- portrébeszélgetés dr. Fekete Miklóssal, a Gyermekgyógyászati Klinika emeritus professzorával
Vidáman nyit ajtót és invitál a tágas, szép, polgári lakásba. Szabadkozik, hogy rossz riportalany, mert nem szeret sokat beszélni. De aztán enged a „csábításnak”, a noszogatásnak, a kérdések özönének, és csak megered a nyelve. Igazi lelkesedést és szenvedélyt akkor érzek benne, amikor a gyermekgyógyászat szépségeiről, avagy életpályája főbb állomásairól beszél. Elfogódottságot, különös elmélyültséget pedig akkor, amikor a családja kerül szóba, az ősei története, kalandos sorsuk, no meg az unokái jövője. Dr. Fekete Miklós, a Gyermekgyógyászati Klinika emeritus professzora színes egyéniség, humora, iróniája és öniróniája sajátos hangulatot ad a beszélgetésünknek, amiből egy igazán érdekes, véletlenekkel teli életút rajzolódik ki.
Schweier Rita írása
- Professzor Úr, dicsérhetem?
- Ha ragaszkodik hozzá... / mosolyog – a szerk. /
- Nagyon jó karban van. Tudom, hogy hány éves, de Ön is azok közé tartozik, akik meghazudtolják a korukat.
- Ez részben genetikai kérdés, részben pedig több tényezőtől is függ. Sokat járok különböző kontrollokra, gondoskodnak rólam, ami nagyon jólesik. Vigyáznom kell magamra, nehogy egy „taposóaknára” lépjek, mert akkor felrobbannék, és aztán vége lenne mindennek, de igyekszem óvatosnak lenni. Alapjaiban nem érzem magam rosszul. Fiatalkoromban sportoltam, vívtam egyetemista koromig. Bevallom, különösebben már nem vonz a sport, még a séta sem, amiért a feleségem korhol is, de azért néha elmegyünk. Ilyenkor a fél órából mindig egy óra lesz. / mosolyog – a szerk. / Nem vagyok mozgékony típus, igazán fiatalként sem voltam az.
- A genetikára utalva, a szülei sokáig éltek egészségben?
- Igen, az édesanyám 97 évig, az édesapám pedig 86 évig élt, pedig nem volt könnyű az életük. De az is fontos tény, hogy napjainkra az átlagéletkor kitolódott. Ha jól tudom a statisztikát, a nők átlagban 74 évig, míg a férfiak 72 éves korukig élnek, aminek sok oka van. Mi is végigéltünk ugyan egy háborút, de akkor még kisgyerekek voltunk, így pszichésen nem igazán érintett minket, ellentétben a szüleinkkel. A betegségek kialakulásában is felfedezhetjük a genetikai öröklődés faktorát, sokszor azonos, vagy a felmenőinkhez hasonló betegségekben szenvedünk.
- Hány testvére van?
- Öten vagyunk - ketten sajnos már meghaltak közülünk -, ami már csak azért is nagy dolog, hisz a háborús években fogantunk. Az öcsémet például a bombázás alatt keresztelték Szegeden, a Dómban. Én másodiknak születtem, két fiú - egy lány - két fiú, így jöttünk egymás után. A bátyám, és az idősebb öcsém az, akik nem élnek már. A bátyám 1934-ben született, a legkisebb öcsém pedig 1944-ben. Ez a tíz év korkülönbség jelentősnek mondható, köztük pedig születtünk mi, hárman.
- A lánytestvérüknek nehéz, avagy inkább könnyű dolga volt a fiúk közt?
- Nem származott kára ebből, bár az is igaz, hogy kissé keményebben fogtuk, de ő ezt jól tolerálta, nem nehezményezte. / mosolyog – a szerk. /
- Érdekes, hogy a szülei mindketten középiskolai tanárok voltak.
- Igen, ráadásul mind a ketten nyelvszakosok: az édesanyám angol-magyar, az édesapám pedig német-magyar. Egy középiskolai tanár akkoriban tisztességesen el tudta tartani a családját, de édesanyám nem dolgozott, mivel mi zsinórban születtünk. Alapvetően sem dolgoztak a nők akkoriban. Ő aztán a háború után kezdett el tanítani. Az volt a szerencséje, hogy amikor Pécsre kerültünk Balatonfenyvesről, akkor kapott állást a Gépipari Technikumban, és annak az igazgatói lakásában lakhattunk. Az olyan volt, hogy az előszobánkból nyílt egy folyosó az iskola folyosójára, így oda ment át tanítani. Végül onnan is ment nyugdíjba. Az órái között vagy a szabadidejében ugrott át a lakásba főzni, elvégezni ezt-azt, tehát nem volt könnyű neki. De jól végezte a dolgát, mert lánykorában sokat képezte magát, még Angliában is járt egyetemre. Édesapám orvos szeretett volna lenni. 1907-ben született, erdélyi származású, Kolozsváron érettségizett. Akkoriban a románok már elvették Erdélyt, és neki románul is tudnia kellett. Szóba sem jöhetett, hogy ő ott egyetemre tudna menni. Úgy sikerült ez mégis neki, hogy a magyar állam a Pázmány Péter Tudományegyetemen hirdetett ösztöndíjakat az elcsatolt részekbe szakadt magyaroknak, ám csak tanárnak lehetett jelentkezni. Így eljött Erdélyből, de a nosztalgia az orvoslás iránt később is megmaradt benne.
- Ön Miskolcon született, említette Balatonfenyvest is, hogyan kerültek Pécsre?
- Mivel édesapám az oktatásügyben dolgozott, ezért őt többször helyezgették szerte az országban. Amikor én megszülettem Miskolcon, ő kezdő tanár volt. Tíz napos voltam mindössze, amikor Budapestre kerültünk, ahol évekig éltünk. Ezután Baja, majd Szeged következett. Szegeden sem töltöttünk sok időt, mivel 1943-44-ben elkezdték a várost bombázni. Akkor „négy és felen” voltunk, Bálint öcsém már majdnem megszületett. A bombázások elől édesapám elvitt minket Csengelére, a Szeged melletti tanyavilágba, mert ott volt egy ismerőse. Több hónapot töltöttünk ott, erről az időszakról nagyon szép emlékeim vannak. Édesapám közben visszajárt Szegedre dolgozni, így csak a hétvégéken láttuk. A bombázások aztán fölerősödtek, és már a tanyavilágban is lehetett azokat hallani. Ekkor a szüleim hoztak egy rossz döntést - persze jó szándékkal tették -, és elvittek minket Balatonfenyvesre. Ott, a Kupa Fogadóval szemben a nagyapámnak volt egy hat holdas telke - ami egyébként még most is megvan -, és egy hét szobás villája. Nagyon szép volt. Azért volt ennyire tágas, mivel hét gyermeke volt, és azt akarta, hogy mindenkinek legyen saját szobája. Persze azonnal államosították. Egészen addig ott voltunk, amíg jöttek az oroszok. A mi házunkat sokáig nem fedezték fel, mert az út felőli nagy fenyőerdő eltakarta. Amikor végül megtalálták, szerencsére nem bántottak minket, mert ott volt az édesanyám, a nagymamám, és mi, öten, gyerekek. Emlékszem, mindig behúzódtunk előlük a borospincébe, de a Bálint öcsém sokat sírt, így állandó félelemben voltunk, nehogy meghallják. Aztán megállt a front - a németek voltak a Balaton északi partján, az oroszok pedig a délin -, jött egy kiürítési parancs, és elvittek minket Karádra, a Somogy megyei nagyközségbe. Négy-öt hónapot töltöttünk ott, majd vissza lehetett menni a Balatonra. Közben az édesapámat áthelyezték Pécsre, aki egy darabig ismét ingázott, végül 1946-ban mindannyian eljöttünk ide.
- Hány helyen járta az általános iskolát?
- Az első osztályt Szegeden kezdtem, de aztán az abbamaradt a bombázások miatt, volt, hogy a tanítás közben is hazaengedtek minket. Azért kiadták róla a bizonyítványt. A második elemit a Balatonon folytattam, de alig jártunk oda is, így az írást és az olvasást is a szüleimtől tanultam. A sok jövés-menés közben volt ránk idejük. A harmadik elemit kezdtem Pécsett, az Egyetem utcában, az ötödik osztálytól pedig a ciszterciekhez jártam, a Széchenyi térre. Aztán megszüntették a rendeket, és a Nagy Lajos Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ami állami gimnázium volt.
- Kitűnő tanuló volt?
- Igen, nem volt nagyon más jegyem, csak ötös.
- Azért ez mégis nagy dolog, hisz sok hányattatás érte Önöket.
- Valóban, de nem volt más dolgunk, mint a tanulás, és gyerekekként mi másként éltük át ezeket a hányattatásokat. Érdekelt is, szerettem tanulni.
- Az orvosi pálya iránti érdeklődése hogyan alakult ki? Esetleg édesapja nyomán?
- Nem, a szüleim nem befolyásoltak ebben. Ez a kérdés azért érdekes, mert abszolút humán beállítottságú voltam, a történelem és a művészettörténet vonzott leginkább, emellett nagyon szerettem rajzolni, festeni. 1955-ben érettségiztem, és az volt a vágyam, hogy a Képzőművészeti Főiskolára megyek, de az előképzettségem nem volt meg hozzá, és a szüleim sem tudták volna vállalni a taníttatásomat, mivel az anyagi forrás ehhez nem állt rendelkezésükre. Megpróbálni sem mertem, ami minősíthető polgári gyávaságnak is. Ennek azért az is oka volt, hogy akkoriban csak egy egyetemre vagy főiskolára lehetett jelentkezni, és ha esetleg az nem sikerült, akkor más lehetőség nem maradt, mint a katonaság. Akkor ez két év volt, és ezt nagyon nem akartam.
A jogi pálya vonzott még, de a nagyapám - aki akkor velünk élt, és főszolgabíró volt a románok penetrálásáig Kolozsváron - lebeszélt róla, mert őt kirúgták, kénytelen volt éjjeliőrként dolgozni, és más, méltatlan munkákat elvállalni. Azt mondta, hogy ebben az országban nincs jog, és a közeljövőben nem is lesz. A jogi pálya ötlete után felmerült bennem az orvosié is. Ez azért nem állt távol tőlem, mert a családomban a 19. század végétől volt tíz orvos, és a döntésem idején a nálam két évvel idősebb bátyám is orvostanhallgatóként tanult. Ráadásul a Rákóczi úton az orvoskarral szemben laktunk. / mosolyog – a szerk. /
- Azonnal fölvették?
- Igen, az egy jó év volt, tizenhármunkat vettek fel a gimnáziumi osztályunkból az orvosira.
- Azzal kapcsolatosan volt sejtése, hogy gyermekgyógyász lesz?
- Az egyértelmű volt, hogy klinikus leszek, de nem manuális szakában, és a tudományos, elméleti vonal sem állt annyira közel hozzám. Az orvoslásban a belgyógyászatot tartottam a legtöbbre, abból „szakadt ki” a gyerekgyógyászat is. Amikor 1961-ben végeztem, akkor Pécsett két belklinika volt, az I-es és II-es számú Belgyógyászati Klinika. Az akkoriban ott dolgozó professzorok azonban számomra nem voltak igazán megnyerőek, ellentétben Kerpel-Fronius Ödön professzorral, aki elbűvölt. Ő fantasztikus ember volt, nem pusztán szakmailag, de oktatóként és emberileg is. Egy liberális szemléletű, nagyon művelt, sokoldalú személyiség. Nála egy évig, az ötödévben hallgattunk gyermekgyógyászatot.
Talán főként a leendő orvosokra igaz az, hogy elsősorban nem szakmát választanak, hanem főnököt. Akkoriban azonban a tanulmányi osztályon osztották el az embereket, így félő volt, hogy mégsem a gyermekgyógyászatra kerülök. Végül úgy sikerült mégis, hogy a személyzeti osztály vezetője az édesanyám ismerőse volt a férje révén, aki az édesapámmal volt jóban. Ő abban az iskolában volt igazgató, ahol apám épp akkor tanított, és nagyon szerette őt, mert sokat segített neki. Édesanyám a piacon találkozott a személyzeti vezetővel, aki elújságolta neki, hogy Nyíregyháza környékére osztottak be körorvosnak. Édesanyám unszolására aztán közbelépett, és sikerült a Gyermekklinikára kerülnöm.
- A Gyermekklinika professzorai mesélték, hogy különös szellemiség uralkodott ott: a munkatársak és az elődök tisztelete, a tudás átadása, a hagyományok ápolása nagy erőssége volt a klinikának, és még ma is az.
- Valóban, és ez nagyon örvendetes. Kerpel személyisége sokat jelentett számomra. Őt a szakmai karrierje Pécshez kötötte, húsz évet dolgozott itt, és akkoriban volt a csúcson. Ő vezette be a klinikán az angolszász eredetű, könnyed, liberális szellemiséget, ellentétben az akkor divatos poroszos stílussal. Szabad volt a szellem, ám ennek ellenére a klinikán mindenki tudta, hol a helye. Nem bántottuk egymást, nem volt furkálódás, karrierista könyöklés. Nagy dolognak tartom, hogy a közel ötvenéves ottani munkálkodásom periódusa alatt sem volt jellemző az ellenségeskedés, a féltékenykedés, és az utódoknak is sikerült ezt a hagyományt, szellemiséget tovább örökíteni.
- Majdnem harminc évig volt helyettes vezető a klinikán, ami hosszú idő.
- Arra sosem vágytam, hogy igazgató legyek, talán azért sem, mert mindig sok feladatom volt. Úgy gondolom, azért lehettem ennyi időn át helyettes vezető, mert szakmailag megfeleltem, emberileg pedig korrekt és megbízható voltam. Felsorolom, hány igazgató mellett dolgoztam: Kerpel, Varga, Mestyán, Méhes, Soltész, Molnár, Decsi. Mestyán, Méhes és Soltész professzoroknak voltam a helyettese, Molnár idejében váltam emeritus professzorrá. Akkoriban volt negyven orvosunk, 130 középkáderünk, 30 takarítónőnk, és mindenkinek én voltam a személyzeti főnöke. Nálunk a kérés volt a fő szempont, nem az utasítás.
- Nem volt megterhelő ez a pozíció a gyógyítás, az oktatás és a kutatás mellett?
- Nem, ez együtt járt a szakmával, és szívesen csináltam. Úgy gondolom, hogy egy egyetemi embernek - különösen egy professzornak - mindhárom területen jeleskednie kell, úgy a klinikumban, mint az oktatásban, és a tudományban. Bár az is igaz, hogy ez azért ritkaság. Magamról azt gondoltam, hogy elsőrendűen a klinikumban és az oktatásban vagyok jó. A tudományban is megtettem minden tőlem telhetőt, bár Nobel-díjas nem lettem. / mosolyog – a szerk. / Érdekelt is mindhárom terület, és el is várták, hogy műveljük őket. Idejében megszereztem a kandidátusi fokozatot, majd az akadémiai doktori disszertációmat is elkészítettem. Egyik sem jelentett megterhelést.
Amikor 1961-ben a klinikára kerültem, a gyerekgyógyászat még nem darabolódott fel, talán a specialitása miatt. A belgyógyászatban ez korábban megtörtént. Mi voltunk a legnagyobb klinika akkoriban, kétszáz ággyal. Vizitelni csak úgy lehetett, ha a professzor holisztikus szemlélettel bírt, nem pedig csak egy szakághoz értett. Kerpel mellett hat évet dolgozhattam, ő 1967-ben ment el Budapestre. Ő volt az első példaképem, de én inkább Mestyán tanítványának érzem magam. Mestyán Gyula lett Kerpel után az igazgató professzorom. Ő kórélettanász volt, és az újszülött fiziológiával, patofiziológiával foglalkozott. Általa kezdtem az újszülöttgyógyászat irányába fordulni klinikai és kutatási szempontból is, de emellett megvolt bennem az ambíció az all round típusú gyermekgyógyászattal kapcsolatosan is. Annál is inkább, mivel docensként az egész klinikán viziteltem. Mestyán hetente kétszer tartott nagyvizitet, amiből az egyiket rám bízta, így mindig pontosan tudtam, melyik páciens, hogy van. Ezek nem pusztán azért voltak fontosak, hogy lássuk, minden rendben van-e a klinikán, hanem azért is, mert a szakmai kondíciónkat a vizitek által tudtuk fenntartani. Akkor még nem volt annyi professzor és tanár, mint napjainkban, volt „a professzor”, és mellette egy-két tanár. A medikusoknak mindig a professzor tartotta az előadást, amire elmentek a fiatal orvosok is, ha nem volt akut dolguk az osztályon. Ő nem pusztán a szakmát tanította, hanem átadta a szemléletet is, ami nagyon fontos. Ha netán elutazott, és rábízta ezt a feladatot valamelyik szenior munkatársára, az kitüntetésnek számított. Ma ez már nem divat, ahogyan a nagy előadások sem, mert úgy vélik, hogy a könyvekből és az internetről sok mindent meg lehet tanulni, ami részben igaz is, ám a személyességet ily módon nem lehet pótolni, és a szemléletet sem lehet átadni. A szakmák feldarabolódásával a professzorok-igazgatók az előadásokat átadják az adott szakterületen jártas fiataloknak, akik különféle diákkal, és egyéb eszközökkel szemléltetik a tudnivalókat. Problémásnak látom a szemlélet közvetítésének hiánya mellett az alapok megtanítását is, amire azt gondolom, hogy a professzorok képesek igazán, azért ők az egyetemi tanárok.
- Mennyit utazgatott?
- Kerpel világhírű volt, sokat járt külföldön, de akkoriban arra nem volt módja, hogy a fiatalabb kollégákat is utaztathassa. A szabadabb lehetőség erre Mestyán professzor idejében jött el. Ő anglofil volt, és Oxfordban dolgozott egy évig, így elsősorban Angliába lehetett menni. Kétszer kijutottam én is oda, egy-egy évre. Első alkalommal az 1970-es években történt ez, akkor Manchesterben dolgoztam az ottani gyerekklinikán, majd tíz év múlva Sheffield-ben. Akkoriban ez nagy dolognak számított. Újszülött endokrinológiával foglalkoztam, ezt a témakört kutattam Manchesterben. Az ottani főnökömmel, Milner professzorral nagyon jó kapcsolatba kerültünk, és hozzá mentem Sheffield-be is, amikor ott lett gyermekgyógyász professzor. Utóbbi helyre már vihettem a családomat is, Manchesterbe még nem, oda egyedül mentem. A rendőrségen hosszas előszobáztatás után engedték ki a feleségemet és a kislányomat, aki akkor másodikos gimnazista volt. Neki is nagy haszna vált ebből, hisz kint iskolába járhatott. Talán ennek is köszönhető, hogy angol-magyar szakos tanárnő lett, és jelenleg a Leőwey Klára Gimnáziumban tanít. Ezek az utak több szempontból is hasznosak voltak, az is élmény volt, hogy láthattuk az angol társadalom működését.
- Külföldön milyen témákban kutatott?
- Az első utamon az újszülöttkori adaptáció hormonális szabályozásának kérdéseivel foglalkoztam. Nagyszerű metodikák és laboratórium állt rendelkezésemre. A második utamon állatkísérletes munkát végeztem, a perinatalis növekedés és patológia összefüggéseit kutattam. Jó évek voltak ezek, sokat tanultam.
- Szeretett oktatni is?
- Igen, és sokat oktattam. Fiatalabb koromban medikus csoportokat, később, docensként, inkább tantermi előadásokat tartottam a magyar és angol nyelvű hallgatóknak. A szakvizsgáztatáskor láttam, hogy a vidéki, kis osztályokról jövő kollégák milyen hátrányban vannak a klinikán nevelkedettekkel szemben. Valójában nekik írtam a két klinikai monográfiámat, az „Újszülöttgyógyászat” címűt 1992-ben, és a „ Problémaorientált csecsemőgyógyászat” címűt 1995-ben. Ezek a medikusoknak is jók voltak, tilos módon fénymásolták is őket, ám ez engem nem érdekelt.
- Újszülöttekkel különös feladat lehet foglalkozni.
- Valóban, és a mi szakmánk a huszadik században rohamos fejlődésen ment keresztül. Talán az orvostudomány területén volt a legszembetűnőbb a haladás, ami főként a technikai megújulásban volt tetten érhető, a különböző képalkotó berendezések megjelenésében.
Biológiailag az tekinthető normálisnak, ha az egészséges asszonyok három kiló körüli gyermekeket szülnek, akik 51-52 centiméter hosszúak. Sajnos akkoriban is előfordultak koraszülések, és ezek az újszülöttek - mivel még nem volt olyan fejlett a tudomány - többnyire meghaltak. Ma ott tartunk, hogy a 700-800 grammal, a 25. hétre születetteket is életben lehet tartani a technika segítségével, és ez már elvárás is. Ezért jöttek létre a perinatális intenzív centrumok is. Nagy fejlődésnek indulhattak ezzel párhuzamban az újszülött fiziológiával és patofiziológiával kapcsolatos ismeretek. Abban azonban nincs változás, hogy ezek az újszülöttek különös gondoskodást és bánásmódot igényelnek.
Ennek kapcsán jut eszembe, hogy azért is belgyógyász szerettem volna lenni annak idején, mert azt tanították, hogy az anamnézis nagyon fontos, és az már fél diagnózisnak számít. A gyerekek ugyanakkor nem tudják elmondani, mi a problémájuk, és ezért eleinte ódzkodtam a gyermekgyógyászattól. Aztán rájöttem, hogy a szülővel sok mindent meg lehet beszélni, és már a nagyobb gyerekekkel is. Ráadásul ők nem hazudnak, nem szimulálnak és nem disszimulálnak, tehát meg lehet bízni abban, amit mondanak. Mindössze türelem kell hozzájuk. Az újszülött-és gyermekgyógyászatban segédmankó lehet az is, hogy sok betegség kordependens, azaz a különböző életkoroknak megvannak a tipikus betegségei.
A gyermekgyógyászatot azért is tartom fontos szakmának, mert ha egy orvos hibázik, az nem egy esetben életre szóló vétséget követ el. Az újszülöttek és a gyerekek esetében jóval hosszabb távon kell gondolkodnunk, mint egy felnőttnél. Egyszer civilben egy belgyógyász professzornak említettem, hogy alapjaiban a belgyógyászok nem sok betegséget tudnak meggyógyítani, inkább kezelni tudják azokat, és ezáltal meghosszabbítani az emberek életét. Ez azonban önmagában nem elegendő, főként akkor nem, ha az a későbbiekben már kínlódás a beteg számára. Hozzátéve, hogy az azért nagy dolog, ha egy hatvanéves ember még három-négy plusz évet kaphat a betegsége kezelése által.
A gyermekgyógyászat, mint szakma, nagyon széles skálán mozog, hisz egy gyermek a születésétől egészen 18 éves koráig hozzánk tartozik. Valljuk be, egészen más egy másfél évest kezelni, mint egy 17 éves kamaszt. Sokoldalúaknak kell tehát lennünk, és nagyon felelősségteljeseknek.
Mára a mi szakterületünk is feldarabolódott, ami abból a szempontból érthető, hogy hatalmas fejlődésen ment át, és egy adott szinten felül már nem lehet mindenhez érteni.
- Nem bánta meg utólag sem azt, hogy nem a művészi pályát választotta?
- Nem, mert annyira nem voltam magabiztos, és alkotni hobbiként is lehet. Ahogyan látja is a falon: azt a szemben lévő olajfestményt én készítettem egy világhírű helyről, az írországi Moher-sziklákról. Ott kirándultunk, lefényképeztem őket, majd itthon megfestettem. Ott, azt a másikat is én készítettem, az pasztell, amin két nő látszik. „Cigányok napraforgóval” a címe, ez egy másolat, egy német festő után.
- Komoly művészi értéke van mindkettőnek.
- Többen azt hiszik, hogy valamilyen híres festő drága készítményei, pedig nem. Az alkotás szórakoztat, szeretem csinálni. Az egyik unokám, Bence is művészlélek, az ő alkotása is látható itt, a nappaliban. Ő volt az, aki rászoktatott az olajfestésre, mert korábban vízfestékkel dolgoztam, ami nem volt könnyű. Aztán nagyon megkedveltem az olajjal való munkát, mert ha este befejezem a képet, de reggelre meggondolom magam és változtatok, akkor ráfesthetek úgy, hogy az előzőből semmi sem látszik. Megvan tehát a módosítás lehetősége, és ez tetszik nekem.
- Kajtár Pál professzor úrral tehát ugyanaz a hobbijuk.
- Valóban, bár a Pali komolyabban veszi nálam, és többet is alkot. Mesélte, hogy a szobája tele van a képeivel, és oda a takarítónő nemigen léphet be. / mosolyog – a szerk. /
- Bencét említette, a másik két unokájáról mit lehet tudni?
- Az unokáim 1990-ben, 1992-ben és 1994-ben születtek, tehát felnőttek már. A legidősebb, Miklós, nemrég nősült, az egyházi esküvője jövőre lesz. Ő Budapesten járt a Corvinus Egyetemre, de a közgazdász végzettsége mellé többféle képesítést is szerzett. Jól beszél franciául és angolul is. A feleségével mindketten ugyanabban a bankban dolgoznak Zürichben, ahol nagyon jól érzik magukat, egy éve ott élnek.
Bence elvégzett másfél évet Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, majd rájött, hogy ő inkább művész szeretne lenni. Nála korán látszott, hogy jó művészi vénája van, és nem csak a festészetben ügyes, de más művészeti ágakban is. Főzni is csodásan tud, ahogyan táncolni is. Ő elvégezte Londonban a St. Martin University of Arts-ot, majd az évfolyamtársaival elment Portugáliába, ahol egy stúdiót bérelnek és alkotnak. Jelenleg szabadúszó, annak minden előnyével és bizonytalanságával.
A lányunokám egy fantasztikus nőszemély, ő Párizsban végezte az egyetemet tudományos-politikai szakirányban. Volt két évig Dijonban, majd egy évig Berlinben, mivel a franciák előírták, hogy egy évet egy külföldi egyetemen kell tanulnia. A mesterképzése utolsó két évét ugyancsak Párizsban tölti, jövő nyáron fejezi majd be az egyetemet. Közben beleszeretett Afrikába, amerikai alapítványok pályázatai révén járt Ruandában, onnan átment Kongóba, hamarosan pedig Sierra Leonéba utazik. Néha azért haza is jön. / mosolyog – a szerk. / Ahogyan tudjuk, segítjük őket.