„A kutatás egy életen át jó szórakozás”

2022. február 28.

Néhány éve akkor találkoztunk először, amikor előadást tartott az aulában. Szembeötlő volt erős jelenléte, határozottsága, sugárzott belőle az elkötelezettség és a szenvedély a hivatása iránt. Lénye tiszteletet, figyelmet parancsoló nem pusztán akkor, ha a pulpituson áll, de a hétköznapi, személyes beszélgetések során is. Dr. Szekeres Júlia ikonikus alakja a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának, akit nemcsak oktatóként és kutatóként jegyeznek, de egyetemi vezetőként is. Az a típusú ember, aki változásra, változtatásra buzdít és a fejlődés érdekében kitartóan küzd is. Az Orvosi Biológiai Intézet és Központi Elektronmikroszkópos Laboratórium professzora ma is energikus, aktív, oszlopos tagja számos szakmai szervezetnek, miközben elhivatottan képzi a jövő kutatóit.

 

Schweier Rita írása

 

- Azt mondta, hogy pörgősen telnek a napjai február első hetében, miért?

- Több szakmai ülés is zajlik a héten, amiken részt kell vennem. A Humán Reprodukciós Nemzeti Laboratórium megbeszélései minden héten fontos programpontok, van, hogy kétszer is, ami szervezést igényel. A mi kutatócsoportunk elsősorban az anya és a magzat közötti immunológiai kapcsolatokra fókuszál. Ez azért érdekes probléma, mert a magzat immunológiailag idegen az anya számára, hiszen génjeinek, ezáltal antigénjeinek a fele is az apától származik. Az anya immunrendszere ezeket felismeri, és úgy kellene velük szemben viselkednie, akár egy beültetett idegen szervvel szemben, azaz ki kellene löknie. Ez azonban mégsem történik meg, mivel a magzat jelenlétében az anyai immunrendszer működése megváltozik. Az immunrendszernek képesnek kell lennie arra, hogy tolerálja a magzat jelenlétét, miközben meg kell védenie az anyát és magzatát is a fertőzésektől, tehát valójában borotvaélen táncol a terhesség alatt. Ezt a mechanizmust vizsgáljuk immár negyven éve. Azt keressük, mi az oka annak, hogy az anyai szervezet ennyire plasztikusan képes alkalmazkodni a magzat jelenlétéhez.

Kezdetben azt képzelték a kutatók, hogy azért nem támadja meg az anyai immunválasz a magzatot, mert annak antigénjei rejtve vannak, azaz nem találkoznak az anyai immunrendszerrel. Ez azonban nem így van. Az ún. hisztokompatibilitási antigének - HLA-antigéneknek is hívják őket - valamennyi sejtünkön jelen vannak. Ezek az egyénre jellemzőek, nevezhetjük őket immunológiai ujjlenyomatoknak is. Azért kell olyan sokáig várni egy vesetranszplantációra, mert meg kell találni azt a vesét, aminek a HLA-antigénjei a lehető legjobban egyeznek a betegével, hogy minél kisebb legyen a kilökődés veszélye. Nagyjából húsz évvel ezelőtt fedezték fel, hogy a szokványos vetélésben szenvedő nők és férjük HLA-típusa közelebb áll egymáshoz, mint várható, ami arra enged következtetni, hogy a magzat jelenlétének immunológiai felismerése szükséges a terhesség sikeres lefolyásához. Jó példák erre az amishok, akik a 17-18. században a reformációüldözés miatt vándoroltak be Európából Amerikába. Ők Pennsylvaniában élnek hagyománytisztelő, zárt közösségekben és egymás között házasodnak, ezért közöttük nagyobb az esélye annak, hogy az anya és az apa HLA-típusa hasonlítson, mint más populációban, ezáltal a szokványos vetélés is sokkal gyakoribb náluk.

- Az embriók tápoldatát is vizsgálják, milyen módon?

- A humán embrióhoz nem lehet hozzányúlni, sőt, az etikai szabályozás azt is tiltja, hogy olyan embriókon kísérletezzenek, amelyek nem kerülnek beültetésre. Az egérterhesség, illetve az egérembrió azonban sokban hasonlít a humánhoz - bár a várandósság ideje náluk mindössze 21 nap -, így ez nagyon jó modell számunkra. Miközben az embriók az in vitro fertilizációs eljárás során egy tenyésztő edényben, tápfolyadékban növekednek, változásokat is generálnak ebben a közegben, információkkal szolgálnak a hogylétükről. A tenyésztőfolyadék felhasználható kutatásra, mert az embrió beültetése után megsemmisülne. A tápoldatból meg lehet állapítani, hogy az embrió jó beágyazódási hajlammal rendelkezik-e.

Az embriók más sejtekhez hasonlóan, lipidmembránnal határolt hólyagocskákat, ún. extracelluláris vezikulákat bocsátanak ki. Ezekbe a hólyagocskákba a sejt mindenféle üzeneteket, például fehérjéket, lipideket, cukrokat, DNS-t tud becsomagolni, és ezeket eljuttatja a szomszédos sejtekhez. Ezek az extracelluláris vezikulák valójában hírvivők, a sejtek közötti kommunikáció eszközei. A jól implantálódó embriók kevesebb DNS tartalmú extracelluláris vezikulát bocsátanak ki a tápfolyadékba, mint azok, amelyek nem fognak beágyazódni. A DNS kibocsátása feltehetően azt jelzi, hogy bár mikroszkópos megjelenésünk alapján még nem nyilvánvaló, ezek az embriók nem érzik jól magukat. A klinikai rutinban a mikroszkópos morfológia alapján választják ki a beültetendő embriókat, azonban a jó beágyazódási hajlammal rendelkezők azonosításához ennél finomabb eszközre lesz szükség. Az embriók anyagcseréjének a változása a beágyazódási hajlam jó mutatója. Ezek az eljárások bonyolult műszerezettséget igényelnek és viszonylag hosszú ideig tart, amíg az eredmény megszületik, a beültetés előtt azonban nincs sok idő a várakozásra.

A mi módszerünk előnye a gyorsaságában rejlik. Áramlási citométerrel 4-5 perc alatt meg lehet határozni, hogy az embrió tápfolyadékában mennyi DNS tartalmú extracelluláris vezikula van. Általában két-három embriót ültetnek be, megnövelve ezzel a terhesség létrejöttének az esélyét. Ha azonban mindhárom embrió implantálódik, akkor hármasikrek, de ha csak kettő, akkor is ikrek születnek. A koraszülés leggyakoribb oka az ikerterhesség, és ugyan ma már az egészen kicsi gyermekeket is életben tudják tartani, nem lehet tudni, hogy a koraszülöttség miként befolyásolja későbbi fejlődésüket. Azt is fontos megjegyezni, hogy a koraszülöttek kórházi ellátása 20-szor annyiba kerül, mint a terminusra született babáké. A cél tehát az, hogy egy embriót sikerüljön beültetni, azonban ehhez egy nagy biztonságú és gyors módszerrel fontos megtalálnunk azt az egyet, ami a legnagyobb valószínűséggel fog beágyazódni.

A többszörös sikertelenség egyik fő oka az, hogy a nők sajnos csak a negyvenes éveikben döntenek arról, hogy gyermeket szeretnének. Ritka, ha egy hölgy a harmincas éveiben jelentkezik a lombiktanácsadáson. Régen 23-25 évesen szültünk, nem is volt akkoriban ezzel probléma. Láttam egy ijesztő ábrát, ami azt mutatja, hogy az anyai életkor előrehaladtával folyamatosan növekszik az aneuploid embriók aránya, negyvenéves korban ez már kilencven százalékos.

- Az mindenesetre nagy eredmény nemzetközileg is, hogy Önök találtak egy új és megfelelő módszert a jó embriók kiszűrésére.

- Igen, bár még hosszú út áll előttünk. Addig eljutottunk, hogy szabadalmazták a módszert Európában és Amerikában, Ausztráliában és Kanadában pedig folyamatban van az eljárás. Jelenleg a BME és az ELTE két kutatócsoportjával együttműködve egy olyan mikrofluidikai alapon működő gyorsteszt előállításával próbálkozunk, amelynek a segítségével egy speciális képzettséggel nem rendelkező személy is ki tudja választani a legalkalmasabb embriót. Ez azért lenne jó, mert bár az extracelluláris vezikulák flow citometriás meghatározása gyors, ám igen drága hozzá a műszer, amit lehetetlen minden IVF-laborban elhelyezni. Gyorsteszttel azonban hamar eredményre jutunk és a klinikusok is szeretik ezt a mérési módszert.

- Mikorra várható a piacra kerülése?

- A modell várhatóan egy év múlva készül el. Utána még sok tesztet el kell végezni, azaz sok tápfolyadékot meg kell vizsgálni - összehasonlítva a beágyazódott és a nem beágyazódott eseteket -, és ha lehet megbízható különbséget mérni köztük, akkor el lehet kezdeni egy prospektív vizsgálatot. Ez még évekbe telik, bár mi már tavaly szerettünk volna belefogni, csak a pandémia miatt nagyon lecsökkent az esetszám.

- Ez a felfedezés biztosan egy szép, nagy piros pont a pályafutásában.

- Valóban, jóleső érzés, ha az ember rájön valami újra.

- Hány ilyen piros pontja volt az életében?

- Szerencsére volt több is, a legnagyobb épp a pályám kezdetén. A Mikrobiológiai Intézetbe mentem diákkörösnek, ahol dr. Kétyi Iván professzor volt az intézetvezető, aki remek előadásokat tartott a baktériumgenetikáról, ezért vele szerettem volna dolgozni. Az intézet akkori TDK-felelőse, dr. Pácsa Sándor azonban azt javasolta, menjek inkább hozzá, így kezdetben virológiával foglalkoztam, aztán olvastam egy cikket arról, hogy a terhes nők széruma gátolja a limfociták aktiválódását. Később kiderült, hogy a szérum progeszterontartalma felelős a gátlásért, amit egy amerikai szerző a természet immunszupresszánsának nevezett, mivel a magzat az anyaméh magas progeszteron-koncentrációjában növekszik, ami védi az immunológiai támadástól. Onnantól kezdtem el foglalkozni a progeszteron immunszupresszív hatásával. Ez itt egy progeszteron (a kitűzőjére mutat a zakóján – a szerk.), a munkatársaimtól kaptam hetvenéves fennállásom alkalmából, és azóta mindig hordom.

A progeszteron – mint egyéb szteroid hormonok – mediátorfehérjéken keresztül hat. Hozzákötődik a sejten a receptorához, a receptor-progeszteron-komplex bejut a magba, ahol géneket indukál és új fehérjék keletkeznek. Az egyik ilyen fehérje – ami a progeszteron immunológiai hatásait közvetíti – a progeszteron indukálta blokkoló faktor (PIBF), ami az én találmányom, és ezt lovagolom már negyven éve. Az anyai szérumban mérhető ennek a fehérjének a szintje, és csökkent termelődése előre jelzi a terhesség spontán megszakadását. Szülés előtt csökken a koncentrációja, de fenyegető vetélő és kora szülő nők szérumában is sokkal alacsonyabb, mint a normális terhességben.

Az egyik munkatársamnak sikerült a kódoló gén szekvenciáját meghatározni, és ennek kapcsán kiderült, hogy a molekula többféle formája létezik, eltérő funkciókkal. A teljes láncú, 90 kD hosszú forma a sejtmaghoz kötődik, míg a kisebb izoformák a citoplazmában találhatók. Utóbbiak szekretálódnak, egy másik sejten található receptorukhoz kötődnek és megváltoztatják a sejt működését. Ezek a rövid izoformák felelősek az immunológiai hatásokért. A teljes láncú, a sejtmaghoz kötődő forma pedig a sejtciklus szabályozásában játszik szerepet, és a daganatok invázióját szabályozza. Van tehát mivel foglalkozni a következő negyven évben is (mosolyog – a szerk.).

- Mennyit kutat mostanában?

- Inkább már csak dirigálom a PhD-hallgatók munkáját. Megnézem az eredményeiket, aztán leszúrom őket, ha elrontanak valamit. (nevet – a szerk.)

- Kell a szigor hozzájuk?

- Egy dologban igen, ha a kísérletek során nem vezetik megfelelően a jegyzőkönyvet. Ez egyrészt azért fontos, hogy ha netán nem sikerülnek, akkor kideríthessük az okát, másrészt pedig azért, hogy húsz év múlva is megismételhetőek lehessenek.

- Szenvedéllyel végzik a dolgukat?

- Akad azért köztük olyan is, de sajnos egyre ritkábban találkozom ilyennel. Eddigi életem során 14 PhD-hallgatóm volt, jelenleg néggyel foglalkozom. Van olyan tanítványom, akinek már saját laborja van Írországban, PhD-hallgatói, kiváló szakember, mások sikeres klinikusok lettek. Az igazán szenvedélyes kutató nem nézi az órát, nem figyeli, mikor jár le a munkaidő. Emlékszem, Peti fiamért elmentem az óvodába, behoztam az intézetbe, és amíg ő rajzolgatott, én dolgoztam. Szokványos volt, hogy este hét óra tájban összefutottunk dr. Emődy Leventével vagy dr. Pál Tiborral, és beszélgettünk egy jót. Esténként ült a hároméves kisfiam a fürdőkádban, és motyogta magában, hogy progeszteron, progeszteron. Ennyit a szakmai ártalomról (nevet – a szerk.).

- Elképzelem, milyen hévvel végezhette a kísérleteit.

- Nagyon lelkes voltam. Amerikai kutatóktól olvastam, hogy a limfocitáknak az aktivitását olyan magas koncentrációjú progeszteronnal lehet gátolni, amely a terhesség alatt a perifériás vérben nincs jelen, csak a méhben, a fötomaternális határon. Megismételve a kísérletet, készítettem egy koncentrációgörbét, dolgoztam azokkal a magas koncentrációkkal, amivel ők, és alacsonyabb koncentrációkkal is. Meglepő módon a közleményben leírt progeszteronkoncentrációk századrésze is hatékonyan gátolta a limfociták aktivitását. Végül rájöttem, mi lehet ennek az oka: mi terhesektől származó vérrel dolgoztunk. Akkoriban nem léteztek betegjogok Magyarországon, nagyon egyszerű volt emberi mintákhoz jutni. Felhívtam Varga Péter volt gimnáziumi osztálytársamat, aki szülész lett, és kértem, hogy vegyen le vért egy kismamától. Amerikában akkoriban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, nehezen lehetett betegektől kísérleti célra mintát szerezni, ezért ők a PhD-hallgatóktól vett vérrel dolgoztak. Kiderült, hogy a terhes nőktől származó limfociták százszor érzékenyebbek a progeszteron immunszupresszív hatására, mint a nem terhesektől származóak. Ennek alapján valószínűnek látszott, hogy a terhes nők limfocitáin specifikus progeszteronkötő helyek jelennek meg. A limfocitákon azonban olyan alacsony a progeszteron-receptorok száma, hogy a klasszikus módszerrel nem lehetett őket kimutatni. Tíz évet kellett várni, amíg megjelent a piacon egy olyan ellenanyag, amely a progeszteron-receptort felismeri, és végre ki tudtuk mutatni a progeszteron-receptorokat a terhesek limfocitáin. Ezekhez kötődik a progeszteron, és ezután termelik a sejtek azt az immunmoduláló fehérjét, a PIBF-t, amit említettem.

- Akkoriban egészen más volt a kutatási környezet, sok szempontból nehezebb lehetett vizsgálatokat végezni.

- A nyugati országokhoz képest nagyon primitív eszköztárral dolgoztunk, ki kellett találni, hogy mivel lehet helyettesíteni a hiányzó dolgokat. Nemrég pakolás közben megtaláltam három relikviát. Az egyik egy patkómágnes volt, amit arra használtunk, hogy a makrofágokat kiszedjük a fehérvérsejtek közül. Kolloidális vasport szórtunk a sejteket tartalmazó kémcsőbe, a markofágok megették a vasporszemcséket, majd a kémcső falára odatettük a mágnest, ami kihúzta oda a makrofágokat. Ez egy nagyon egyszerű módszer volt a makrofágok eltávolítására. A másik ilyen relikvia a férfi nylon ingdarab volt, amit oszlopkromatográfiához használtunk. Kromatográfiás oszlopaink nem voltak, ezt helyettesítendő fogtunk egy 50 milliliteres, nagy üvegpipettát, amibe a gélt öntöttük. A pipetta aljából a gél kicsordogált, ám a nylon ingből kivágott, kör alakú darabka szűrőként alkalmazva ezt megakadályozta. A harmadik relikviám egy fémből készült, vékony golyóstoll betét. Az intézeti műhelyben vágtak belőle kis hengereket, amiket az agaróz gél lyukasztására lehetett használni. A gélt az ember ráönthette egy üvegfelületre, ahol megdermedt, és indulhatott a lyukasztás, a lyukakba pedig mindenfélét tölthettünk. Lehetett ezzel a módszerrel gélprecipitációt csinálni, és az ellenanyag jelenlétét kimutatni, illetve ha sejteket töltöttünk a lyukba, azok migrációját mérni vele.

Akkoriban azon kellett először elgondolkodni, hogy milyen kutatással lehet az ember versenyképes a nemzetközi mezőnyben. A betegektől származó minták adták meg ehhez az esélyt, mivel azokat nyugaton nehezebben tudták beszerezni. Párizsba 1998-99-ben mentem először dolgozni, és döbbentem láttam, hogy az ottani kutatóknak egyszer használatos műanyag pipettáik vannak. Kinevettek a laborban, mikor a puffereket összemértem, mutatták, hogy itt a tabletta, amit csak fel kell oldani egy liter vízben. Persze könnyen hozzászoktam a jóhoz, el is lustult az agyam. Olyan volt, mintha eddig medicinlabdával kosaraztam volna, most pedig adnának egy kosárlabdát.

- Miért épp Párizsba ment?

- Ez egy érdekes történet. Bulgáriában volt egy Bratanov nevű kutató, aki a terhesség immunológiájával foglalkozott. Az volt a szerencséje, hogy Todor Zsifkovval járt együtt óvodába, és ezért a pártnál nagyon jól futott. Meg tudta valósítani az elképzelését, és lett Szófiában egy akadémiai intézet, amit kimondottan ennek a témakörnek a vizsgálatára hoztak létre. Háromévente Várnában rendeztek egy szimpóziumot, ahova meghívta előadónak a világ élvonalában lévő tudósokat, és ahova a keleti blokk fiatal kutatói is eljuthattak, tátott szájjal hallgatva őket (nevet – a szerk.). Ott ismerkedtem meg az egyik ebédnél Gérard Chaouat-tal, aki meghívott Párizsba. Ahhoz, hogy elutazhassak, kellett meghívólevél, illetve vízum is. Nagyon nehéz volt ezekhez hozzájutni, hisz az egyetemről nem lehetett nemzetközi vonalat hívni, csak a központon keresztül. Egész nap ült az ember a telefon mellett, mire megvalósulhatott a beszélgetés. A meghívólevél is több hónapig jött, a vízum sem akart megérkezni, végül Gérard szólt Francois Mitterrand elnöknek - akinek a feleségét az ő édesapja kezelte -, és megérkezett a vízumom is. Párizsban egyébként többször is jártam a későbbiekben.

Életemben először Antwerpenben voltam tanulmányúton. Dr. Pálffy György a neurológián volt professzor, és az volt az elképzelése, hogy a sclerosis multiplex kialakulásának a hátterében rickettsia fertőzés áll. Volt egy idős barátja, a francia LeGac professzor, aki ugyancsak ezzel foglalkozott. Egyszer a feleségével el is jött Pécsre Pálffy professzorhoz látogatóba, és megbeszélték, hogy egy itteni szakembernek jó lenne kiutaznia Antwerpenbe Jadin professzorhoz, aki kidolgozott egy laboratóriumi módszert a rickettsia fertőzések diagnosztizálására. Ez a szakember én lettem, és utólag tudtam meg, hogy az antwerpeni Rotary Klub adta össze a pénzt az ottani tartózkodásomra. Egy helyes titkárnőnél laktam albérletben és minden nap Jadinéknél vacsoráztam. Megtanultam a módszert, itthon megvizsgáltam egy csomó mintát, és valóban, a sclerosis multiplexes betegek között nagyobb arányban fordultak elő olyanok, akiknek volt rickettsia-ellenes antitestje, tehát megfertőződtek valamikor. A Lancet folyóiratban sikerült cikket is közölnünk róla.

- Miért elméleti szakember, kutató lett?

- Hallgatóként vonzott a belgyógyászat is, jártam is ügyelni a megyei kórházba. Főként a diagnózis és a differenciáldiagnosztika volt benne érdekes a számomra, izgalmas, intellektuális „játszadozásként”. Azt, hogy elsődlegesen miért az elmélet és a kutatás mellett döntöttem, valójában nem is tudom, talán azért, mert apukám is azzal foglalkozott.

- Pedig azt gondolnám, hogy a klinikum, a betegekkel való kontaktus, a gyógyítás közvetlenebb sikerélménnyel jár, és talán több izgalmat is rejt.

- A kutatás valóban sokkal lassabb, több türelmet igénylő folyamat, de azért korántsem unalmas. Az nem úgy van, hogy az ember csak ül a laborban és nem beszél senkivel, ráadásul az oktatás rengeteg találkozási lehetőséget ad a hallgatókkal. Ahhoz, hogy valaki kutató legyen, játékos elmével kell rendelkeznie. Ha az ember csinál egy kísérletet, másnap reggel izgatottan várja, mi lesz az eredménye. Valójában minden egyes nap izgalom, és vannak benne sikerek is, jó szórakozás egy életen át.

- Tüke pécsinek vallja magát.

- Igen, apukám itt dolgozott a farmakológián, anyukám belgyógyász volt, és amikor a húgom született, átment fogorvosnak, hogy a két gyerek mellett ne kelljen ügyelnie. Akkoriban még sok olyan fogorvos volt, aki orvosként végzett. 1969-ben elmentek a szüleim Szegedre, mert édesapám ott lett intézetvezető a Gyógyszertani Intézetben. A húgomat magukkal vitték, én azonban maradtam itt a nagymamámmal, mert már elkezdtem az egyetemet. Sosem mozdultam innen.

- Egyértelmű volt tehát, hogy a szülei hivatását választja.

-Igen, mivel nálunk több generáción keresztül mindenki orvos lett. A dédnagyapám, a nagyapám is az volt, a nagynéném, a nagybátyám, sőt azok gyermekei is ezt a hivatást választották. A fiam is orvos lett, csak a lányom, Eszter lóg ki a sorból, őt a bölcsészet vonzotta.

A gimnáziumban volt egy fantasztikus magyartanárom, egyben osztályfőnököm, a sokak által nagyra becsült Bécsy Tamás, aki annyira nagy hatást tett rám, hogy kósza gondolatként felmerült bennem a bölcsészet, illetve a művészi pálya is. Utóbbi azért, mert – ahogyan apukám - én is jól rajzoltam, festettem. Valójában úgy jártam, mint ő, mert amikor szeretett volna festőművészetet tanulni, akkor azt mondta neki a nagypapám - aki egyébként gyerekorvos volt -, hogy egy közepes festő felér egy tragédiával, egy közepes orvos azonban még „elmegy”. Így lett belőle orvos. Amikor pedig én álltam elé azzal az ötlettel, hogy netán bölcsészet, akkor ő ugyanúgy legyintett, akár a nagypapám, így aztán én is az orvosira jelentkeztem.

- Édesapja inspirálta jobban ebben?

- Édesanyám is, bejártam mindkettőjük munkahelyére. A gimnáziumban nagyon jó volt a biológiatanárom, Sávai László, aki elsős koromban szólt, hogy lehet jelentkezni országos tanulmányi versenyre, de kellett hozzá kísérletet is végezni. Begaloppoztam a gyógyszertanra apukámhoz, és egereket kértem tőle. Először azt javasolta, csíráztassak inkább babot (nevet - a szerk.), de aztán megenyhült és adott 25 egeret. A Gyógyszertani Intézet alagsorába vittem őket, beszereztem különféle fényeket a megvilágításukra, mert arra voltam kíváncsi, melyiknél hogyan növekszenek. Tanácsért a híres budapesti szemészhez, Radnót Magdához fordultam. Nagyon kedvesen válaszolt a levelemre és küldött két különlenyomatot németül. Lefordítottam őket, aztán elmentem a villamossági szaküzletbe, ahol különböző színű körtéket vásároltam: kéket, pirosat, fehéret. A megvilágításra szánt állatokat paravánokkal elválasztott ketrecekben helyeztem el, néhányukat pedig beraktam a szekrénybe, hogy sötétben legyenek. Minden nap, iskola előtt mentem almozni és mérni őket, majd a kísérlet végén megmértem a szerveiket is, és készítettem az eredményekből gyönyörű grafikonokat. A kísérlet eredménye az lett, hogy a piros fénnyel megvilágított egerek nagyon idegessé váltak és végül megették egymást, a sötétben, a szekrényben lévők meghíztak, mert folyton aludtak, a kék és a fehér fényben lévők azonban remekül érezték magukat. Nagyon jól elszórakoztam ezzel, az osztálytársaim azonban kevésbé, mert mindig azt mondták, egérszagom van (nevet – a szerk.). Megmutattam a kísérlet eredményét Sávai Laci bácsinak is, de sajnos elsőben mégsem adhattam be a versenyre, mert mint kiderült, csak másodiktól lehetett jelentkezni. A pályám mindenesetre itt kezdődött el, ez volt az első kísérletem.

- Orvosokként elegendő időt töltöttek Önnel és a testvérével a szülei?

- Igen, az még normálisabb világ volt. A Gyógyszertani Intézet a Kórház téren volt akkor, a fogászat pedig a Török fürdő romjainak a helyén. A szüleink reggel gyalog mentek el a munkahelyeikre, és viszonylag elfogadható időben jöttek haza, anyukám korábban, apukán hat óra tájban. A vasárnap reggel azzal telt, hogy átmentünk a húgommal a nagyágyba, ahol nézegettünk művészeti albumokat a 18. és a 19. századi magyar festőkről, és közben zenét hallgattunk a lemezjátszóról, A hattyúk tavát vagy a Rómeó és Júliát. Ezek még régi, orosz makrobarázdás lemezek voltak, egy operaária két-három lemezt foglalt el. Sokat kirándultunk is.

- Szófogadó gyerek volt?

- Azt nem mondanám (nevet – a szerk.). A Felsővámház utcában laktunk, és az ottani általános iskolába íratott az anyukám, mert tudta, hogy minden héten be fogják hívatni, és nem akart messzire menni. Igaza lett sajnos. Vertem a fiúkat, nagyon verekedős voltam. Ezzel ki is vívtam a tiszteletüket, senki nem mert bántani. Szerencsére a tanulás jól ment, amiatt nem keresték.

- A húgát nem bántotta?

- Nem, őt védelmeztem és a nővéreként keményen neveltem (nevet – a szerk.). Zsuzsi három évvel fiatalabb nálam, ő gyermekgyógyász lett, a lánya pedig tüdőgyógyász. Már az unokáknál is látszik, hogy nem törik meg a hagyományt, Eszter lányom gyermeke, Lili is érdeklődik a hivatásunk iránt. Ők Londonban élnek, és ha jönnek hozzánk, akkor mindig elmegy a laborba kísérletezni, az egyik PhD-hallgatóm a főnöke.

- Azonnal felvették ide?

- Igen. Sajnos dr. Szentágothai János professzorral már nem találkoztam, de dr. Flerkó Bélával és dr. Romhányi Györggyel szerencsére igen. Rám Romhányi tette a legnagyobb hatást, fantasztikus volt, harmadévben megtanította az egész orvostudományt. Akkor voltunk a legokosabbak. Belgyógyászatból dr. Nagy Judit oktatott, akitől kiválóan elsajátíthattuk a fizikális betegvizsgálatot, az anamnézis felvételét, a kórélettanon pedig maradandó módon magyarázták el az EKG-t. A mikrobiológián dr. Rauss Károly volt az intézetvezető, az is kellemes hely volt. Lelkesek voltak a tanáraink, remek volt az oktatás, nagyon jó volt az egyetem.

- Töretlen ívű volt a pályája.

- Valóban, szerencsésnek gondolom magam, még Japánba is eljutottam, pedig akkoriban az nagy szó volt. Megjelent már néhány cikkem, amikor kaptam egy meghívót, ott rendezték ugyanis a reprodukciós immunológiai kongresszust. Mivel azt gondoltam, hogy oda lehetetlen lesz elmennem, bedobtam a szemétkosárba. Aztán érkezett egy levél a szervezőktől, hogy szívesen fizetnének utazási támogatást, hatszáz dollárt, ami nagyon sok pénz volt. Bemásztam a kukába, szerencsére még nem vitték el a szemetet és elkezdtem szervezni. Összetalálkoztam dr. Lénárd László professzorral - aki akkoriban még nem volt professzor -, és mivel ő volt ott tanulmányúton, javasolta, hogy menjek el a MAHART-hoz, mert létezik egy oda-vissza hajóút 11 ezer forintért. Először a MALÉV-val elutaztam Moszkvába, onnan egy Aeroflot géppel el lehetett menni Habarovszkba, onnan a transzszibériai expressz egy szakaszával Nahodkába jutottam - ami a világ legvége -, onnan indult a hajó Yokohamába, és ment két napig. A fedélközön laktam, ami egy nagy szoba volt, benne függönyökkel elválasztott hálófülkékkel. Négy nap után érkeztem meg, nagyon élveztem az egészet. Sok ismeretséget szereztem, mindenki segítőkész volt.

- Szerepet vállalt az egyetem vezetésében is, miért?

- Szerettem volna hatáskört ahhoz, hogy változtathassak dolgokon. Először tudományos rektorhelyettes voltam dr. Bauer Miklós professzor rektorsága alatt, aki kiváló, határozott rektor volt. Szabad kezet adott nekem, minden támogatást megkaptam tőle. Büszke vagyok arra, hogy az internetes hálózatot az egyetemen mi hoztuk létre dr. Czopf János segítségével, aki akkor az élettanon dolgozott. Nagyon gördülékenyen ment minden. Akkoriban alakult meg a Magyar Akkreditációs Bizottság, és a POTE az első akkreditált egyetemek között szerepelt, az én feladatom volt az egyetem akkreditációra való felkészítésének a koordinálása. Később több cikluson keresztül tagja voltam a MAB plénumának. Később alakult egy Felülvizsgálati Bizottság, ahova a MAB döntései ellen fellebbezni lehetett, egy cikluson keresztül annak is a tagja, majd az elnöke voltam. Az Angol Program vezetőjeként is dolgoztam dr. Méhes Károly professzor után, legalább harminc éve tagja vagyok a POTE, illetve az ÁOK Tudományos Bizottságának, jelenleg pedig a kari Doktori és Habilitációs Tanácsot vezetem. Szerintem remek, jó légkörű kar a miénk.

- Melyik volt a legszebb periódusa az életének?

- Az, amikor a gyerekeim kicsik voltak. 23 évesen szültem Pétert, 28 évesen Esztert. Egy percig nem gátoltak a munkában, jöttek velem mindenhova.

- Gondolom, Barthó Loránd professzor úr sem gátolta a munkában (a férj – a szerk.).

- Abszolút nem (nevet – a szerk.), sőt, az első cikkemet vele együtt írtam. Dr. Pácsa Sándor, a víruslabor vezetője volt a főnököm, akit nagyon kedveltem. Mindig óriási ötletekkel álltam elő, és ő ugyan előre megmondta, hogy nem lesz belőlük semmi, de nem akadályozott a megvalósításukban. Makacs voltam, és bár a zömük valóban kudarccal végződött, de azért lettek eredmények is. Egyszer azt kérdezte a Barthó, hogyan van az, hogy nekem még egyetlen cikkem sincs. Akkor hazavittem az eredményeimet, és megírtuk. Ha nem szól, biztosan sokkal tovább várok.

- Egyetemi szerelem, igaz?

- Igen, itt kötődött, tavaly volt az ötvenéves fennállásunk (mosolyog – a szerk.). Úgy képzeltem, hogy az aranylakodalom idején az ősz anyóka ül és kötöget, mellette az ősz, bajszos apóka olvassa az újságot, de nálunk még nem így van. Hamarosan sétálni indulunk, ezt akkor vezettük be, amikor kitört a járvány. Felfedeztük a Béke-parkot a Tesco mögött, amit minden nap körbejárunk, megnézzük a kutyákat, figyeljük, rügyeznek-e a fák.

- Nemsokára Párizsba utazik, oda is együtt mennek?

- Nem, oda a laborral készülünk kongresszusra. A gyerekeinkhez szoktunk együtt utazni, a fiamékhoz Budapestre és a lányomékhoz Londonba, bár utóbbi helyen sajnos két éve nem voltunk. Jó, hogy online formában naponta tudjuk tartani a kapcsolatot.

- Említette, hogy a fia orvos, pontosan mivel foglalkoznak a gyermekei?

- A fiam neurobiológiával foglalkozik. Nyert egy NAP-pályázatot, felállított egy saját labort, és az ELTE egyik épületében dolgozik, ahol az MTA-nak vannak bázisai. A lányom egy kiadónak fordít regényeket angolról magyarra.

- Hány unokájuk van?

- Kettő-kettő, Londonban két lány, Budapesten két fiú, a legidősebb 14, a legfiatalabb 8 éves. A balatoni nyaralónkban augusztus első két hetében rendszeresen találkozunk, ott van a húgom, a két gyereke és az unokája is ilyenkor, a család minden tagja összegyűlik.

- Ráérős idejében mit csinál?

- Olvasok és filmnézés közben biciklizek a tévé előtt, mert fontos a mozgás is.

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!