- portrébeszélgetés dr. Lénárd László akadémikussal, az Élettani Intézet emeritus professzorával
Pécs egyik legcsodásabb épülete előtt állok, aminek patinája, fenségessége minden alkalommal megérint. A varázslatos, 1884-ben épült Vasváry-villában fogad a Pécsi Akadémiai Bizottság tavaly megválasztott új elnöke, dr. Lénárd László, aki elfogódottan beszél arról, mit jelent számára ez a tisztség olyan elődök után, mint dr. Tigyi József, dr. Méhes Károly, dr. Szolcsányi János és dr. Kosztolányi György. Szabadkozik kissé az udvar felújítása miatti nehézségekért, ugyanakkor örömének ad hangot, hogy jutott forrás erre, valamint a Zsolnay szökőkút újraélesztésére, mert ezáltal megőrizhető lesz nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia, de a magyar nemzet számára is. Akadémiai teendői mellett - az Élettani Intézet emeritus professzoraként - rendszeresen előad a másodéves hallgatóknak magyarul és angolul, vannak tudományos diákkörösei, és jelenleg négy PhD-hallgatója is. Szenvedéllyel és alázattal dolgozik, oktat ma is, csillogó szemmel, őszinte méltatással beszél utódjairól, a fiatal kollégákról. Magával sodor a lendülete, előadói stílusa, pallérozottsága, és átsugárzik pozitív életszemlélete, ami sokszor átsegítette a nehézségeken. Tudásvágy, küzdeni akarás, alázat, szerénység, humánum – ezek a fogalmak különös hangsúlyt kaptak az életében, és kapnak ma is.
Schweier Rita írása
- Mit jelent Önnek a PAB elnöki tisztsége?
- Rendkívüli megtiszteltetést, egyben nagy kihívást, különösen a mai időkben, mert a PAB tevékenysége felöleli, összefogja az egész Dél-Dunántúl tudományos ügyeit. Öt ilyen egysége van a Magyar Tudományos Akadémiának: a pécsi mellett a debreceni, a miskolci, a szegedi és a veszprémi, továbbá ide sorolható még a kolozsvári is, Vizi E. Szilveszter korábbi elnök nevéhez fűződően. Annak, hogy a tevékenység kiterjedt a Kárpát-medencére is, Erdélyből származóként rendkívül örülök. Ez a PAB esetében Szlovéniát, a Mura-közt, és elsősorban Horvátországot érinti, ahol kapcsolatokat építünk az ottani kutatókkal, akik az Akadémia köztestületébe is belépnek. Jelenleg azért lobbizunk, hogy Szerbiából is válasszanak egy kültagot. Ezekben a térségekben is vannak nagyon szép tudományos események, és az ember örömmel elcsodálkozik, hogy mennyi kitartó, nagyszerű kutató van, akik egyéni motivációból dolgoznak sokféle területen, így a magyar nyelvvel kapcsolatban is. Ne feledjük, hogy Gróf Széchenyi István elsősorban a magyar nyelv ápolása érdekében hozta létre annak idején a Magyar Tudományos Akadémiát.
- Sokat oktat ma is, vannak tudományos diákkörösei, és jelenleg négy PhD-hallgatója is. Temérdek teendője mellett hogyan tud rájuk is odaadással figyelni?
- Egy tíz-tizenkét fős csapat van körülöttem, mindannyian a tanítványaim, fiatal kollégáim, most már a munkatársaim. Többen közülük ma már adjunktusok és docensek. A fiatalok között van egy egészséges rivalizáció, de nem fúrják, hanem segítik egymást. Erre csak egy példa: az egyik kétgyermekes, orosz származású kolléganőm kificamította a lábát, és nem tudta végezni a kísérleteket. Hárman rögtön beugrottak a helyébe, nekem nem is szóltak, vitték az ő dolgait is. Elmondhatom róluk, hogy kreatívak, hajtósak, és viszonylag boldogok is, ami a mai világban nagy dolog. Örömmel megyek közéjük.
- Ahhoz, hogy ilyen csapattá formálódtak, Önnek is köze van.
- Biztosan. / mosolyog – a szerk. / Sok múlik azon, milyen az ember alaptermészete. Egy vérbeli kutató számára nincs rangkórság. A legfiatalabb is lehet okosabb, és ha ezt megérzi, akkor a kreativitása fokozódik. Ezt tanultam az igazi mesteremtől, dr. Grastyán Endrétől, aki a dialektizálás híve volt, és nagyjából ugyanígy vezette azt a hajdani kis csapatot, aminek én is a tagja lehettem. Nem volt baj, ha valaki butaságokat kérdezett vagy mondott, és lehetett vitatkozni is. A szabad szellem megteremtése óriási dolog, valójában ezért megyünk kutatónak.
- A diákjaival való kapcsolatában sokat jelenthet optimista életszemlélete, alapvetően vidám kedélye is.
- Ilyen szempontból is szerencsés vagyok, a szüleimtől sok jó tulajdonságot örököltem, és a neveltetésem is hozzájárult ehhez. A genetika azt határozza meg, hogy mi lehet belőlünk. Akár piruett táncos is válhatott volna belőlem, ha eleget gyakorlok. / nevet – a szerk. / Az pedig már a tanuláson múlik, hogy miként alakítjuk az életünket. Ennek a kettőnek az ötvözete formálja a személyiséget. Az egészségünk mellett a másik fontos dolognak a pedagógiát tartom. Utóbbi kapcsán is bőven van teendőnk úgy Magyarországon, mint a világban. Egyetemi oktatóként ötven éve vagyok a pályán, és meg kell mondanom, hogy az a holisztikus szemléletmód, ami a magyar oktatást és felsőoktatást jellemezte, ma töredezik. A világban már össze is tört, mert szubszakmák alakultak ki, és ugyanez látszik a kutatásban. Azért voltak nekünk, magyaroknak nagy sikereink külföldön, mert széleskörű volt a tájékozottságunk.
Még a rendszerváltás előtt, fiatalon kerültem ki Japánba, ahol éveket töltöttem. Nagy szeretettel befogadtak, lemásolhattam a berendezéseiket, alkatrészeket is adtak, és haza is hozhattam őket. Az én generációm tudta még, mi van a gépek belsejében, mert az elektronikát is magunknak kellett építenünk. Ilyen módon a tudásunk is szélesebb körű volt. Ma is szembetűnő a különbség egy külföldi hallgató és egy magyar előtudása között, ami arra utal, hogy az itthoni közoktatás minősége még mindig toronymagasan jobb, mint más országokban. Ennek azonban ellene mond az, hogy a tudásanyag egyre nő, duzzad, és mindent nem lehet befogadni. Egy mai medikusnak sokkal több mindent kell megtanulnia, mint annak idején nekünk, ám emiatt elvész a holisztika.
- Szeretettel említette a szüleit, gondolom, sokat kapott tőlük.
- Valóban. A családom a háború alatt Erdélyből menekült, és édesanyám kilenc hónapos várandós volt velem ez idő alatt. / Itt fontos megjegyeznem, hogy a magyar nyelv a világ legszebb nyelve, benne van minden, és tükrözi a világnézetet. Ma azt mondják, ha valaki gyermeket vár, hogy terhes. Az tehát egy teher, és ez borzasztó. Az én gyerekkoromban azt mondták, hogy várandós, vagy áldott állapotban van. Fontos lenne ezeket a kifejezéseket visszahozni a közbeszédbe. /
A legnagyobb és legkiválóbb emberi teljesítménynek az utódok világra hozatalát tartom. Akkor teljesedik ki az ember, ha családban van, és gyermekei vannak. Persze utána azért rögtön jön a tudomány. / nevet – a szerk. /
Azért Pécsre menekültünk, mert a nagyapám testvére itt volt püspöki főerdész, és általa kaptunk helyet, segítséget. Itt nőttem fel, egy nagyon szeretetteljes családban. Két testvérem van, egyikük sajnos már meghalt, ő 18 évvel volt idősebb nálam. Ő is orvos lett, sokat tanulhattam tőle, mert medikus korában betegeskedett – én akkor voltam elsős elemista -, így együtt lehettünk. Nagyon sokat jelent, ha a testvérek szeretettel „nevelgetik” egymást. A nevelésben kiemelkedő a jelentősége a szeretet mellett a dicséretnek is. Azt gondolom, hogy ez a pedagógia egyik nagy titka, amit sokan nem tudnak. A jutalmazásos tanítás kibontja a személyiséget, boldoggá tesz, motivál, és újabb tanulás felé lódítja az embert. Ha valakit állandóan szidnak, az szorongást idéz elő, frusztrál, ezáltal hátráltat. Ezt az elődeink ösztönösen tudták. Az iskolában is ennek kellene a legfontosabb pedagógiai elvnek lennie, ám az agyonterhelt pedagógusoknak ezt nem mindig sikerül követniük. Én megkaptam a lökést a fejlődéshez a szüleimtől, a testvéreimtől. Korán kezdtem zongorázni, szerepeltem a növendékhangversenyeken, szavaltam is, és ezek a kis fellépések is hozzájárultak a személyiségfejlődésemhez. A mai oktatásban a napi testnevelés mellett helyesnek tartanám a napi zene-és énektanulást is. Zenésznek készülve szomorúan látom, hogy a Kodály-módszer és a magyar zene iránti nimbusz sajnos eltűnőben van. Pedig egy fiatal szellemi fejlődéséhez a zenei kultúra is fontos, már csak azért is, mivel a zeneszeretet és a zeneértés fejleszti az agyvelőnket is. Lehet énekelni is, ahhoz nem kell megvenni a harmonikát.
Visszatérve a szüleimhez, édesanyám háztartásbeli volt, az ő édesapja igazgatótanító Oroszhegyen, Székelyudvarhely mellett, a nagyanyám pedig óvónő ugyanott. Édesapám a vasútnál dolgozott, és Erdély déli részén volt állomásfőnök különböző helyeken. A magyarokat már akkor a román területekre küldték. Aztán 1940-ben, amikor Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, de Dél-Erdély nem, föltették a kérdést, magyaroknak vallják-e magukat. Az igenlő válasz miatt apámat azonnal kirúgták az állásából, hónapokig vagonban éltek Aradon. A nagybátyám segítségével aztán visszamentek Kolozsvárra, majd 1944-ben onnan is elmenekültek.
Édesapám 1899-ben született, édesanyám pedig 1905-ben. Én vagyok a harmadik, legkisebb gyermekük. A legnagyobb ajándéknak édesanyám szeretetét tartom, aki nem majomszeretettel, hanem munkás szeretettel nevelt minket, azaz mindig adott feladatot. Apám ezermester volt, orgonákat javított, gitárt készített. Ha egy másik világba születik, nagy konstruktőr válhatott volna belőle. Már ötéves koromban kaptam tőle egy kalapácsot, amit ma is őrzök. A kis sikereimnek borzasztóan örültek, és ezt a tudtomra is adták. Teszem ezt én is a gyermekeimmel, és a legnagyobb boldogság számomra az, hogy ezt ők is továbbadják.
- Említette, hogy majdnem zenész lett. Hogyan történt ez?
- Az 1950-es évek elején a Bálicsban laktunk, ami a deklasszáltak vidéke volt, a kirúgott katonatiszteké, akik segédmunkások voltak. Az egyik ezredesné átrohant édesanyámhoz, és mondta, hogy hozzájuk társbérlőket telepítenek. Kérte, fogadjuk be a Bösendorfer zongorájukat két-három évre. Ezen kezdtem el játszani, később pedig lett saját zongorám is. A gimnáziumban, a Helikonon ezüst-és aranyérmeket szereztem. Ám mivel részt vettem az illegális cserkészmozgalomban, ezért kirúgtak a konzervatóriumból, pedig semmi rosszat nem tettünk. 1961-ben zajlottak a nagy letartóztatások, szerencsémre a végjátékban nem voltam benne, mert sárgasággal több hétig otthon feküdtem. A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ahol Dobai József volt az igazgató, és ugyan sosem mondta, de azt gondolom, megvédett. 1963-ban aztán a Kádár-rendszer amnesztiát adott, ennek fejében vették le a magyar kérdést az ENSZ-ben. Engem maximális pontszámmal, simán felvettek az orvosi egyetemre. Ez volt az első év, amikor az egyházi gimnáziumokból fölvettek embereket az egyetemekre - a fél évfolyamunk apácás, barátos középiskolás volt -, akadt olyan évfolyamtársunk, aki tíz éve érettségizett, úgy is hívtuk, hogy Gyula bácsi. Így ismertem meg a feleségemet is, dr. Meskó Saroltát, aki később tüdőgyógyász főorvos lett.
Később visszavettek a konzervatóriumba, de akkorra már megfertőződtem. Az érdekelt, hogyan működünk mi, emberek, mi motivál minket a cselekedeteinkben. Pécsett akkoriban nem létezett még a pszichológia, de létezett az orvosi, és mivel a testvérem is orvos volt, azt gondoltam, először elmélyedek a természettudományokban, hogy aztán a lélekkel foglalkozhassak. Kezdetben a pszichiátriára jártam be, majd az élettanra kerültem. Lissák Kálmán, valamint Grastyán Endre és csoportja akkoriban már nagyon elismertek voltak a városban, bekerültem a bűvkörükbe, ahonnan már nem volt kiszállás. Lissák vett fel az intézetbe. Nagy lelkesedéssel dolgoztam, először Szabó Imre mentorálásával, majd közvetlenül Grastyánnal. Ötödéves voltam, amikor Lissák állást ajánlott nekem, de akkoriban más idők jártak, és nem tudta a szándékát megvalósítani. Végül az Ideg-és Elmeklinikára kerültem két évre egy másik világhírű ember mellé, Környey Istvánhoz. Mindenütt elismerték a munkásságát, az angol királynőhöz is hívták konzíliumba. Nála megtanultam a klinikai fegyelmet, az alaptudás fontosságát. Agyszövettant tanultam a klinikán, amit később hasznosítani is tudtam. Két év után Lissák és Grastyán visszahívott, akkor már volt állás. Szakvizsgám nem volt még, kellett volna hozzá két év, de gondolkodás nélkül visszarohantam. Később derült ki, milyen nagy döntés volt ez, hisz lehettem volna klinikus is. Onnantól fogva csak itt dolgoztam.
- Miért éppen az emberi mozgatórugók, a motiváció kérdésköre érdekelte?
- Rengeteget olvastam gimnazistaként, érdekelt a filozófia, a pszichológia, negyedik osztályban fél évig logikát és pszichológiát is tanultunk. A tanáraink úgy viselkedtek, mintha az egyetemen lennénk. Fantasztikusan jó gimnáziumba jártam, kilenc tanárom doktor volt és szakfelügyelő. Latinból érettségiztem, megtanították nekünk a szillogizmusokat úgy, hogy ebből éltünk később is. Dialektus volt, bármiről megkérdezhettük a tanárainkat, nem volt tabu téma, holott mindez a kommunizmus alatt történt. Másodikos voltam, amikor megérkezett Bécsy Tamás, aki óriási hatással volt rám és valamennyiünkre. Hálás vagyok, hogy később a barátja is lehettem. Ő egy teljesen új színt vitt be a gimnáziumi létbe, behozta a legújabb irodalmat, és a legkevésbé érdeklődő gyereket is megnyerte. Életem egyik legcsodásabb szakasza volt ez. Nemrég volt az 55 éves érettségi találkozónk, de már csak 11-en élünk, ami nagyon szomorú.
Mindig a szerkezet érdekelt, az, hogy mi miért működik úgy, ahogy. Emlékszem, volt otthon egy barométerünk, amiről kicsi gyerekként nem tudtam felfogni, hogyan tudja megmondani, eső lesz vagy szárazság. Bebújtam ezért az asztal alá és szétszedtem, el is görbítettem a tengelyét. / mosolyog – a szerk. / Képzelje, édesapám nem vert el, csak kissé megszidott, és megkérdezte, miért nem szóltam neki, ő megmutatta volna nekem. A görbítés következtében később fordítottan működött, ha eső jött, jó időt mutatott, és fordítva. / nevet – a szerk. / Csodálatos pedagógusok voltak a szüleim, mert nem bántottak, hanem tisztelték bennem az érdeklődést és a kitartást, azt, hogy addig megyek a dolgok után, amíg ki nem derítem a működésüket.
- Korán kijelölődött tehát az útja, valójában csak mennie kellett rajta.
- Igen, ebben is szerencsés vagyok, és ez az elődeim érdeme elsősorban. 1969-ben végeztem, a Kádár-rendszer közepén, és 1977-ben már Amerikában voltam, ahova nagyon kevés ember jutott el akkoriban. Ez a két főnökömnek, Lissáknak és Grastyánnak köszönhető. Lissák Kálmánról napokig tudnék mesélni. Fantasztikus menedzser és hatalmas szaktekintély volt, aki mindent el tudott intézni. Néhány példa erre: akkoriban gyerekcipőben járt a jelfeldolgozás, és Karmos György professzor - aki Grastyán legidősebb tanítványa volt - kezdett el ezzel foglalkozni Grastyánnal együtt. Ehhez szükség volt egy sokcsatornás analizáló szerkezetre. Lissák kitalpalta, hogy az uránbányáknál használt nukleáris analizátort beszerezzék – akkor ezek embargós dolgok voltak, az országban sehol másutt nem volt ilyen. Az első elektroenkefalográfot is ő hozta be Magyarországra és Pécsre, általa az intézetben végezhették a MÁV-dolgozók vizsgálatát. Innovációban tehát messze megelőztük a korunkat, és ez Lissákkal, az ő szemléletével indult.
Érdekes a története annak is, ahogyan Lissák kénytelen volt belépni a Kommunista Pártba. Grófnő anyósa szovjet lágerben volt, és megígérték neki, hogy kihozzák, ha ő belép a pártba. Ki is hozták. 1956-ban aztán kiléptek a pártból az akadémikusok, a pestiek később mind visszaléptek, azonban Lissák sohasem. Szerencséjére 1956-ban rektorként Párizsban volt, így nem vett részt az eseményekben. Jól tudott oroszul, mivel lengyel grófnő volt a felesége, és a szovjet városparancsnok - ilyen is volt akkor – utasította, hogy indítsa meg az oktatást. Lissák azt felelte erre, hogy ez lehetetlen, mivel épp az ő börtönükben vannak a diákjaik. 78 fiatalt hozott ki a börtönből, megmentve ezzel az életüket. Erről kevesen tudnak és nem is mondogatják, pedig Lissáknak ez óriási tette volt.
Számunkra is ki tudta kaparni az ösztöndíjakat. Oka lehetett ennek az is, hogy nem voltunk annyira involválva a politikában, mint mondjuk egy bölcsész, vagy egy filozófus. Az amerikai utamat neki köszönhetem, azt pedig Grastyán Endrének - aki akkoriban már világszám volt a tudományban -, hogy kijutottam a világhírű W.J.H. Nautához, aki Cambridge-ben az MIT-n volt anatómus, de a Pszichológiai Intézetben dolgozott.
Fontos elmondanom, hogy amikor 1977-ben Amerikába mentem, a harmadik gyermekem három hónapos volt, és a család nem jöhetett velem. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, aki zokszó nélkül, a legteljesebb támogatással engedett utamra. Egy év után aztán - komoly kontroll után - a feleségemet kiengedték egy hónapra, de a gyerekeket nem. Két évig nevelte a három gyermekünket nélkülem, miközben a szakmáját is gyakorolnia kellett. Akkoriban még nem létezett a gyes és a gyed. Nehéz időszak volt, de túléltük. Mindketten tudtuk, hogy sokat jelent egy világhírű helyen lévő amerikai munka háttere az előmenetelemben. Közben kapcsolatokat is építettem, aminek az egyik eredménye volt a kábítószer élvezettel kapcsolatos vizsgálatoknak az elindítása patkánykísérletekben.
Lissák Kálmán másik óriási érdeme - ő a Nemzetközi Agykutató Társaság és a Nemzetközi Élettani Társaságok Szövetségének első és második embere volt -, hogy az 1980-as élettani világkongresszust ő szervezhette Budapesten. A fővárosba jött a szakmám összes világnagysága, és ez a kommunista rendszerben felbecsülhetetlen értékkel bírt. A személyes találkozások révén sokunknak akkor indult el a tudományos karrierje. A japán kapcsolatom is akkor kezdődött, találkozhattam Oomura Yutaka kutatóval, akinek a munkáiról korábban sokat olvastam. Rendkívül kedves volt, és meghívott Japánba. Akadémiai álláson voltam akkor, és Oomura megírta nekem, mi a Magyar Tudományos Akadémia címe, kérte, menjek fel a harmadik emeletre, a 127-es szobába, ahol találok egy hölgyet - meg is nevezte, kit -, aki megmondja, mit tegyek. Végül sikerült kötnünk egy egyezményt, és beadnunk egy pályázatot, ami egy ötéves együttműködésre adott lehetőséget. Ilyenek a japánok. / mosolyog – a szerk. / A családomra való tekintettel féléveket voltam kint, féléveket itthon, és így nyílt arra is lehetőség, hogy Karádi Zoltán professzortársamat, és többeket is kiküldhessek Japánba.
- Karádi professzor mesélte, hogy eleinte nem volt könnyű dolga, hisz a japánok éjt nappallá téve dolgoznak.
- Ez így van, a beilleszkedéshez túl kellett őket dolgozni, amit mindketten remekül megtanultunk. Amikor éjjel 11-kor az egyikük azt mondta, hogy menjünk haza, megkérdeztem tőle, hogy miért. / nevet – a szerk. / Volt olyan, hogy hajnali három órakor mentünk át a szomszédos kínai vendéglőbe. Ez így ment egy hónapig, aztán befogadtak minket, mintha a testvéreik lettünk volna.
- Azért egy hónap hosszú idő.
- Valóban, kellett is hozzá szufla. / mosolyog – a szerk. / De azért nem tűnt annyira megerőltetőnek, mert érdekelt a téma, és megvolt a kutatásokhoz a technológia is, ami ugyancsak ámulatba ejtett. Nem beszélve arról, hogy sorra születtek az eredmények is. Bármit odaadtak nekem, még a készülékeik tervrajzait is. Onnantól fogva nem létezett titok. Ez a periódus az 1980-as évek elején kezdődött és tartott 1989-ig. Utána már kutató professzorként járogattam Japánba, és egyszer néhány hónapra kivihettem a családomat is. Az egy emlékezetes út volt. Akkoriban a Szovjetunióba még olcsó volt a repülőjegy, és elhatároztuk, hogy Sztrogoff Mihály mintájára megyünk Japánba. Moszkváig repültünk, utána egy belföldi járatra szálltunk, majd a transzszibériai expresszre, végül hajóval, a Csugaru-szoroson át érkeztünk meg Yokohamába. Összesen hét napig utaztunk, és nagyon élveztük. Visszafelé ugyanezt az utat a feleségem egyedül tette meg a három gyerekkel, ami azért már nem volt annyira élvezetes, de talpraesetten ezt is megoldotta.
Mára a japán barátaink is megöregedtek, nyugdíjasok, Oomura is 94 éves már, de ma is aktív. Rengeteget tanultam tőlük. Ami talán a legnagyobb tanítás volt, az az utcaseprők példája, akik egyenruhában, sisakban, fehér cérnakesztyűben dolgoznak, és úgy tisztogatják az utcákat, mintha az a világ legjobb, legnagyobb presztízsű dolga volna. Ebben tükröződik a japán ember gondolkodásmódja is, aminek az a lényege, hogy ugyan csak egy hangya vagyok a világmindenségben, de van feladatom: elsősorban a japán népet, tágabb értelemben az egész emberiséget a jólétbe vinni, és ezért a munkámat a lehető legtökéletesebben végezni. Az utcaseprőket abban a társadalomban nem nézik le, nem úgy, mint a miénkben. Az is igaz, hogy ők nem utcaseprőkként, azaz alantas munkát végzőkként viselkednek.
Ha miniszter lennék, köteleznék minden egyetemistát arra, hogy fél évet töltsön külföldön azért, hogy tanuljon nyelveket, toleranciát, és álljon meg a lábán, majd jöjjön vissza. A két háború között is ez történt, ösztöndíjakkal jutott el Amerikába Lissák és Környey is. Mi az ő unokáik, dédunokáik vagyunk a tudományban, és épp a kontinuitás miatt lett ilyen jó a magyar tudomány.
- Nem is tudott volna mást tenni, mint új módszereket bevezetni és iskolát teremteni.
- Ez annak köszönhető, hogy nagyon sokat tanulhattam külföldön, különösen technológiai értelemben. Dolgozhattam Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban, Düsseldorfban, egyre színesedtek a lehetőségek, a kapcsolatok, a kollaborációs munkák.
A kutatók közötti eltérő gondolkodásmódra van egy remek példám. A japán munkának az egyik kulcsa volt az úgynevezett multibarrel üvegelektróda, amit mi húztunk. Ez egy sokcsatornás, de csak néhány mikronos hegyű üvegecske, amiben van egy szénszál. Van egy izzító rendszer hozzá, amit egy súly lehúz, és amit forgatni is kell. Történt, hogy ezt az elektródát egy fiatal japán kollégával húztuk, húztuk, ám láttuk, hogy görbe. Én már ideges lettem, míg ő csak türelemmel húzta. / mosolyog – a szerk. / Figyelmeztettem, hogy nem jó ez így, kéne tennünk valamit, ám ő azt felelte, nem tudunk, mert a buddhizmus szerint ez az év legszerencsétlenebb napja. Én azért nem hagytam annyiban. Ennek a szerkezetnek volt egy nagy tápegysége, és egy hűtőventilátora. Észrevettem, hogy ezt a tápegységet, ami igen nehéz volt, valamelyik takarító arrébb tolta. A ventilátor, ahogy forgott, a levegőt nekinyomta a falnak, ami onnan visszajött, és érte a hűlő üveget. Ez volt az oka annak, hogy az elektróda mindig ugyanúgy, ugyanabba az irányba görbült. Lehet, hogy bizonyos szakterületeken mások jobbak nálunk, ugyanakkor egy váratlan helyzetben nem biztos, hogy tudják, mi lehet a megoldás. Mi, magyar kutatók holisztikusabb látásmóddal rendelkezünk.
- Részletezzük egy kicsit a kutatásait. Grastyán Endréhez csatlakozva már az agy és a magatartás összefüggéseit vizsgálta?
- Igen, részt vettem az ő kutatásaiban, amiknek a zömét macskákon végezte. Hozzáteszem, nem fogok sem a macskák, sem a patkányok mennyországába bejutni. / mosolyog – a szerk. / A motivációval kapcsolatban a jutalmazó és a büntető rendszerek vizsgálatát végeztük, és ebben Grastyán rendkívül innovatív volt. Itt ki kell térnem az elektromos öningerlés jelenségére. Volt egy biológus és egy elektromérnök, akiket úgy hívtak, hogy Olds és Milner. Ők 1954-ben kitaláltak egy olyan paradigmát, hogy patkányfejbe beültettek egy elektródot, és ha a patkány lenyomott egy pedált, akkor zárta az áramkört, azaz saját magának tudott elektromos impulzusokat adni. Néhány próbálkozás után kiderült, hogy minden más aktivitást mellőz, és csak ezt csinálja. Ez az úgynevezett elektromos öningerlés. Azért csinálta ezt, mert jó volt neki. Meg is fordították a szituációt, és egy másik agyterületre is beültették az elektródát, folyamatosan ingerelték az állatot, aki ezt leállította, amikor a pedálra lépett. Voltak olyan agyi területek, amelyeknél mindig leállította. Ez adott módot arra, hogy kialakuljon egy jutalmazó és egy büntető rendszer felismerése az agyban.
Grastyán egy olyan paradigmát talált ki, hogy ha a macska egy kerek ketrec padlóján egy adott helyre lépett, ott tudta ki-, illetve bekapcsolni saját agyterülete elektromos ingerlését. Kikapcsolta az ingerlést, ha annak hatása negatív volt, és bekapcsolta, ha az pozitív volt. Akkoriban úgy képzelték, hogy van egy jutalmazásos, és van egy büntetéses tanulási rendszer az agyban, ám a kettő egymásról semmit sem tud. Mi azonban ezt nem tudtuk elfogadni, mivel az agyvelő egységes. Azt gondoltuk, hogy ott egy rendszer van, aminek ez a két aspektusa. Ezek a kísérletek egy új tanulási elmélethez vezettek, ahol a tanulás lényege a megerősítés, a gátlás alóli hirtelen felszabadulás, és ezt igazolta is Grastyán a kísérleteiben. Ez az úgynevezett Rebound reakció, amikor a gátló rendszerek gátlása alól felszabadul egy ilyen megközelítő rendszer. Azóta magyar kutatók – köztük az egyik Grastyán tanítvány, Buzsáki György, aki Amerikában dolgozik – igazolták is ezt. Időközben más kutatók felfedezték a gamma-aminó-vajsavat, mint gátló transzmittert, és ezáltal máris visszatértünk a normál logikához: a gátlás gátlása egyenlő az izgalom felszabadulással. A Grastyán-elmélet tehát egységbe foglalta a büntetéses és jutalmazásos tanulást, csak akkor ezen rendszerek neurokémiája, transzmittereik még nem voltak ismertek. 1971-ben már 6-hidroxi-dopaminnal dolgoztam, ami a dopamin rendszerekre ható toxin, és ez vezetett oda, hogy próbáljuk meg kitalálni, milyen kémiai anyagok szerepelnek ezekben a tanulási folyamatokban. Ezzel a toxinnal patkányokon dolgoztam, és publikáltam érdekes adatokat. Princetonban Bart Hoebellel, aki az elektromos öningerlésnek egy nagyon komoly kutatója volt, azzal a kérdéssel foglalkoztunk - tudva, hogy az agyvelő nemcsak elektromossággal működik, hanem transzmitterekkel is -, hogy ha egy kémiai anyagot adnánk be kanülön keresztül az agyba, vajon pedálozna-e a patkány ezért a kémiai anyagért? Akkor jött az amfetamin. Az ezzel kapcsolatos kulcspublikáció 1983-ban jelent meg, és azóta már könyvtárak vannak tele az ilyen irányú kutatásokkal. Sikerült igazolnunk, hogy az amfetamin a dopamint is felszabadítja. Ez nyitotta meg az addikcióval, a kábítószer élvezettel kapcsolatos vizsgálatokat is.
A másik területe a kutatásaimnak az éhséggel és a jóllakottsággal függött össze. Míg az éhség egy negatív emocionális állapot, addig a jóllakottság ennek ellenkezője. A tanulási kísérletek legegyszerűbb paradigmája az evéses kísérlet. A japánokkal való kollaboráció alapján kiderült, hogy vannak úgynevezett glükózérzékeny neuronok az idegrendszer kellős közepén, csakúgy, mint a gyomor-és bélrendszerben. Az a kérdés merült fel, hogy miként látja a hipotalamuszom azt, ami a gasztrointesztinális rendszeremben történik. Kiderült, hogy ha a gyomorfal megfeszül, akkor jóllakottságot érzünk. Ha vízzel töltöm meg a hasam, akkor is előjön ez az érzés, ezért ajánlják a bőséges vízfogyasztást a fogyókúrázóknak. A gyomor falában vannak mirigysejtek, és ha az izmok megfeszülnek, akkor ott kibocsájtódnak a neuropeptidek. Ha tele a gyomrom, ezek evésgátlókként működnek. Felszabadulásukkor vagy a vagus ideget ingerlik, vagy az agyvelőt, ahova a véráram útján jutnak fel. Vannak továbbá szabad vagus idegrostvégződések, amik a vérben a cukorszintre érzékenyek. A periférián történő eseményeket az agyam szinte másodpercre tudja, információt kapva a történésekről idegi úton, vagy a vér által. Az agyvelőben is vannak glükózérzékeny neuronok, és Karádi professzorral, valamint a japánokkal az elmúlt harminc évben feltártuk, hogy ezek sok helyen léteznek, még a homloklebeny orbitofrontális kérgi részében is, ami amúgy másodlagos ízkéreg. Ma már azt mondjuk, hogy egy „glükóz monitorozó hálózat” van az agyban, mindazon területen, aminek az evéshez-iváshoz köze van. Egy egységes rendszerről van tehát szó. Kiderült, hogy az ízérző és a szaglórendszer is párhuzamos ezzel. Ez a két szenzoros inger egyébként a legfontosabb az ember életében, már a csecsemőnél is jelen van, a szomatoszenzoros mellett. A központi idegrendszerben ugyanazok a neuropeptidek vannak jelen, mint a periférián, az idegsejtek termelik őket, végigmennek az axonon, és transzmitterként izgatják-gátolják a következő sejtet. Ezért is hívjuk ezeket bél-gyomorrendszeri, és agyi peptideknek.
Munkásságunk másik részében számos ilyen peptidről kimutattuk, hogy ezeknek is pozitív, megerősítő, jutalmazó tulajdonságuk van. Az elmúlt 8-10 évünk erről szólt a kollégáimmal, és agyvelőbe beadva direkt módon látjuk a hatásukat is. Kiemelném közülük az oxitocin nevű peptidet, amivel László Kristóf kollégám foglalkozik. Úgy tanítottuk, hogy pusztán a simaizom összehúzása a szerepe, azaz a szülés beindításához járul hozzá, azonban ma már tudjuk, hogy ennél sokkal több. Nemcsak a nőkben, de a férfiakban is létezik, ráadásul egy szociális hormon is. Amikor két ember megfogja vagy megsimogatja egymás kezét, mindenfajta szexuális kapcsolat nélkül is, abban a pillanatban aktiválódik, és jó érzést vált ki. Ez tehát egy jutalmazó hormon. Vannak törekvések arra, hogy autista gyerekeknél ezt a hormont spray formájában az orron keresztül az agyvelőbe juttassák.
- A remekül érthető és követhető magyarázatai nyomán feltételezem, hogy a „Kiváló oktató” címet is elnyerhette.
- Igen, oka lehet ennek, hogy nagyon szerettem és szeretek ma is oktatni. Van egy furcsaságom: eredetileg balkezes vagyok, de mindkét kezemmel tudok írni és rajzolni, viszont jobb kézzel laposan követ dobni a tó vizére nem tudok. A legkedvesebb előadásaim a félév végén a féltekei dominanciával és a kezességgel függenek össze. / nevet – a szerk. / Ezeken két kézzel rajzolok szimmetrikusan, és úgy látom, ez meghatja a hallgatókat, pedig nem ezért csinálom. Talán azért szeretik az előadásaimat, mert nemcsak azt oktatom, ami a könyvben van, azt amúgy is elolvashatják. Már a másodévben klinikai példákat hozok, és látom rajtuk, milyen hálásak ezért.
Egy nagy előadás valójában felér egy színészi teljesítménnyel. Vallom, hogy lehet valaki nagy kutató, de csapnivaló oktató. Ötven év után, ma is felkészülök az előadásaimra. Rajzolok, holott a legtöbben diákat használnak, és a hallgatók szemébe nézek, mert fontos számomra, hogy tudjam tartani a kontaktust velük. A szem valóban a lélek tükre, és legalább tíz betegséget lehet diagnosztizálni belőle. Ezek ugyan „blikk diagnózisok”, de segítenek abban, milyen irányban érdemes tovább vizsgálódni.
Az utóbbi években nagyon megváltozott a világ. Nálunk elképzelhetetlen volt az az öltözék, amiben manapság a diákok megjelennek, ahogyan az is, hogy bevigyük az ételünket, italunkat az órákra. Ilyenkor mit tehet az oktató? Jó étvágyat kíván, és megkérdezi, megkínálják-e őt is? Igyekszem így eljárni, és ez hasznosnak bizonyul, mert ilyenkor elteszik a szendvicseiket. Az is furcsa számomra, hogy laptopok vannak előttük, amiken nem tudom, mit néznek, csak feltételezem, hogy az előadást jegyzetelik. Ezt azért is problémásnak gondolom, mert a mai generáció nem tud extrahálni. Az eredményes tanuláshoz pedig igenis szükség van kis küszködésre. Ezt igazolták is egy olyan kísérlettel, amelyben van egy ringispil és két macska. Egyiküket befogják egy hámba, ő húzza a másikat, amelyik egy gondolában ül. Így mennek körbe-körbe egy függőlegesen, fekete-fehéren csíkozott dobozban. Ez volt az első kísérlet lényege. A másodikban a labirintus végén ott a hús, és függőleges fekete-fehér csíkok mutatják a helyes utat. A kérdés: melyik találja előbb meg a húst, a gondolában ülő, vagy a vontató? A vontató a helyes válasz, mert ő erőlködött. A passzívan ülő jóval később találja meg, mert nem aktívan figyel. Ez a probléma a komputer előtti tanulással is, hisz a Google által ömlik a fiatalokra az információ. Zavarba jönnek tőle, nem tudják kiválasztani, mi belőle a lényeges. Nekünk az a dolgunk, hogy megtanítsuk, mi a fontos, és meg kell adnunk számukra a szűrőket. Lényeges ugyanakkor hozzátenni, hogy a fiatalok 10-20 százalékának lenyűgöző a tudása, velük kiválóan lehet haladni.
- Rengeteg díjat, elismerést kapott, felsorolni is nehéz őket. Csak sejtem, melyik kettő érinthette meg leginkább: egyik talán a Széchenyi-díj, a másik a Meyers életműdíj.
- Eltalálta. A legmagasabb tudományos díjra, a Széchenyi-díjra a Magyar Tudományos Akadémia Biológia Osztálya terjesztett fel. Mindig nagyon tiszteltem az Akadémiát, abban a mundérban nőttem fel mint akadémiai dolgozó, egészen a professzori kinevezésemig. Az adminisztratúrával is szoros kapcsolatban voltam, és meg kell mondanom, gyorsabb és elegánsabb volt, mint az egyetemiek. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy Lissák Kálmán és Grastyán Endre után bejutottam én is. Az intézetünkből elszármazottak között egyébként több akadémikus is van.
A Meyers egy amerikai életműdíj, aminek ugyancsak hatalmas jelentősége van. Azért ítélhették nekem, mert egy nagy presztízsű nemzetközi tudományos társaságnak, az International Behavioral Neuroscience Society-nek lehettem az első, nem amerikai születésű elnöke. Ennek Texasban, San Antonioban van a központja, ahol már fiatalon részt vettem a kongresszusokon, majd előadásokat is tartottam, és nagyon jó kapcsolatba kerültem Matthew Waynerrel, aki a Physiology and Behavior-nak annak idején nemcsak a szerkesztője, hanem a tulajdonosa is volt. Ott jelenhetett meg 1974-ben az első cikkem, Lissák Kálmán támogatásával. Akkor külön pénzügyminisztériumi engedélyt kellett kérni ahhoz, hogy a cikket kiküldhessük, ami valójában titkosszolgálati engedély volt, igazolva, hogy nem tartalmaz a cikk államtitkot. A nemzetközi társaság tagjaként, majd elnökeként rendezhettem kongresszust szerte a világban, ezek ugyancsak emlékezetesek számomra.
- Hosszú időn át - 1990-től 2008-ig – vezette az Élettani Intézetet is.
- Grastyán Endre 1988. július 17-én halt meg. Amikor márciusban visszajöttem Japánból, már láttam, hogy nagy a baj, bár ő mindvégig küzdött, dolgozott. Felmerült tehát az utódlás kérdése, és nekem készen volt ugyan a nagydoktori anyagom, de eszembe sem jutott a vezetésről gondolkodni, hisz Japánba járogattam. Akkoriban már voltak fiatal kollégák körülöttem, végül az ő hatásukra döntöttem úgy, hogy végleges formába öntöm a nagydoktorimat, amit aztán sikerült is megvédenem. Akkoriban csak olyan pályázhatott, aki ezzel rendelkezett. Öten pályáztunk, de senkit sem neveztek ki, nagy port kavart és politikai töltetet is kapott a dolog, végül 1990-ben, amikor másodjára meghirdették, rám esett a választás.
Két évvel korábban, 1988-ban megkértek arra, hogy dolgozzam ki az alakuló Természettudományi Karon az élettan oktatását, és abban vegyek is részt. 1990-ben oda is kineveztek professzornak. Tíz évig voltam ott. Nagy kihívás volt, mert ez nem orvosi, hanem összehasonlító élettan, tehát komoly, újfajta felkészültséget igényelt. Sikerült kidolgoznunk a kubatúrát, a biológusok és a pszichológusok élettan oktatásának lépcsőfokait, majd elindulhatott az oktatás. Az orvoskar mellett oda is sikerült komoly műszereket szerezni az akkori FEFA-pályázatok útján. Ott is volt doktori iskola, ahova csatlakoztam, és témavezetésemmel ott öten szereztek fokozatot. A legidősebb köztük Hernádi István, kiváló tanítványom, akivel sokat dolgoztam együtt. Ő most ott a lokális vezető, és ezt öröm látni. Másik tanítványom Ábrahám István, aki hazajött Új-Zélandról, rá is nagyon büszke vagyok. Öt tanítványom, korábbi munkatársam dolgozik egyébként professzorként Amerikában, illetve Németországban. De javítom is magam, mert nem jó szó sem a tanítvány, sem a tudós. Volt egy remek és hallatlanul szerény professzorom, Romhányi György, aki azt mondta: „ Maga tudja, ki a tudós? A meghalt kutató.” Ebben nagy igazság rejlik. Grastyán is nagyon szerény ember volt. Emlékszem, mentünk végig a Király utcán, és ő mindenkinek előre köszönt.
Az 1990-es év a változások éve volt. A rektor lemondott, az egyik rektorhelyettes lett az ügyvivő. Volt egy Autonómia Bizottság, és az úgynevezett Fehér Könyvnek az autonómiáról szóló része a vezetésemmel készült el. Utólag már látom, hogy ezekben a szép, filozofikus gondolatokban mennyi volt a naivitás. / nevet – a szerk. / Legfiatalabb professzorként ebben az interregnumban az Egyetemi Tanács elnökévé választottak, és pár hónapig – az új rektor, Kelényi Gábor megválasztásáig - az ügyvivő rektorhelyettessel mi vezettük az egyetemet. Ártatlanul és fiatalon kerültem bele az egyetemi vezetésbe, Kelényi felkért a rektorhelyettességre is, de nem vállaltam, mert a professzori teendőket elegendőnek éreztem, és úgy véltem, szakmailag kell bizonyítanom. Emellett azért segítettem az egyetemi vezetői munkát azzal, hogy a sajtókapcsolatokért feleltem.
Az intézetvezetői évek alatt modernizálni kellett az oktatást, a tudományos munkát, és figyelni a pályázatokra is. Amikor eljött a rektorváltás - 1997-ben - már én is pályáztam, de Bellyei Árpád professzort választották meg, akivel jó barátok voltunk. Ő azonnal felkért rektorhelyettesnek, amit kis tétovázás után elfogadtam, a másik rektorhelyettes pedig Kosztolányi György professzor lett. Rőth Erzsébet professzor asszonyt kértük fel a hivatal vezetésére, és néhai Ferenci József volt a gazdasági főigazgató, ugyanis jött az egyetemi integráció, amire fel kellett készülni. Izgalmas időszak volt ez 2000-ig, amiben sikerült felépítenünk a Szívcentrumot is. Sokan akkor majdnem kitagadtak engem, mert nem tartottam jónak, hogy az egymás közelében lévő felsőoktatási intézmények - az orvosi és a természettudományos – nem kommunikálnak egymással. Integrációpárti voltam ugyan, de megfontoltan, hisz az orvosegészségügy szerkezetileg a klinikum miatt nagyon más, mint a többi egyetemi egység. Egy szemészeti klinika elsősorban oktatási hely, ahol azt tanítják, hogyan kell meggyógyítani a szemproblémával küzdő beteget. Sajnos azonban szétváltak az elméleti intézetek és a klinikum, utóbbit a Klinikai Központ fogja össze. Az integrálódó felek később sem értették a nagyságrendi különbségeket. A Szívcentrumnak - legnagyobb „fogyasztóként” - ötmilliárdos büdzséje volt egy évben, ezzel szemben a Művészeti Karnak 330 milliós. Később aztán kiderült, hogy a klinikák „termelik” a legnagyobb hiányt. Ma sem értik, hogy ez nem a rossz gazdálkodás miatt van, éppen ellenkezőleg, igenis jól gazdálkodnak. Ha a bankosok befeküdnének két hétre betegnek, egészen másképp látnák az összefüggéseket. A legmélyebb tisztelet illeti az orvosokat, a nővéreket, akik három műszakban, állandó éjjeli ügyeletben, nem egyszer a családjukat félretéve küzdenek a mindennapokban. Ezt nem lehet pénzben kifejezni, látni kellene, hogy ez egy különös hivatás. Az egészségügy alulfinanszírozott, ezért van a hiány, holott egyre több pénzt kellene fordítani rá, hogy az ellátás színvonala követhesse a világban zajló hihetetlenül gyors fejlődést. Két terület van még, amire ugyancsak nagyobb befektetés szükségeltetne: ez az oktatás és a kultúra, mivel ezek viszik előre az országot.
2000-ben aztán a csapatom javaslatára pályáztam a rektori tisztségre, amit végül Tóth József kapott meg, én pedig ismét rektorhelyettes lettem, de csak egy darabig. Lemondtam, mert voltak dolgok, amikben nem értettünk egyet. Alapjaiban ennek nem az ő személye volt az oka, nagyra becsültem és szerettem Tóth professzort. A lemondásom után megválasztottak a Tanári Testület elnökévé, ami akkoriban egy szabadságharcos szerep volt, majd az orvoskar dékánjává is.
2003-ban aztán engem választottak rektornak négy évre, ami életem érdekes és csodás korszaka volt. Oka lehetett az is, hogy volt rálátásom az egyetemre. Az Egészségtudományi Karon - ami akkor még főiskolaként működött - az egész intézetem oktatott, így volt ez a Természettudományi Karon is, és a Művészeti Karon is tartottam kurzusokat. Emellett benne voltam a Bölcsészettudományi Kar Doktori Tanácsában is. Mivel számomra távolabbi terület volt a jogi és a közgazdasági, ezért a helyetteseim közé két közgazdász professzort kértem fel, Sipos Bélát és Vörös Józsefet. Sokat tanultam tőlük, egyebek között két nagy szabályt. Az első, hogy az a pénz van meg, amit már elköltöttünk. A másik, hogy üzleti tervet kell alkotni. Ebben Ferenci főigazgató is élen járt. Egy nagyon összetartó csapat kovácsolódott.
Az egyik legnagyobb haditettem az volt, és ezért sokat küzdöttem, hogy ne legyen a miénk a Magasház, ami ma már szerencsére nem is létezik. Sokan nem tudták, hogy életveszélyes, és ugyan történt rajta egy megerősítés, de az a struktúrája rovására ment. Hübner Mátyás - aki a Pollackról lett a helyettesem, és egy kiváló szakember, melegszívű ember és nagyszerű barát – alaposan tájékoztatott az építészeti részletekről. Fantasztikus segítőim voltak.
Ugyancsak emlékezetes, amikor néhai Toller László polgármesterrel és Kékes Ferenc megyei elnökkel aláírtuk a Zsolnay-terveket és végrehajtásukat. A felépített Zsolnay negyed története ott kezdődött. Állítom, hogy a világon nincs még egy egyetem, aminek ilyen körülmények között van a Művészeti Kara. Hihetetlen inspirációt jelenthet ott dolgozni.
- Ha újrakezdhetné az életét, ismét elvállalná ezeket a vezetői tisztségeket?
- Azt hiszem, igen. Úgy vélem, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor a közfeladatokat is el kell vállalnia, és én ezt kötelességnek érzem. Ha érkezik egy kihívás, akkor azt igenis el kell fogadni, bele kell állni. Számomra az élet hozta ezeket a lehetőségeket, igazán egyikért sem küzdöttem. Azt, hogy jó válaszokat adtam-e a különböző helyzetekben, majd az utókor dönti el. Mindeközben barátokra leltem, az emberi mivoltom is gazdagodhatott, és ezek az élmények, kapcsolatok pótolhatatlanok.
- A nyugodt, kiegyensúlyozott, számomra megrendíthetetlennek tűnő személyiségét mennyire viselték meg a konfliktusok?
- Voltak álmatlan éjszakáim, komoly nehézségek is, de igyekeztem mindig etikusan eljárni. A szakmai tudást alapvetésnek tartom, a becsületesség, a tisztesség a döntő tényezők a másokkal való kapcsolataimban. Egy olyan magas pozícióban, mint amilyen a rektori, nem mindig egyszerűek az ezzel kapcsolatos döntések. Anyagilag szerencsére soha nem környékeztek meg. Úgy szoktam mondani, nagypapa voltam már, de szűzen mentem rektornak, és úgy is jöttem ki belőle, és talán ez a legnagyobb érdemem. / mosolyog – a szerk. /
Előfordult, hogy a professzortársaim közül is fel kellett állítanom néhányat. Ezekben a helyzetekben is próbáltam emberséges, tisztességes maradni, megfontoltan dönteni. Emiatt többen határozatlannak tartottak. Tudtam ugyanakkor, hogy emberi sorsokról, családokról van szó, emiatt alaposan körüljártam mindent, mielőtt döntöttem. Arra is nagyon ügyeltem, hogy ne alázzam meg azt, akit el kell küldenem. Sokat beszélgettem ezekkel az emberekkel, míg végül szinte ők álltak föl. A durva bánásmódot mindig megvetettem, ez is a neveltetésemből ered. Utólag azt gondolom, hogy a rektorságom megbecsültségének ez volt az egyik oka. Ezek a momentumok határozottan megviseltek, ezt szerettem a legkevésbé a rektori munkában.
- Csodás életutat járt be, ennek koronái a gyermekei, akikről nagy büszkeséggel beszél.
- Igen, mindegyikük szeret és tud is dolgozni. A legidősebb fiam, László, szívsebész, nagyszerű orvos, imádják a betegek. A felesége Várady Edit radiológus, ő a szív körüli erek diagnosztikájában végez komoly munkát. Három fiúgyermeküket csodásan nevelik, ami számomra ugyancsak nagy öröm, ugyanakkor azt is látom, milyen nehéz ma egy orvosházaspárnak az állandó ügyeletek, készenléti behívások nehézségei közt élni. A középső gyermekem lány, Lénárd Katalin, ő pszichológus, neki is jó neve van a szakmában. Épp most szerkesztett egy könyvet a filmesztétika és a pszichológia kapcsolatáról. A hét egyik felében velem lakik, Pécs és Budapest között ingázik. A harmadik gyermekem Miklós, aki mindig nagy természetvédő és cserkész volt, jelenleg a Környezetvédelmi Hivatalnál főosztályvezető, a felesége pedig jogász, Maletics Borbála. Nekik két kislányuk van, akiket nagy szeretettel nevelnek. Szerencsémre olyan közel lakom hozzájuk, hogy a verandán látom, befűtöttek-e, füstöl-e a kémény. Szoros családi kötelékben élünk a mai napig, öt éve veszítettem el a feleségemet, azóta gondos figyelemmel vesznek körül, ami nagyon jó érzés számomra. A feleségem is magas szinten használta a tudását, és még ma is keresik a betegei. Nagyon megrázó, egyben felemelő érzés volt a temetése után pár nappal átvenni a számára adott posztumusz Tüke-díjat. Örülök, hogy megkapta.
- Mennyit publikál mostanság?
- Szerencsére ez is szépen halad. A PhD-t szerzőknek kell, hogy legyen első szerzős közleményük, csoportvezetőként általában én vagyok az utolsó szerző. Ezek mellett sok első szerzős publikációm is van. Ebben az évben jelent meg egy komoly újságban egy 9-es impaktú cikkünk a neuropeptidekről, de évente 6-8 cikket publikálunk a kongresszusi részvételek mellett. A közös munka eredménye ez a fiatal PhD-t szerzők, illetve a már azt megszerzett munkatársaimmal. A PhD lényege könnyen megfogalmazható: egy tutor segítségével megtanulni a kutatást, az eredményeket összefoglalni, megírni, majd kivinni a világ elé. Sokszor vitatkozunk munka közben, és nem egyszer én vagyok az, aki meghátrál. Ez benne a szép. Szeretek kreatív emberekkel együtt dolgozni.
- Ha marad aprócska szabadideje, azt mivel tölti?
- Nyugdíjas emeritusként azt hinné az ember, hogy több ideje van, de ez nincs így. Gyerekkoromtól szeretem a történelmet, a korábbi időszakaimban gyűjtött régi pénzeket imádom ma is rendezgetni. Vágyam, hogy újrakezdjek zongorázni, remélem, lesz még rá módom. Igyekszem megőrizni a holisztikus látásmódomat, mert ez szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam.