- portrébeszélgetés dr. Nagy Judittal, a Klinikai Központ II. számú Belgyógyászati Klinikájának és Nephrológiai Centrumának emeritus professzorával
Nehéz volt vele időpontot egyeztetni, mert tele van teendőkkel, a hívásom idején is épp egy budapesti konferenciára készült. Az asztalán is sokasodnak a könyvek, a mappák, a számára fontos dokumentumok, amik valamely feladatköréhez kapcsolódnak. Könnyedsége, közvetlensége, kedvessége magával ragadó. Gondosan intézkedett, hogy legyen helyem a parkolóban, a bejáratnál várt, előzékenyen végigvezetett az épületen, magyarázva, hol, miért tévedhetek el, és az első percben letegezett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan játszi könnyedséggel és eleganciával beszélt, mesélt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egy szempillantás alatt elvágta a „professzori távolságot”, lényéből mégis áradt valami érdekes titokzatosság, ami a tudásából, az élettapasztalatából és az emberismeretéből táplálkozhat. Három óra elteltével befejeztem az interjút dr. Nagy Judittal, a Klinikai Központ II. számú Belgyógyászati Klinikájának és Nephrológiai Centrumának emeritus professzorával, ám üde, szórakoztató személyisége, stílusa és mondandója még órákon át hatott rám. / A beszélgetés – a szokástól eltérően – tegező hangnemben zajlott, és a hitelesség kedvéért így is került papírra. /
Schweier Rita írása
- Derűs, közvetlen természetességed besugározza a teret, a környezetedben élőket, engem is azonnal jókedvre derített. Honnan fakad ez a belső mosoly?
- Szeretek élni, és ez annak köszönhető, hogy mindig olyan közegben voltam, amelyben sok öröm ért. A családban, a két testvéremmel és a sok unokatestvérrel nagy szeretetben éltünk. Tízéves korom körül bekerültem egy kosárlabda csapatba, ahol ugyancsak remek volt a hangulat, bár az edzőnk olyan kemény volt, mint a kő. Neki csak az edzés számított, a pályán nyújtott teljesítmény, nem lehetett alkoholt fogyasztani, dohányozni, és ez a hozzáállás nagyon megnevelt mindannyiunkat. Alapvetően is jól érzem magam a bőrömben, mert megtaláltam a hivatásomat, segíthetek az embereknek, tanácsot adhatok az egészséges, vesét és az érrendszert kímélő életmódról, és a pozitív visszajelzésekből is sok erőt gyűjtök.
- Azért a korral sokak lelke megkérgesedik.
- De csak azért, mert hagyják. Volt az én életemben is nehéz időszak, amikor nem éreztem jól magam, de ekkor elmentem egy agykontroll tanfolyamra, ahol megtanultam, hogyan beszéljem meg magammal a gondokat és miként relaxáljak, hogy aztán ismét tudjak a fontos dolgokra koncentrálni. Sokat segített a neves klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta Bagdy Emőke professzornő is, akinek a „Hogyan lehetnénk boldogabbak?” című műve az egyik legkedvesebb könyvem, még egy nagyon kedves dedikálást is kaptam bele tőle. Ő azt mondja el, hogyan lendülhetünk át a gondokon, minek örülhetünk, és ezt hogyan tudjuk átsugározni másokra is. Több előadását is hallottam, zseniálisnak tartom. Örülni kell annak, ha süt a nap, és ébredés után azon kell gondolkodni, mennyi jó dolog vár ránk aznap. Esténként számvetést készítek, mi történt egész nap velem, és nem azon siránkozom, mi minden maradt el, vagy mi nem jutott eszembe. Ha nem tudunk változtatni bizonyos dolgokon, akkor miért beszéljünk róluk? Ez a hozzáállás pusztán elhatározás kérdése.
- Milyen volt ez a szerető családi közeg?
- Nagyszerű felmenőim voltak. A nagypapám erdélyi származású volt, latint tanított Kolozsváron és Karánsebesen, azonban a trianoni határrevízió után le kellett volna mondania a magyar állampolgárságáról és felesküdnie a román alkotmányra. Erre nem volt hajlandó és ezért el kellett hagynia Erdélyt. Akkor még csak három - később összesen öt - gyermekével egy hideg, huzatos vagonba pakolták be a legszükségesebbeket és útnak indultak Magyarország felé. Hetekig utaztak, míg végül megálltak Szombathelyen, ahol a nagyapám az árvaház igazgatója lett. Nagyon megviselték a csalódások, nem volt derűs ember. Az édesapám nála tanított, itt ismerkedtek meg édesanyámmal. Sajnos 1944-ben az árvaház épületét lebombázták, és így vesztették el másodszor is az otthonukat. Mélyen vallásos családom mindezt elfogadta, mint az úr akaratát, nem lázadtak ellene sohasem. Pedig semmijük sem maradt, mindenük elégett. Ezután mindannyian albérletbe kényszerültünk. Nem volt könnyű, de az anyukám - aki magyar-német szakos gimnáziumi tanár volt - mindvégig próbált úrrá lenni az állandó nehézségeken, amik folyamatosan adódtak. A kisebbik öcsém nyolc évvel később született nálam, az ő születése után néhány évvel édesanyám visszament dolgozni, és realizálta, hogy az a magyar, amit tanítania kellene, nem az a magyar, amit ő tanult valaha. Azt is realizálta továbbá, hogy a német tudására nincsen szükség, mert nincsenek német órák. Az ötvenes években történt mindez. Ekkor régi vágyát teljesítette, és matematikus lett. Ehhez levelező szakon az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen átképezte magát matematikusnak, méghozzá három gyerek mellett. Azt az átszellemültséget, amivel állandóan tanulok és képzem magam, tőle örököltem. Derűs és mosolygós volt, 99 évet élt, végig ragyogó szellemi erőben.
Édesapám latin-magyar szakos tanárként dolgozott Szombathelyen, a Nagy Lajos Gimnáziumban, ahol rettegtek tőle a tanítványai. / mosolyog – a szerk. / Juszufnak hívták, és a kosaras fiúk mindig elénekelték nekem, hogy: „nem lehetek én rózsa, elhervaszt a Nagy Jóska”. / nevet – a szerk. /
Az édesapám 67 éves volt, amikor nyugdíjba ment, addig tanított. Én már akkor Pécsett voltam, és amikor hazamentem, mindig azt láttam, hogy ül egy karosszékben, és maga elé mered. Már nem volt életcélja, nem tudott tanítani. Egy év múlva meg is halt, megbotlott a szőnyegben, combnyaktörést szenvedett. Ő volt az ellenpélda, a hivatása, a tanítási lehetőségek elvesztése után nem akart már élni. Emlékszem arra, hogy mint gyerek mennyit jártam vele boldogan a focimeccsekre, lelkesen drukkoltunk a Szombathelyi Haladásnak, ám a nyugdíj után már meccsre sem járt. Édesanyám igyekezett feladatokat adni neki, ilyen volt a bevásárlás is, amit elvégzett ugyan, de a reggel megvett tejet kint hagyta a konyhaasztalon, amit anyukám este vett észre, miután hazajött az iskolából. Mindent megcsinált, de nem figyelt oda. Neki a latintanítás volt az élete. Sajnos nem tudtam gyakran hazajárni, mert Pécs és Szombathely között hat és félóra volt a vonatút, illetve télen még ennél is több. Ráadásul akkor már a pécsi egyetemi csapatban kosárlabdáztam és a hétvégéken meccseink voltak.
- Nagy kedvence voltál az édesapádnak.
- Ez igaz, mert mindig tisztelettel beszéltem vele. Sokat jelentett a kapcsolatunkban az is, hogy együtt jártunk a meccsekre, amikre a testvéreim nem akartak eljönni. Ilyenkor sokat beszélgettünk. Jó volt látni, hogy következetes szigorúsága mellett mennyire korrekt, melegszívű, segítőkész ember. Anyukám sok szempontból lazább és feledékenyebb volt, és emiatt néha morogtam is rá magamban. / mosolyog – a szerk. /
- Pedig fiút szeretett volna az édesapád, helyette megszülettél Te.
- Ez így van, de édesapám sosem beszélt sem erről, sem az érzéseiről nekünk, gyerekeknek. Nagyon kemény, következetes szabályai voltak, amiket mindenáron be akart velünk tartatni, ugyanakkor nagyon jólelkű volt. Erre lehet példa az, hogy a nagyapámékat minden télen elhozta a mi társbérletünkbe, mert az övékében hideg volt. A tulajdonos ugyanis - aki egy idős hölgy volt - nem engedte a lakást rendesen fűteni, mert sokba került.
- A nagyobbik öcséd hány évvel fiatalabb nálad?
- Mindössze másféllel, de ő ma már sajnos nem él. Láncdohányos volt, gégerákban halt meg, amiben biztosan szerepe volt a dohányzásnak is. Vegyészmérnökként dolgozott Szombathelyen. A másik öcsém villamosmérnök és Budapesten dolgozik. Szép, nagy családja van, és nagyon sajnálom, hogy a sok elfoglaltságom miatt nem tudunk gyakrabban találkozni.
A dohányfüst nemcsak a légutak nyálkahártyáját, de az ereket is tönkreteszi. Ezt a mindennapi betegellátásban gyakran látjuk, sajnos a vesebetegeknél is. A munkatársak, az orvosok és a nővérek között is nagyon sok a dohányos. Márpedig ha egy fehér köpenyes dohányzik, akkor dohányozni fognak a betegek, sőt az utca emberei is, azt gondolva, hogy mi, az egészségügyben dolgozók tudnánk, ha ártalmas lenne, és nem csinálnánk. Sajnos most az egyik gondozott vesebeteg kolléganőm lett tüdőrákos. Rengeteget papoltam neki régebben, ő mosolyogva végighallgatta, de nem változtatott. Szerencsére most leszokott, meg is tudták operálni, és egyelőre jól van. A dohányosokkal sokat foglalkozom, de nem sok sikerrel. Sajnos továbbra sem tudok mit kitalálni, hogy komolyan vegyék, amit mondok.
- Neked sosem volt semmilyen káros szenvedélyed?
- Nem, és ezt úgy gondolom, hogy a rendszeres sporttevékenységnek köszönhetem. A dohányzásról egyébként is volt egy nagyon kellemetlen gyerekkori élményem. Kislányként Velemben voltunk úttörőtáborban. Ott az egyik éjszaka cigarettát adott nekünk valaki, hogy próbáljuk ki. Többen rá is gyújtottunk, ám én annyira rosszul lettem, hogy a szédüléstől és a hányingertől alig tudtam talpon maradni, és alig vártam, hogy kiérjek a levegőre. Másnap még a szokásos tábortűzi versmondásommal is alig tudtam szerepelni, azóta sem gyújtottam rá.
- Ha már szavalás: a versek, az irodalom mindig meghatározó szerepet játszottak az életedben.
- Voltam vagy 12 éves, amikor Ady Endre: Őrizem a szemed című versét szavaltam egy műsorban a Kossuth-díjas színésznővel, előadóművésszel, Jancsó Adrienne-nel. Ő megkérdezte, miért ilyen típusú verset mondok, mire azt válaszoltam, hogy ez mélyen kifejezi azt, mennyire rossz lehet az időseknek. A nagyszüleim miatt választottam ezt a verset, akiknek nem volt könnyű az életük, főleg nem telente, a hideg társbérletben. Azt is megkérdezte, hogy nem akarok-e majd a szavalásból megélni. Fölvetődött bennem ez a lehetőség, de az apám megölt volna. / nevet – a szerk. / A versmondást is csak azért engedélyezte, mert a magyar óra részének tekintette. Ha magyartanár lettem volna, azt biztosan nem ellenzi, de az nekem tűnt unalmasnak, mert én akkor már mindenkit meg akartam gyógyítani. / mosolyog – a szerk. / Volt egy olyan év, amikor tüdőcsúcshuruttal feküdtem a nagyapáméknál a kertben, mert a társbérletnek volt kertje is. Egy tüneményes doktor bácsi kezelt, aki nagy hatással volt rám. Amikor az unokatestvéreim is megbetegedtek, emlékszem, ceruzával oltottam be őket. / nevet – a szerk. / Sosem felejtem, egyikük, miután beoltottam, fölnézett rám, mondván, ő már meg is gyógyult. / mosolyog – a szerk. / 10-12 éves lehettem akkor. Örültem, hogy fontosnak érzik a gondoskodásomat. Nagyon kedves unokatestvéreim voltak az édesapám ágáról is, ők heten voltak testvérek. Vámoscsaládon - ahonnan a család származott - nyaranta együtt őriztük a libákat, csuhéból megtanítottak széket fonni is, szép emlékek ezek. Édesanyám pedig jól tudott kötni, horgolni, remek kézügyessége volt, és engem is megtanított mindkettőre. Orvostanhallgatóként abból éltem, hogy bedolgoztam egy kötődének, mert könyveket akartam venni, és az albérletemet is ki kellett fizetni. A kollégiumba egyébként azért nem vettek fel, mert értelmiségi származású voltam. A fél kosárcsapatot megtanítottam kötni, emlékszem, a vonaton, amikor a meccsekre mentünk, milyen szorgosan járt a kezünk. / nevet – a szerk. / Ők nekem voltak hálásak a kereseti lehetőségért, én meg az anyukámnak, hogy a tőle kapott tudásomat átadhattam. Emellett az egyik évben elnyertem a „Jó tanuló-jó sportoló” kitüntetést, amiért ingyen ebédjegy is járt. Így a megmaradt ebédpénzemet is könyvre költhettem.
- Milyen könyveket vettél abból a pénzből, amit a kötésért kaptál?
- Először verses köteteket, aztán képzőművészeti albumokat: Gauguin-t, Van Gogh-ot. Ettől a két impresszionista festőtől mindig el voltam ragadtatva. / mosolyog – a szerk. / Az 1993-as tanszékfoglaló előadásom címét is egy Gauguin-kép ihlette: „Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” A múltról, a jelen lehetőségeiről és a jövő feladatairól filozofáltam, és egy Juhász Gyula idézettel zártam az előadást: „Indulunk: a szépet, a jót akarjuk s érezzük, hogy hitünknek szárnya van!” Festeni azonban sosem akartam, megvallom férfiasan, de nézegetni mások alkotásait, azt nagyon szívesen. / nevet – a szerk. /
- Milyen volt a gimnázium?
- A lánygimnáziumba jártam Szombathelyen. Sajnos nem voltak szerencsés tanáraim a humán tantárgyakból. Magyarból és történelemből például az érettségire lediktált tananyagot kellett szóról szóra bemagolni. Halálra untuk magunkat az órákon. A biológiatanárom azonban szenzációs volt, az emberi test iránt nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Nemcsak szakmailag volt kiváló, de emberileg is. A fejében biológiai könyvtárakat tárolt és nagyon élvezetes órákat tartott.
A tanulás, a kosárlabdázás és a szavalás mellett zongoráztam is, összesen hét éven át. Sajnos itt sem sikerült egy jó tanárt kifognom. Éva néni ólmos végű ceruzával ütött a kezemre, ha melléütöttem a billentyűnek, ami nagyon tudott fájni. Persze a félelemtől gyakran előfordult, hogy hibáztam. Otthon sokat panaszkodtam, de apukám azt mondta, hogy csak az érettségi előtt hagyhatom abba a zongorázást, utólag pedig már sajnálom, hogy nem tudok jól játszani. Éva néni sajnos kiölte belőlem a lelkesedést. Zenét azonban nagyon szívesen hallgatok mindenféle műfajban.
- Az édesanyád sem volt lágyabb szívű?
- Ő nem szólt ebbe bele, az irányt édesapám szabta a családban. Apukám pedig egy kis kamarazenekart akart alakítani a gyerekeiből, ezért a két öcsém hegedülni, illetve csellózni tanult. Mindhárman többre becsültük azonban a sportot, mint a közös zenélést, így a kamarazenekar sosem működött igazán. Édesapám akkor békélt meg ezzel, amikor a nagyobbik öcsém Vas megye sakkbajnoka lett, és a kisebbik testvérem is tehetségesen vívott.
- Az ilyen esetekben nem haragudtál az édesapádra?
- Sosem voltam rá mérges, inkább próbáltam őt megérteni, mi, miért fontos neki. Sportszeretete valószínűleg onnan származott, hogy gyenge fizikuma miatt ő soha aktívan nem sportolhatott. A zenét pedig Hatvanban, ifjú tanárként, mint karmester kezdte művelni, és azt szerette volna velünk is folytatni.
- Milyen volt a bizonyítványod a gimnáziumban?
- Kitűnő, különben nem mehettem volna kosárlabdázni. Szerettem is tanulni, és nem is ment nehezen.
- A kosárlabda iránti szerelem honnan fakadt?
- A Szombathely Haladás focimeccseire a kosárlabda pálya mellett kellett elmenni, és ennél a pályánál minden alkalommal egyre hosszabb időre lehorgonyoztam, annyira megtetszett ez a kreatív sport. Végül megegyeztünk apukámmal, hogy ha jól tanulok, elmehetek kosarazni a Haladás női csapatához. Emlékszem, alig néhány hónapja játszottam, amikor a kínai válogatott jött a Szombathelyi Haladás női kosárlabda csapatához edzőmeccset játszani. Ők tényleg profi szinten űzték ezt a sportágat, ami pláne megtetszett. Megvolt tehát a cél, és nem mellesleg már akkor is szerettem emberek között lenni. A Haladás női kosárlabda csapatában egyébként alig voltunk gimnazisták, jórészt felnőtt, dolgozó emberek alkották a csapatot, akik nagy szeretettel bántak velünk. Ez a csodás korszak addig tartott, amíg el nem jöttem Pécsre, itt azért már halmozódtak az egyéb feladatok. Akkor maradt abba a sporttevékenységem, amikor a férjem és a kisfiam már nem szívelték tovább, hogy vasárnaponként elutazom. Igazuk volt, hisz nem lehet annyi mindent csinálni, főleg nem profi módon, ráadásul orvosként.
- Milyen poszton játszottál a csapatban?
- Én voltam az egyik jobb bedobó. Annyira nem sikerült magasra nőnöm, hogy center legyek, de nagyon szerettem ezt a posztot is. Most már nemcsak a női, hanem a férfi kosármeccsekre is járok drukkolni, és mindenki mosolyog rajtam, mert amint kigurul a labda a pályáról, én a nézőtéren már pattanok is föl, és dobom is vissza nekik. / nevet – a szerk. /
- A mozgás ma is jelen van az életedben?
- Sajnos én is sokat ülök a számítógépnél, de azért figyelek a mozgásra. Mindig kitalálok valamit, ami miatt mozogni kell. Minden ambuláns lapért külön-külön lemegyek az ambulanciára, vagy az összegyűjtött, kiürült tejesüvegeket viszem el gyalog a legtávolabbi szelektív hulladékgyűjtőbe. Ha egy darab van csak, azért is útra kelek. Ez sokszor 20-25 perces sétát jelent.
- Akárcsak az édesanyád, hisz ő is sokat gyalogolt.
- Igen, ő jó minta volt ebben is. Szinte minden nap elment a kámoni arborétumba sétálni, és sokszor rábeszélt bennünket is arra, hogy tartsunk vele.
- A táplálkozás terén is ennyire tudatos vagy?
- Igyekszem, hiszen az egészséges táplálkozás fontosságáról beszélünk nap mint nap. Az orvostanhallgatóknak is mindig elmondom, hogy mi, doktorok, ott állunk egy képzeletbeli kirakatban, és a viselkedésünkkel példaként szolgálunk az embereknek. Már jó néhány éve vegetáriánus vagyok, csak halat eszem, mert az nagyon egészséges. Amikor a patológián dolgoztam, ott nagyon sok mindent láttam, ami szíven ütött, mert számos ember sorsát az életmódja megváltoztatásával pozitívan lehetett volna befolyásolni. Amikor pedig átkerültem a II-es számú Belgyógyászati Klinikára, ott is hamar szembesültem azzal, hogy milyen fontos a személyes példamutatás. Volt egy nagy nephrológiai osztályunk, ahol meglepően sok, nagy hasú, krónikus alkoholista beteg feküdt. Kiderült, hogy a klinika akkori vezetőjének a barátja a környező borvidék egyik falujának a körzeti orvosa, és a település többi lakójával együtt gyakran kóstolgatja a hegy levét. Őket kezeltük a klinikán, de az évek során sokan meghaltak közülük a krónikus alkoholizmus következtében. Egy életre szóló példa volt ez előttem: ha nem alkoholista az orvos, akkor talán a lakosok sem váltak volna azokká, vagy legalábbis kevesebben közülük. A kosármeccseken is látom teltkarcsú szurkolótársaimat óriási pohár sörrel vagy kólával a kezükben, holott tudniuk kellene, hogy ez az adag már jelentősebb mennyiségű alkoholt, illetve cukrot tartalmaz. A másik kezükben pedig általában cigaretta füstölög. Sajnos mindig van közöttük egészségügyi dolgozó is.
- Miért épp a pécsi egyetemre jártál?
- Ez az egyetem volt Szombathelyhez a legközelebb, bár még így is minden alkalommal hat és félórát kellett utaznom haza, hogy láthassam a családomat. Anyukám Szegeden végzett, és nagyon szerette volna, ha oda megyek én is, de az még több időt vett volna igénybe. Ráadásul nekem tetszett Pécs, egy korábbi kiránduláskor már jártam itt.
- Szerencsés időben érkeztél, hisz ez volt a „nagy generáció” korszaka.
- Valóban, a pécsi akkor Európa egyik legjobb egyeteme volt, köszönhetően a tanárainak: Cholnoky, Ernst, Lissák, Szentágothai fémjelzik az első éveket, aztán Donhoffer, Romhányi és Hámori. Donhoffer belgyógyászból lett a Kórélettani Intézet vezetője, kristálytiszta logikával felépített, száraz előadásaiból tanultam meg, hogy a betegágy melletti megoldatlan problémákból kell a klinikai tudományos vizsgálatokat tervezni. Romhányi minden előadásával a felelős orvosi gondolkodás, az alázat fontosságát tanította, és azt, hogy ha valamit nem tudunk, akkor ne röstelljünk konzíliumot kérni, mert a tudásunknak szükségszerűen korlátai vannak. A boncteremben akkor még a klinikusok is megjelentek, ha meghalt egy betegük. A boncolás reggel nyolc órakor kezdődött, és Romhányi délelőtt fél tízkor megjelent, hogy átbeszélje a boncolást végző patológussal és a klinikusokkal a tanulságokat. Egy életre megjegyeztünk mindent abból, amit mondott. Bizonyítja ezt az is, hogy a csoportunkból hárman is a Patológiai Intézetbe mentünk tudományos diákkörösnek, majd pedig több évre bent maradtunk dolgozni, és végül szakvizsgát is tettünk belőle.
- Akkortájt már tudtad, hogy a vesével szeretnél mélyebben foglalkozni?
- Igen, a Patológiai Intézetben kezdődött, majd a II-es számú Belgyógyászati Klinikán folytatódott a szerelem. Romhányi elragadtatással beszélt arról, hogy a vese a legelegánsabb szerv. Különösebben nem magyarázta, hogy miért használja az elegáns jelzőt, de bizonyára ebben szerepet játszott a vese bonyolult, összehangolt működése. A két vese legfontosabb feladata az, hogy megfelelő mennyiségű és összetételű vizeletet képezzen, és azt kiválassza, így biztosítva a szervezet folyadékegyensúlyát. Emellett méregtelenít, kiválasztja továbbá az anyagcsere, többek között a fehérje anyagcsere végtermékeit. Nagyon fontos a vérnyomást szabályozó enzimek és hormonok termelése is, köztük például az értágító nitrogén monoxidé, ami a későbbi, amerikai kutatásaim egyik tárgya lett.
A Patológiai Intézetből a II-es számú Belgyógyászati Klinikára mentem át dolgozni.
A lehetőséget az adta, hogy a nephrológusok évek óta csináltak már vesebiopsziákat, amiknek a szövettani vizsgálata a Patológiai Intézetben történt, ott azonban nem volt meg a lehetőség mindhárom vizsgáló módszer használatára. Kerestek egy patológust, aki ezeket megtanulja és használni is tudja. Örömmel vállaltam a feladatot. Felépítettem egy saját szövettani laboratóriumot a belklinikán és megtanultam Budapesten, majd Tübingenben a fénymikroszkópos, immunhisztológiai és elektronmikroszkópos vizsgálatok használatát a vesebiopsziák feldolgozásában.
„A klinikai nephrológia alapjai” című, 2015-ben publikált tankönyvemben láthatóak a szövettani vizsgálatok során készített színes ábrák, ezek segítenek az orvostanhallgatóknak és az ifjú nephrológusoknak a nephrológiai betegek kórisméjének a megállapításában.
- Amerikába mikor és miért kerültél?
- 1990-ben mentem el, és két évet dolgoztam egy kutatói ösztöndíjjal a Minneapolisi Egyetemhez tartozó Veterans Administration Hospital nephrológiai kutatólaboratóriumában. Míg Tübingenben elsősorban a patológiai megközelítéssel foglalkoztam, addig Amerikában már a patológiai és klinikai kérdésfeltevéseket hasonlítottam össze. Az eredeti tervem az volt, hogy az IgA nephropathiás betegeim lefagyasztott szérumait elviszem, és a különböző veseszövetekből készült szövettenyészeteken kipróbálom. Arra voltam kíváncsi, hogy az IgA nephropathiás betegek széruma - benne a kóros IgA1 molekulával - károsítja-e a vese endotheliális és mesangiális sejtjeit. A lefagyasztott szérumaim azonban feloldódtak, és melegen érkeztek meg, ezért irányt kellett váltanom a kutatási tervemben. Mivel a dohányzás ősellensége vagyok, ezért azt gondoltam, hogy az említett sejttenyészeteket majd dohányfüsttel kezelem, mivel akkor már tudtuk, hogy a dohányfüst érkárosító. Akkoriban írta le Moncada, hogy az érendothelben nitrogén-monoxid keletkezik, ami egy nagyon fontos értágító anyag, ezért arra voltam kíváncsi, hogy a dohányfüst érkárosító hatása nem lehet-e a nitrogén-monoxid termelődés csökkenésével kapcsolatos.
A technikusok készítettek nekem egy dohányzókészüléket, ami behúzta egy szövettenyésztő folyadékba a füstöt - valójában így egy dohányfüst tartalmú puffert készítettünk-, és ezzel kezeltem a sejtjeimet. A gondot az jelentette, hogy tilos volt a dohányzás ezekben az egyetemi helyiségekben, mindenhol füstérzékelők voltak. Végül az egyik kint dolgozó magyar kolléga megengedte, hogy nála összerakjuk a berendezést. Alig öt perce dohányoztattunk a géppel, amikor megszólalt a tűzjelző, kivágódott az ajtó, berontott rajta néhány feketébe öltözött tűzoltó, és nem túl barátságosan kérdezték, hogy ki mer itt dohányozni. Végül megenyhültek, látva, hogy nem mi, hanem a gép dohányzik. Írásbeli engedélyt kellett a nagyfőnöktől kérni, hogy folytathassam a kutatást. Nagyon komplikáltan indult tehát, de jól végződött, mert kiderült, hogy a dohányfüst - dózisfüggően - valóban károsítja a nitrogén-monoxid keletkezését. Megírtuk eredményeinket egy jó szaklapban, és később itthon, a pécsi kollégáim is folytatták a témát. Minneapolisban együtt dolgoztam a debreceni és a szegedi nephrológiai klinikák jelenlegi igazgatóival, Balla József és Ábrahám György professzorokkal, akikkel nagyon jó barátok lettünk, sokat beszélgettünk tudományos és egyéb terveinkről, és azóta is mindenben segítjük egymást. Az amerikai munkám számos kapcsolatot eredményezett a kinti, az európai és a japán nephrológusokkal is, ezeket ma is ápolom, most már elsősorban a tanítványaim munkájának a könnyítésére. Közülük jó páran dolgoztak az elmúlt években ezeknél a kollégáknál. Az Amerikában tapasztaltak sokat segítettek később az intézetvezetői munkámban is. 1991-ben, a távollétem alatt meghalt a II-es számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, és én megpályáztam az állást Amerikából.
- Miért?
- Hámori professzor utódja hematológus professzor volt, akit a nephrológia nemigen érdekelt, így a nephrológia lassan sorvadásnak indult a klinikán - valójában ezért is mentem ki Amerikába. Amikor meghallottam a sajnálatos halálhírt, az jutott eszembe, hogy ismét lehetne egy jól működő nephrológiai klinikát létrehozni a rengeteg vesebeteg ellátására. Négyen adtuk be a pályázatunkat, és valószínűleg azért kaptam meg az állást, mert a szempontok között szerepelt, hogy a leendő vezetőnek gyakorlott nephrológusnak kell lennie, jelentős tudományos munkával. Nekem pedig akkor már megvolt az akadémiai doktori címem. Főnökként nem volt egyszerű a dolgom, hisz az elődöm alatt sok minden hematológiává változott. A nephrológiát újra kellett teremteni, és meg kellett találni hozzá a megfelelő szakembereket is. Minden részleg vezetésére megfelelő, önállóan dolgozni tudó, tapasztalt kollégákat kerestem. A feladatokat a rendszeres klinikai megbeszéléseken egyeztettük, ahol mindenki elmondhatta a véleményét és a javaslatait. 14 éven át vezettem a klinikát. Amikor átadtam, már jobban hasonlítottunk egy Nephrológiai Klinkához, mint amikor átvettem. / mosolyog – a szerk. /
- Ez a 14 év nem kevés idő.
- Nekem gyorsan eltelt, talán azért, mert muszáj volt megoldani a feladatokat, és én szerettem volna mindent jól csinálni, hogy az emberek annyi nehézség után jól érezzék magukat a bőrükben. Egy olyan iskolát szerettem volna teremteni, ahol összehangoljuk az egyetemi orvosok hármas feladatát: a betegellátást, az oktatást és a tudományos munkát.
A betegellátásban mindenekelőtt a belgyógyászati betegellátás hagyományos szabályai lettek érvényesek, azaz a beteg kórelőzményét szakszerű kérdésekkel fel kell tárni, a beteget meg kell vizsgálni és ennek alapján megfelelően lehet szelektálni a rutin, és a bonyolultabb kivizsgálási módszerek között. A beteg bizalmát leginkább a vele való törődéssel, a beszélgetésekkel, a testi érintkezéssel járó fizikális vizsgálattal lehet megnyerni. „Salus aegroti suprema lex” - azaz az orvos számára a beteg üdve, jólléte a legfőbb törvény. Ehhez hozzátenném azt a vezérelvemet is, hogy a beteg gyógyulása az orvos legnagyobb jutalma. Kollégáimnak a klinikai-patológiai szemlélet fontosságát hangsúlyoztam, azt, hogy a klinikai tünetek mögött lássák az azokat okozó morfológiai elváltozásokat, ahogyan azt mi a Romhányi-féle bonctermi betegelemzések során tanultuk.
Az oktatásban kiemelkedően fontosnak tartom a tantermi nagy előadásokat, amiken egy tapasztalt oktató, lehetőleg professzor nem egy tankönyvből felolvas, hanem összegzi az adott témával, betegséggel kapcsolatos 20-30 éves tapasztalatait, betegbemutatással, gondolkodásra tanítással. ”A betegek nem tudják a tankönyvet” - mondta Hámori, azaz az esetek jelentős részében a betegség megjelenése, lefolyása eltér a tankönyvben leírtaktól. Ha ezt látják, hallják a hallgatók a nagy előadásokon, és realizálják az elmondottak fontosságát, akkor el fognak járni a tantermi előadásokra. A gyakorlatokat pedig mindig a betegágy mellett tartottuk, megtanítottuk a hallgatóknak a szakma műfogásait, a beteggel való bánásmódot, az orvosi viselkedést és etikát, a humánus szemléletet. Azt is Hámori mondta, hogy a belgyógyász nem más, mint egy detektív és egy buldog kutya keveréke, munkája nagy kitartást igényel.
A tudományos munkát pedig általában a mindennapi betegellátás során felmerülő problémák kutatására és megoldására terveztük.
A II-es számú Belgyógyászati Klinika és Nephrológiai Centrum hamarosan egy önálló épületbe költözött, ahol ki kellett alakítanunk egy önálló röntgen és ultrahang laboratóriumot, valamint egy kis labort, a tudományos és a szövettani labor mellett. A gasztroenterológiánknak is megfelelő műszeres felszereltséget kellett teremteni. A vesebetegek nagyon gyakori szív- és érrendszeri szövődményei miatt a munkatársak között nagyon fontos szerepe lett a kardiológusnak. Mivel a diabéteszes betegek közül kerül ki a krónikus vesebetegek nagy része, ezért az I-es számú Belgyógyászati Klinikáról átjött hozzánk dr. Wittmann István professzor, akinek a ténykedése kiemelt jelentőségű volt, és az ma is. A vesebetegek hipertóniájának a speciális problémáival pedig dr. Kovács Tibor professzor kezdett foglalkozni.
- A kitűzött célt tehát sikerült megvalósítanod.
- Fogalmazzunk úgy, hogy igyekeztem, és egy részét valóban sikerült. Most az utódomon, Wittmann professzoron a sor, hogy folytassa, amit elkezdtünk. Neki annyival könnyebb, hogy nem elölről kell kezdenie a klinika felépítését. Az iskolateremtéssel az volt a célom, hogy jelet hagyjak magam után a világban, ami remélem, sikerült.
- Női vezetőként kikkel volt nehezebb: a nőkkel vagy a férfiakkal?
- Ez nehéz kérdés. A férfiaknak már az furcsa volt, hogy az orvoskaron én voltam az első női professzor, és ebből azután fakadt is néhány konfliktus. Azt ugyanakkor mindenki látta, hogy nem egy kardot nyelt tudós vagyok, hanem egy közvetlen ember, és emiatt a legtöbb kollégával, a nőkkel és a férfiakkal is jól kijöttem.
- Ugye, megvolt már a gyermeked akkor, amikor a Patológiai Intézetből átkerültél a II-es számú Belgyógyászati Klinikára?
- Igen, és nem én voltam az egyetlen anyuka, akinek négy órakor mennie kellett volna a gyermekéért a bölcsődébe, az óvodába, vagy a gondozónőhöz. Főnökünknek, Hámori professzornak azonban nem volt családja, gyereke, bent lakott a klinikán, és nem realizálta, hogy a vesebetegek problémáinak a megbeszélésére nem a délután négy óra a legalkalmasabb időpont. / mosolyog – a szerk. / Négyen-öten voltunk kisgyerekesek, és egyikünk mindig meglépett, hogy összeszedje a kicsiket, majd pedig az egyik vesebeteg mesélt nekik az ügyeletes szobában addig, amíg befejeztük a munkát. Ez a vesebetegeknek is jó volt, hisz változatosságot jelentett, mivel Hámori professzor sokszor fél éven át nem engedte haza őket. Ha beteg volt valamelyik gyerek, azt is nehezen értette meg, ezért aztán egy kis nátha miatt nem maradtunk otthon velük, hanem behoztuk őket a klinikára, lefektettük az ügyeletes szobában, és kértük egy-egy beteg segítségét a mesemondásban. A gyerekek itteni léte titok volt, a kisfiamnak mindig mondtam, nehogy elárulja az édesapjának, hogy a klinikán vagyunk. / mosolyog – a szerk. / A férjem, dr. Kelényi Gábor a Patológiai Intézetben dolgozott, kora reggel elment hazulról, és ezért nem tudta, hogy én sem maradok otthon a náthás gyermekünkkel.
- Nem fogott egyszer sem gyanút?
- Nem, egy patológus professzort az ilyen jellegű részletek nem érdeklik. / nevet – a szerk. /
- Nem gondollak szigorú előadónak, inkább olyannak, akinek az óráin sokat nevetnek a diákok.
- Ez így is volt, és mostanában is így van. Az a fontos, hogy legyen kedvük eljönni a klinikai órákra. Az említett nephrológiai tankönyvet is azért írtam meg, mert a felére csökkentették a belgyógyászati nagy előadások számát, arra hivatkozva, hogy a hallgatók nem járnak előadásokra. Intézetvezető voltam már akkor, de meg sem kérdeztek, hogy mit szólok ehhez, pedig elmondtam volna, hogy olyan előadókra van szükség, akik képesek a diákok figyelmét megnyerni. Azt is fontos lett volna figyelembe venni, hogy jó előadást igazán az tud tartani, aki tapasztalt, akinek legalább húszéves múltja van a szakmájában, és a tudását képes átadni. Az én előadásaimon - és erre büszke vagyok - mindig tele volt a terem anélkül, hogy katalógust tartottunk volna.
- Az „Év oktatója” címet 12 alkalommal nyerted el, ami nem kis szám.
- Remek mestereim voltak, tőlük lestem el a jó előadás titkait. A hallgatók is látják rajtam a szakmai lelkesedést, igyekszem számukra egyszerűen megfogalmazni az alapjaiban nagyon bonyolult nephrológiát. Lényeges, hogy mit mondunk ezeken az előadásokon, hisz látniuk kell, milyen nehéz felismerni a krónikus vesebetegségek nagy részét, mivel nem, vagy alig okoznak panaszokat. Korai diagnózisuk szempontjából nagyon fontosak a szűrővizsgálatok, amik alapszinten a vizelet, valamint a vérből a szérum kreatinin vizsgálatából állnak. A szérum kreatininből lehet a vesefunkciót, az ún. eGFR-t becsülni, aminek a normál értéke 80-100 körüli. A kreatinin az izomanyagcsere végterméke. Szérum szintjét nemcsak a vese működése, hanem a rendszeres sporttevékenység is befolyásolja, ezért egy versenysportolónál magasabb lehet a normál érték. A vizeletben elsősorban a fehérje, a genny és a vörösvérsejtek jelenlétét és mennyiségét vizsgáljuk. A vesefunkció és a vizelet szűrő jellegű vizsgálata ötven év felett célszerű lenne mindenkinél, de főleg azoknál, akiknél a vesekárosító rizikófaktorok: a cukorbaj, a magas vérnyomás, a metabolikus szindróma fennállnak. A kiszűrt vesebetegek megfelelő kezelésével és gondos ellenőrzésével számos esetben meg lehetne akadályozni, vagy legalább késleltetni a végstádiumú veseelégtelenség kialakulását.
A krónikus vesebetegségek egyre gyakoribb, szinte járványszerű előfordulására a 2000-es évek elején amerikai vizsgálatok hívták fel a figyelmet. Jelenleg már nemcsak az USA-ban, hanem a világ szinte minden országában kimutatható, hogy a felnőtt lakosság 8-12 százaléka krónikus vesebetegségben szenved. Bár még részletes felmérések nem ismertek, ám az valószínű, hogy hazánk felnőtt lakosságából is 6-800 ezer ember krónikus vesebetegségben szenved. Sajnos ezeknek a betegeknek az életkilátásai sem jók, gyakran alakulnak ki náluk a szív- és érrendszeri betegségek. Ma már egyértelmű, hogy több mint 50 százalékuk meghal cardio-vascularis betegségekben azelőtt, hogy a végstádiumú veseelégtelenség kialakulna náluk.
- Hogyan éljünk, hogy segítsük a megelőzést?
- Mindenekelőtt mozogjunk sokat, napi fél-egy óra fontos lenne. A betegeim azt szokták mondani, hogy nekik erre nincs idejük. Ilyenkor azt válaszolom, hogy használjanak egy szobabiciklit, amit elhelyeznek szemben a tévével, amit amúgy is néznek. Ha netán valami bosszantót látnak benne, jobban fognak tekerni. / nevet – a szerk. / Ez be szokott válni, akárcsak a kutyasétáltatás. Perdöntő az, hogy szokjanak le a dohányzásról. Lényeges továbbá a diéta, az, hogy ne együnk zsíros, vörös húsokat, hanem igyekezzünk a fehérjeszükségletünket tejből, tejtermékekből fedezni. A WHO-nak van egy statisztikája, amely szerint egy gramm/testsúlykilogramm/nap fehérjére van egy átlag felnőtt embernek szüksége: egy hetven kilós embernek tehát hetven gramm fehérjére. Az ismert rizikófaktorok mellett az utóbbi időben terelődött a figyelem a magas húgysav szintre. Ez is károsítja az erek, így a veseerek funkcióját is, másrészt a vesefunkció romlása gátolja a húgysavnak a vizelettel történő kiürítését. Az egyre gyakrabban észlelt húgysav emelkedés hátterében részben az állhat, hogy óriási mértékben megnőtt a glukóz-fruktóz sziruppal történő édesítés, például a gyümölcs joghurtoknál. A fokozott alkoholfogyasztás is nagy mértékben emelheti a vérben a húgysav szintet, ahogyan a bensőségek és az olajos szardínia is.
- Romhányi professzor fotója alatt látok a falon egy különleges kitüntetést, amit az amerikai klinikai nephrológus társaságtól kaptál. Gondolom, ez nagy büszkeséggel tölt el.
- Igen, ez valóban nagy elismerés. Látták, milyen elkötelezetten dolgozom a nephrológiáért, tetszett nekik a patológus előképzettségem, bevontak a közös munkába, részt vehettem a nephrológiai irányelvek megfogalmazásában is. Ezt a kitüntetést egy kongresszuson adták át, és azt mondták, azért kapom, mert sokat tettem a magyar nephrológia nemzetközi elismertségéért. Büszke vagyok arra, hogy nekem is van egy kis szerepem abban, hogy a magyar nephrológia rákerülhetett a nephrológia világtérképére.
- A Magyar Nephrológiáért Életmű díjat is megkaptad.
- Ahhoz meg kellett öregedni. / nevet – a szerk. / Hosszú évekig én voltam a Magyar Nephrológus Társaság elnöke. A sok éves munkáért megkaptam az örökös, tiszteletbeli elnöki címet, majd az említett életmű díjat is. Akkortájt egy nemzetközi együttműködésért a varsóiaktól is kaptunk egy elismerést. Mindig örömmel tölt el, ha észreveszik a nephrológiáért tett erőfeszítéseinket.
- A varázshármasból – ami a gyógyítást, az oktatást és a kutatást jelenti – melyikben érezted legotthonosabban magad?
- A gyógyítás alapú oktatásban, patológus szemmel. Bizonyos klinikai tünetek és laboratóriumi eredmények esetén vesebiopsziát kell végeznünk, és meg kell vizsgálnunk a vesében levő szövettani elváltozásokat - ez a nephropatológia. Úgy is hívhatjuk, hogy patológiai szemléletű klinikum, és ennek fontosságát oktatom. A vesebiopsziákban látható szövettani elváltozások súlyossága, akut vagy krónikus jellege, bizonyos etiológiára utaló sajátosságai sokat segítenek a terápia és a beteg gondozásának a megtervezésében. A betegágytól független tudomány annyira nem áll hozzám közel, így az mindig a harmadik volt a rangsorban.
- Gondolom, se szeri, se száma a betegeidnek.
- Bizony, voltak jó páran, és még ma is sokan visszajárnak gondozásra az egész országból. Hétfőnként, reggel 8 órától szakrendelek, amit nagy lehetőségnek tartok, ahogyan azt is, hogy itt, a klinikán, a szobámban dolgozhatok. A klinika a második otthonom, ahova minden nap bejárok.
Két éve megalakult az Európai Emeritus Professzorok Szövetsége, és az, aki jövőre az elnöke lesz, régi barátom. Ő egy olasz nephrológus professzor, és minket, pécsi emeritus professzorokat is invitált a belépésre, amit elkezdtünk szervezni. A tagok között olyan amerikai professzorok is vannak, akikkel jó pár éve a nephrológia történetéről szóló kongresszusokat bonyolítottuk. Az Európai Szövetség azzal a célkitűzéssel alakult, hogy kár lenne elvesztegetni azt a tudás-és tapasztalathalmazt, ami sok idős, nyugdíjas emeritus professzor birtokában van. Ennek most már én is tagja vagyok, és örömmel tapasztalom, hogy a kiemelt célkitűzés egymás támogatása.
- Végzel-e még valamilyen tudományos tevékenységet?
- Igen, továbbra is elsősorban az IgA-nephropathia izgat, az, hogy miért változik meg az IgA nevű immunglobulin egyik válfajának, az IgA1-nek a szerkezete a szervezetben, és okoz vesebetegséget. A téma megoldására egy kis munkacsoportot alakítottunk évekkel ezelőtt. A szegedi patológiát vezető, nephrológiai érdeklődésű professzortársammal működöm együtt. Szeretném, ha a megváltozott szerkezetű IgA1 molekulát nemcsak a keringésben, hanem a veseglomerulusokban is ki tudnánk mutatni. A megváltozott IgA1 ellen egy kelet-ázsiai munkacsoport már gyártott antitestet, amire szükség lenne a vizsgálathoz. Remélem, hogy sikerül tőlük szerezni, és együtt kutatva azt is meg tudnánk nézni, hogy az európai és a kelet-ázsiai IgA-nephropathia között van-e hasonlóság. Emellett keressük azokat a faktorokat, amik a krónikus vesebetegek, elsősorban az IgA- nephropathiás betegek állapotának a romlásához vezetnek.
- Mit jelent idejében észlelni a módosulást?
- Az IgA1 molekula szerkezeti módosulásának az oka IgA nephropathiában egyelőre nem ismert pontosan, de valószínűleg nem minden betegben ugyanaz. Számos adatunk van már arra vonatkozóan, hogy a betegek sorsának az alakulását, a betegség progresszióját milyen tényezők okozhatják. Ezek nagyon hasonlóak a többi krónikus vesebetegségben észlelt rizikófaktorokhoz. Mint azt már említettem, a krónikus vesebetegek több mint a fele meghal cardio-vascularis betegségekben, mielőtt a veséje teljesen tönkremenne. Úgy tűnik, hogy ezeknek a cardio-vascularis betegségeknek az oka a felgyorsult atherosclerosis és arteriosclerosis, amelyek korán kialakulhatnak a krónikus vesebetegeknél. Most például az IgA-nephropathiások fokozott érfal merevségéből, az ún. stiffness-ből írta és védte meg az egyik kollégám a PhD-disszertációját. Ezekkel a szív- és érrendszeri betegségekkel az IgA-nephropathiások is - hasonlóan a többi krónikus vesebeteghez - gyakran a kardiológián, a neurológián, a diabetológián, vagy az angiológián jelentkeznek, és mivel vesebetegségük panaszt nem okoz, az soká rejtve marad, hacsak valamelyik leletükből nem derül rá fény. Pedig a vesevédő kezelések korai bevezetése nagy mértékben megóvná a veséket, a szívet és az érrendszert is a károsodástól.
- Hogy van a Te veséd?
- Szerencsére jól. / nevet – a szerk. / Tudjuk, hogy 50-60 éves kor felett tíz évente közel hattal csökken az eGFR értéke. Az én mutatóim szerencsére nagyon kedvezőek e tekintetben.
- A vese állapota utalhat akár a várható élettartamra is?
- Ez egy bonyolult összefüggés, mert minden hat mindenre. Ahogyan a vese károsodik, úgy kezd el romlani a szív-és az érrendszer állapota is, és fordítva. A beszűkült vesefunkció és a pozitív vizelet lelet azonban többféle vesebetegségre jellemző lehet. Egyértelműen a vesebiopszia szövettani vizsgálata tud csak választ adni arra, hogy milyen elváltozások vannak a vesében. A vese sokáig kompenzálni képes a benne zajló károsodásokat, nagy a tartalékkapacitása. Annak is normális a vesefunkciója, aki csak egy vesével születik, ha az az egy vese ép. .
- Van elég nephrológus szakember Magyarországon?
- Sajnos nincs, ez jelenleg hiányszakma. De Amerikában sincs, ők elszívják Nyugat-Európából, elsősorban Németországból a szakembereket, az ottaniak pedig tőlünk, többszörös fizetéssel. Oka ennek az is, hogy nagy munkát jelent egy-egy jó szakembert kinevelni. Sokat beszélgetek a hallgatókkal arról, hogy miután elmennek néhány évre tanulni és dolgozni külföldre, azután jöjjenek haza, és itthon kamatoztassák megszerzett tapasztalataikat. Arra is szoktam hivatkozni, hogy ha mind külföldön maradnak, akkor mi lesz a szüleikkel, a családjuk többi tagjával, ha megbetegednek, ki fogja őket gyógyítani? Szerencsére hat rájuk, amit mondok.
- A fiad miért nem lett orvos?
- Ő a dédapja és a nagyapja mintáját követte, így lett latin-ógörög szakos. Az édesapja ugyan nem ügyelt, de orvosként napi 10-12 órát dolgozott, és én is keményen be voltam fogva a klinikán, így az orvoslás nem volt jó példa előtte, és mi sem presszionáltuk. Bevallom, örültem volna, ha ő is ezt a hivatást választja, mert rengeteg tapasztalatot tudtunk volna átadni neki. De a lényeg az, hogy megtalálta azt a hivatást, amit szeret. Szinte naponta találkozunk ma is. Rengeteget segít nekem az oktatásban, az orvosi latin nyelv szépségeinek a megismerésében és korrekt használatában. Jelenleg az Egészségtudományi Karon tanít latint.
- Anyja vagy apja fia?
- Inkább az apjáé - aki sajnos már több mint tíz évvel ezelőtt elhunyt -, ő is nagyon sokat olvas, zenét hallgat, üres óráiban a kertben dolgozik, nagy fantáziával alakítja a benne lévő növényeket, akárcsak az édesapja tette. Érdeklődő, folyamatosan képzi magát, most éppen pszichológia oktatáson volt, és elvégzett egy salsa tanári tanfolyamot is. Jó látni, hogy a mai fiataloknak mennyivel nagyobb a mozgásterük és a lehetőségeik, mint nekünk voltak.
- Unoka van-e?
- Sajnos még nincs, de sokat emlegetem a fiamnak, hogy örülnék, ha lenne. / mosolyog – a szerk. / Úgy tűnik nekem, hogy mostanában a lányok sem akarnak annyira férjhez menni és gyerekeket szülni. Egyelőre tehát meg kell elégednem azzal, hogy rontom a kollégáim gyermekeit. / mosolyog – a szerk. /
- A szabadidődben – a kosármeccsek mellett – mivel szeretsz foglalkozni?
- Sokat olvasok, legutóbb „A bölcs élet titka” című könyvet, / mutatja asztalán a könyvet – a szerk. / amiben sok, megfontolásra érdemes mondat van. Nagyon örültem annak a kötetnek is, amit az egyik kosaras kollégától kaptam, és a pécsi, baranyai kosárlabdázás történetéről szól, 1930-tól 1969-ig. Jókat nosztalgiázunk a benne foglaltakon azokkal a régi „harcostársakkal”, akikkel a meccsen mindig találkozom. Zenét is sokat hallgatok, mostanában háttérmuzsikaként Zorán és Szenes Iván szerzeményei szólnak.
Három éve ismét dolgozom az Európai Vesetársaságban, jelenleg a négy tagú Etikai Bizottságban. Az Európai Vesetársaság tanácsadó testületeként működünk, korábban részt vettünk a vezetőség munkájában. Az ad hoc teendőkön kívül évente szervezünk egy szimpóziumot az aktuális, éves kongresszusunk részeként. Utoljára Koppenhágában az idős, veseelégtelen betegek vesepótló kezelésének a választási lehetőségeit tárgyaltuk meg, főleg etikai szempontok alapján.
A legfontosabb számomra azonban az, hogy - amíg az elmém ép és győzöm fizikummal - folytathassam második otthonomban a betegekkel való foglalkozást és az oktatást.