- portrébeszélgetés dr. Karátson Andrással, az orvostudomány doktorával, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának emeritus professzorával
Amikor kerestem, épp egy budapesti kongresszuson tartózkodott, ahol a kollégájával egy posztert is bemutattak. Éreztem a leveléből, majd később a hangjából is, mennyire fontos volt ez neki, a jelenlét, a szakmabeliekkel való találkozó, a tudományban való elmélyedés. Különös csillogás van a szemében, amikor a hivatásáról mesél, árad belőle az elkötelezettség és az elődei iránti tisztelet. Úgy sorolja a dátumokat, szakmája fontos eseményeit és az azokban szereplőket, mintha lexikonból olvasná, látszik, hogy sok időt tölt a múltban történtek számba vételével, az értékek megőrzésével. Már nem praktizál, de elképzelem, milyen törődéssel bánhatott a betegekkel is, és ez mennyire hiányozhat neki. De nem csüggedten mesél, ma is tevékenyen tölti az idejét. Dr. Karátson András, az orvostudomány doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának emeritus professzora büszkén húzza fel a zakót és a nyakkendőt a fotózáshoz, és mosollyal, készséggel felel a kérdéseimre.
Schweier Rita írása
- Ön a régi időkből való úriember, aki ezt a címet büszkén tudja viselni.
- Ez fakadhat egyrészt a családi neveltetésemből, másrészt a középiskolában tapasztaltakból, az ott belénk kódolt erkölcsi szabályszerűségekből. Nem tartom magam ókonzervatívnak, konzervatívnak azonban mindenképp. Koncertekre, egyetemi, tanári összejövetelekre hacsak lehet, nyakkendőt húzok, az öltözet a téma és a környezetem iránti tiszteletemet fejezi ki. A fiatalok körében gyakran találkozom ettől eltérő szokásmóddal, de nemrégiben, a vizsgák idején, amikor a kar Szigeti úti, központi épületében jártam, örömmel vettem tudomásul, hogy a diákok elegánsak. A legidősebb unokánk Freiburgban DAAD-ösztöndíjjal negyedéves orvostanhallgató, és mesélte, mennyire csodálkoztak rajta, amikor az első vizsgájára öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben ment. Ott sajnos a farmer a rutinszerű öltözet, még a vizsgák idején is. Szerencsére nálunk ez nem így van.
- A jó modorra okította tehát az unokáját is.
- /mosolyog – a szerk. / Igen, bár a lányom is konzervatív nevelést kapott, és ezt adta tovább a gyermekeinek. Szerencsére a magyar középiskolákban is megkövetelik a tisztes öltözetet, ünnepekkor a lányok ma is matrózblúzban, a fiúk pedig sötét öltönyben vannak. Ez aztán az egyetemen változhat, mivel a magyar diákok látják német és angol hallgatótársaikat, akik másféle öltözködési-és viselkedésmódot hoznak magukkal.
- Épp egy kongresszuson volt, amikor kerestem, tehát ma is aktívan él.
- Valóban. Egy nagyon érdekes összejövetelen voltam Budapesten, az 56. ERA-EDTA kongresszuson. Az ERA az Európai Vesetársaságot, az EDTA pedig az Európai Dializáló és Transzplantáló Társaságot jelenti, ezeknek volt az éves találkozója. Ez egy világkongresszus volt, nyolcezer regisztrált résztvevővel. Nagy számban jelentek meg a kollégák szerte Európából, valamint Japánból, Új-Zélandból, Amerikából és Kanadából is. Az utódommal, dr. Csiky Botond kollégámmal egy posztert is bemutattunk, aminek a címe: „Dr. Nils Alwall, a művese egyik alaptípusának feltalálója és magyar kapcsolata”.
Engedje meg, hogy néhány gondolatot elmondjak Nils Alwall professzorról, aki kiemelkedő kutató, vesegyógyász és nephrológus volt. Ő volt az, aki a művese egyik alaptípusát, a tekercs dializátort 1946-ban kidolgozta, Willem Kolff és Gordon Murray mellett. Előbbi a forgódobost fejlesztette 1943-ban, utóbbi pedig a lapdializátort 1947-ben. Munkásságukkal forradalmasították a heveny és idült veseelégtelenség kezelését, ami 1940-ig ágynyugalomból és fehérjeszegény diétából állt.
Nils Alwall egy dél-svédországi egyetemi város, Lund környékén született. Farmakológusként az 1935-1936-os tanévben egy évet a dr. Mansfeld Géza professzor által vezetett Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Gyógyszertani Intézetében töltött, ahol közleményeket is publikált amellett, hogy állatkísérleteket végzett. Itt szerzett tapasztalatai sokat segítették későbbi munkája során, ezért mindig örömmel vette, ha magyar kutató fordult hozzá. A múlt század 30-as éveinek a végén került a Belgyógyászati Klinikára Lundban, ahol lehetősége volt az állatkísérletekre is. Veseeltávolítást követően nyulakon tanulmányozta a folyadékterhelés hatását a tüdővizenyő kialakulására, majd ennek megszüntetését és a méreganyagok eltávolítását az általa szerkesztett művese készülék segítségével. Az első betegét elveszítette, bár a kezelése során az állapotában javulás volt észlelhető. A második nőbetegén - akit idült glomerulonephritis miatt kezelt - a dialízis eredményes volt, és a beteg még hosszú évekig élt. Alwall professzor azonban nemcsak a dialízis pionírja volt, hanem a kontrollált ultrafiltráció, az arteriovenosus shunt, az aspirációs biopszia, valamint a kontrasztanyagok vesekárosító hatásának, a diabéteszes vesekárosodásnak, és a barbiturátok dializálhatóságának első leírója és alkalmazója is.
Az Alwall készüléket 19 ország több mint 50 központjában használták. A Szeged elnevezésű művese készülék az Alwall princípium nyomán készült. Ezen a szegedi egyetem két kiválósága, Gál György és Németh András számos sikeres változtatást hajtott végre.
Lehetőségem nyílt arra, hogy 1973-1974 telén Lundban, Alwall Belgyógyászati és Nephrológiai Klinikáján egy fél évet tölthessek el, és megismerhessek egy nagyon korszerű, a vesegyógyászat és a dialízis minden területét magas szinten művelő intézetet.
Alwall professzor lett a világ első Nephrológiai Klinikájának az igazgatója Lundban, 1957-ben. Megszervezte a Svéd Nephrológiai Társaságot, valamint elnöke és alapítója volt az Európai Dializáló és Transzplantáló Társaságnak, továbbá a Nemzetközi Nephrológia Társaságnak is. Svéd és nemzetközi tevékenységéért, továbbá magyar kapcsolataiért 1971-ben a Pécsi Orvostudományi Egyetem díszdoktorrá avatta.
- A tudományban ma is elmélyül, vagy inkább a szakmája történeti áttekintésével foglalatoskodik?
- Miután a gyógyító munkám abbamaradt, nagyon hiányoztak a betegeim és a közösség is. Beletelt egy-két évbe, mire ezt el tudtam rendezni magamban. Azóta főként orvostörténeti, illetve a vesegyógyászat történetével kapcsolatos dolgokkal foglalom el magam. Több összefoglaló közleményt írtam az ötvenéves munkánkról, valamint a peritoneális és a hemodialízis hazai kezdetéről.
1964-ben alakult meg Pécsett a Művese Centrum, az országban harmadikként. Először a szegedi jött létre 1953-ban, majd a budapesti, 1960 után. Beszámoltam a kezelések két fő típusáról is, a hemodialízisről, azaz az extracorporális, gépi kezelésről, valamint a hasi dialízisről. Utóbbi kezelés régebben alkalmazott, ún. intermittáló módjánál a hasüregbe vezetett, két liternyi folyadékot körülbelül fél óráig tartottuk bent, majd kiengedtük. Ez a folyamat sokáig, nyolc-tíz órán át tartott, ami nagyon megterhelő volt mind a beteg, mind pedig a személyzet számára. Idült vesekárosodás esetén ezt a kezelést heti háromszor kellett elvégezni. A kezelés során nem egyszer hasűri infekció alakult ki. Jelentős fejlődéshez a CAPD-módszer vezetett, amit az 1970-es évek végén három amerikai kutató, Popovich, Moncrief és Nolph írt le - ez a folyamatos, ambuláns, peritoneális dialízis. A kezelést a beteg a hasűri katéter behelyezése és betanítása után otthonában, vagy a munkahelyén végezte, általában napi 4x2 liter oldatcserével. Emellett tudott dolgozni, éjszaka aludni, a salakanyagok eltávolítása pedig folyamatosan történt a peritoneumon keresztül. A CAPD a technikai fejlődés következtében ma már a hemodialízissel egyenrangú kezelés, ám mind a kettőnek van javallata és ellenjavallata is.
- Élvezet figyelni, ahogyan fejből, hibátlanul sorolja a dátumokat, a neveket, az eseményeket. Reggelente ezek újrasorolása jelenti a szellemi tréninget?
- Nem, nem, / nevet – a szerk. / de állandóan olvasok, és mindig készülök valamire. Vannak még előadásokra is felkéréseim, így van, ami leköt és foglalkoztat. Léteznek olyan, a vesegyógyászat történetével kapcsolatos témák, amelyek még nem feldolgozottak, és ezekkel is szívesen bíbelődöm. Fontos és hasznos feladatomnak tekintem.
- Létezik még olyan szerv, amely hasonló érdeklődést vált ki Önből, vagy csak és kizárólag a vese az?
- Nem, / nevet – a szerk. / nincs még egy olyan logikus, életfontosságú szerv, mint a vese. Azért logikus, mert a világon elsőként lehetett helyettesíteni úgy, hogy ezáltal a beteg még évekig élhessen és dolgozhasson, és ezt még Nils Alwall professzor fogalmazta meg és írta le az 1960-as évek elején.
- Miért épp a vese lett a „kiszemeltje”?
- Miskolcon végeztem a középiskolát, ahol a tanáraim nem a lexikális tudásra, hanem az általános műveltségre és az ismeretek kapcsolatára hívták fel a figyelmünket. Ez is sokat jelentett az irányultságomban, továbbá az, hogy édesapám állatorvos volt, és a nálam három évvel idősebb bátyám is orvosnak tanult, a Debreceni Orvostudományi Egyetemnek volt a hallgatója. Miskolc Debrecenhez tartozott, de az akkori szellemiségre jellemzően megüzenték, hogy orvosdinasztiát nem képeznek, így ne is próbáljak oda jelentkezni. Hozzátették még azt is, hogy Dezső bátyám kispolgári szellemiségű, mivel szmokingot csináltatott magának. Így aztán a Budapesti Orvostudományi Egyetemre nyertem felvételt, és harmadéves koromban a dr. Bálint Péter professzor vezette Élettani Intézet vesefiziológiai laborjában dolgoztam tudományos diákkörösként. A fő téma a veseelégtelenség állatkísérletes vizsgálata, és az ezzel kapcsolatos kórtani megfigyelések voltak. Itt olyan módszerekkel ismerkedtem meg, amelyek hasznomra váltak a későbbi kísérletes és klinikai munkámban is. Bálint professzor rendkívüli személyiség volt, öt-hat nyelven beszélt, kitűnő előadó, nagy humorral megáldott akadémikus. A fia egyébként az a Bálint András, aki évtizedeken át a Radnóti Színház rendező-igazgatója volt.
Megfertőződtem tehát ezzel a szervvel. 1963-ban végeztem el az egyetemet, és akkoriban még irányított volt az elhelyezkedés. Pécsre, az Urológiai Klinikára kerültem, de nem teljesen véletlenül. Igazán a belgyógyászat felé tendáltam volna - némi belgyógyászati-élettani előképzettséggel -, de dr. Balogh Ferenc professzort Budapestről kinevezték Pécsre 1963 tavaszán, és ő ide hívott. Mindketten a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztünk. Nagy lokálpatrióta volt, ám nemcsak a hovatartozás volt szempont a számára, hanem az előképzettség is, fontosnak tartotta, ha valaki diákkörös, vagy van egyéb szakképesítése.
Ma már szokatlanul hangozhat, de hárman-négyen egy évig bent laktunk az Urológiai Klinikán, ahol a műtőtraktusban volt egy nagyobb szoba, három-négy ággyal, ott aludtunk. Csak a hétvégéken öltöztünk át, mindig fehér ruhában voltunk, bármikor felszólíthattak minket asszisztenciára. Az alagsorban volt egy kis állatműtő, ahol nyúllal, patkánnyal lehetett kísérleteket végezni. Kutatásainkkal kapcsolatosan az első közlemények 1965-ben jelentek meg, és harmadik-negyedik szerzőtársként voltam jelen bennük. Ezek a kísérletek képezték az alapját a kandidatúrámnak.
1964-ben került sor Pécsett az első művesekezelésre, amit Balogh Ferenc professzor és Pintér József adjunktus vezettek be, ők ebben a munkában már 1960 óta részt vettek Budapesten. A fővárosban egy francia készülék, a Kolff-Necker módosított változatával dolgoztak, nálunk pedig egy szovjettel, a Niihai lapdializátorral kezdtük a kezeléseket, ami kanadai alapokra épült. Az első kezelés az Urológiai Klinika műtőjében zajlott, ami akkor még nyolc órát vett igénybe, hosszú előkészítést igényelt, bonyolult volt az érösszeköttetés, mert preparálni kellett az ereket, ám szerencsére már az első kezelés is eredménnyel zárult. Egy bányasérült beteg volt az első dializált, aki néhány kezeléssel túlélte a veseelégtelenség szakaszát, és egészségesként tudtuk otthonába engedni.
- Egyetlen készülékkel hogyan tudták ellátni a betegeket?
- Nehezen, hisz a készülékkel kezdetben naponta csak egy, később két beteget tudtunk ellátni a hosszú előkészítés - 4-5 óra -, és a dialízis időtartama - 8 óra - miatt. Ez a probléma minden centrumban hasonló volt, amit érthető módon még az is nehezített, hogy egy teljesen új kezelési mód bevezetéséről volt szó. Az érösszeköttetés sebészi preparálása mellett - ami gumi- vagy műanyag kanült, később pedig Scribner shunt behelyezését jelentette - a lapdializátort is elő kellett készíteni. Celofánt illesztettünk műanyag lapok közzé, és az így kialakult teret formalinnal dezinficiáltuk, majd mostuk vissza, a celofán tartását, esetleges szakadását nyomáspróbával ellenőriztük, és ha a nyomás csökkent, minden kezdődött elölről. A celofánnal zárt tér töltési volumene 800-1000 milliliter volt, amit csoportazonos vérrel kellett feltölteni. A dializáló folyadékot egy 150 literes tankban csapvízből és a gyógyszertár előállított sókból készítettük, ami a kezelés során a celofánmembrán külső oldalán áramlott, míg a celofánzsák belsejében a beteg vére folyt. A membránon át történt az ozmo-diffúzió alapján a megszűnt veseműködés következtében felszaporodott salakanyagok eltávolítása. Három-négy éven át csak a lapdializátorral végeztük a kezeléseket, majd a géppark két tekercs dializátorral bővült. A kezelések túlnyomó része 1964 és 1971 között heveny veseelégtelenség miatt történt, és a vesekárosodás előidézője trauma, műtét vagy intoxikáció volt. 1971-ben a minisztérium támogatásával elkezdődött a krónikus dialízis program, amikor az egyetemi központok öt-öt, akkor korszerűnek számító, angol gyártmányú Kiil-Lucas készüléket kaptak, és ez lerövidítette a kezelés előkészítésének, valamint magának a kezelésnek az idejét, valamint lehetővé vált az idült veseelégtelenség miatt kezelendők ellátása is. A dialíziskapacitás szűkössége és a kezelendő betegek nagy száma közötti ellentmondás azonban csaknem a századfordulóig megmaradt. A központi irányítással országszerte létrehozott Dialízis Programbavételi Bizottságok csak átmeneti megoldást jelentettek. A valódi segítséget 1973-ban a transzplantációs program beindulása, a kezelés decentralizálása - a szatellita hasi kezelés létrejötte a Dunántúlon, valamint a szatellita hemodialízis az Alföldön -, később pedig az új állomások, és a nephrológiai-dializáló osztályok létrehozása jelentette.
- Hogyan lett Ön a Dialízis Központ vezetője?
- A kezdetektől részt vettem ebben a munkában, foglalkoztam a téma elméleti és állatkísérletes részével is. Annak idején azt kerestük, hogyan lehet a heveny veseelégtelenséget megelőzni. Volt egy szer - a mannit, ami hat szénatomos poliszacharida -, amiről akkoriban sok közlemény jelent meg a nemzetközi szakirodalomban. Ez egy diuretikum volt, amit a veseelégtelenség közeli állapotban, továbbá a transzplantációnál, a konzerválás során véltek célszerűnek alkalmazni. Ezzel a szerrel végeztünk kísérleteket úgy az állatoknál, mint a klinikumban. Enyhébb esetekben, a vesekárosodás korai szakaszában eredményesnek is találtuk. Az 1960-as évek végén publikáltunk is erről. Voltak egyéni cikkeim, és Balogh professzorral, meg Pintér adjunktussal közösek is. Valójában ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a kezelés elkötelezettje lettem. Az állatkísérletek mellett gyűjtöttem és elemeztem a klinikai adatokat a heveny veseelégtelenség témakörében, és elkészítettem a kandidátusi disszertációmat is 1976-ban. Az ezen a területen tevékenykedő idősebb kollégák időközben más munkakörbe távoztak, ezért Balogh professzor engem jelölt vezetőnek 1974-ben.
- Hogyan vált önálló diszciplínává a nephrológia?
- A belgyógyászatnak, valamint az élettannak, a kórtannak és a kórbonctannak a vesére vonatkozó új felismerései, továbbá a dialízis- és a transzplantációs program beindulása indokolta ennek kialakulását, amire az 1960-as éveket követően került sor. 1963-ban megalakult az Európai Dializáló és Transzplantáló Társaság, ami később egyesült az Európai Vese Társasággal. Új folyóiratok jelentek meg, ilyen volt a Nephron 1963-ban, valamint a Kidney International 1971-ben. Nemzeti társaságok jöttek létre, így a Magyar Nephrológiai Társaság, ami öt éven át a Magyar Urológus Társasággal működött együtt, majd 1976-ban vált önállóvá. A társaságunknak magam is alapítója, és közel húsz évig a vezetőségi tagja is voltam. A nephrológia szakvizsgát az 1980-as évek közepén vezették be.
- A pécsi központ miként változott abban a majdnem harminc évben, amíg Ön irányította?
- Jelentős változás az 1970-es évek elején volt tapasztalható a krónikus dialízis program beindulásával, ám adódtak nehézségek a dialízis elhelyezése kapcsán. A régi Kórélettani Intézet légzésfunkciós laborjának a helyén, a padlástérben tudtunk berendezkedni, ahol nem volt lift, és klimatizálási lehetőségek sem. Először egy ötágyas, majd egy nyolcágyas dializáló egységet működtettünk. Az 1980-as évek elején ezt a hepatitis B és C vírushordozó betegek részére – egy szinttel lejjebb – egy négyágyas, izolált kezelővel és egy tízágyas fektető, kivizsgáló helyiséggel egészítettük ki. Ilyen körülmények között dolgoztunk 1994-ig. Több, egymást követő egészségügyi miniszter is járt nálunk a padlástérben, és már azt gondoltam, muzeális értékként kezelik, azért járnak annyit ide / mosolyog – a szerk. /, de lényeges előrelépés nem történt. 1989-ben az Egészségügyi Minisztérium hozott egy rendeletet, ami a dialízis kapacitásának a növelését tette lehetővé, ezért kidolgoztunk egy tervet egy decentrum, azaz egy szatellita egység létesítésére. Ez azonban akkor nem tudott megvalósulni a beindult Nephrocentrum előkészítése miatt. A CAPD-vel kapcsolatosan az 1980-as évek elején szereztünk tapasztalatokat, és kedvező eredményeinkről több közleményben be is számoltunk. Doktori értekezésemet is ebben a témakörben írtam, és 1994-ben védtem meg.
- Mekkora csapat dolgozott a kezelések során?
- Ezt a kérdést csak konkrét időhöz kötötten lehet megválaszolni. Az első kezeléseknél összességében nyolcan-tízen voltunk jelen: az orvosok, a műtősnő, a laboratóriumi asszisztens, a nővérek és a beteghordók. Később a kezelésben résztvevők száma csökkent, majd a beteglétszám ismételt növekedésével a személyzeti igény is nőtt. A korszerű Kiil-Lucas készülékek, majd a hatásos kapillárisvese alkalmazásával a rendszert már nem kellett idegen vérrel feltölteni, és a kezelés részben monitorozott volt, a dialízis ideje pedig először hat, majd öt órára csökkent. A heveny veseelégtelen betegek kezelése naponta vagy másodnaponta történt az állapotuk függvényében, míg idült veseelégtelenség esetén hetente kétszer vagy háromszor. A kezeléseket a reggeli, a délutáni és az esti műszakban végeztük. A dialíziskapacitás azonban az 1980-as évek végén már annyira szűkösnek bizonyult, hogy be kellett vezetni a negyedik műszakot is, ami éjszaka indult. Ez persze ellenkezett a higiénés elvekkel, magával hordozta a hepatitis járvány veszélyét, de nem tudtunk mást tenni.
- Mekkora volt az ellátási területük?
-1973-ban az ellátási területünket hat dunántúli megye: Somogy, Tolna, Vas, Veszprém, Zala és Baranya jelentette, kétmillió lakossal. Végeztünk egy kérdőíves felmérést öt megye 103 osztályán arról, mekkora a kezelendő betegek létszáma, hány beteget kellene gondozásba, vagy dialízis programba venni. Ennek alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy létre kell hoznunk a hasi kezelések decentralizált, szatellita formáját is. Ez azt jelentette, hogy a beteget átvettük, a hasűri katétert behelyeztük, a különböző megyei kórházi személyzetet betanítottuk, majd visszaadtuk a beteget. Ha volt helyünk, akkor átvettük a hemodialízis programba, amiben 1971 és 1991 között 250 beteg vett részt. Hetven százalékuknál az első kezelési mód peritoneális dialízis volt. A módszer tehát hozzájárult a kapacitásnöveléshez. Ekkora mennyiségben sehol másutt nem végezték ezt a kezelést. A módszer bevezetése számos helyen alapját képezte a későbbi, korszerű nephrológiai-dializáló osztályok kialakulásának. Időközben több dialízisállomás is létesült, ami számunkra is nagy segítséget jelentett. 1970-ig a négy egyetemi város mellett Miskolcon volt még lehetőség dialízisre. 1970 és 1980 között hét, majd 1980 és 1990 között további 19 állomás kezdte meg a működését, 1990-től pedig létrejöttek a privatizált dialízis hálózatok: a Rolitron, a Gambro, a Fresenius, és ma már csaknem 60 nephrológiai-dializáló osztály van hazánkban. Ezek a teljes körű ellátást elvégzik, a felfedezéstől a konzervatív terápián és a dialízisen át a későbbi gondozásig. 1973-ban beindult a központilag támogatott transzplantációs program is, és ma már mind a négy egyetemen történik veseátültetés. Ez a fejlődés lehetővé tette, hogy a pécsi Dialízis Központ ellátási területe Baranya megyére korlátozódjon. Szakmai támogatásunkkal 2002-ben kezdett el ismét működni a Baranyai Megyei Gyermekkórház dializáló állomása, és Szigetváron 15 kezelőágyas állomás nyílt.
- Mikor sikerült átköltözniük a II. számú Belgyógyászati Klinika Nephrológiai Centrumába?
- Az egészségügyi miniszterek látogatása és a dializált betegek kollektív, segélykérő levelei nem maradtak hatás nélkül. A Nephrológiai Centrum funkcionális tervének az összeállításában akkor már évek óta részt vettem. A tervet egyetemünk vezetősége terjesztette fel az Országgyűlés Szociális és Egészségügyi Bizottságához, ami 750 millió forintot hagyott jóvá az építészeti munkához és a műszaki berendezéshez. Az Ifjúság és Pacsirta út kereszteződésében, a sarkon elhelyezkedő Nephrocentrum 1994 tavaszán készült el. Itt a dializált betegek végre korszerű körülmények közé kerültek, 21 kezelőágyon tudtuk ellátni őket, és sikerült izolálnunk a vírushordozó betegeket is. A kivizsgálás és a konzervatív terápia lehetőségeit 25 ággyal, és korszerű műszerparkkal tudtuk biztosítani.
1996-ban egyetemünk pályázatot írt ki a Dializáló Központ 25 éves működtetésére. Ezt a Fresenius cég nyerte el, és a működtetés jogáért építette fel az új, II. sz. Belgyógyászati Klinikát, ami 1998-ban készült el. 1996 végére azonban itt is végessé vált a dialíziskapacitás, még a három műszak ellenére is. Ekkor 118 krónikus beteg volt a hemodialízis programban és 14 beteg CAPD-vel kezelte magát otthon. A kezelőhelyek számának növelésére az 1989-ben kidolgozott, szatellita egység létrehozására kidolgozott tervemet valósítottuk meg a Fresenius anyagi támogatásával, a volt Uránvárosi Rendelőintézet negyedik emeletén, 16 kezelőággyal. Az egység a vírushordozástól mentes, viszonylag biztos érösszeköttetéssel rendelkezők dialízisét tette lehetővé, ami átmeneti módszernek volt tekinthető az intézeti és otthoni kezelés között. Innentől már két egység szolgálta a betegek dialízisellátását.
- A gyógyítás és a kutatás mellett mennyire volt jelen az oktatásban?
- Az 1960-as években a kezelésben résztvevők képzését segítő, magyar nyelvű könyv vagy közlés nem létezett. Az elsődleges a nővérek, a technikusok, az orvosok képzése, továbbképzése volt, és ez ma is zajlik. Ennek formája a heti betegmegbeszélésekből, a kétheti továbbképzésekből, a társosztályok kölcsönös látogatásából, a konferenciákból, a nagygyűléseken való előadásokból, a közleményekből, továbbá a dialízis témájú kézikönyvek megjelentetéséből állt. A szakmai képzések mellett a kollektíva összetartását az évente kétszer-háromszor rendezett, kötetlenebb hangvételű összejövetelek is segítették.
A hallgatók számára előadást akkor tartottam a dialízis-nephrológia témakörében, amikor az Urológiai Klinika keretében dolgoztam. Az egyik leghasznosabb oktatási feladatom a családorvosok akkreditált nephrológiai képzése volt, amit decentralizáltam, és a Fresenius Dialízis Központok működési helyén szerveztünk 2003-tól 2012-ig, közel 80 alkalommal, 25, digitálisan kidolgozott témakörben. A továbbképzés idejét az ottani családorvos kollégák rendelési idejével összehangoltan határoztuk meg. A szakmai részt mindig követte egy kötetlen beszélgetés, és egy kis vendéglátás is. Kedves feladatom volt az is, amikor 2006 és 2011 között a Vesebetegek Egyesületének a felkérésére Budapesten szerveztem előadássorozatot tíz alkalommal, és ennek én is egyik előadója voltam.
- Mikor adta át a központ vezetését?
- 2002-ben vette át tőlem az irányítást dr. Csiky Botond docens kollégám, aki ugyancsak elmélyült, szakavatott ismerője ennek a területnek. 2013-ig még dolgoztam, a szatellita állomáson részt vettem a betegellátásban, és ahogyan említettem, szerveztem a Fresenius hálózati területén a háziorvosok továbbképzését is.
- Meséljen egy kicsit a családjáról!
- Békéscsabán születtem, édesapám felvidéki származású, tornaljai. Ott volt egy vízimalmuk, ami a múlt század húszas éveiben leégett, majd átalakították és árammal működött. Öten voltak testvérek. Ő úgy döntött, beiratkozik az állatorvosi főiskolára Budapesten, öt-hat évig bent is maradt, és a Kórbonctani Intézetben dolgozott. Volt 20-25 publikációja is, több témakörben. Akkoriban ez egy nagyon neves főiskola volt, harmadikként alapították Európában, később vált egyetemmé. 1934-ben lehetősége adódott eljutni egy tanulmányútra Olaszországba. Velencéből hazafelé a Wörthi-tó partján lévő Pörtschach-ban szállt meg, és épp ott nyaralt a berlini származású édesanyám is az édesapjával. Ott ismerkedtek meg egymással, apám akkor már jól beszélt németül. Később édesanyám is megtanult magyarul, és egy évig a Német Nagykövetségen dolgozott Budapesten. 1935-ben házasodtak össze Berlinben, majd apám Eleken lett állatorvos. Ez a település nem messze található Békéscsabától, és annak idején ez a környék híres volt az állattenyésztéséről és a földműveléséről. Mária Terézia telepítette be ezt a területet svábokkal, ezért nagyon sok németajkú élt itt, akiket a második világháború után kollektív bűnösökként kitelepítettek, a Felvidékről pedig betelepítették a magyarokat. 1940-ig volt itt édesapám állatorvos, majd Miskolcra nevezték ki Borsod-Abaúj-Zemplén megye főállatorvosának. Ezt a funkciót élete végéig betöltötte. A főiskolai kapcsolatai megmaradtak, aminek számos előnyét élvezte. Édesanyám rendkívül jól beilleszkedett, jól megtanult magyarul, bár azért az akcentusán érződött a német eredet. Megszerette az itteni szokásokat és az embereket.
- Kitől, mit örökölt?
- Ez nagyon nehéz kérdés, nem is tudok rá érdemben válaszolni, általánosságban talán a jó génjeiket. Volt édesanyámnak egy nagybátyja, aki a Műszaki Egyetemen volt professzor Drezdában, és még 95 évesen is előadott. Óra után egyszer az egyik hallgatója azt mondta neki, hogy hibát ejtett az egyik levezetésben, amit el is ismert. Amikor a hallgató megkérdezte tőle, hány éves, azt felelte, nem mondja meg, mert nem jönne el többet az óráira. / mosolyog – a szerk. / 96 éves koráig oktatott, majd 97 évesen halt meg. A szüleim is elég sokáig éltek, édesanyám közelített a 90. életévéhez, amikor elhunyt, és édesapám is csaknem 80 évet élt.
- Gondolom, az édesapja állatorvosként sokat dolgozott. Milyen volt az otthoni légkör?
- Mivel a testvéremmel mind a ketten továbbtanultunk, ezért édesapám a vezetői hivatása mellett még a kisállatok, és a lovak ellátásával is foglalkozott. Nagyon bensőséges volt a légkör, sokat kirándultunk a Bükkbe, ilyenkor sátorban aludtunk Bánkúton vagy Csipkéskúton. A természetjárásnak is sok köze volt ahhoz, hogy a sízés szerelmesei lettünk a bátyámmal. Ez kemény munkát jelentett, középiskolás koromban már szeptembertől száraz edzésen vettem részt. Annak idején szombatonként is kellett iskolába járni, de az akkori egyesületem, ahol síeltem, kikért engem a november és a február közötti szombatokra. Így edzhettem és versenyezhettem a Bükkben vagy a Mátrában. Ezt a jó sport-és tanulmányi eredményeim miatt engedélyezték, pedig szigorú rend volt a középiskolánkban. Nyaranta kajakoztam a Sajón, és a gimnázium kosárlabda csapatának is a tagja voltam, így jutottam el a csapattal másodikos koromban először külföldre, Kassára.
Az egyetemi éveim alatt még egyszer-egyszer jártam a Tátrában, de miután Pécsre jöttem, a sízés végleg elmaradt. Oka volt ennek egyrészt az, hogy ezen a mediterrán éghajlaton rövidek voltak a telek, másrészt pedig a munka. Balogh professzor többször keresett esténként a klinikán, és a reggeli megbeszéléseken említette, hogy hat órakor már nem talált sehol. Akkoriban már nem laktam bent.
- A bátyja milyen orvos lett?
- Sebésznek készült, végül sikeres belgyógyász lett belőle. Ma is szoros a kapcsolatunk, rendszeresen találkozunk. Ha a Balatonon vagyunk, mindig fölmegyünk hozzá Budapestre, és nála lakom akkor is, ha a fővárosban van valamilyen szakmai összejövetel.
- A felesége is szakmabéli, gyermekgyógyász.
- Igen, Miskolcon ismerkedtünk meg, de ő is Budapesten végzett, egy évvel utánam. A Baranya Megyei Gyermekkórházban kapott állást, szakorvos lett, majd iskolaorvos. Jelenleg is dolgozik, a régi Kertváros körzetében, mint házi gyermekfőorvos. Ez a munkahelye közel 45 éve megvan. Reménykedik, hogy sikerül jó utódra lelnie.
- A lányuk azonban nem folytatta a családi hagyományt.
- Ő a jogi pályát választotta. Néha említi, hogy nem lett volna rossz, ha belőle is orvos lesz, de szült négy gyermeket, és mellettük azért nehéz lett volna ez a pálya. Az utánpótlás azonban reménnyel kecsegtet, mert a korábbiakban már említett legidősebb unokánk, Balázs, jelenleg Freiburgban negyedéves orvostanhallgató, és remekül veszi az akadályokat. A korban második, András, Kaposváron, az Egészségtudományi Karon tanul, és úgy néz ki, hogy a radiográfus szakot választja. A két lányunokánk - Dóri és Eszti - közül a kisebbik, a 13 éves Eszti ugyancsak orvos szeretne lenni, mégpedig gyermekorvos, ahogyan a nagymamája. Büszke vagyok rájuk.
- Az orvostörténetben való elmélyülés mellett mi jelenti még a kikapcsolódást?
- Előkerült az a noteszem, ami még az egyetemi éveimből maradt, és végiglapozva láttam, hogy minden héten kétszer-háromszor szerepelt benne valamilyen program: koncert, színházbemutató vagy kiállítás. Ez az érdeklődésem továbbra is megmaradt, rendszeresen eljárunk a nejemmel a különféle kulturális eseményekre, van bérletünk a Kodály Központba és Pécsi Nemzeti Színházba is. Külön élmény számunkra a Zsolnay-negyed Liszt kamaraterme, ahol kis számú a közönség, és bensőséges a zenélés. Sokszor az előadók is megnyilvánulnak az életükről, a zenélés öröméről, és ez különös hangulatot kelt. Szeretettel megyek az Arts-in-Med estékre is, amiket dr. Szelényi Zoltán professzor állít össze, valamint a tudományos szakosztály dr. Kellermayer Miklós professzor által vezetett üléseire, amiket „agyfényesítő lehetőségekként” nagyon fontosnak tartok. / mosolyog – a szerk. /
A sportból csak az úszás maradt meg, de testedzésként fogom fel azt is, ha a donátusi szőlőnkbe felmegyek, hogy a virágokat gondozzam, vagy a füvet lenyírjam. A legkedvesebb kikapcsolódást azonban az unokákkal töltött idő jelenti nyaranta Balatonfenyvesen.