Dr. Lovász György és dr. Lakner Ágnes a Pécsi Orvostudományi Egyetemen ismerkedett meg, csoporttársak voltak a klinikai években. Ahogyan ez gyakran előfordul, a szerelemből házasság lett, és ugyan a baranyai megyeszékhelyen kezdték el berendezni közös életüket, ám végül az Egyesült Királyságban leltek munkára és otthonra. György egy negyvenágyas elektív sebészeti centrumban főorvos, vezető sebész, valamint a Practice Plus Group Hospitals ortopédiáért felelős klinikaigazgatója, Ágnes gyermekgyógyász, és a Chesterfield Royal Hospitalben dolgozik főorvosként. Életük legszebb éveiként tartják számon az egyetemi időszakot, úgy vélik, sokat kaptak az egyetemtől, nem véletlen, hogy a fiaik is itt végeztek.
Schweier Rita írása
- Mindketten azonnal felvételt nyertek az egyetemre?
- Ágnes: A férjem elsőre, én másodszorra kerültem be. Érettségi után az Idegklinikán, az EEG-laborban dolgoztam segédasszisztensként. Az ottani tapasztalatok, az első közeli kapcsolat a gyógyítással megerősítették bennem az elhatározást, hogy ez az, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék. Esténként egyetemi előkészítőre jártam, ami a tanulás mellett lehetőséget adott a hosszú távú barátságok megalapozására is.
- Miért épp Pécset választották?
- György: Itt nevelkedtem, itt jártam iskolába, ezért nem volt kérdés, hogy ide is jövök egyetemre.
- Ágnes: Én egy Vas megyei kis faluban nőttem fel. Azért esett Pécsre a választásom, mert a szüleim ide jártak a Tanárképző Főiskolára, és a bátyám is itt tanult már.
- Milyenek voltak az egyetemi évek?
- György: Az orvosi egyetem mindig a tanulós intézmények közé tartozott, a jó eredmény eléréséhez sok időt kellett a könyvek előtt tölteni. Az anatómia szigorlatot követően az intézetben kezdtem TDK-munkát végezni, ami segített bepillantani a tudományos kutatás részleteibe. A későbbi pályafutásom során ennek nagy hasznát vettem. Mozgalmas diákélet zajlott, a kollégiumokban tartott hétvégi diszkókban a pécsi és a kollégista hallgatók remekül szórakoztak együtt. A sportélet ugyancsak emlékezetes marad, magam az egyetemi kosárlabdacsapat tagja voltam. Nagyon jó közösség alakult a pályán, és azon kívül is sok időt töltöttünk együtt.
- Ágnes: A mindennapokat a sok tanulás uralta. Végig kollégista voltam, élveztem annak légkörét. A közös tanulás, a csoporttársaim közelsége, gyors elérhetősége fontos volt számomra. Az első két évben a 48-as téri kollégiumban laktam, először hatágyas, később négyágyas szobákban, aztán átköltöztem a Jakabhegyi kollégiumba, ahol már komfortosabb, kétágyas szobában kaptam helyet.
- Gondolom, az egyetemen szövődött a szerelmük.
- Ágnes: Igen, csoporttársak voltunk a klinikai években. Igazán a hatodévben fedeztük fel egymást, és már terveztük a közös jövőt, amikor a sors szétválasztott minket. Az álláspályázatok eredménye az lett, hogy én Szombathelyen, az Idegosztályon, Gyuri pedig Pécsett kezdett el dolgozni. A következő évben aztán összeházasodtunk, majd nyolc hónap elteltével kezdhettük meg a közös életünket Pécsett.
- Milyen volt akkoriban az egyetemi légkör?
- György: Szigorú, a követelmények magasak, de a tanároktól és az egyetemi személyzettől minden segítséget megkaptunk a jó eredmény eléréséhez. A létszám még nem volt akkora, mint manapság, a gyakorlatok, az előadások jól szervezetten, megfelelő körülmények közt folytak.
Ágnes: Minden professzor, előadó a saját szakterületét tüntette fel a legfontosabbként, ez nagy hatással volt rám. Miután háziorvosnak készültem - akinek minden területen megfelelő tudással kell rendelkeznie -, így minden tantárgyat komolyan vettem. Ugyan nem háziorvos lettem, ám ez jó alapot adott a szakterületi váltásokra, amik több okból is szükségesek voltak a negyvenéves pályafutásom alatt. Egyetemistaként sokszor éreztük úgy, hogy felesleges adathalmazt kell megtanulnunk, bár én már akkor is úgy tekintettem erre, akár egy jó edzésre a jövőre nézve, és ezt a szemléletet adtam tovább a gyerekeinknek is.
- Kik voltak a meghatározó oktatóik?
- György: Meghatározó egyéniségekre leginkább az elméleti intézetekből emlékszem. Sok elismert, igazán karakteres professzorunk és oktatónk volt, akik nagyban formálták a személyiségünket is. Ilyen volt dr.Tigyi József, dr. Flerkó Béla, dr. Grastyán Endre professzorok, de az intézetekben a gyakorlatokat vezető adjunktusok, tanársegédek is kiváló oktatók voltak. Közülük a később anatómia professzorrá vált dr. Sétáló Györgyre, a sajnos nagyon fiatalon elhunyt patológusra, később igazságügyi orvostanprofesszorra, dr. Németh Árpádra, a Kémiai Intézetből dr. Ohmach Róbertre, valamint a mikrobiológia csoportvezetőmre, dr. Szekeres Júliára emlékszem a legszívesebben. A klinikumból nehezebb hasonló karaktereket kiemelni, mivel ott a diák-oktató kapcsolat teljesen más jellegű volt, mint az elméleti intézeteknél, de azért onnan is jó szívvel emlékszem dr. Guseo Andrásra, aki a neurológiát igazán élvezetessé, érdekessé tudta tenni. Bemutatta, hogy a nagy erőfeszítések árán bemagolt idegpályák megtanulásának sok gyakorlati értelme van, és dr. Ozsváth Károly professzor pszichiátriai előadásai is rendkívül érdekesek, figyelemfelkeltőek voltak.
- György miért épp az ortopédia, Ágnes pedig a gyermekgyógyászat felé orientálódott?
- György: Az ortopédia, illetve a mozgásszervi medicina felé véletlenül keveredtem. A végzés után a balfi Gyógyfürdőkórházba kerültem, ahol sok ortopédián operált, illetve operálandó mozgásszervi beteggel kerültem kapcsolatba. A gondolat, hogy ezeken a betegeken egy műtétes szakmában sokat lehetne segíteni, itt érlelődött meg bennem.
- Ágnes: Néhány kanyar után jutottam el a gyermekgyógyászathoz. Ahogyan említettem, alapvetően a háziorvosláshoz vonzódtam, de miután az egyetem előtt betekintést nyertem az ideggyógyászatba, úgy gondoltam, hogy előbb ideggyógyász szakvizsgát kell szereznem, és csak azután kimenni körzetbe. Egy évig dolgoztam Szombathelyen, az idegosztályon, majd a családegyesítés céljából Pécsre költöztem, ahol az Egészségügyi Szervezéstanon kaptam állást. Néhány hónap elteltével aztán mindketten pályáztunk a Soproni Állami Szanatóriumba, ahol szolgálati lakást és jó szakmai lehetőségekkel kecsegtető állást is kaptunk, én a gyermekgyógyászat területén. Távlati tervünk az volt, hogy visszatérünk Pécsre, ami 1986-ban meg is történt. Mivel a szakvizsgát követően nem volt üres körzeti orvosi állás, így főállású iskolaorvos lettem, és ebben a munkakörben dolgoztam 25 évig. Közben iskolaegészségügyi és sportorvostan szakvizsgát tettem. Utóbbira az inspirációt az adta, hogy a Testnevelési Általános Iskola és Sportiskola diákjainak ellátásához, valamint az egyetemmel közös antropológiai mérésekhez, elemzésekhez speciális ismeretre volt szükség.
- Hogyan kerültek az Egyesült Királyságba?
- György: Sok évet töltöttem külföldön, főleg angolszász területen (USA), illetve olyan országban, ahol angolul, illetve az angol módszerrel folyt a gyógyítás (Egyesült Arab Emirátusok). A magyartól gyökeresen eltérő mentalitású, kevésbé tekintélyelvű angolszász medicina szimpatikus volt, ezért a külföldre költözés nem volt nehéz döntés. Amikor Nagy-Britanniában, az akkor kormányon lévő Munkáspárt a hosszú várólisták ledolgozása céljából létrehozta a Treatment Centereknek nevezett kiskórházi rendszert, tudtam, hogy ott a helyem. Nem voltam ezzel egyedül, állást kapni aránylag egyszerű volt, így sok kollégámmal ezt az utat választottuk. Azt persze csak ott tanultuk meg, hogy bekerülni aránylag könnyű, ám bent maradni már jóval nehezebb. Nagyon komoly ott a minőségellenőrzés, manapság még inkább, könnyen ajtót mutatnak az embernek, ha hibázik.
- Ágnes: Én egy évvel később települtem ki, miután az idősebb fiunk orvos-egyetemista lett Pécsett. Másfél évet töltöttem nyelvtanulással és kurzusokkal a Warwick Egyetemen, mielőtt az első beosztott területi gyermekgyógyász állást megkaptam. A legnagyobb kihívást a gyermekbántalmazással kapcsolatos teendők jelentették – ez így van a mai napig -, ami sajnálatos módon itt különösen gyakori, és ezért nagy hangsúlyt fektetnek rá, szigorúan szabályozott az orvos szerepe.
- Hogyan érzik ott magukat? Milyen a munkahelyi légkör?
- György: Az élet sehol sem egyszerű, főleg nem a medicinában, még ha kívülről úgy is tűnik. Itt is megvannak a mindennapi problémák, de ezzel együtt nagyon jól érzem magam az itteni rendszerben. Az itthoni, hierarchizált medicina sosem volt ínyemre. Itt a szakorvosok nagyjából egyenrangúak, a kollégák aránylag relaxáltan tudják a problémákat megbeszélni. Van ugyanakkor felelősségre vonás, mindenki maga felelős a döntéseiért, nem lehet főorvosi vagy professzori döntésre hivatkozni. Tanácsot kérni persze itt is lehet, de a végső döntés egyéni, a vele járó felelősséggel együtt. Ez nagyfokú önállósághoz vezet és kellő önbizalmat ad.
A mi kórházunk egy speciális, multinacionális közösség, jól kijövünk egymással. Az ország multikulturális, annak minden előnyével és hátrányával, de legalább a külföldi mivoltunkon és az akcentusunkon nem akad fenn senki. A mentalitás aránylag nyitott, az élet olajozottan működik, a szabályok tiszták, még a nem anyanyelvűek számára is érthetőek. Nincs mire panaszkodni. A Covid és a Brexit ugyan sokat változtatott a rendszeren, de a napi életemben eddig nem hozott döntő módosulásokat.
- Ágnes: Jelenleg a negyedik munkahelyen dolgozom. Gyurival ellentétben nekem soha nem volt magyar munkatársam, akivel meg lehetett volna beszélni szakmai kérdéseket az anyanyelven. Nyitott szemmel kellett járni, tanulmányozni, hogy az itt képződött kollégák mit, hogyan csinálnak, folyamatosan tanulni, beilleszkedni a rendszerbe. Az angol kollégák udvariasok, segítenek, ha tanácsot kérek, de a helyzetükből adódóan fogalmuk sincs arról, milyen egy idegen országban gyökeret verni, új munkakörben dolgozni. Mióta több indiai munkatársam van, azóta több törődést tapasztalok.
- Pontosan milyen munkakörökben dolgoznak?
- György: Egy negyvenágyas, elektív sebészeti centrumban főorvos, vezető sebész, továbbá a 6 elektív kórházat összefogó kórházlánc - a Practice Plus Group Hospitals - ortopédiáért felelős klinikaigazgatója vagyok. Kórházunk tervezett ortopédiai műtéteket operál nagy volumenben, fő profilunk a csípő- és térdprotetizálás, amiből évente nagyjából kétezret végzünk. A kórházlánc éves endoprotetikai teljesítménye eléri a hatezres műtéti számot. Napi 8-10 órát dolgozunk vagy a műtőben, vagy az ambulancián. Igazgatási funkcióim miatt már kevesebbet operálok, de így is jut rám 20-25 protézis egy hónapban. Miután 17 éve csinálom, ezért van rutinom, annyira nem megerőltető. A kórházunkban a négy főállású sebész közül hárman magyarok, így szinte otthon érzem magam. Nincsenek szakmai vetélkedések vagy szakmapolitikai összeütközések, baráti a viszony. A nővérekkel, a kisegítő személyzettel, a kórház gazdasági vezetésével szintén jó kapcsolatban vagyok, így aztán minden nap szívesen megyek be a munkahelyemre. Megbecsülöm őket, és ők is hasonlóképp viselkednek velem.
Az utóbbi három év legfontosabb előrelépése, hogy bevezettük a csípő- és térdprotetizálást egynapos sebészetként, azaz a beteg már aznap hazamehet. Természetesen nem mindenki, de akinek jó az általános állapota, nincs sok belgyógyászati betegsége, és nem szeretne hosszabb időt a kórházban tölteni, azt elbocsátjuk. Jelenleg több mint 250 ilyen esetünk van, manapság a betegeink tíz százaléka már így kerül műtétre. Ezzel a beavatkozással a betegszám tekintetében az Egyesült Királyságban az egyik vezető intézet vagyunk.
- Ágnes: Nyolc éve a Chesterfield Royal Hospitalben dolgozom főorvosként. Fejlődésneurológiai rendelést folytatok, amelyen főként az autista, a hiperaktív és a figyelemzavaros gyerekek kivizsgálását, kezelését, utánkövetését végzem. Amit igazán nagyszerűnek tartok, az a kórképek multidiszciplináris megközelítése. A szakmai körök és a lakosság ismeretének a növekedésével egyre nagyobb az igény a munkánkra. Derby megye gyermekjóléti ügyekért felelős főorvosaként az állami gondozásba vett és örökbe adandó gyermekeket is kivizsgálom, feladatom az előírt standardok betartásának biztosítása, együttműködésben a Gyermekjóléti Szolgálattal, a szociális munkásokkal. A közel ezer gyermek ellátását öt orvos és hét nővér végzi.
Derby megye legnagyobb részében az országos átlagnál szegényebb, hátrányosabb helyzetű emberek élnek, amit a Brexit és a pandémia csak tovább rontott, jelentősen terhelve a szolgálatot is. Ebbe a feladatkörbe csak belecsöppentem, de úgy érzem, hogy nekem való. Nagyszerű érzés gondoskodni a nehéz sorsú gyerekekről, része lenni a szakmai csapatnak, amely segít abban, hogy jobb körülmények között élhessenek.
- Két különböző helyen dolgoznak, jelent-e ez bárminemű nehézséget?
- György: Nem, hisz mindössze 25-30 percnyi autózással a munkahelyünkön vagyunk. Nagyon sokan ingáznak, ez a távolság közelinek számít. Számomra az autópályán töltött idő - ami napi félóra - zenés relaxációnak számít egy-egy műtéti program után.
- A vacsoráik, gondolom, jórészt szakmai tanácskozással telnek.
- György: Természetesen, hisz mindketten a medicinában élünk, egész nap azzal foglalkozunk, minden élményünk ehhez kapcsolódik. Itthon mindig megbeszéljük az érdekes eseteket, a tanulságokat. Mindketten szeretjük a hivatásunkat, örülünk, ha megoszthatjuk egymással a történteket.
- Ágnes: A magánéletben főként magyar társaságunk van, két orvos-házaspár, akikkel a hétvégéken találkozunk, közösen túrázunk, amit általában vacsorával zárunk. A családi történetek mellett azért ilyenkor is előkerül a szakma.
- A nagyobbik fiuk, Miklós, és a kisebbik, Bálint is a pécsi orvoskart választotta.
- György: Igen, és nagyon érdekes érzés volt, amikor arról meséltek, hogy egyes tanszékeken ugyanazok voltak a tanáraik, mint annak idején nekünk. Bálint, mint dupla diplomás (orvosi és fogorvosi), a maxillo-faciális sebészetet célozta meg, abba a képzési programba került be, és a második évet kezdi augusztusban Manchesterben. Emellett beadta a PhD-dolgozatát Pécsett, remélhetőleg a közeljövőben meg is tudja védeni. Miklós fiam Németországban, Stuttgartban ortopéd sebész, jelenleg főleg traumatológiával foglalkozik, náluk két kis unokánk is van.
- Az évfolyamtársaikkal kapcsolatban vannak-e még?
- György: Igen, sokukkal, és ugyan ez ritka személyes találkozást jelent a fizikai távollét miatt, de ezek élő kapcsolatok. Az ötévente rendezett évfolyamtalálkozókra mindig elmegyünk, leginkább itt tudunk találkozni. Az évfolyamtársainkhoz családi kapcsolat is köt, hiszen Miklós fiam felesége az évfolyamtársaink gyermeke.
- Utólag hogyan értékelik, mekkora a jelentősége annak, hogy a pécsi orvoskarra jártak?
- György: Az ember életében az egyetemi évek meghatározóak. A pécsi egyetem nagyon erős elméleti tudást adott, és ahogyan a gyermekeimtől hallom, ad jelenleg is. Ezt a legnehezebb megszerezni, ehhez kell a legnagyobb energiabefektetés. Erre alapozva a napi gyakorlat már könnyebben elsajátítható. Az egyetemi évek kellemes élményként maradtak meg bennem, a tanáraimra, az évfolyamtársaimra jó szívvel emlékszem.
- Ágnes: Az egyetemi évek életem legszebb évei voltak. Az akkor kötött, életre szóló barátságok, valamint az ötévente tartott találkozók segítenek frissen tartani ezt az érzést.
Fotók:
Dr. Lovász György
dr. Lakner Ágnes
Trevor Smith Photography Ltd, Chesterfield