- portrébeszélgetés dr. Karádi Zoltán professzorral, az Élettani Intézet igazgatójával
Szívélyesen fogad, és a rekkenő hőségben is magára ölti a zakóját a fotózásra, viccesen hozzátéve, nehogy a felesége megorroljon rá. Tisztelettel, kedvesen beszél élete párjáról, és arról a sajátos kapcsolatról, ami kettejüket összefűzi. Felidézi találkozásuk első pillanatát Japánban, a hódítás és a családi meggyőzés különös küzdelmét. Érzem és értem, miként adhat ez a kötelék tartást és erőt a munkához, a hétköznapokhoz és betegsége elfogadásához is, amiről ugyancsak készségesen, kérdezés nélkül beszél. Közel három órát töltünk együtt, de maradtam volna még – felemelő volt hallgatni egy jó humorú, kommunikatív, toleráns embert, dr. Karádi Zoltán professzort, az Élettani Intézet igazgatóját, aki az életet mosolyogva, bölcs rálátással szemléli.
Schweier Rita írása
- Elárulta a titkárnője, hogy Lissák Kálmán professzoré volt ez a nagy szekrény, ami rögtön megállított, ahogyan beléptem a szobájába, mert gazdagon lakott a legkülönbözőbb békafajokkal. Ezeket még ő gyűjtötte, vagy Lázár Gyula professzor keze munkája is benne van?
- Nem, ezek Lissák professzor úrtól származnak, aki híres volt arról, hogy szeretett gyűjteményeket összeállítani. Két nagy szenvedélye volt: egyik a békák, a másik az órák. A békagyűjteményét az unokájára hagyta, aki sajnos tavaly tüdőrákban meghalt. Az ő férje döntött úgy, hogy felajánlja ezt az Élettani Intézetnek. Nagyon örültem ennek a szép gesztusnak, meg is szerveztem a szállításukat. Lázár professzor - aki maga is jól ismert a gyűjtőszenvedélyéről - épp a minap járt itt, hogy lefényképezzen néhány békát, amiket érdekesnek talált. Tervezem, hogy egyet én is a gyűjteménybe teszek majd. Japánban ugyanis a békát szerencsét, pénzt hozó állatnak tekintik, ezért az emberek többsége hord is egy kis zöld békát a tárcájában. Így vagyok ezzel én is, és majd egy hasonlót fogok beletenni ebbe a gyűjteménybe. / mosolyog – a szerk. /
- Japánt már az első néhány percben szóba hozta. Fontos Önnek az ország is, és komoly összekötő kapocs a felesége révén.
- Nagyon érdekes a története annak, miért és hogyan kerültem Japánba. Anyai ágon volt egy nagybátyám, Sós Károly, aki világszerte elismert szakértője volt a vízi turbináknak. Őt meghívták kormánytanácsadónak Kínába, Indiába, Vietnámba és Laoszba is, bejárta a teljes Távol-Keletet. Csak egy országba nem jutott el, ez volt Japán. Mivel nagy hatással volt rám a nagybátyám, ezért már gimnazista koromban elhatároztam, hogy elmegyek oda, ahová neki nem sikerült. Rendszeresen leveleztünk, és viccesen, bár némi kritikai éllel mindig azt mondta, hogy ha megtanulok olvashatóan írni, akkor hajlandó lesz szóba állni velem. / mosolyog – a szerk. /
Úgy alakult, hogy a korábbi főnökömnek, Lénárd László professzornak - akinek a fotója Lissák professzoré és közvetlen utódjáé, Grastyán Endréé között látható a falon - létrejött egy japán szakmai kapcsolata. Lissák világszerte meglévő elismertségének is köszönhetően 1980-ban Budapesten rendezték a Nemzetközi Élettani Társaság kongresszusát, én akkor katonaorvosként dolgoztam Miskolcon. Félig engedéllyel, félig „megszökve” sikerült elmennem erre az igen nagy jelentőségű eseményre. Lénárd ott mutatott be Oomura Yutaka világhírű fukuokai élettan professzornak, akivel addig ő is csak levelezés útján tartotta a kapcsolatot, és akivel személyesen a közösen szervezett szekciójukban ismerték meg egymást. A japán kapcsolat hamar elmélyült. Lénárd László - aki akkoriban a Tanszéki Akadémiai Idegtudományi Kutatócsoport tudományos főmunkatársa volt - két ízben is 3-3 hónapos tanulmányúton járt Oomura intézetében, és onnan is fogadtunk vendégkutatót, a már akkor jó baráttá lett Yoshimatsu Hironobut. A mindeközben folytatott intenzív levelezés is közrejátszott abban, hogy Oomura professzor hathatós támogatásával elnyertem egy, az életemet alapvetően meghatározó négyéves japán kormányösztöndíjat. Azon túl, hogy szakmailag hamar közös nevezőre jutottunk, emberileg szintén egészen rendkívüli kapcsolat alakult ki közöttünk. Az esküvőnkön például a feleségével nemcsak megtiszteltek a jelenlétükkel, hanem a násznagyi tisztet is betöltötték. Kitüntető figyelmességnek tekintem a részéről máig rendszeres levélváltásainkat is. Jelenleg 95 éves, de még mindig jár kongresszusokra, és általában is hihetetlenül aktív. Büszke vagyok arra, hogy őt is a mentoromnak tekinthetem.
1985-ben utaztam ki Japánba, a Japán Légitársaság repülőgépével, Moszkván keresztül. Egy hónappal az utazásom előtt egy ugyanilyen gép lezuhant Japánban. Egy neves élettan professzor is az áldozatok között volt sajnos, és még legalább háromszáz ember. Borzasztó tragédia volt. Ennek tudatában szálltam fel a gépre, ahol egy észak-koreai férfi mellé kerültem. Észak-Koreából Japánba még mostanság sem szokás magánemberként utazni, nemhogy annak idején. Meg voltam győződve arról, hogy a pasas kém, és fel fogja robbantani a gépet. / nevet – a szerk. / Elég intenzív, magas szintű motivációs állapotokat éltem tehát át az úton, de végül szerencsésen odaértem. Tokióból még aznap tovább kellett utaznom Fukuokába, ott található ugyanis a Kyushu Egyetem. Japánban egyébként öt nagy, úgynevezett császári egyetem van, ezek egyike a Kyushu, ahol a PhD-fokozatomat szereztem.
Mélységesen tisztelem a japán embereket, akik rendkívül sokan, nagyon kis helyen élnek, mivel csak a tengerparti sávok lakhatóak igazán. Olyan megértést és odafigyelést, amelyet ők tanúsítanak a másik ember irányában, sehol másutt nem tapasztaltam. Életem legboldogabb időszakát ott éltem, amiben természetesen fontos szerepe volt a feleségemnek, és az iránta kialakult vonzalmamnak is.
- Vakmerőségét, bátorságát és kitartását az is bizonyítja, hogy „foggal-körömmel” beküzdötte magát a családjába.
- Naiv módon azt hittem, hogy ha megmondja a testvéreinek, hogy én őt szeretem, és feleségül akarom venni, akkor ez elegendő lesz. Ők azonban érthető fenntartással viselkedtek a Kelet-Európából, a kommunista Magyarországról jött fiatalemberrel szemben, aki ráadásul egzisztenciális biztonságot sem tudott ígérni. Ha éltek volna a nejem szülei, akkor ott, a vidéki Japánban, az összes sármom és meggyőző erőm kevés lett volna ahhoz, hogy engedélyezzék a házasságunkat, ám a testvérek végül rábólintottak, elfogadtak.
Sokat segítettek a „kiképzésemben” azok a fiatal kollégáim, akikkel együtt dolgoztam Okazakiban,
a Nemzeti Élettani Kutatóintézetben. Általában hajnali egy-két óráig folytak a vizsgálatok, és miután ki-ki rendet rakott a saját kísérleti helyiségében, összegyűltünk, ettünk, ittunk, sokat beszélgettünk, jól éreztük magunkat egymás társaságában. Nőtlenek lévén nem nagyon volt okunk hazamenni az egyedüllétbe. Én angolul tanítgattam őket, meséltem nekik Magyarországról, ők pedig japánra okítottak, és a japán kultúrából is rengeteg mindent megismertettek velem. Elég gyorsan sikerült szocializálódnom, köszönhetően annak is, hogy magától értetődően elfogadtam és betartottam a japán társadalom olajozott működését biztosító „játékszabályokat”, nem „hőbörögtem”.
- Az Ön szülei mit szóltak a döntéséhez?
- Azt hiszem, hogy a szüleim kényszerűségből fogadták el a nejemet. Édesanyám nagyon kritikus volt minden nővel kapcsolatban, aki feltűnt körülöttem. Édesapám pedig egy levélben figyelmeztetett arra, hogy a feleségem ugyanannyi idős, mint én, és meg kellene néznem, addig miért nem ment férjhez. / mosolyog – a szerk. / Mindemellett hálás vagyok nekik, hiszen a nevelésükkel meghatározták a viszonyulásomat a világ dolgaihoz.
- Ők mivel foglalkoztak?
- Édesanyám háztartásbeli volt, a második házasságából születtem én. Az első férje vadászpilóta volt, akit lelőttek az oroszok a világháborúban. Nem volt könnyű élete, a nővérem 1945-ben született, amikor még javában tartott a háború. Édesapám tisztviselőként dolgozott, aki a tájékozottság és a műveltség terén ambiciózus volt ugyan, de az nem foglalkoztatta, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen. Nagyon szeretett olvasni, több száz kötetes könyvtára volt. Neki köszönhetem azt, hogy az olvasás számomra is szenvedéllyé vált, és a megfelelő időben a látókörömbe hozott olvasni valók révén azt is, hogy erre a pályára jöttem. Egyszerű, halk szavú ember volt, rendkívül művelt, mégis szerény. 1956 után ok nélkül meghurcolták. Az egyik este csöngettek, és két szürkéskék színű műbőrkabátos ávós lökte félre az ajtót nyitó édesanyámat. A szobába rontva lesöpörték a könyvespolcról a könyveket, majd az egyikük diadalittasan felmutatott egy száz dollárost az egyik kötetben, amit, persze ők dugtak bele. Apámat elvitték. Amikor hazaengedték, láttuk, hogy véraláfutásos a szeme, az arcán pedig ütésnyomok vannak. Ezután soha nem léptették elő, prémiumot is a többieknél sokkal ritkábban kapott a munkahelyén, a szénbánya beruházási osztályán, ahol évtizedekig dolgozott. Ennek ellenére sosem vált rosszindulatúvá, és ezért is becsület illeti. Az ő édesanyja olasz származású volt, igazi, „nagybetűs” Nagymamaként emlékezem rá, a nagyapám pedig a ferencvárosi pályaudvar főraktárnokaként dolgozott. Miatta lettem Fradi-drukker. Emlékszem, alig két-hároméves lehettem, amikor a nagypapával rendszeresen hallgattuk a rádióban a futballmérkőzések közvetítését. Anyai ágról nincs érdemi emlékem a nagyszülőkről.
Mindkét szülőm a karjaim közt halt meg, ami remélem, számukra is megnyugvást hozott. Amikor hazajöttem Japánból, nagyon sok állásajánlattal bombáztak odakintről évekig. Olyan fizetéseket ígértek, amik itthon elképzelhetetlenek voltak. De egy pillanatig sem gondoltam, hogy elmegyek, mivel idősek voltak a szüleim, és úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy mellettük maradok. Azért bevallom, ez legtöbbször egyáltalán nem volt könnyű döntés.
- Nagyon szépen, nyugodt hangvétellel beszél a családjáról, szinte magam előtt látom a szüleit. A kiegyensúlyozottsága eredhet valakitől?
- Azt gondolom, hogy ezt az attitűdöt is édesapámtól hoztam. Úgy vélem, hogy a harcokat meg kell harcolni, de ok nélkül nem kell békétlenkedni. A harcoknak pedig ott van helye, ahol van esély a győzelemre.
- Hol gyerekeskedett?
- Komlón, amit főleg rabok építettek annak idején. Ötéves lehettem, amikor a gyerekszoba ablakából azt láttam, hogy a meszes gödörből húzzák ki a hullát. Akkor olyan világ volt, hogy a szomszédos, lapos tetejű kocsmában mindennaposak voltak a késelések. A szüleim nagy társasági életet éltek, sok barátjuk volt. Hétvégente mindig valamelyik családnál gyűltek össze ultizni. Volt köztük egy alacsony termetű orvos, az Olajos Sanyi bácsi, aki egyszer a konyhaasztalunkon varrta össze egy hasonló késelésben megsebesített ember hasát. Megmentette az életét, túlélte a sérült a lehetetlenül mostoha körülmények között végzett beavatkozást.
Az általános iskolás tanáraim jó része büntetésből került Komlóra, de én ennek csak a jó oldalát tapasztaltam. A magyartanárom annyira magával ragadó egyéniség volt, hogy még a tízórai szünetekben sem hagytunk nyugtot neki, imádtunk beszélgetni vele. Remek sztorijai voltak, és mindig meghallgatott minket. Volt olyan rajztanárnőnk, aki otthonról eredő érdeklődésemre alapozva annyira megszerettette velem a művészettörténetet, hogy megnyertem egy ilyen témájú városi versenyt. A jutalmul kapott művészettörténeti könyvet Romváry Ferenc kézírásos ajánlása, dicsérő sorai és aláírása tettek kivételes értékűvé számomra.
Erről jut eszembe egy tán még nagyobb becsű, a nagybátyámtól kapott ajándékom története. Ő jó néhány évig Vietnámban is élt, és barátságot kötött a kommunista vezérrel, Ho-Si-Minh-nyel, akitől az országból való végleges eljövetelekor egy elefántcsontból készült Jézus-szobrot kapott. Ho-Si-Minh ugyanis ugyanolyan bigott katolikus volt, mint a nagybátyám, és vasárnaponként együtt jártak templomba – erről az oldaláról azonban csak kevesen ismerik.
Gimnáziumba már Pécsre jártam, be is költöztünk ide. Édesapám ugyanis többedmagával szolgálati lakást kapott a Kodály Zoltán utcában, amit élete nagy sikereként élt meg. A Leőwey Klára Gimnáziumba kerültem, amit nagyon élveztem, hiszen több, mint 900 lány között mindössze alig százan voltunk fiúk. Itt is remek tanáraim voltak. A kémiatanárom, Ónodi Ildikó, még a lányom felvételi felkészítésében is segített, nagyon sokat köszönhetek neki. Biológia-kémia tagozatos osztály voltunk, és 15-en céloztuk meg az orvosi egyetemet. Én végig kitűnő voltam, mindenféle elismeréseket sikerült bezsebelnem, azonban csak engem nem vettek fel, aminek politikai oka lehetett. Utólag már örülök, hogy így történt, bár két-három hónapig annyira sajnáltam magam, hogy elmondani nem tudom. / mosolyog – a szerk. / Elmentem a Megyei Kórházba beteghordónak, ami sok tapasztalatot jelentett, kiszakadtam a szülői védőburokból, és megismertem a való világot. Másodjára aztán sikerült a felvételim.
- Ki inspirálta a tanulásban?
- Döntő szerepe ebben a nagybátyámnak volt, aki hamar megkedvelt engem, de ezt sosem mutatta ki, mert magával szemben is szigorú volt. A halála után elevenítettem fel magamban azokat a jeleket, amik erre utaltak, és amiket ő tudatosan vagy öntudatlanul közvetített felém. Nemzetközi szakértőként nagy elismertséget vívott ki a családunkban, már csak azért is, hisz akkoriban nem volt szokás utazgatni a világban, keveseknek adatott meg ez a privilégium. Édesanyám is elvárta tőlem, hogy ne legyen négyesem. Szerencsére könnyen tanultam, gyorsan olvastam, és rövid idő alatt megértettem az összefüggéseket. Azt, hogy matematikából is az osztály élvonalában lehettem, édesapámnak köszönhetem. A gimnázium első osztályának első két-három hónapjában sok kettest és hármast kaptam, ezért édesapám a munkája után leült velem, és órákig feladatokat oldottunk meg. Mesélt és közben tanított, ezáltal segített levetkőzni a matematikával szemben kialakult ellenérzésemet. Onnantól fogva motiválttá váltam, és könnyen ment a matek tanulása is.
- Mindig jó gyerek volt?
- A lázadás időszakában, gimnazistaként jöttem rá, hogy igen, sőt, túl jó gyerek voltam, ami azért mégsem annyira szerencsés, már csak azért sem, mert nem imponál a lányoknak. / mosolyog – a szerk. / Emlékszem, egyszer a Bakonyban, az osztálykirándulásunkon az egyik fiútársammal rávettünk két lányt, hogy ne menjünk el a többiekkel az aznapra tervezett gyalogtúrára, maradjunk inkább otthon, mondván, rossz a közérzetünk. Bekonyakoztunk az akkoriban divatos Lánchíd konyakkal, amitől aztán tényleg rossz lett a közérzetünk, és nagyon megbetegedtünk. / nevet – a szerk. /
- Szeretett a Pécsi Orvostudományi Egyetemre járni?
- Igen, szerettem az egyetemi létet, és itt is kiváló tanáraim voltak. Az első félévem még nem sikerült jól, az egyetemi indexben az átlagom 2,75 körül volt. Akkoriban szóbeli vizsgák voltak, és rájöttem, hogy a vizsgadrukk miatt teljesítettem rosszul. Elkezdtem foglalkozni az önszuggesztióval, egyrészt önmagam megnyugtatása miatt, másrészt pedig azért, hogy a hangomat, a viselkedésemet, a mozdulataimat kontrollálni tudjam. A vizsgák előtti délutánon vagy estén elmentem sétálni, ha esett, ha fújt, és mondogattam magamban, hogy mindent megtanultam, rendesen felkészültem, nem érhet meglepetés, és „frankón le fogok vizsgázni”. Így is lett. A módszer révén a tanáraimat is meg tudtam győzni, hogy valóban tudok. Ha az ember bízik magában és tudja magát kontrollálni, az kisugárzik a környezetében is.
Anatómiából Lázár Gyula professzor volt a gyakorlatvezetőm, akivel tiszteltük és szerettük egymást már diákkoromban is, annak ellenére, hogy én nem lelkesedtem nagyon az anatómiáért. / mosolyog – a szerk. / Az agy anatómiája viszont rendkívüli módon érdekelt, ebbéli, később sokat kamatoztatott tudásomat ekkor alapoztam meg. A régiók közül a szigorlatra a fartájék tájanatómiáját tanultam meg, semmi mást. Szerencsém volt, mert az utóbbit kaptam tételnek a vizsgán. Mindennek ellenére a feleletem során Flerkó Béla professzor kétszer is jelezte, hogy ha a következő kérdésére nem tudom a választ, akkor kirúg. Végső tesztelésként feltett egy összetett kérdést, ami arról szólt, hogy ha lépcsőn járunk, akkor a gluteális régió melyik izma, hogyan működik, melyik idegek, mikor aktiválódnak. Legnagyobb megrökönyödésére hibátlanul tudtam mindenre a választ. Lázár professzor végül egy hármast kiimádkozott nekem. Azt azért ma sem értem, hogy az anatómusok miért nem élettanászok, hiszen az utóbbiak pályája sokkal szebb és érdekesebb. / nevet – a szerk. / A viccet félretéve, nagyon tisztelem az anatómusokat, Lázár professzort pedig különösen. Az ő emberi tartása példaképként kísért végig a pályámon, a pécsi anatómiai iskolának pedig általánosságban köszönhetjük, hogy megtanította nekünk a funkció alapú morfológiai szemléletet. A diákoknak is mindig azt mondom, hogy az anatómia és az élettan nem létezik egymás nélkül.
Néhai Tigyi József professzor – aki a Nemzetközi Biofizikai Társaság főtitkára is volt, és Japánban is ismerték és tisztelték – vezette be azt a rendszert, hogy azokat a diákokat, akik szokatlan, újszerű módon jutottak el a helyes eredményig biofizikából, minden vizsga után meghívta egy pezsgős koccintásra. Én szerencsére többször ott lehettem ezeken a különleges, tényleg minden feszélyezettségtől mentes alkalmakon, és ezért hálás is vagyok neki.
- Érdekes, hogy Önnek az önszuggesztió módszere vált be. A fiúk többsége általában valamely sportban vezeti le a feszültségeit.
- Én is vívtam és kosárlabdáztam gimnazistaként, ám a körömágyaim sajnos nem bírták az erős terhelést. Körömágy-gyulladásom lett, és mindkét lábamon sebészi eljárással ki kellett metszeni az öregujjaimon a körömszéleket. Ez persze azt eredményezte, hogy hetekre kiestem a felkészülések rendjéből. A kardvívó edzőim Gál Csaba és néhai Szőllősi Bálint voltak, utóbbi nagyokat suhintott a hátamra a kardlappal, amikor nem figyeltem oda a sorban álláskor. / mosolyog – a szerk. / Ennek ellenére imádtuk, tűzbe mentünk volna érte. A másik kedvenc sportágamban sem termett babér a számomra. Szerettem volna bekerülni a PVSK Junior kosárlabda csapatába, de későn fogtam bele a kosárlabdázásba, 15 évesen, amikor beköltöztünk Pécsre, és az igazat megvallva, kirobbanó tehetségnek sem bizonyultam. Ráadásul a csapat egyik centere, egy erős, magas fiú kipécézett magának, és azon igyekezett, hogy kiutáljon onnan. Nem hagytam magam, de végül a lábam közbeszólt, és abba kellett hagynom az intenzív sportolást. A tenisz - mint amolyan felnőttként megélt titkos szerelem - szerencsére megmaradhatott, ezt a sportot Japánban hétvégente sokat űztük a feleségemmel és a barátainkkal.
- Az egyetemen talált egy kiváló mentort - ahogyan ez lenni szokott -, és aztán általa fordult az élettan felé?
- Több mentort is találtam. Nagy ajándék volt számomra, hogy Lissák professzort és az utódját, Grastyán Endre professzort is megismerhettem tanárként, továbbá az, hogy Lénárd professzor volt a gyakorlatvezetőm. Nem volt tehát kérdés, hogy a másodév után az élettanra jövök „externistának” - ahogyan akkor hívtuk -, azaz külsős TDK-s diáknak. Nagyon szép időszak volt. Mindazonáltal negyedéves koromtól kezdve csak viszonylag kicsi szeletét ismertem meg közelről az orvostudománynak. Keveset jártam az előadásokra, néha a gyakorlatokról is hiányoztam, amikor olyan kísérleteket kellett végezni, amelyek időhöz-helyhez voltak kötve. Arra azért figyeltem, hogy a tananyagot elsajátítsam. Szinte bent laktam az Élettani Intézetben, és csak a kísérleteknek, a TDK-munkának éltem, no meg - bár azért ez ritkán fordult elő - a hódításoknak. Eszembe jut egy ezzel kapcsolatos történet, amikor nagy nehezen összeküzdöttem magam egy lánnyal, aki azt mondta, hajlandó nekem segíteni, ezért meghívtam vacsorázni a Vadásztanyára. Jót ettünk, ittunk, és én már biztos voltam abban, hogy a lány az enyém. Sajnos azonban, amikor a fizetésre került a sor, nem találtam a pénztárcámat. / kacag – a szerk. / Nála ugyan volt pénz, de akkor láttam utoljára.
Emlékszem, a laboratóriumban volt egy nagy fehér karosszék, amiben nagyon jókat szunyókáltam napközben, azok után, hogy a kísérletek és a barátnők miatt nem sokat aludtam éjszakánként. Hála Tapasztó Líviának, és az ő felügyeletével a többi asszisztensnőnek, a kutatóknak, mindenkinek, akinek kellő érzékenysége maradt erre, hogy csendben maradtak, amíg én pihentem. Jó dolgom volt. / mosolyog – a szerk. /
Ötödéves koromban kellett azzal szembesülnöm, hogy az élettanon nem kapok állást, ezért úgy döntöttem, ideggyógyász leszek, és elkezdtem foglalkozni parkinsonismusos betegekkel: a percepciós tulajdonságaikat és ilyen irányú működésekben megmutatkozó zavaraikat kutattam. Legfőbb oka ennek az volt, hogy a Lénárd professzorral folytatott állatkísérleteink fókuszában akkoriban a globus pallidus állt, ami az úgynevezett extrapiramidális motoros rendszer egyik központi struktúrája, és amiről kiderítettük, hogy a sértése vagy a sérülése - több más, egyéb hiba mellett - pontosan az előbbiekben említett percepciós zavarok létrejöttét eredményezi. Abban az időben kezdődött az idegtudományokban az úgynevezett neurokémiai korszak, aminek az előrehaladtával egyre világosabbá vált, hogy a neurotranszmitterek, azaz az ingerületátvivő anyagok bizonyos betegségekben vagy túlsúlyba kerülnek, vagy arányuk, abszolút mennyiségük éppen csökken. Parkinsonismusban a dopamin neurotranszmissziós zavara keletkezik, és mi épp 6-hidroxi-dopaminnal, ezzel a legszélesebb körben használt katekolaminergiás rendszert pusztító neurotoxinnal végeztük a globus pallidus léziókat. A betegség újszerű megközelítésével, magukkal az eredményekkel igen nagy visszhangot kiváltó, első szerzős publikációm jelent meg később az Ideggyógyászati Szemlében. Úgy tűnt tehát, hogy az Idegklinika sem lesz rossz választás a számomra.
Sajnos olyan típus vagyok, akinek valamilyen nehezen magyarázható okból „leküzdhetetlen” nehézsége támad a pontos idő betartásával, azaz gyakran elkésem. Így történt ez a Neurológiai Klinikán, az első professzori nagyvizitnél is. Néhai Pálffy György professzor volt akkor az igazgató, aki halálos nyugalommal fogadta, ahogyan odaoldalazom a nagyviziten résztvevő, meglehetősen nagy létszámú társasághoz, mintha oda „születtem” volna. / nevet – a szerk. / Rám nézett és azt mondta: „Kolléga úr, a királyok udvariassága a pontosság. Nőjön fel a királyokhoz, legyen szíves!” Ezután sosem mertem elkésni.
Czopf József professzor volt az egyik közvetlen főnököm, aki egy ideig irányította is az Idegklinikát. Annak idején még nem szeparálódott el annyira a három tudomány - az ideggyógyászat, az idegsebészet és a pszichiátria -, mint ma. Az ideggyógyászati és elmekórtani ügyeleteket is együtt tartottuk. Ezekre jó szívvel emlékszem, az izgatottan várt, általában heti rendszerességű, „világmegváltó” beszélgetéseink közepette sokszor meglepődve eszméltünk rá arra, hogy már hajnal van. Volt olyan élményem, amikor a pszichiátriai osztályon az egyik beteg egy nagy lavór vizet zúdított rám, mert éppen nemkívánatos személynek gondolt. Ez viccesen hangzik, de szakmai szempontból is fontosak voltak számomra az ilyesféle tapasztalások, hiszen így megtanultunk egy csomó olyan betegség-és tünetmegnyilvánulást, amit másként nem tudtunk volna. Két évig dolgoztam ott, aztán 1981-ben a sors visszavezérelt az Élettani Intézetbe. Csordás Gábor ugyanis – aki jelenleg a Jelenkor Kiadó igazgatója, de akkoriban az élettanon volt a pályája alakulásával egyre elégedetlenebb adjunktus – úgy döntött, hogy inkább a költészetet választja. Ez volt az én nagy szerencsém.
- Említette, hogy már diákként a kísérleteknek élt. Milyen jellegűek voltak ezek?
- Lénárd professzor útmutatásai alapján dolgoztam. Akkoriban a kísérletekhez szükséges eszközöket is magunk gyártottuk. Egy T-labirintusnak nevezett eszközt építettem először, egy egyenes folyosót, 40-50 centiméter magas furnérlappal két oldalról határoltan, hogy a patkány semerre se lásson, csak előre tudjon menni. A folyosó közepe táján mindkét oldalon elhelyeztem egy-egy kis lámpát, amik ha felgyulladtak, jelezték az irányt, amerre az állatnak a folyosó végén fordulnia kellett ahhoz, hogy megkapja a jutalomtáplálékot. Korábban nem voltam nagy barkácsoló, de itt megtanultam ezt is.
Japánban, az Oomura-laborban szintén hasonló elvárásoknak kellett megfelelni: egy technikai publikáció megjelentetése volt a feltétele a PhD-nak. Ott rhesusmajomból vezettünk el egysejt tevékenységet egy egészen originális technikával, miközben ízingereket fecskendeztünk egy speciálisan beépített kanülön keresztül az állat szájába. Ennek az ízingerlőnek a szenzorrészét találtam én ki. Azt vizsgáltuk, hogyan lehet bizonyossággal eldönteni, mikor érte az ízinger a majom száját, a receptorokat, és mikortól kell mérni a hatás válaszkifejlődéséig az időt. Egy nyomtatott áramkörös panelt álmodtam meg a kollégák segítségével, és egy komoly, nemzetközi folyóiratban megjelent cikk lett belőle. Nem baj tehát, ha bedobják az embert a mély vízbe.
- Az Idegklinikán milyen volt a kapcsolata a betegekkel?
- Másodhegedűs nem szerettem volna lenni, és azt sem akartam, hogy a „futottak még” kategóriába soroljanak, ezért úgy döntöttem, jó ideggyógyász leszek. A parkinsonos betegek körében hamar népszerű lettem, aminek az lehetett az oka, hogy holisztikus szemlélettel, egészében igyekeztem az embert vizsgálni és a betegségét megérteni. Akkoriban még nem létezett parkinsonos szakrendelés a klinikán, de nekem javában gyűltek a betegeim. Emlékszem, az egyik idős hölgytől olyan ceruzatartót kaptam, amely évtizedeken át ott állt az íróasztalomon, mert annyira megérintett a hölgy kötődése. Szerettem gyógyítani, csodálatos érzés volt megtapasztalni, hogy segítettem valakin, akinek az örömet és visszatalálást jelentett az élethez.
Élettanászként napi gyakorisággal végeztem patkány-és macskakísérleteket, operációkat is. Emiatt az intenzív osztályra kerültem, én voltam az, aki vénát preparált a legtöbbször súlyos állapotú, infúziós kezelésre szoruló betegeknek. Akkoriban még nem léteztek csodatűk, és a ma rendszeresen használtakhoz hasonló, speciális kanülök sem. Főként agyvérzéses betegeknek és öngyilkosoknak kellett vénát preparálni, akik vagy vissza sem tértek az életbe, vagy pedig a pszichés nehézségeik miatt nehéz volt kapcsolatot teremteni velük. Az egyik árnyoldala az Idegklinikán töltött éveknek ez volt. Akkor döntöttem el végleg, hogy innen menni kell, amikor az egyik hozzátartozó – egy fiatal pár férfi tagja – azért akart borítékot csúsztatni a zsebembe, hogy a nagymama ne érje meg a másnapot. Azon a ponton minden gyógyítási vágy eltűnt belőlem, pedig nem az orvoslással volt a baj, hanem a hozzátartozó attitűdjével. Nem akartam többet hasonló helyzetekbe kerülni, és élt bennem az a vágy is, hogy visszakerüljek az élettanra. Ma is hiszem, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor az sikerül is neki, de igazán csak akkor sikerülhet, ha tényleg nagyon akarja.
- Jó volt ide visszajönni?
- Igen, ismertem az embereket, és engem is ismertek. Magától értetődően Lénárd professzor csapatában folytattam a munkát 1982. március elsejétől. Hamar funkciókat is kaptam, állatfelelős lettem, ellenőriztem az állatgondozókat. Tanársegédként kezdtem, aztán egy-két év múlva, nagy harcok árán sikerült kandidatúraként elismertetni a Japánban szerzett PhD-t is. Ha nem ott, hanem Vietnámban, vagy valamely kommunista országban szereztem volna, könnyebb lett volna a dolgom. Adjunktus lettem, majd néhány év múlva docens. Lénárd professzor majdnem húsz évig volt az intézet igazgatója, én a 18. évében lettem professzor, és a nyugdíjazása után vettem át a helyét.
- Hogyan érzi magát ebben a székben?
- Ambivalensen, mert sokat változott a világ ahhoz képest is, amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem a vezetést. Büszke vagyok arra, hogy az utódomat én hívtam haza Új-Zélandból, Ábrahám István professzort, akivel néha azért nagy vitáink vannak. Azonnal a tudtára adtam mindenkinek, hogy ő lesz az utódom, ki is neveztettem intézetigazgató helyettesnek. Azt gondolom, egy vezetőnek gondoskodnia kell arról, hogy legyen, aki továbbviszi a staféta botot, és ő alkalmas erre.
Amikor kineveztek intézetigazgatónak, beleültem abba a zöld karosszékbe, ami most az ablaknál van, és elkezdtem nézni a falon található három fényképet, azon töprengve, méltó leszek-e arra, hogy az öröküket továbbvigyem. Akkor úgy éreztem, van bennem annyi erő, motiváció és kitartás, hogy egy kicsit alakítva az intézetet, új irányoknak is teret adva, megvalósítsam ezt. Az elmaradt sikerek és a bosszúságok miatt nem vagyok teljességgel elégedett, de néhány pozitívumnak azért tudok örülni. Az egyik ilyen az oktatás helyének és presztízsének a visszaszerzése. Abban az időben, amikor igazgató lettem, az élettan oktatását nem sorolták a karrier vonalába. Ma már azonban korszerű tematika mentén, korszerű módszerekkel tanítunk, és Szabó István kollégám, közvetlen munkatársam révén egy jól működő, speciális honlapunk is van. Büszke vagyok arra is, hogy 64 évesen D1-es publikációim vannak, ami az adott szakterület felső tíz százalékába tartozó, folyóiratban megjelent közleményeket jelenti. Idén kettő ilyen is van. Azokkal a fiatal kollégákkal értem el ezt a sikert, akikben sokan nem hittek akkor, amikor fölvettem őket magam mellé, ez is örömmel tölt el.
- Ezek a publikációk milyen témákban születtek?
- Az egyik egy magatartás-élettani irányultságú, neurokémiai jellegű, a neurotranszmitterek és a neuropeptidek limbikus idegrendszerbeli szerepével foglalkozó közlemény, a másik pedig az úgynevezett multibarrel mikroelektroforetikus technikával ugyanebben a struktúrarendszerben végzett, egysejt elvezetéses vizsgálataink kimenetelének neurokémiai, ízérzékenységi, és egyéb - homeosztatikus és metabolikus, továbbá magatartási - funkcionális aspektusairól szól. Utóbbinál arra voltunk valójában kíváncsiak, hogy az agy meghatározott területein - így a többi mellett ilyen mérvű komplexitásában még senki által nem tanulmányozott, mediális, orbitofrontális kéregben - egyetlenegy idegsejt aktivitását regisztrálva, milyen módon manifesztálódnak a működésben a változások: az ízérzés, a neurotranszmitter hatások, vagy éppen az emocionális, motivációs változások, azaz az éhség, a jóllakottság miként szerepelnek ezek között. Erre a publikációra azért is vagyok nagyon büszke, mert ez annak az igazolása, hogy amit Japánban tanultam, azt hatványozottan sikerült itthon megvalósítanom, és kollégáimmal nemzetközileg is értékelhetővé tennem.
Jelenleg hat működő kutatócsoport van az intézetben, és mindegyik megállta a helyét a nemzetközi mezőnyben. Ez egy erős, jó intézet, ami szerencsére az én vezetésemmel sem szorult hátra. / mosolyog – a szerk. /
- Mennyit oktat jelenleg?
- Korábban sokkal többet, de e tekintetben néhány éve sajnos jelentős változás állt be. Hat évvel ezelőtt volt egy rosszindulatú nyálmirigy daganatom, amit úgy néz ki, hogy Gerlinger professzor egy hét és félórás műtéttel adekvátan megoldott. / lekopogja – a szerk. / Az egy nehéz időszaka volt az életemnek. Nagyon hálás vagyok a nejemnek, aki csodálatos kitartással ápolt, erősített és hozott vissza, amit soha nem fogok tudni neki megköszönni. Ha ő nem lett volna olyan áldozatkész, akkor ma nem ülnénk itt.
A műtét előtti utolsó félévet leszámítva minden félévben az adott fejezetet nyitó előadást én tartottam a hallgatóknak. Úgy gondoltam, hogy felkeltem annyira az érdeklődésüket, hogy maradjanak a következő előadásokra is. / mosolyog – a szerk. / Félévenként ez 7-8 előadást jelentett, és még egy témát minden félévben vittem, illetve gyakorlatokat vezettem.
Az oktatást soha nem éreztem tehernek, élvezet volt számomra felkészülni az órákra. Az orvoskaron egy előadás szerintem szakmailag is hiánytalan felkészülést igényel, emellett jó színésznek kell lennie az előadónak, meg kell nyernie a hallgatóság jóindulatát, és interaktívnak is kell lennie.
Arról is ismert voltam a diákok között, hogy ha például október 6-a körül volt előadásom, akkor megkérdeztem őket a 13 aradi vértanúról is. Állítottam fel sorban az embereket mindaddig, amíg a 14. is – Batthyányval együtt – föl nem tudott állni. Nem rosszindulatúan ugyan, de meg kellett szégyenítenem a társaságot, amikor ez hosszabb időbe, akár húsz-harminc percbe került. Elmondtam nekik, akárhova is kerülnek – lehetnek akár háziorvosok egy parányi faluban –, a középpontban kell állniuk, és intellektuálisan vezetniük kell a közösséget. Néhányan ezért megharagudtak rám, néhányan pedig azóta is előre köszönnek.
- Most hogyan érzi magát?
- Köszönöm szépen, jól vagyok, és rendkívül motivált arra, hogy még jó néhány évig jól legyek. Megvannak a korommal és a betegségemmel járó fizikai problémáim, de karban tudom tartani őket. Sokat tornászom, ugyanakkor több időt töltök a számítógép előtt, mint kellene, mert még otthon is, nem egyszer éjfélig „kalapálom a billentyűket”.
- A lánya milyen orvos?
- Ideggyógyász lesz, a stroke osztályon dolgozik. Sokkal jobb orvos, mint én, nagyon büszke vagyok rá. / mosolyog – a szerk. / Soha nem mondtam neki, hogy ő is orvos legyen, azt szerettem volna, ha boldog és kiegyensúlyozott ember válik belőle, és ha azt csinálja, amit szeret. Ugyanúgy summa cum laude végzett, mint én, azonban ő többször köztársasági ösztöndíjat is kapott, amit nekem egyszer sem sikerült elnyernem. Jó érzés, hogy a saját egzisztenciáját meg tudja teremteni. Jelenleg rezidens, PhD-zik, első szerzős publikációja is van már.
- Az édesanyja mit szólt a pályaválasztásához?
- Egy japán feleség rendkívül alkalmazkodó. Soha nem kaptam tőle egyetlen rossz szót sem, pedig fiatalabb korunkban éjfélkor, vagy azután jártam haza hónapokon át, mert a kísérletek elhúzódtak. Azt gondolom, ő nagyobb áldozatokat hozott értem, mint amiket nekem kellett érte megtennem. A lányunkat sem inspirálta másra, mint én. Egészséges legyen, boldog, kiegyensúlyozott, és találja meg a számítását. Ő ehhez minden feltételt megteremtett. Ha megkérdezem, hiányzik-e neki Japán, ma már őszintén feleli azt, hogy nem. Érzi, hogy ide tartozik. Időszakosan azért mindig visszamegyünk, és folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a kintiekkel. Itt a fiatal japán hallgatók körében dolgozik, így ő is fiatalos maradhat. Félelmetesen energikus, sokkal inkább az, mint én, pedig igyekszem tartani vele a tempót. / mosolyog – a szerk. /
- A szabadidejüket hogyan töltik?
- A lányom ma már külön él tőlünk, a saját lakásában, így a szabadidőnket többségében a nejemmel, kettesben töltjük. Ha lehet, megosztjuk azt egy, a városban élő másik, magyar-japán házaspárral, Suzuki Kimiyoshival és feleségével, Katalinnal. Kimiyoshi fekete öves karate mester, aki már magyar kormánykitüntetésben is részesült a japán kultúra itthoni elterjesztésében játszott hídverő szerepe, ebbéli fáradhatatlansága elismeréséül, Katalin pedig a városunkhoz, és egyetemünkhöz is kötődő Kígyós Sándor szobrászművész özvegye. Amikor csak lehet, kirándulunk együtt, vagy utazgatunk. Ami az én személyes kedvteléseimet illeti, szeretek olvasni, zenét hallgatni, főleg klasszikus zenét, mert az nyugtat meg. A könnyűzenében a zongoraszólókat kedvelem, a különböző évszakok zongorára átírt melódiáit. Emellett őrülten nézem a focimeccseket a tévében, ma is Fradi-drukkerként / mosolyog – a szerk. /, no meg a Barcelonának szurkolva, és figyelemmel kísérem az aktuális teniszeredményeket is.