Intézetének neuroendokrinológiai kutatócsoportjában, ahol a hypothalamus szerepét vizsgáltuk a pajzsmirigy működésének szabályozásában. Több rövidebb tanulmányút után 1968-ban ICRF fellow-ként Londonban, az Imperial Cancer Research Fund-ban RJB Kinggel dolgoztam, az ösztradiol sejtszintű hatásának mechanizmusát vizsgáltuk a hypothalamusban. Elsőként mutattuk ki és közölték a szakirodalomban, hogy a hypothalamus egyes területein ösztradiol receptorok találhatóak, amelyeknek a molekuláris jellemzői megegyeznek az uterusban kimutatott ösztradiol receptorokéval. Az azóta eltelt időben változatlanul az ösztradiol celluláris hatásmechanizmusával foglalkoztam. 1978-ban a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikával együttműködve, néhai Székely és Keller professzorokkal, majd a későbbiekben Szabó professzorral kollaborációban humán vizsgálatokban elemeztük eredményeink elméleti és gyakorlati ismeretanyagát, a betegségek pontosabb diagnózisának felállításában, valamint a helyes terápiás tennivalók kiválasztásában. E kollaborációs tevékenység eredményeként több mint 20 dolgozat és számos előadás született, és karunkon az egyik legeredményesebb elméleti intézet és klinikai együttműködés valósult meg.
- A kutatásai során rengeteget utazott.
- Valóban, és nagyon szerettem utazni. Először Izraelben voltam, majd Spanyolország következett, azután Németország, majd Dániában is jártam. Különösen a tengerparti utakért rajongtam, mert imádom a tengert. A kongresszusok különprogramjaként minden egyes alkalommal megnéztem a templomokat, a múzeumokat is, sokat időztem bennük. Angliában is nagyon jól éreztem magam. Két főnököm is volt, az egyikük ausztrál, ő inkább a biokémiai oldalra vitt. Nála egerekkel dolgoztam, a másik főnökömnél pedig patkánnyal. A kutatási területem az idegrendszer szabályozó szerepe volt és annak mechanizmusa a hormonok szintézisére vonatkozóan.
- Mi tetszett Önnek az endokrinológiában?
- Az, hogy segített megérteni, mi, miért történik az ember szervezetében, és mi, miért fáj. A hormonokat az idegrendszer termeli különböző helyeken. Ez a rendszer nagyon okosan dolgozik, ám ha hiba akad benne, és ezt sikerül megérteni, értelmezni, akkor ez csodás érzés.
- A gyógyítás vágya nem munkálkodott Önben?
- Nem, mert az emberi szervezet működésébe nem akartam beleszólni, ugyanakkor a gyógyítást szerettem volna elősegíteni. Ahogyan haladtam előre a tudásban, a tapasztalatban és a korban, úgy voltam ebben egyre biztosabb. Oka lehet ennek az is, hogy talán nem bíztam eléggé magamban, és óvatosabb is voltam annál, hogy orvos legyek. Az is hozzájárulhatott ehhez, hogy a gyermekem betegsége idején sok időt töltöttem vele a különböző klinikákon, és éjszakákon át dajkáltam.
- Látva a szakmai pályafutását, elégedett lehet azzal, amit elért.
- Az elszomorít, hogy az egészségügyi problémáim két alkalommal is arra kényszerítettek, hogy felfüggesszem a szakmámat, de addig azért valóban sikerült sok mindent megvalósítanom. A kutatásokhoz a pályázatok révén nyertem támogatásokat, és a kért összegeket rendre megkaptam. Vittem a hallgatóimat is külföldre, először Ausztráliában jártunk, visszafelé pedig útba ejtettük Bangkokot. Sosem felejtem el, öten voltunk, és amikor megérkeztünk a repülőtérre, nagy meglepetésemre a busz helyett egy teherautó várt ránk. / nevet – a szerk. / Előre leadtam nekik, hogy milyen témában adok elő, a diákat ők vetítették hozzá. Emlékszem, az első kép Európát ábrázolta, mert azok a hallgatók, akikhez szóltam, még nem jártak Európában. Már csak ezért is érdekes volt nekik mesélni.
- Két periódusban is lehetett egyetemi vezető: az egyik alkalommal dékánhelyettesként, a másikkal a kari oktatás irányításában tevékenykedett. Szerette ezeket a pozíciókat?
- Igen. Dékánhelyettesként egy nagyon jó csapatban dolgozhattam, barátok is voltunk, és összetartottunk jóban, rosszban. Dr. Sümegi Balázs volt akkor a dékán, aki egy rendkívül jó humorú és őszinte ember. Dr. Mózsik Gyula volt a klinikai dékánhelyettes, a tudományos pedig dr. Gallyas Ferenc. Emlékszem, hányszor mondták: „Vértes, főzzél valamit, mert nagyon éhesek vagyunk!” / nevet – a szerk. / Sokat nevettünk, és ez segített a hétköznapokban. Mi voltunk egyébként az első dékáni rendszer, mert korábban a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek rektora volt.
Két évig az Élettani Intézetet is vezethettem. Dr. Grastyán Endre professzor ugyanis a halála előtt arra kérte a dékánt, hogy engem válasszanak erre a pozícióra, valamint akadémiai munkacsoportunk irányítására is addig, amíg a végleges vezetőt kinevezik.
- Szigorú vezető volt?
- Azt hiszem, igen. A diákjaimtól is megköveteltem, hogy megtanulják az anyagot, hisz azért jöttek az egyetemre. Minden segítséget megadtam nekik ehhez, ahányszor csak szükségük volt rá, elmagyaráztam az összefüggéseket, de számon is kértem tőlük.
Emlékszem, a tanulmányi osztály vezetője egyik alkalommal hozott nekem három indexet, amikben hamis volt a félév igazolását jelző aláírás. Azt nem feltételeztem, hogy a professzor kollégák elfelejtették az aláírásukat, ellenben azt már igen, hogy a hallgatók hamisították az okiratot. Oktató munkatársaimmal kivizsgáltuk az eseményeket, és a hamisítók félévét nem fogadtuk el.
- Töprengő, gyötrődő alkat?
- Előfordult, hogy sokat forgolódtam az ágyban például akkor, ha úgy éreztem, hogy az előadásom vagy a vizsgáztatásom nem sikerült tökéletesen. De a fiammal kapcsolatban is volt ilyen, amikor középiskolásként címerező táborban volt, és baleset érte. Miközben pakolt fel a teherautóra, az elindult, ő pedig lezuhant róla. Bekerült a klinikára, Nyárády professzor úr vette kezelésbe. Az alkarja eltörött, nagy fájdalmai voltak. Szerencsére helyrehozták a jobb kezét, a balesetnek nem lett semmilyen következménye, de az borzasztóan nehéz időszak volt.
- A férjéről még nem mesélt.
- A férjemmel az életünk együtt zajlott, sokat segítettünk egymásnak. A tudományos munkám is vele kezdődött, együtt voltunk a külföldi utazások során is, itthon pedig együtt neveltük a fiunkat, vigyáztunk rá, tanítottuk becsületre, szorgalomra.
A férjem is orvos, a POTE Kórélettani Intézetének volt az igazgatója, sokat oktatott ő is. Az urán- és szénbányászok élete, egészsége iránt érdeklődött, és munkája során jelentős eredményeket ért el.
Ő elmúlt már 85 éves, de szerencsére még mindig aktív, sokat segít nekem most is, hobbija a főzés.
- Ön pedig süti a fánkot az unokáknak.
- Ez így van, mégpedig forró csokival. A menyem néha meg is orrol rám, hogy túlságosan elkényeztetem őket. / mosolyog – a szerk. / A fiúunokám egyébként spanyolul tanul, mondván, hogy mi tudunk németül és angolul, ő pedig egy harmadik nyelvhez fog érteni, és majd a tolmácsunk lesz, ha Spanyolországba utazunk. Jó család vagyunk, jóban vagyunk egymással, és ez nagyon fontos.