- portrébeszélgetés dr. Tekeres Miklós emeritus professzorral, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet egykori vezetőjével
A közvetlensége lenyűgözött, holott csak telefonon beszéltünk. Néhány röpke mondat után már annyi mindent tudtam róla, mint másról több hónapnyi ismeretség után sem. Biztos voltam abban, hogy egyikünknek sem kell keresgélnie a szavakat, és nem fog szabódni a kérdéseim hallatán. Ahogyan abban is, hogy megannyi kérdés marad nyitva, amikor elköszönünk egymástól. Így is lett. Csak azért hagytuk abba a beszélgetést, mert több mint három óra eltelt, és ment a vonata Budapestre, ahol évek óta él. Könnyű neki - gondolhatnánk -, hisz újságíró a felesége, a toll-, avagy a mikrofonforgatók pedig otthon sem kímélik kérdéseikkel a másik felüket. De nem a közös létből fakad a kommunikativitása, sokkal inkább a lényéből, a múltjából, a neveltetéséből, a nyitottságából. Könnyed, szókimondó, gyors, színes és szuggesztív személyiség dr. Tekeres Miklós emeritus professzor, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet egykori vezetője, akinek az életpályája Pécsett teljesedett ki.
Schweier Rita írása
- Nagyon szuggesztív a személyisége, ezért lehetett tele az előadó, ha Ön állt a katedrán.
- Lehetséges. Az óráimon valóban sokan voltak, és ez örömmel töltött el. A szuggesztivitás több tőről fakadhat. Egyrészt abból, hogy hasonlítok az édesapámra, akinek jó volt a humorérzéke, és remek előadó volt. Jogászként dolgozott, vezető tisztviselőként Veszprémben. A kommunikáció számára is lényeges volt, ennek erejében én is töretlenül hiszek, és alappillérként tekintettem szakmai tevékenységemben. Ha azt láttam, hogy egy kapcsolat jól működik, abba az átlagnál is többet beleadtam. Az egészségügyi rendszer egyik betegsége manapság az, hogy elveszett a kommunikáció személyessége a beteg-orvos kapcsolatban, holott épp az lenne a lényeg, hogy ez a kapcsolat személyes legyen. Ma a betegnek nem is az orvosával van kapcsolata, hanem egy intézménnyel, ami a szakmai konzíliumok, és a laboratóriumi, képalkotó vizsgálatok, leletek sokaságát produkálja. Az eredményeket ugyan közli a kezelőorvos a beteggel, de eltűnik belőle a személyesség, holott erre igénye lenne. Ez az egyik oka annak, hogy a privát praxisok száma emelkedik, mert ott a beteget fizikálisan is megvizsgálják, és beszélgetnek is vele. De nemcsak a beteg-orvos kapcsolatban, hanem az egyetemi oktatásban is jelen kellene lennie ennek a személyességnek. Nem elég, ha szárazon előadok vagy felolvasom a tankönyvből, amit tudniuk kell a hallgatóknak.
Egyszer a feleségem a tudtom nélkül bejött az egyik előadásomra, és leült a hátsó sorban. Senki sem ismerte, és én sem vettem észre, hogy ott van. A végén aztán a hallgatók nagy tetszésnyilvánításban törtek ki, amin nagyon meglepődött. A népszerűségemnek - szerénytelenül szólva - talán az lehetett az oka, hogy mindig mindent perszonalizáltam egy személyes üzenettel vagy humorral, szakmai élménnyel. Ez adhatta az intenzitását és az erejét a mondandómnak.
- Derűs a személyisége, holott élete jelentős részét az intenzív ellátásban töltötte, krízisek megoldásával. Netán épp ezt ellensúlyozandó lett ilyen?
- A hivatásom, a munkám nem bírta volna el, hogy ne legyek derűs vagy bizakodó. Persze voltak reménytelennek látszó helyzetek és személyes kapcsolatokat érintő esetek is, amiket kilátástalannak láttam, de akkor sem vesztettem el a reményt. Talán az a jó kifejezés, hogy „bizakodó pesszimista voltam”. Igyekeztem és meg akartam oldani a problémákat. Így közelítettem mindenhez, akár szakmai, akár személyes kérdéshez. Hittem a közösség erejében, abban, hogy együtt minden sikerülhet, és ehhez kiváló embereket tudtam magam köré gyűjteni, akik az általam képviselt nyílt kommunikációt nagyra értékelték és éltek is vele. Nálam mindig nyitva állt az ajtó, bárki bejöhetett, bármilyen jellegű kérdéssel, kéréssel. Számomra ez volt a természetes, és csak utólag tudtam meg, hogy ez a munkatársaknak is sokat jelentett. Megértettük egymást, ami nem kis dolog.
- Éles helyzetekben az indulatkezelés is kulcskérdés. Ezzel hogyan állt?
- Az csak egyszer fordult elő velem, hogy odavágtam a falhoz a fölszívott fecskendőt, mert nem a megfelelő volt, és a betegnek már ment le a pulzusa. Az indulatok uralma mellett legalább olyan fontos a hit, mert anélkül sem lehet gyógyítani. Fel kell ismernünk a küldetésünket, a talentumunkat, de tudomásul kell vennünk a korlátainkat is. Ha látjuk, hogy falba ütközünk, akkor újra kell programoznunk a lehetőségeinket - már ha van erre idő -, ám azt is fel kell ismerni, hogy nem lehet mindenkit meggyógyítani. Az ugyanakkor óriási, felemelő élmény, ha mégis életben marad a beteg, akiről korábban lemondtunk.
Egyet sosem szabad elfelejteni: nem én gyógyítok, a beteg gyógyul. Az intenzív terápia nem más, mint egy olyan kompenzációs kínálat, amelyben lehetővé válik, hogy a szervezet időt kapjon a helyreállításra. Nekem az a dolgom, hogy azokat a finomságokat, amin ez múlik, minél jobban felismerjem. Ehhez pedig az a szemléletmód volt szükséges, amit dr. Póka László professzor indított el, és amit iránymutatóként magamévá tettem. Abban az időben a Kerpel-Fronius Gyermekklinikának volt egyedül a sav-bázis egyensúly mérésére alkalmas műszere, ami akkoriban nagy dolognak számított. Póka mindent megtett azért, hogy nekünk is legyen vér-gáz analitikai Astrup készülékünk, és lett is. Ez azért volt jelentős előrelépés, mert figyelmünket a sejtszintű történésekre fordította. A mérési eredmények birtokában célzott terápiával - például bikarbonát infúzióval - korrigálni tudtuk az észlelt vér-pH zavart, és a kezelés eredményességét is ellenőrizhettük. Ez szemlélet abban az időben, az 1960-as években újszerű volt.
Akkoriban dr. Kellermayer Miklós, a klinikai laboratórium vezetője is részt vett a konzíliumokban, ő is ott állt a betegágy mellett, kezében a laborlelettel. Az egyik alkalommal feltűnően alacsonynak találta a foszforszintet a vérben egy súlyos állapotú betegnél. Azt javasolta, hogy pótoljuk a hiányt, és adjunk foszforkészítményt. Foszforkészítményünk azonban nem volt, ezért Dávid Ferenchez, a főgyógyszerészünkhöz fordultam, a tanácsát kérve. Ő kiváló szakember volt, és az egyetemi gyógyszertárban hamarosan le is gyártották a foszfort tartalmazó ampullákat. Beadtuk őket, és egyszeriben föltámadt a beteg. Ez az intenzív terápia egyik titka: a teammunka. De a döntéshozás felelőssége azért megmaradt, hisz a legvégén választ kellett adni arra a kérdésre, hogyan tovább. Az ilyen eseteknek és élményeknek komoly kohéziós erejük volt, hisz mindannyian egy kötelékben mozogtunk, együtt gondolkodtunk.
- Nem vágyott néha-néha arra, hogy nyugalmasabban élhessen, nem pedig ekkora nyomás alatt?
- Ha a 30-as buszt kellene bármelyikünknek a kormány mellett ülve az állomásról felvezetni a belvárosig, biztosan nem vállalnánk, mert számunkra az megoldhatatlan feladatnak tűnne, igaz? A 30-as busz vezetői ugyanakkor szorongás nélkül, évek óta kiválóan vezetik a buszt. A katona is megszokja a veszélyt a háborúban, és én is így voltam ezzel. Nem roppantam össze a nehéz helyzetekben, de persze nyögtem azért. / mosolyog – a szerk./ Sosem adtam fel könnyen, és sosem azért nyögtem, mert nem bírtam, vagy elegem volt belőle. Más volt a helyzet akkor, ha a megértés hiányával, az emberi butasággal szembesültem akár intézetvezetőként, akár gazdasági rektorhelyettesként. Azon voltam, hogy gyorsan, hatékonyan, kooperatívan menjenek a dolgok, de ezt nem mindenki vette jó néven. Tény, hogy nehezen viseltem, ha állnak az ügyek, és közben szalad az idő.
Intézetigazgatóként nehéz időszaka volt az életemnek, amikor az egyetem vezetői elvonták tőlünk az angol programból származó bevételünket, mert túlléptük a költségkeretünket. Ezt a bevételt főként a nővérek jutalmazására fordítottuk, a túlóráikra fizettük. Az egészségügy finanszírozása örök probléma, de az nem engedhető meg, hogy ha a betegnek szüksége van valamilyen gyógyszerre vagy eszközre, azért várunk, mert a bizottság még nem ült össze, vagy épp nem szavazta meg. Sok viaskodás volt ezzel kapcsolatban.
- Jól gondolom, hogy Ön megosztó személyiség?
- Fogalmazhatunk úgy is, hogy nem mindenki volt oda értem. A rendszerváltozás után a gazdasági rektorhelyettesi pozíció új volt, és olyan embert kerestek, aki a közvetlen felhasználói oldalról tudja átlátni, menedzselni a gazdasági ügyeket. Az akkori vezérkar úgy gondolta, fontos lenne, ha közvetlen beleszólási és intézkedési joggal rendelkeznénk ezekben a témákban. Tudták rólam, hogy ütköztető típus vagyok, és egy ilyen testületben nem rossz, ha van egy ilyen ember is. Dr. Kelényi Gábor volt akkor a rektor, dr. Czopf József a klinikai, dr. Kellermayer Miklós az oktatási, dr. Szolcsányi János a tudományos, és dr. Török Béla a külügyi rektorhelyettes. Gyakran előfordult, hogy estig ültünk együtt, parázs viták közepette. Általában én voltam az opponens, de nem kekeckedésből, hanem a tények és a meggyőződésem alapján.
A rektori vezetés egyik jelentős célja volt a szívsebészet megteremtése egyetemünkön, mert meggyőződésünk volt, hogy egy orvosegyetem nem létezhet szívsebészet nélkül. Az egyik professzorunk azonban úgy gondolta, hogy erre nincs szükség. Az volt a véleménye, hogy videók segítségével is meg lehet tanulni a szívsebészetet. A II-es számú Sebészeti Klinikán terveztük volna megvalósítani, mert nem volt más reális lehetőség, ám kezdetben ezt - a különböző személyes érdekek miatt - többen ellenezték. Ezzel kapcsolatosan durva, és nyilvános sértéseket is kaptam, ami érthetetlen volt számomra és nagyon megviselt. Mindemellett nagyon sok támogatóm is volt, akik pontosan tudták, mit szeretnénk. Dr. Kellermayer Miklóssal végül meghívtuk az USA-ból dr. Korompai Ferenc professzort, és a II-es számú Sebészeti klinika átalakításával megkezdődött a szívsebészeti munka. Később felépült a Kardiológiai Centrum, amivel a szívsebészet méltó helyet kapott, és ezáltal minden álmunk teljesült.
A későbbiekben szó volt arról, hogy rektor legyek, de az utolsó pillanatban nyomós indokkal visszavontam a pályázatomat. Hallottam több, ellenem irányuló – néha meglehetősen durva – megnyilvánulást, végül a Tanári Testület véleményező ülésén az „igen” szavazatok száma néhánnyal kevesebb volt a szavazatok felénél. Ez is élő bizonyítéka volt annak, hogy nem szeretett mindenki. A visszalépést azzal indokoltam, hogy ha nem áll mögöttem az egyetemi tanárok többsége, nem látom értelmét a pályázatnak. Utólag azt gondolom, hogy az egyetem is jobban járt dr. Bauer Miklós professzorral. Őt elfogadták, megmentette az ügyet, és én is nagyon tiszteltem, kedveltem őt.
- Bántotta a visszalépés?
- Nem, sőt, azt hiszem, jobban jártam. Lehet, hogy többször is lett volna infarktusom, ha naponta kellett volna győzködnöm az embereket. Nem a pozíció vonzott, hanem a kihívás, a feladat, a célok. De ehhez biztos támogatás kellett volna, amit akkor nem éreztem.
- A korábbiakban már utalt a teammunkára, annak hatékonyságára, valamint arra is, hogy remek csapatot sikerült alakítania.
- Igen, büszkén mondhatom, kiváló volt a szakmai stáb. Dr. Török Endre tragikus halála után - aki intézetünk alapítója volt - vezetőként azon igyekeztem, hogy olyan munkatársak kerüljenek ide, akik tudnak angolul, és képesek az európai standardokat behozni külföldön szerzett tapasztalataik alapján. Ne feledjük, ez az 1970-es években történt, amikor ennek nem volt egyszerű megfelelni. Elmondhatom, hogy ma már heten professzorok azok közül, akik nálam kezdték a pályafutásukat, és részben kitartottak a szakmánk mellett. A hazai négy orvosegyetem három aneszteziológiai tanszékére is ebből a csapatból kerültek ki a vezetők: dr. Bogár Lajos az utódom Pécsett, dr. Gál János Budapesten, dr. Molnár Zsolt pedig Szegeden tanszékvezető professzor. Más területen folytatta a munkáját Pécsett dr. Papp Lajos és dr. Szabados Sándor szívsebész, valamint dr. Tóth Kálmán és dr. Simor Tamás belgyógyász-kardiológus.
Ezzel a kollektívával szenvedni is könnyebb volt, mert be tudtuk ismerni, ha valamiben hibáztunk, vagy épp nem tudtuk megoldani a problémát. A beismerés nagyon lényeges dolog, mert az ember hitelét támasztja alá bizonyos helyzetekben. A csapat tele volt innovatív intuíciókkal. A hajam is égnek áll, ha belegondolok, mennyi mindenbe vágtunk bele. / nevet – a szerk. / Olyan dolgokba is, amelyeknek a feltételei nem voltak mindig ideálisak.
Az elődeink akkorra már megteremtették az anesztézia és az intenzív terápia hazai presztízsét. A mi generációnk érdeme pedig az volt, hogy a kórélettani folyamatokat sikerült jobban megismernünk, és ennek tudatában végeztük a klinika munkát. Dr. Póka László professzornak sokat köszönhettünk, ő volt, aki bevezette a sebészeten a betegágy melletti élettani-fiziológiai szemlélet koncepcióját. Ez volt a számomra vonzó, izgalmas világ. A műtétek ideje alatt, és a műtét után is egyensúlyban kellett tartanunk a beteget, és ha szükségesnek láttuk, korrekciós lépésekkel avatkoztunk be. Ez azért nem volt könnyű, hiszen a diszciplína az évtizedek alatt elképesztően gyorsan fejlődött, és nekünk ehhez kellett igazodnunk.
A kardiológiai ellátás intenzív részét akkoriban az jelentette, hogy a vérrög oldó, trombolitikus kezelést időben megkezdjük. Ez volt a standard. A belklinikával kollaborálva az egész régióból vállaltuk az ilyen betegek akut ellátását, további kezelését. A pacemaker implantációt is megoldottuk. Más országokban is előfordult, hogy aneszteziológusok végezték az implantációt, akiknek egyébként is volt tapasztalata az olyan invazív beavatkozásokban, mint a szívkatéterezés, a kanül bevezetése, vagy a monitoros betegellenőrzés. Szerencsére ehhez komoly támogatást kaptam az egyetemtől, a kardiológusok szakmai szervezeteitől, és kiemelten a SOTE Városmajori Szívsebészeti Klinikájától, személyesen dr. Szabó Zoltán professzortól, barátomtól. Sikerült kialakítanunk a megfelelő struktúrát, a megfelelő csapatot. Mindenki valamiben jó volt: egyikünk a diagnózisban remekelt, másikunk a manuális, invazív beavatkozásokban volt kimagasló, míg mások az anesztézia gyakorlatában jeleskedtek. Végül megérett a helyzet arra, hogy tanszékké alakuljunk. 1970-ben dr. Török Endre vezetésével megalakult a POTE önálló szervezeti egysége, a Központi Intenzív Terápiás Osztály és Aneszteziológiai Szolgálat. Ez a szervezeti forma képezte az alapját a leendő tanszéknek. Ma már világosan látom, hogy nekem volt az a küldetésem, hogy ezeken a szakmai alapokon teremtsünk tanszéket, ami profiljában, felszereltségében megfelel az európai országok standardjainak, és az orvosok, asszisztensek, nővérek szakmai tudására épül. Igyekeztünk mindent megtenni a szükséges feltételek megteremtéséért. Megvolt hozzá a négy profil is: az anesztézia, a sebészeti intenzív, a kardiológia és a fájdalomambulancia. A tanszék létesítését az egyetem vezetése, a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság, és sokan mások is támogatták. Ez a szakmai erő jelentette azt a „hátszelet”, ami a vitorlánkat a megfelelő irányban tartotta.
1983. szeptember elsején jött létre a tanszék, dr. Schulteisz Emil egészségügyi miniszter engedélyével. A hivatalos értesítés egy nem éppen bíztató ígéretet is tartalmazott, amely szerint a tanszék létesítése többletköltségekkel nem járhat. De ettől még nem voltunk elkeseredve. A tanszék szerves része lett egyetemünk intézményeinek. A továbbiakban az volt a célunk, hogy a nemzetközi fórumokon is elismertessük hazai szakmai tevékenységünket, előadókat hívtunk meg, és mi is utaztunk, a neves külföldi intézetekkel szakmai kapcsolatokat alakítottunk ki.
A MAITT elnöke voltam 1990-1998 között, szenátora az European Academy of Anesthesiology-nak, több éven át pedig editora az European Journal of Anesthesiology szakmai folyóiratnak. Ebben az időben sikerült elérnünk, hogy az European Academy of Anesthesiology 1999-ben Budapestre hozza éves kongresszusát. Ez jelentős siker volt. Létrejött az európai, szakmai akkreditációs rendszer, és a normáknak a mi intézetünk is megfelelt, így a pécsi tanszék 2003-ban elnyerte az „European Centre for Training of Anaesthesiologists” akkreditációt. Ezzel megkaptuk a tanszék minősítését és méltó elismerését.
- Kikkel sikerült szorosabb szakmai kapcsolatot kiépíteniük?
- Angliával a kezdetektől nagyon jó volt a kapcsolatunk, amit óriási szerencsének tartok. Nálunk járt Cecil Gray professzor, aki nemcsak az aneszteziológia egyik atyja, hanem meghatározó orvostörténeti személyiség is volt. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, és Liverpoolban iskolát teremtett. A Semmelweis napokra jött Magyarországra. Kérte, hogy megismerhesse a vidéki egyetemeket is, így került Pécsre. Emlékszem, a 400 ágyas klinika portájáról szólt föl a portás, hogy itt van Cecil Gray. Ez akkor annyit jelentett, mintha ma azt mondanák, a portán vár Maria Callas. / mosolyog – a szerk. / Török Endrével hanyatt homlok rohantunk a portára, és ott állt ellőttünk a tekintélyes professzor, egy rendkívül barátságos, közvetlen ember. Körbevezettük az osztályon, együtt ebédeltünk, és délután már azt kérdezte, mikor utazom hozzá Liverpoolba. 1969-től egy évet töltöttem ott. A kiutazásommal kialakult köztünk egy gyümölcsöző, a jövőnket meghatározó, bizalmi kapcsolat. Ennek a kapcsolatnak volt köszönhető a munkatársaim szakmai fejlődése is, akik ugyancsak Liverpoolban szereztek gyakorlatot. Fokozatosan alakultak az együttműködések más külföldi egyetemekkel is. A bécsi, a frankfurti, a haifai, a grazi és a londoni intézetekbe ugyancsak kiutazhattak a kollégák, és fél-egy évet töltöttek ott. Még Amerikába is eljuthattunk, mindig sikerült mindent elintéznünk, és ezáltal egyre többen lettünk világot látott szakemberek. A küldetésünk az volt, hogy egy olyan diszciplína tanszéki bázisát alakítsuk ki, amelynek nem voltak olyan hazai gyökerei, mint a belgyógyászatnak vagy a sebészetnek, ezért kellett hazahozni mindent, ami szükséges volt ehhez.
- Pedig azokban az években az angoltudás is különlegességnek számított.
- Igen. Sikerült idejében felismernem, hogy fontos a nyelvtudás, mert nélküle sem a klinikai, sem a tudományos életben nem lehet boldogulni. Ez már akkor világos volt, amikor az Élettani Intézetben angol tudományos közleményeket kellett referálnunk TDK-sokként. Bognár Joe barátom volt a segítségemre, aki a Nagy Lajos Gimnáziumnak, később pedig a Pedagógiai Főiskolának volt kiváló angoltanára. Neki köszönhetem az „apanyelvemet”, az angolt. Az embereim közül többen érettségiztek nála. Ez volt a háttere annak, hogy az angol nyelvtudást minden munkatársam belépőként fogta fel az intézetben. Azt még Póka professzor vezette be a klinikán, hogy a reggeli megbeszélést angol vagy német nyelven tartsuk.
- Az édesapjáról már tett említést, milyen családban nőtt fel?
- Nem voltam jó káder, mivel az édesapám városi tanácsos és helyettes polgármester volt. A háborút Veszprémben vészeltük át, ahol születtem. Emlékszem arra, amikor a németek bejöttek, mert közel laktunk a bevonulás útjához. Arra is emlékszem, amikor a háború után egy amerikai katonától - aki egy dzsippel állt az utcánk sarkán - kaptam egy darab csokoládét. Hihetetlen büszke voltam és nagyon örültem, hisz akkoriban a csoki csodaszámba ment. Az 1970-es évek végén meghívtak egy előadásra Amerikába, ahol elmeséltem ezt a történetet, és így fejeztem be a mondókámat: „ Engedjék meg, hogy most itt, Önöknek is megköszönjem azt a darab csokoládét.” Meglepődtek, nagy csönd lett, majd nagy tapsot kaptam. / mosolyog – a szerk. /
A háború után a helyzet konszolidálódott ugyan, de nem sokáig. Jöttek ismét a nehéz évek. Apámat jegyzőkönyvi köszönettel nyugdíjazták, ám mégsem maradhattunk a Toborzó utcai bérlakásban. Kitelepítettek minket. Először a nagymamám újtelepi lakásába költöztünk, majd második fázisban Balatonarácsra. Apám hivatása vesztett lett, megtanulta a könyvelést, és később az Állatforgalmi Vállalatnál dolgozott Veszprémben, majd a füredi Községgazdálkodási Vállalatnál kapott munkát. Szerették és megbecsülték.
Édesanyám nagyon talpraesett asszony volt, aki a semmiből mindent megteremtett. Úgy hívták a család barátai, hogy „ a Viharné ”. Emlékszem, amikor egyetemista voltam, az egyik nyáron az évfolyamtársaim eljöttek hozzánk, és ő pillanatok alatt megsütött több tucat palacsintát. A habitusomat tőle örököltem.
Apám fizikailag ugyan törékeny alkat volt, de nagyon kitartó, küzdő típus. Vezetőként az egész életét arra tette, hogy dolgozzon Veszprémért. Polgármester csak azért nem lett, mert a felső tízezerből nem mindenki támogatta. Akkor is helytállt, amikor a háború végén csak ő maradt a város élén. Ma is őrzöm azt a hirdetményt, ami azt tartalmazza, mi a teendő a háború utáni helyreállítási munkákkal. Nagyon büszke vagyok erre. Anyám és apám is sokat tettek azért, hogy amennyire lehet, megkönnyítsék az életem. Mindkettejüktől azt láttam, hogy olyan nincs, hogy föladjuk. Anyám a nehéz időkben elment mosónőnek a balatonfüredi szívkórházba.
Nyaranta diákként Veszprémben, Reményi műlakatos mesternél dolgoztam, akinek a Kossuth Lajos utcában volt a műhelye. Rengeteget tanultam tőle, ezért ma sem ijedek meg a fúró-faragó alkalmatosságoktól. Sok év elteltével egyszer találkozott édesanyámmal, aki büszkén mesélte neki, hogy orvos lett a fiából, ő pedig sajnálkozott, mondván, kár, mert tehetséges lakatos válhatott volna belőle. / nevet – a szerk. /
- Hogyan teltek az iskolás évei?
- Az elemi iskolában Csicseri Orosz Emília volt az első tanítónőm a Szent Anna kápolna melletti iskolában, amit a háborúban lebombáztak. A négy elemi után a piarista gimnáziumba kerültem, és mivel tudtam zongorázni, a templomban gyakran orgonáltam is. A gyászmisékért kaptam kis pénzt, amiből inget vásároltam. Aztán a gimnáziumot államosították, és az utódintézményben folytattam a tanulmányaimat. Jól érettségiztem és jelentkeztem a budapesti orvosegyetemre. Jól sikerültek a felvételi vizsgafeladataim is. Akkoriban más követelmények voltak, személyes interjút is készítettek velünk, ami sokat számított. Ezt ma is szerencsésnek tartanám. A felvételemet egyébként az első Nagy Imre-kormánynak köszönhetem, ugyanis az időtájt volt egy kis „lazulás” a rendszerben, és a származás miatt nem zárták ki a jelentkezőket. Ennek ellenére azért kellett némi protekció is, hogy felvegyenek. Helyhiány miatt végül nem Budapestre, hanem Pécsre irányítottak, de ennek is örültem. Az első két év nem volt könnyű, de sikerültek a vizsgáim, és remekül éreztem magam. Szerencsém volt, mivel személyes kapcsolatba kerültem Szentágothai professzorral, amikor az évfolyamtársaim nevében felkértük egy előadásra. Később is találkoztunk, és már orvos voltam, amikor adott nekem egy régi naplótöredék másolatot. Ebből kiderült, hogy Lumnitzer Sándor, a híres sebész - aki egyébként Szentágothai professzor dédapja volt - az 1848-as szabadságharc idején kloroform narkózisban végzett amputációt. Ebből született egy előadásom, és megjelent egy közlemény is. Az orvostörténet is érdekelt. Szentágothai mellett Romhányi és Kerpel-Fronius professzorok voltak nagy hatással rám, nagymértékben meghatározták az irányultságomat az orvoslás terén.
- Miért az orvosi egyetemre jött, miért nem a jogot választotta?
- Veszprémben volt egy osztálytársam, barátom, akinek a nagyapja orvos volt, és egy házban éltek. Ő erősíthette meg a szándékomat, bár igazán sosem akartam más lenni, csak orvos. Ez valahogy magától értetődő volt. Az nem fordult meg a fejemben, hogy jogász legyek, bár van némi érzékem ehhez a világhoz. Azt szoktam mondani, hogy jogászvér is folyik az ereimben. Alternatívaként az orvosi műszerész szakma merült fel még bennem, hiszen abban az időben számolni kellett azzal, hogy a származásom miatt nem vesznek fel az egyetemre. Ennek az alternatívának a családi hányattatás mellett az is oka volt, hogy korábban, az elemi iskola elvégzésekor a Szülői Munkaközösség politikai biztosa azt írta a káderlapomra, hogy alkalmatlan vagyok a gimnáziumi tanulmányokra, és ipari tanulónak javasolt. Persze az sem lett volna tragédia, abba is belenyugodtunk volna. Engem úgy neveltek, hogy ha valami nem sikerül, akkor kitalálunk mást. A szakmai életpályámon is mindig a következő lépést tekintettem a fontosnak.
- Hogyan lett épp a sebészet, majd az aneszteziológia az útja?
- Mindig vonzottak az újdonságok, nyitott voltam rájuk, és remek évfolyamtársaim voltak, akikből sokan kutatók, egyetemi tanárok lettek. Komoly versenyszellem is zajlott köztünk. Az Élettani Intézetbe kerültem TDK-snak, dr. Endrőczi Elemér munkacsoportjába, ahol a kutatás szelleme, hangulata rögtön magával ragadott. Aztán jött 1956, ami sok mindent megváltoztatott, majd ismét helyreállt az élet az egyetemen. Az Élettani Intézetben demonstrátor voltam, tartottam gyakorlatokat, amik stimuláltak. Világosan látszott, hogy nem a belgyógyászat való nekem. A manualitásom is jó volt - ezt már a lakatos mesterem is megmondta -, egyértelmű volt tehát, hogy sebész leszek. / mosolyog – a szerk. / Szigorló voltam, amikor Póka professzor felajánlotta, hogy szívesen fogadna kezdő orvosként a klinikáján. Ám a végzés idején jöttek a szigorítások az állások elosztásában, és mire én következtem volna a sorban, a vezérkar már kiosztott minden helyet. Így kerültem Székesfehérvárra, a Közegészségügyi Járványügyi Állomáshoz, ám a kapcsolatom megmaradt az egyetemmel. Számon tartottak, és betartották az ígéretüket, hogy amint lehetséges, visszajöhetek a sebészeti klinikára. Erre akkor került sor, amikor egy radiológus elhunyt, és lett egy állás. Kikérő levéllel hívtak Pécsre, ám a KÖJÁL-tól nem volt egyszerű eljönni, nem könnyen adták ki a munkakönyvemet, mert megkedveltek. Az volt a terv velem, hogy majd Móron leszek közegészségügyi felügyelő. A piacokat, a cukrászdákat ellenőriztem ott, ami ugye elég messze volt az intenzív terápiától. / mosolyog – a szerk. / Aztán csak sikerült Pécsre kerülnöm, ahol már az első napokban vakbelet operáltam dr. Kiss Tibornak köszönhetően, aki asszisztensként volt jelen, és vezette a kezemet. Nagy volt az örömöm.
A sebészet fejlődésének köszönhetően egyre több nagy, kiterjesztett műtétet végeztünk idősebb betegeken is, ami fokozott kockázattal járt. A posztoperatív szakaszban a nagy műtéten átesett betegeknek - akár több napon át - hasonló felügyeletet és ellátást kellett biztosítani, mint a műtét alatt. Szükségessé vált a szervezet fiziológiás reakcióinak a megfigyelése, az esetleges kisiklások korrekciója, a szervezet teherbírásának a támogatása. Szükség lehetett további mesterséges lélegeztetésre, a keringés támogatására, a folyadék és elektrolit-háztartás, valamint az anyagcsere szoros ellenőrzésére.
A szakma fejlődése - az országos trenddel párhuzamosan - 1962 táján nálunk is elindult, és szükségessé vált a klinika átszervezése. Póka lemondott a klinikán lévő lakásáról, abból mellkassebészeti osztályt létesített, és kialakított egy akut kórtermet is az intenzív ellátásra. Én az akut osztály körül nyüzsögtem. Dr. Török Endre volt az akut osztály és az anesztézia vezetője, akivel jó barátságba kerültem. Maga mellé vett, és én is tagja lettem az aneszteziológus teamnek. Bandi egy évet Koppenhágában töltött, ott szerzett tapasztalatot. Akkoriban Magyarországról többen is részt vettek ezeken a tanfolyamokon és gyakorlatokon, mivel a WHO is felismerte, hogy szükség van a segítségre a szakterületünkön.
Amint korábban említettem, 1969-ben utaztam Angliába, Liverpoolba Cecil Gray intézetébe, ahol főként a kutatással foglalkoztam, kevésbé a klinikummal. Valójában ott dőlt el, hogy mégsem sebész, hanem aneszteziológus leszek. Itthon addigra már komoly szakmai háttér alakult ki a munkánkhoz. 1970-ben dr. Török Endre vezetésével megalakult a POTE önálló szervezeti egysége, a Központi Intenzív Terápiás Osztály és Aneszteziológiai Szolgálat.
Sajnos Török Bandi korán, 1972-ben távozott közülünk akkor, amikor Pécsett tartottuk az Aneszteziológiai Társaság éves kongresszusát. A záróvacsorán találkoztunk utoljára. Egy fiatal csapat maradt magára a nehéz feladattal: biztosítanunk kellett a műtéti érzéstelenítést, és a perioperatív intenzív betegellátást. Adjunktus voltam akkor, és az egyetem vezetése megbízott az intézet igazgatásával. Az volt a dolgom - az országos elképzelésekkel megegyezően -, hogy megőrizzem a diszciplína egyetemi bázisát, és folytassam a munkát a tanszék megteremtése érdekében. Nagy kihívást és óriási felelősséget jelentett ez.
A fiatalok támogatása mindenkor kulcskérdés volt számomra, és ma is az. A tudományos munkát a klinikai munka elengedhetetlen részének tartottam, és erre biztattam a kollégáimat is. Rajtuk tartottam a szemem, megbeszéltünk mindent, áttekintettük az ötleteiket, kiválasztottuk a megfelelő megoldásokat. Ez most, az új munkahelyemen is így van, ahol egy tehetséges, ambiciózus mérnöknek segítettem abban, hogy eljusson a PhD-ig. Ennek köszönhetően hívtak meg többször is orvos-technológiai témákban PhD- vagy doktori opponensnek, bizottsági tagnak a Műszaki Egyetemre.
- Említette új munkahelyét, ami a Biotronik Hungária Budapest. Ennek 2000 és 2012 között ügyvezető igazgatója volt, 2012 óta pedig a tanácsadója. Miért szaladt el Pécsről?
- A feleségemmel -aki újságíró Budapesten - sokáig távházasságban éltünk, és a sok utazás egy idő után unalmas és fárasztó volt. Ez volt az egyik, a kisebbik ok, a nagyobbik pedig a 65 éves életkor közeledte. Az intézetvezetői poszt betöltése ehhez a korhatárhoz kötött. Úgy véltem, hogy az intézetvezetést mindenestül fontos átadni. Abban az időben a hátralépő, egykori vezetők sorsát nem tartottam bíztatónak. Nem egy olyan tanárt láttam, aki settenkedve, lehorgasztott fejjel ment a folyosón, miután megmondták neki, hogy nem tartanak igényt további munkájára. Ezt nem akartam átélni. Vallom, hogy a nyugdíjazásra már fiatalon készülni kell. Váratlan eseménnyé kreálni, megsértődni, és ezért a környezetemet okolni nem szabad.
- Ahogyan betöltötte a 65. életévét, már ment is?
- Már egy évvel korábban, ugyanis akkor adódott erre lehetőség. Dr. Szabó Zoltán szívsebész - aki nyugdíjba vonulása után lett a német Biotronik pacemaker cég magyarországi képviseletének a vezetője - elhívott ügyvezető igazgatónak. A berlini anyavállalat alapító tulajdonosát, M. Schaldach professzort egyébként én is ismertem, és ő is szívesen fogadott a cég munkatársai között.
Hétvégén összepakoltam az egyetemi irodámban, hétfőn még átvettem egy kitüntetést a pécsi Orvosi Kamarában, kedden pedig már ültem a Trabantomban, hogy Budapestre utazzak. Gyorsan ment minden, bár nem volt könnyű a búcsú pillanata. Szerencsésnek tartom magam, és dr. Szabó Zoltánnak ma is hálás vagyok, hogy segített a továbblépésben. Kezdetben nem volt könnyű az új környezetbe való beilleszkedés, a körülmények sem voltak optimálisak, hisz mindaddig kiszolgáltak, körülvettek az emberek, ott pedig mindent magamnak kellett csinálni. Az üzleti világ nagyon másként működik, mint az egyetem, és ezt meg kellett szoknom. Szerencsére az ügyfelekkel, a régóta jól ismert orvos-kollégákkal nagyon jó volt a kapcsolatom, és a berlini vezetők, munkatársak is befogadtak. Eleinte még volt Pécsett egy-két előadásom az egyetemen, aztán azok is elmaradtak. Ma már nemigen járok erre. Nem látom értelmét visszanyúlni a múltba, végezzék a feladatokat a fiatalabbak.
2012-ben a Biotroniktól is nyugdíjba mentem, azóta tanácsadóként dolgozom náluk, de nem unatkozom. Most is határidős feladataim vannak, így ma, ha hazaérek, lektorálni fogok egy szakmai anyagot Berlinnek.
- A döntésben, valamint a történések rugalmas elfogadásában segíthetett a neveltetése is, hisz említette, hogy a családjukban az elfogadásnak mekkora ereje volt.
- Ez valóban fontos, megtartó erő. Az embernek bíznia kell magában, és abban, hogy az élete megoldódik, még ha nem is úgy, ahogyan eredetileg tervezte. A hiábavaló erőlködésnek semmi értelme. Az a lényeg, hogy ne adjuk fel. Mindig meg lehet találni a megoldást, a kiutat. Ezt már anyámtól is megtanultam a háborús időkben. Ha nincs hús, és nem tudunk húslevest főzni, akkor lesz tökleves, aminek a színe hasonlít a húslevesre és finom is, csak éppen hús nincs benne. / mosolyog – a szerk. /
- Egy fia van, aki az előző házasságából született.
- Igen, Gábor mentőtisztként dolgozik. Az orvosi hivatás szeretete és vágya tovább öröklődik, mert a fiúunokám is ezt a pályát szeretné választani. A lányunokámról még nem tudni, merre megy tovább, ő csak most kezdi a gimnáziumot.
- Mennyi időt fordít arra, hogy a testét és a lelkét karbantartsa?
- Aktívan nem sportolok, de reggelente tornászom. Ez a ma oly sokszor emlegetett egészségtudatosság nem jellemző rám, de arra odafigyelek, hogy csak annyit egyek, amennyi jólesik, és már évtizedek óta nem dohányzom, holott korábban pipáztam. Szerencsére elviselhetőek az öregkori gondjaim, és ezért minden nap köszönetet mondok a Teremtőnek. Nehéz ugyan sokáig állni, menni az ízületi problémáim miatt, de műteni nem engedem magam. Mondtam a kollégáknak, hogy rajtam nem kell gyakorolniuk. / nevet – a szerk. /
- Amilyen szenvedélyes típus, biztosan van valamilyen különös hobbija.
- Mára kicsit elkopott, de a zene volt az. Jazzt játszottam zongorán egyetemista koromban. Már rég nem játszom, és a zenehallgatás is elmaradt, holott van 800-900 bakelit-, és sok CD-lemezem. Ezeket az unokáimnak tartogatom, hátha egyszer fontos lesz nekik. Olvasni azonban nagyon szeretek, főleg történelmi regényeket és krimit, ám nem magyarul, hanem angolul. Ez azért nem könnyű a krimik esetében, mert első olvasásra általában nem tudom, hogy ki a gyilkos, de sebaj, elolvasom még egyszer. / nevet – a szerk. /