- portrébeszélgetés dr. Pytel Józseffel, a Klinikai Központ Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikájának emeritus professzorával
Egyszerre érkezünk, ő az egyik betegétől szalad a találkozóra. Benyitunk a szobájába, de leülni nem tudunk, mert ellepik a régi és az új audiométerek, amiket ma is bütyköl, szerel, javítgat. Éppúgy él és tevékenykedik, ahogyan az elmúlt évtizedekben: gondolatai a betegei és a különböző szerkezetek működése, felépítése, alakítása, összehangolása, no meg az oktatás körül forognak. Lelkesen vezeti a kurzusait három nyelven, és ha épp nem ér rá az egyik kollégája, beugrik vizsgáztatni is. Azok közé tartozik, akik szenvedélyesen hódolnak a hivatásuknak, nem számolva az időt, sőt, energiájukat épp ebből merítik. Minden nap bejár a klinikára, tanácsaira, tapasztalataira sokaknak szüksége van, ahogyan kiegyensúlyozott, higgadt, nyugodt személyiségére is. Dr. Pytel József, a Klinikai Központ Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikájának emeritus professzora örömmel mesél az életéről és töretlen pályáról, ami teli volt izgalmakkal, felfedezésekkel, kihívásokkal és örömökkel.
Schweier Rita írása
- A betegétől érkezett, hétfőnként is rendel?
- Nem, ma csak azok jönnek, akiket fontos újrakezelni. A mostani betegemet naponta el kell látni, mert kialakult egy gyulladása. A múlt csütörtökön találkoztunk először, aztán visszarendeltem másnap is, de hétvégén hagytam pihenni. Ma azonban már vissza kellett jönnie, és holnapra is megbeszéltük a kezelést. Hivatalosan csütörtökönként rendelek, amikor fogadom a régebben operált betegeket, az a kontrollos napom. Érkeznek hozzám nagyszülők is, akiket régebben gyógyítottam, ők az unokájukat hozzák magukkal. Örülök annak, hogy sok régi betegem tér vissza valamelyik hozzátartozójával. Talán ennek is köszönhető, hogy 2017-ben megkaphattam az egészségügy legnagyobb kitüntetését, a Semmelweis-díjat, Semmelweis kis szobrával együtt, amire nagyon büszke vagyok.
- De már nem műt.
- Nem, öt évvel ezelőtt, hetvenéves koromban hagytam abba az operálást, mert úgy éreztem, jobb, ha magam döntök így, mintha felszólítanak erre.
- Gondolom, nehéz volt elengednie.
- Még ma is nehéz, hisz annyira megoldanám a pajzsmirigyes vagy a fülbeteg emberek műtétjét! / mosolyog a szerk. / Meg tudnám operálni őket, menne még, de már jobb, ha a fiatalok végzik ezeket. Állandó problémát jelent az, hogy megtaláljam azt a ráérő, megfelelő szakembert, akinek át tudom adni az új betegeket. Az ugyanakkor jó, hogy van kinek átadni a műtéteket.
- A gyógyítás mellett oktat is még.
- Igen, a német és a magyar oktatás a fő vonalam, de az angolba is besegítek, és tartok speciális kurzusokat is. Annak idején, amikor csökkentették az óraszámokat, voltak olyan előadások, amelyeket professzorként, hivatalosan nem tudtam megtartani. Ezeket specialitásokként összegyűjtöttem, és hirdettem belőlük kurzusokat. Immár húsz éve zajlanak ezek, és örömömre mindig van rájuk jelentkező mindhárom nyelven. Az általános műveltségre kiterjedő, de a szakmával kapcsolatos témák ezek, például a süketség és Beethoven sztorija, a gégerák és Puccini, vagy a gégerák és Babits története (nála kiderült, hogy a lexikonok ellenére nem is gégerák volt), illetve idevág a III. Frigyessel kapcsolatos elmélkedés is. Utóbbi betegségét egy angol fül-orr-gégész elkezelte, emiatt hamar meghalt. A fia vette át a császári trónt, aki bevitte a németeket és a magyarokat az első világháborúba. Ha azonban egy jó szakember operálja meg III. Frigyest, akkor ez esetleg nem következik be. A kurzusokon a fontos műtéti technikák is szóba kerülnek - ilyenek a lebenytechnikák vagy az idegpreparálások -, amiket malacgégén, illetve malaclábon gyakorlunk.
- Ritka az, hogy valaki az angol mellett németül is oktat. A családból ered a nyelvtudása?
- Nem, a németet idősebb koromban sajátítottam el. A gimnáziumban oroszul és latinul tanultam, aztán elkezdtem a franciát, de mivel nem volt módom gyakorolni, az elsikkadt. Az egyetemi végzésem után Drezdába mehettem egy hosszabb tanulmányútra, és mivel nem tudtam németül, gyorstalpalóként elkezdtem foglalkozni vele, és mire véget ért a tanfolyam, már beszélgetni is tudtam. Akkoriban, az 1960-as és 1970-es években a némettel lehetett inkább boldogulni. Később kiderült, hogy szükség van az angol nyelvtudásra is, bár akkor még nem volt annyira felkapott nyelv, mint most. Belefogtam abba is, nagyon jó nyelvtanárom volt, Bognár József, aki a Nagy Lajos Gimnázium neves angoltanára volt. De a német állt nálam mindig az első helyen, sok időt töltöttem Németországban, így volt módom gyakorolni. Voltam Tübingenben, Münchenben, a magdeburgiakkal ma is jó a kapcsolatom, hozzájuk gyakran visszajártam, mert gyakran vezettem ott előadóként műtéti kurzusokat.
- Ma is örömét leli az oktatásban?
- Igen, a németeknél négy csoportom is van, igyekszem megkönnyíteni nekik a fontos dolgok megtanulását. Demo-anyagokat gyűjtök nekik, hogy a gyakorlati kérdésekben eligazodjanak, és ezeket szeretik segédletekként használni. Talán ennek köszönhetően kaphattam meg az „Aranykatedra díjat”, amit egykori anatómiai csoportvezetőmmel, dr. Lázár Gyula professzorral együtt vehettem át, és ez külön öröm volt számomra.
- A kutatás is része még az életének?
- Igen, jelenleg is a kedvenc témáim az audiológia és az objektív hallásvizsgálat. A szobámba azért nem tudtunk bemenni, mert régi és új audiométerek vannak benne, azokat bütykölöm, foglalkozom a technika javításával. Ennek volt köszönhető az is, hogy Magyarországon bevezettem az újszülöttkori hallásszűrést. Pécsett volt az első hivatalos, objektív hallásszűrés, mert előtte mindössze annyi történt, hogy két hangos tárgyat összeütöttek, és ha odafigyelt a pici, rámondták, hogy hall, tehát minden rendben. Azt csak később tudtam meg, hogy az első ilyen jellegű vizsgálatokat David Kemp dolgozta ki Angliában, amit licenc védett az Európai Unióban. Mi akkor még nem voltunk tagok, így a licenc ránk nem vonatkozott. A masinát egyébként oto-akusztikus emissziónak hívták. Kemptől függetlenül magam is készítettem egy hasonlót, és ezzel a módszerrel kezdtük meg a vizsgálatokat Pécsett és Baján. Ahhoz, hogy általánosnak legyen minősíthető a szűrés, az újszülöttek 95 százalékát meg kellett vizsgálni, de törvény akkor még nem volt rá. Az első baba, akit szűrtünk, a legnagyobb unokám volt / mosolyog – a szerk. /, aki 1997. január 20-án született. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy törvényt alkossanak rá, onnantól az összes újszülött hallását objektív módszerrel kellett mérni.
- Miért épp ez lett a kutatási területe?
- Az objektív hallásvizsgálat akkoriban fehér foltnak minősült, és dr. Bauer Miklós, a klinika akkori igazgatója rám osztotta ezt a területet. Ez azonban nagyon időigényes volt, már maga a méréselemzés is, ezért úgy döntöttem, hogy az addig szerzett tapasztalataimat a komputerbe beprogramozom. Akkoriban ez nem volt olyan egyszerű, mint ma, hisz csak a Commodore gépek léteztek, illetve volt egy Rozi nevű, két dobozból összeállított komputer, amin ugyancsak programoztam. Amikor kérdezték, hogy hol van a Pytel nevű tanársegéd, az volt a válasz, hogy „rozizik”. / nevet – a szerk. / Az asszisztensnők megmérték a beteget, a programomba az adatokat bevitték, majd született ebből egy lelet, amit ki lehetett nyomtatni, alá lehetett írni. Ez nagy segítség volt, mert miközben a gép dolgozott, én műthettem. A kandidatúrámat is ebből írtam.
- Volt tehát finommechanikai tudása, és nem mellesleg megtanult programozni is.
- Az érdeklődés és a finommechanikai tudás a gyerekkorból eredeztethető. Már általános iskolás koromban járattam az Ezermester és a Rádiótechnika folyóiratokat, ezek alapján megépítettem az első rádiót, majd az első erősítőt. A mai fiatalok már nem is értik, hogyan volt annak idején lehetséges ez. Manapság már nem divat a javítás, a szerelés, ha a kütyük elromlanak, vesznek helyettük újakat. A szobám tele volt rádiókkal, és egyéb szerkezetekkel, amikkel a Gelka nevű cég nem tudott mit kezdeni. De nemcsak szerelni szerettem, tanulni is. Amikor a gimnáziumban a latintanárom, Gömöri József megkérdezte, mi akarok lenni, azt válaszoltam neki, hogy orvos. Csúnyán nézett rám, mert azt szerette volna hallani, hogy tanár. A fizikatanárom pedig a matematika-fizika irányába tolt volna. Olyan osztályba kerültem Dombóváron, az akkor még Gőgös Ignác Gimnáziumban, ahol a humán tantárgyakra éppolyan hangsúly esett, mint a reálokra. Ez segített abban, hogy felvételt nyerhessek az orvosi egyetemre.
Az egy érdekes sztori, hogyan kerültem ebbe az osztályba. A gimnáziumi felvételi során négy osztálynyi gyerek, azaz nagyjából nyolcvanan sorakoztunk föl. Először azokat állították fel, akik nem tanulták az orosz nyelvet, belőlük lettek a kezdő oroszosok. Ezután azok jöttek, akik reálosok, illetve humánosok akartak lenni. Mivel nem pontosan tudtam, mit jelent a humán és a reál, ezért maradtam a helyemen, így lettem reál-humán tagozatos, 1.C. osztályos. Mint utóbb kiderült, tudatlanságom okán nagyon jól döntöttem, mert a legjobb helyre kerültem. / mosolyog – a szerk. /
A latintanárom prédikátor volt, ezért annyira nem volt kedvelt személyiség abban a rendszerben, de mi nagyon szerettük, mert jó pedagógus volt. Egyszerre tanított nálunk és a lánygimnáziumban is. A kettő között kissé nagy volt a távolság, gyalog legalább félórát kellett sétálnia, hogy átérjen egyik helyről a másikra, emiatt előfordult, hogy elkésett az óráról. Ilyenkor mindig engem bízott meg, hogy tartsam meg az óra kezdetét, és még osztályozni is engedett. Szerettem a latint és a verseket is, amiket meg kellett tanulnunk. Amit másnapra feladott, azt én már az óra végére tudtam. Nem csoda, ha azt gondolta, tanár leszek.
- No de akkor miért orvos akart lenni?
- Volt két unokatestvérem, akik az orvosi egyetemre jártak, és a nyarat mindig nálunk töltötték. Ők rendre tanultak valamit, én pedig hallgattam őket, és magamba szívtam mindent. A szív részeit már általános iskolásként kiválóan tudtam latinul. Nagyon csodáltam őket, a példaképeim voltak. Végül mindketten remek háziorvosok lettek. Miattuk lettem én is orvos, még ha komoly technikai, matematikai és fizikai érdeklődésem is volt, és van ma is. Még mindig szeretem azokat a matematikai és fizikai feladatokat, amiket komputertechnikával meg tudok oldani. Amit lehet, mindent átfogalmazok a komputeres nyelvre.
- A kézügyességét az édesapjától örökölhette, aki kovács volt a Tolna megyei Dalmandon, ahol Ön felnőtt.
- Igen, ez is, és a gyors észjárásom is tőle ered, édesanyám háztartásbeli volt. Édesapámmal sokat dolgoztam együtt, segítettem neki. Az első mérőműszert a Biofizikai Intézetnek készítettem a kovácsműhelyünkben, apám segítségével. Dr. Ernst Jenő volt akkor az intézet professzora, a fizika nagy tudója, aki a dolgozatom alapján meghívott az intézetbe, vizsgáznom sem kellett. Ott kutattuk a békaizom összehúzódását ingerület hatására, és erre készítettem egy piezo-kristályos mérőeszközt, ami akkor még ritka volt, kiállításokra is elvitték.
- Van két lánytestvére is.
- Igen, van egy nővérem, aki Dalmandon maradt, a húgom pedig tanárnő Kaposváron. A nővérem is Dombóváron járt középiskolába, az ottani önképzőkört vezette, majd átment Tamásiba, és ott fejezte be a gimnáziumot. Ő irodalmi érdeklődésű, magánszorgalomból verseket ír, amik az interneten jelennek meg. A húgom éneket tanított, és legalább tíz kórust vezet most is. A hetvenéves születésnapján egy háromórás műsort adtak a tiszteletére a tanítványai, ami nagyon megható volt. Ő is díszpolgár lett Kaposváron, ahogyan én Dalmandon, és erre nagyon büszke vagyok.
- Kisebbségben volt fiúként a lánytestvérei mellett?
- Nem, hagyták, hogy fiúként én irányítsam a dolgokat. / mosolyog – a szerk. / Ráadásul édesanyám mindig velem beszélte meg a ház körüli teendőket. Gyerekként téglát is gyártottam, amiből kemencét építettünk. Robinson volt a kedvenc olvasmányom, érdeklődve figyeltem, hogyan tervezi meg az életét, miként oldja meg a problémáit, és ezeket én is végigjátszottam. Az első antennát is akkoriban készítettem, megbontottam hozzá a háztetőt, mert a detektoros rádiókhoz nagyon hosszú drótantenna kellett, sajnos be is áztunk utána. / nevet – a szerk. / Cipőbokszos dobozokból raktam össze a forgókondenzátort, nem lett tökéletes, de a célnak megfelelt. Azt is olvastam az Ezermesterben, hogy a villanydrót egyik vezetékét lehet használni antennának, de nem volt mindegy, melyiket. Ezt rákapcsoltam a fülemre, az általam gyártott zárlatos kondenzátor majdnem sokkolt, de szerencsére túléltem ezt is. Anyám mindig óvott, félt akkor is, amikor javítottam a vasalóját, hogy az áram nehogy agyoncsapjon, de megúsztam. / mosolyog – a szerk. /
- A természetét kitől örökölte?
- A higgadtságomat édesanyámtól, ő is nyugodt természetű volt, és én sem idegesítem magam fölöslegesen. Emlékszem, az egyik regényben olvastam arról, hogy a főhős hogyan próbált uralkodni magán: mindig elszámolt tízig, mielőtt szólt volna. Ezt igyekeztem én is alkalmazni. Megfontolt típus vagyok, a döntéseimet alaposan átgondolom, amit a környezetem lassúságnak vélhet.
Egyetemista voltam, amikor édesanyám - 45 évesen - meghalt reumás lázban. Ez nagyon szomorú időszak volt. Édesapám 72 évesen hunyt el, mi, a testvéreimmel pedig már mindkettőjüket túléltük.
- A hosszú élet egyik titka, hogy sokat mozog. Említette, hogy az okos órája jelzi, hány lépést kell megtennie naponta, emellett a kutyája is sétára kötelezi.
- Az okos órámat az unokám állítja be, hogy azt mutassa, amit kell. Bevallom, ezt kissé restellem, mert a komputertechnika indulásánál én tartottam a kollégáknak a fájlrendszerekről és a mappákról a továbbképzést. Ma azonban már annyira rohan a technika, hogy csak a fiatalok képesek követni, akik lehet, hogy nem tudnak programozni, de a meglévő applikációkat kiválóan alkalmazzák. Én megmaradtam a programozástechnikánál.
Minden nap megteszem a magam hét-nyolcezer lépését, és ha egy órán át nem csinálok semmit, az órám azonnal jelez. A kutyám is segít abban, hogy folyamatos mozogjak, még hóban-fagyban is. / mosolyog – a szerk. /
- A táplálkozására is ügyel?
- Fontos lenne, de az nem mindig sikerül. Elkapott a 2-es típusú cukorbetegség, ami ma már népbetegségnek számít, emiatt diétáznom kellene, ám ezt nehéz betartani. Volt egy nyitott szívműtétem is, és akkoriban a vesém is kezdett rosszabbul működni. A vesefunkció romlása miatt a cukorbetegségre addig szedett gyógyszereket abba kellett hagynom, ezért nehezebb a cukorháztartásra figyelnem, de a mozgás sokat segít. Ebben nagyon tudatos vagyok, ha valami miatt egy nap nem mozogtam eleget, akkor este tíz órakor is képes vagyok pótolni.
- Gondolom, azonnal felvették az orvosi egyetemre.
- Igen, sőt, azt is megkérdezték, ki volt a fizikatanárom, mert annyira jól szerepeltem. A biológia annyira nem volt a szívem csücske, de azzal sem volt gond. Ketten jelentkeztek még az orvosira az osztályunkból, de sajnos ők nem jártak sikerrel. Én is abban a szerencsés, legendás korszakban kerültem ide, amikor Szentágothai, Romhányi, Hámori, Cholnoky, Ernst és Lissák oktattak itt.
Népköztársaság ösztöndíjas voltam, de arra nem volt elég az ösztöndíjam, hogy albérletbe költözhessek a későbbi feleségemmel. Írtam ezért egy rektori pályamunkát, ami 7-800 forintot jelentett pluszban, akkoriban egy havi fizetést. Két téma lebegett előttem: egyik volt a krónikus mandulagyulladás, a másik a krónikus prosztatagyulladás. Azért ezekre esett a választásom, mert meg lehetett őket írni anélkül, hogy patkányokat irtanék ki. Végül a krónikus mandulagyulladásra esett a választásom, és miközben beleástam magam a szakirodalomba, egyre jobban megtetszett ez a szakterület.
Mi voltunk az első évfolyam, amelyik pályázhatott, hol akar dolgozni. Három helyet lehetett megjelölni, és nálam a fül-orr-gégészet állt az első helyen. Még egy évfolyamtársnőm volt, aki ugyancsak ide akart jelentkezni, Donhoffer professzor unokahúga. Először hezitáltam, beadjam-e a jelentkezésemet, mert kevés esélyt láttam arra, hogy engem választanak, de végül beadtam. Az osztálytársnőm aztán megtudta, hogy nem hirdetnek állást, ezért ő elállt a döntésétől, én azonban ragaszkodtam hozzá. Jól tettem, mert július táján dr. Szőke Barna adjunktus elment Zalaegerszegre főorvosnak, és az állása megüresedett. Dr. Bauer Miklós volt a másik adjunktus a klinikán, aki megkérdezte a Rektori Hivatalban, hogy van-e hadra fogható fiatal, aki ide jelentkezett. Mivel eredetileg nem volt állás meghirdetve a klinikán, egyedül csak én jelentkeztem. Bauer tesztkérdéseire jól válaszolhattam, mert fölvettek. A fiamból pedig urológus lett, de csak azért, mert nem jöhetett arra a klinikára, ahol az édesapja a professzor.
„Kis lyuk, kis szakma” - tartja a mondás, az előadásaimon ezt mindig emlegetem is, hozzátéve, hogy épp ellenkezőleg, a mi szakmánk is akkora, hogy ötösre én sem tudnék felelni belőle. Ma már muszáj specializálódni ahhoz, hogy elmélyedjen az ember egy-egy részében, és boldogulni tudjon a nagyvilágban. Az utolsó polihisztornak tartom magamat, aki még mindent csinált.
- Jó volt a klinika légköre, amikor elkezdett dolgozni?
- Igen, nagyon jó légkör volt itt, és van ma is. Azonnal a pártfogásukba vettek a munkatársak, adtak szakirodalmat, felkészítettek mindenre. Most is szeretek itt lenni, ezért is járok be nap mint nap. A nejem ugyan morog, hogy ennyi idősen már nem kellene bejönnöm, de úgy látom, van dolgom. A múlt héten például végig vizsgáztattam, mert kongresszuson voltak a kollégák, és lehet, hogy ma is szükség lesz rá, mert még nincs mindenki itthon.
- 1994-ben került a klinika élére, 2009-ig volt vezető, de már az előtte lévő években is gyakorolhatta az irányítást.
- Igen, mert Bauer professzor rektorként sok időt töltött a Rektori Hivatalban, és olyankor rám bízta a vezetői feladatokat. 15 évig vezettem a klinikát, ami nem volt egyszerű, főként az anyagi nehézségek és a volumenkorlát bevezetése miatt. Épp az én időmben lett egy fül-orr-gégész kolléga az egészségügyi miniszter, aki a szakmájában nemigen jeleskedett. Ő úgy döntött, hogy 30-ra csökkenti a 75 fős ágylétszámunkat. Ekkor én lefényképeztem az osztályon fekvő betegeket, és írtam egy levelet neki, valamint a rektornak és a dékánnak, amiben arra kértem őket, jelöljék ki, hogy a 45 beteg közül kit küldjek haza. A levél hatott, és 55 ágyra sikerült visszatornáznunk a csökkentett ágylétszámot. Akkoriban egy mandulával műtött beteg még hat napig feküdt az osztályon, míg manapság már másnap hazamehet. A jelenlegi ágylétszámot megfelelőnek tartom, de a volumenkorláthoz való ragaszkodást továbbra sem. Sokat kellett harcolnom a klinika boldogulásáért, de közben azon voltam, hogy megőrizzem a jó légkört, és ez talán sikerült is. Ennek részeként egyszer egy évben az egész csapat kiruccant Villányba, ahol csaptunk egy jó kis összejövetelt. Nagyon meghatott, amikor intézeti munkám elismeréseként átvehettem a Pro Facultate arany fokozatát, ami karunk egyik legnagyobb kitüntetése.
- Figyelve a nyugalmát, a higgadtságát, nem lehetett szigorú vezető.
- Valóban nem voltam az, de ez talán hiba volt, mert ösztökélhettem volna jobban a munkatársaimat arra, hogy publikáljanak, és akkor még többet kihozhattunk volna a klinikából. Akkor azonban úgy gondoltam, hogy aki igazán elkötelezett, az hajtás nélkül is végzi a dolgát.
- Új műtéttípusokat is bevezetett.
- Az egyik a nagy izomlebenyek, a myocutan lebenyek bevezetése volt. Erre a technikára akkor volt szükség, ha kiterjedt volt a daganat, és a tumoros szervrész eltávolítása után a hagyományos technikával nem lehetett zárni a sebet a nagy defektus miatt. Korábban az ilyen típusú műtétekbe bele sem fogtunk, mert egy ülésben nem tudtuk megoldani. Határterületi sebészet volt, a mellkassebészetet is érintette, nagy rekonstrukciós műtétté vált. Akkoriban ostoroztak ezért, mondván, miért avatkozom bele más szakterületekbe.
Határterületet érintett a pajzsmirigyműtétek bevezetése is, amikor a hangszalagot mozgató ideg felkeresése után távolítottuk el a pajzsmirigydaganatot. Később már a sebészek küldték hozzánk a pajzsmirigy daganatos betegeket, és mi azon igyekeztünk, hogy megőrizzük ezt az ideget, azaz ne bénuljon meg a gége. Addig sok olyan beteget kaptunk, akiknek a pajzsmirigy műtétje miatt mindkét gégefele megbénult, és emiatt fulladtak. Légcsőmetszés nélkül tudtuk kihúzni a hangszalagot oldalra, és így kaphatott a beteg levegőt. „Légcsőmetszés nélküli hangréstágító műtét” volt az elnevezése. Ma már az endoszkópos hangszalagkiöltés vette át a szerepét, de ha azzal netán nem boldogulunk, akkor még mindig jól jöhet a korábbi műtéti technika.
Új műtét volt a cochlearis implantáció bevezetése is, miután 2000-ben elkészítettem az első ilyet, továbbá az ún. FESS-műtét, a funkcionális-endoszkópos sinus-sebészet, amivel az orrmelléküreget és az arcüreget operáltuk. Ehhez a kérésemre – új igazgatóként – megkaptuk a megfelelő műszerezettséget is. Beszereztem a klinikára egy KTP-lézert is, ami nagyon drága volt, ezáltal elindulhatott a lézersebészet is a klinikán.
Az orrplasztikát a hollandok révén sikerült bevezetni, akik utazó klubosokként, szakmai céllal látogatták meg a klinikánkat. Egyikük akkor tartott egy orrplasztika kurzust Amszterdamban, ami felkeltette az érdeklődésem, mivel nálunk az orrplasztikai műtétek régies módszerrel, és nem túl jó eredménnyel zajlottak. Felajánlottam neki, hogy tartsa Pécsett a kurzusait, már csak azért is, mert nálunk sokkal olcsóbban lehetett. Ráharapott, és a második kurzusát már itt rendezte. Előtte meghívott Amszterdamba, hogy lássam, miről is van szó. Összesen húsz éven át járt hozzánk nemzetközi kurzusokat vezetni. Ezekre jöttek kollégák a világ minden tájáról, és Pécs szakmai központtá vált. Kadáver gyakorlatokkal is kiegészült a kurzus, azaz a műtéteket is lehetett gyakorolni.
- Nagy volt a hírverése annak, hogy az említett cochlearis implantátumnak köszönhetően sok süketnéma gyermek nyerte vissza a hallását és a beszédét is.
- Az egyetem 35 éves jubileumán tartottam egy előadást, aminek az volt a címe, hogy: „Ezt nem gondoltam volna”. A kiindulópontja a sokak által emlegetett Moldova-sztori volt, amikor arra kéri az öreg gazda a környéken dolgozó mezőgazdasági pilótát, hogy egyszer vigye fel repülni magával. A pilóta beülteti a gazdát a gépbe, és azon igyekszik, hogy felejthetetlenné tegye számára az utat. Egy meredek figurával kezdi, mire András bácsi így szól: „Hát igen, erre gondoltam.” Ezután a pilóta hirtelen felkapja a gépet, utasa alatt forró lesz az ülés, de csak derűsen legyint ismét: „Hát igen, erre is gondoltam.” Végül fejjel lefelé fordítja a gépet, mire az öreg megköszörüli a torkát, és csak annyit mond: „Hát azért erre nem gondoltam volna.” Amikor leérnek a földre, a pilóta megkérdezi, mire mondta azt, hogy gondoltam, meg azt, hogy nem gondoltam, mire azt válaszolja: „Hát arra számítottam, hogy bepisálok, arra is, hogy összecsinálom magam, de hogy mindez a nyakamba folyik, arra nem gondoltam volna.” / nevet – a szerk. / Ma már nem asszociálunk erre a sztorira, ha halljuk ezt a címet, de akkoriban még sokatmondó volt. Azért ezt a címet választottam, mert két dolog megoldhatatlannak látszott akkor, amikor kezdtem a szakmát: az egyik a süket gyerekeknek visszaadni a hallását, a másik a gégéjüket kivett embereknek visszaadni a beszédét. Mindkét esetben megvontuk a vállunkat, és kénytelen-kelletlen elfogadtuk, hogy nem tudunk nekik segíteni. Aztán végül mégis sikerült, a felnőtteknek 2000-ben, a gyerekeknek 2002-ben tettük be az első implantátumokat.
A gégéjüktől megfosztott embereknek csak a töredéke tudta magától megtanulni az ún. böfögő beszédet, aki erre nem volt képes, azzal nem tudtunk mit kezdeni. Nekik vezettem be a hangprotézis műtétet, amikor a légcső hátsó falába beültettünk egy hangprotézist, ami valójában egy szelep, és ha befogta a légcső nyakra kivarrt szájadékát, sztómáját, akkor a légnyomás a légcsőből bement a szelepen át a garatba, és tudott vele beszélni. Az ugyanis rezgett, akár a hangszalag, nyeléskor pedig zárt.
Nemrég kaptam egy fotót az elsőként operált gyermekről, akinek kétéves korában kétoldali implantátumot ültettem be. A ballagása apropóján küldte nekem a képet, és nagyon meghatott, mert köszönetet mondott azért, hogy tanulhatott, és elvégezhette az iskolát. Mindenki úgy tanul meg beszélni, ahogyan hall. Ha valaki rosszul hall, rosszul is beszél. Ez a gyermek tökéletesen megtanult beszélni, és számolni is.
- Több sikerélménye volt a szakmájában, mint kudarca?
- Nehéz ezt mérlegre tenni, mert volt bőven kudarc is, de ha már egyetlen embernek sikerül visszaadni a hallását vagy a beszédértését, akkor megérte a munka. A sikerek feledtetik a kudarcokat. Volt olyan, amikor a jó szívem vitt bele olyan műtétekbe, amelyeket nem szabadott volna elvállalni sem. Az operáció volt ugyanakkor az egyetlen esélyük a betegeknek az életre, ám sajnos nem sikerültek a műtétek. Ezek nagyon szomorú történetek. A családi nyaralásaink úgy teltek, hogy a gondolataim mindig a betegeim körül forogtak. Akkoriban még nem volt telefon, internet pedig főként nem, így megkérdezni sem tudtam a kollégáimat, hogy vannak a rizikós betegeim. A feleségem szerint legalább két határ kellett volna a klinika és köztem, hogy ne szaladjak be, és ne avatkozzak bele a dolgokba.
- Nagy űrt pótolt az Ön által írt Audiológia című könyv, ami szakvizsga alapanyaggá is vált.
- 1996-ban jelent meg ez a kötet, anyagát valóban az akkori szakvizsga kérdésekre építettem fel. Azt gondolom, jót tettem ezzel a vizsgázóknak, mert elolvasása elég volt a felkészülésükhöz. Azt terveztem, hogy a megjelenés után egy évvel sikerül kiadni a folytatását is, ám ez a tervem kudarcba fulladt, nem volt rá időm. Ideje lenne az első kötetet is újranyomtatni, mert jelenleg csak az interneten érhető el.
- A felesége is orvos?
- Igen, bőrgyógyász. Ő korábban abbahagyta a munkát, mivel elromlott a látása, sokszor operálták a szemét. Később az autogén tréninggel kezdett el foglalkozni, aminek örülök, mert remek pszichológiai érzékét ezáltal kamatoztatni tudja.
- A fiuk sem lehetett más, csak orvos?
- Elvártuk tőle, hogy az legyen, bevallom, meg se fordult a fejünkben, hogy más lehet. A pressziót ezzel kapcsolatban vállalom. / mosolyog – a szerk. / Urológusként hosszabb ideig dolgozott Salzburgban, ott alapozta meg a PhD-ját, majd egy rövidebb időt töltött Dubajban, ám az arab miliőt nem sikerült megkedvelnie, és utóbbi szakmailag sem jelentett előrelépést számára. Jelenleg ő az Urológiai Klinika igazgatóhelyettese. Három gyermeke van, két fiú és egy lány. Mindhárman a Tiborc utcai Általános Iskolába jártak - ma Koch Valéria Középiskola, Általános Iskola, Óvoda és Kollégium -, ott kezdődött a tollaslabda karrierjük is. A korosztályukban országos bajnokok voltak, és a válogatott tagjai is. A nagyobbik jövőre jön a klinikánkra, a fül-orr-gégészeti oktatásra, mivel akkor lesz negyedéves orvostanhallgató. Úgy tervezem, hogy őt megvárom, aztán abbahagyom a tanítást, és a nejem kedvére teszek, bár ezt még meglátjuk. / mosolyog – a szerk. / A középső unokám is orvosnak készül, és úgy tűnik, hogy a legkisebb, a kislány is. A fiam felesége is orvos, így valódi dinasztia vagyunk.
Édesapám egyébként lengyel származású, hat hónapos korában került Magyarországra, a Pytel név tehát lengyel eredetű. Készült egy „Pytel leszármazottak” elnevezésű csoport a Facebookon, és egy összejövetelünk is volt Kaposváron, a húgoméknál, ahol összejött a rokonság, egy nagy csapat, édesapám testvéreinek a leszármazottjai. Édesapám szüleitől származtatják a családfát, ami igen szerteágazó, de a Pytel név csak általam öröklődik tovább.
- Az informatika mellett a másik hobbija a csillagászat. Miért éppen az?
- Ez az első unokám születéséhez köthető. Abaligeten volt egy nyaralónk, és észrevettem, hogy ott nincs esténként fényszennyezés, nem úgy, mint Pécsett. Itt sajnos csak a nagyobb bolygókat, csillagokat lehet látni. Azt gondoltam, ha megnő az unokám, fontos lesz tudnia, mit látunk az égen, ahogyan a többi csemetének is, ezért beiratkoztam a Csillagászati Egyesületbe, sőt, a legnagyobb unokámat is beírattam. Érdekel a csillagok fotózása is, ami egy nagyon speciális technikát igényel, és ma erre remek lehetőségek adódnak. Régebben sikerült elég jó képeket készítenem a Jupiterről és a Szaturnuszról, ezért ha végleg abbahagyom a munkát, ebben is elmélyülök majd.
- A teljes kikapcsolódást mi jelenti?
- A zenehallgatás, emellett eljárunk színházba és komolyzenei koncertekre is, bérletünk van mindkettőre. A különböző előadások előtt mindig felkészülök, hogy tudjam, mit látok, hallok. A könnyűzenét sem vetem meg, de kikapcsolódni a komolyzene mellett tudok. A műtőben is mindig szólt a zene, jórészt a relaxációs muzsikák, amik az operáció folyamatát nem zavarták. Ez így van ma is, bár a kollégáim inkább a rádiót kapcsolják be. Az autómban is a zene kapja a főszerepet, mostanában főleg Chopin, jelenleg őt kedvelem a legjobban. Régebben előfordult, hogy hangoskönyveket is hallgattam vezetés közben, de ma ezek már álmosítanak. Az olvasás pedig fáraszt, a szemem romlása miatt.
- Szerencsésnek vallhatja magát, hisz egyenes, szép az életútja.
- Így is érzem magam, elégedett, kiegyensúlyozott ember vagyok, az életemben minden fontos dolog sikerült, amibe belefogtam.
- Mit gondol, mi volt a titka ennek?
- A nyugalom, a szorgalom, az igyekezet, és a kitartás. Ha az ember valamit nem tud, addig kell kutatni, amíg rá nem jön a nyitjára, a megválaszolatlan kérdésekbe nem szabad beletörődni. Manapság szerencsére ez már nem jelent gondot, hisz az okos kütyü mindenre megmondja a választ. Ha valamit eltökéltem, annak a végére jártam, a nejem szerint mániákusan is. / mosolyog – a szerk. /
A pályafutásom alakulásában nagyon sokat köszönhetek a feleségem támogatásának. Hadd mondjak erre egy példát: a kandidatúrám tán el sem készült volna, ha ő nem dönt úgy, hogy befizet egy orosz nyelvvizsgára, ugyanis az is kellett a német mellé. A korábbi német tanárom készített fel rá, aki németül tanította az oroszt. / mosolyog – a szerk. / Végül középszinten sikerült levizsgáznom. Később kiderült, hogy elég lett volna csak a szakmai orosz tudás a kandidatúrához, de nem bánom, mert jól elboldogultam a nyelvvel Tbilisziben, ahol akkoriban csak oroszul beszéltek. Emlékszem, még a Dombóvár határában található laktanyába is kijártam azért, hogy az egyik katonával gyakoroljam a nyelvet. / mosolyog – a szerk. /
Szeretnék útravalóként egy idézetet megosztani a fiatalabb kollégáimmal, amit a bevezető előadásaimban is rendre elmondok, Nietzschétől való: „Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok maradunk.” Fontos, hogy folyamatosan képezzük magunkat, így válhatnak belőlünk egyszer tanítók.