Nem fog rajta az idő. Bár a haja ma már teljesen ősz, ugyanúgy viseli, mint évtizedekkel ezelőtt. Öltözködésében is a laza elegancia jellemzi, sokkal inkább hasonlít egy fiatal egyetemistához, mintsem egy tapasztalt, elismert professzorhoz. Temperamentumos, aktív, üde szellemiségű, különleges személyiség, akit azonnal megjegyez magának az ember. Egy szóval sem mond többet annál, mint ami a tárgyhoz tartozik, pontosak, világosak, meggyőzőek a válaszai. Ebből is sejtem, hogy célorientált ember, aki nehezen tűri a hiábavaló küzdelmet, amiben ugyanakkor értelmet lát, azért a végsőkig harcol. Felépített egy országosan, sőt európai szinten is kiemelkedő klinikát, amit 17 évig vezetett, gyógyító tevékenységét és kutatási eredményeit nemzetközileg is jegyzik. Dr. Czirják László, a Reumatológiai és Immunológiai Klinika professzora büszke arra, hogy az Európai Reumatológiai Társaságok Szövetségének tiszteletbeli tagja - ami a legnagyobb kitüntetése a szervezetnek -, nagy lelkesedéssel beszél a Battyány Strattmann életműdíjról, amit a klinika megalapításáért vehetett át, valamint a Vilmos püspök díjról is, ami Pécs város tudományos kutatói elismerése.
Schweier Rita írása
- Szerencsés a genetikája, hisz ma is épp olyannak látom, mint tíz évvel ezelőtt. A fittsége, fiatalos lendülete megőrzéséért sokat kell tennie?
- A temperamentum öröklődik, az a mamámtól van, azért pedig, hogy ne hízzak el, tettem és teszek. Tizenöt éve nem fogyasztok natív cukrot, édességet is ritkán, kenyérféléket pedig minimális mennyiségben. Ez nem jelent szenvedést a számomra, mert életformámmá vált. Igyekszem mozogni is, nyáron sokat - úszom, túrázom, sétálok -, télen kevesebbet, bár akkor is sétálunk azért a nejemmel a Tettyén, ahol lakunk, és van, hogy szobabiciklizek is időnként. Alapvetően nem vagyok sportos alkat. Fontos része az életemnek az is, ha olvashatok, írhatok, előadásra készülhetek.
- Néha azért elszív egy szivart, vagy iszik alkoholt?
- Nagyon erős dohányos voltam az érettségi környékétől nagyjából tíz évig. Akkoriban mindenki dohányzott az orvosok közt, a nők is. A belgyógyászat stresszes munkahely volt. Igazán az segített a leszokásban, amikor a főnököm - aki régi vágású, belgyógyász docens volt - azt mondta, hagyjam abba a dohányzást azok után, hogy ő szívinfarktust kapott, és az intenzív osztályunkon ápoltuk. Fél évig küszködtem a függőségemmel, aztán elmentünk a Tátrába túrázni, és egyszer csak már nem kívántam, azóta nem is gyújtottam rá. Alkoholt szívesen fogyasztok társaságban, és bár nem vagyok bulizós alkat, de beszélgetni szeretek. Nyáron jólesik egy-egy pohár sör vagy bor az Adrián, ám a töményt sosem kedveltem. Ha többet ittam a kelleténél, nagyon beteg voltam másnap, ezért sem esem túlzásba (nevet – a szerk.). Az édesapám is ilyen volt, ő tízévente ivott meg fél pohárt sört, ennyi volt az adagja. Lehet ebben genetika is.
- Mennyit dolgozik mostanság?
- 2019 áprilisában lettem 65 éves, tehát immár három éve leadtam a klinikaigazgatást dr. Kumánovics Gábornak. Ő azért még sok dologban támaszkodik rám. Amikor több mint egy évig a 2-es számú Belgyógyászati Klinikán volt az összezsugorított fekvőbeteg osztályunk, akkor az ülővizitet például én tartottam. Természetesen mindig segítek, amiben kéri, így a tudományos területen is, ahol a nemzetközi kapcsolatrendszer átadásához hosszabb idő szükséges. Ezen a téren ma is aktív vagyok, előadásokat tartok, közleményeket írok, szakértőként jelen vagyok. Néhány éve Kínába hívtak, ahol legutóbb három egyetemen oktattam. Az utazások a járvány miatt nagyon lecsökkentek, de folyamatosan dolgozom. Hetvenéves koromig van még két évem (mosolyog – a szerk.).
- Klinikai kutatásainak az átadása is zökkenőmentesen zajlik?
- Igen, vannak olyan kollégák, akik átveszik, illetve folytatják ezt a munkát, így szerencsére nincs ebben sem törés. Világosak azok a kérdések, amikre a munkacsoportunknak meg kell adnia a válaszokat. Jelenleg jó helyzetben vagyunk, mert a PhD-val rendelkező fiatalok is jönnek rezidensnek, ami arra utal, hogy a reumatológia-immunológia is népszerűbb szakterület lett. Tavaly ősszel a két legfontosabb kórképben, a sclerodermában és a lupusban kétórás online továbbképzést tartottam 100-110 dia alapján ennek a fiatal csapatnak. Nagyon figyeltek, készültek, és ennek igazán örültem. A következő nemzedék képzését változatlanul a feladatomnak gondolom, és ebben nem lehet eleget dolgozni.
- Örömmel hallom, hogy elégedett az utánpótlást tekintve, mert öt évvel ezelőtt épp az ellenkezőjéről mesélt.
- Igen, ennek az volt az oka, hogy hárman elmentek Skandináviába dolgozni, mások az ország egyéb területeire, és emiatt komoly munkaerőhiányunk volt. A változás két-három évvel ezelőtt következett be, mert nagyon nehéz lett a belgyógyászat, ami mindig összemosódott a sürgősségi ellátással. Ezt a két profilt együtt vinni - főként női fizikummal - komoly megterhelést jelent, és a fiatal kolléganők elgondolkoztak azon, hogy hosszú távon bírni fogják-e. Így következett be a szakmánk felértékelődése, ahogyan a bőrgyógyászaté is, bár utóbbi annyira nem volt munkaerő-hiányos. Mivel mindkét területen láthattak olyan előadót, oktatót, gyakorlatvezetőt, akik tetszettek nekik, ezért elindultak felénk, és innen már csak egy lépés, hogy a mi hivatásunkat válasszák.
- Nehéz szívvel adta át a klinika vezetését?
- Nem. Ennek van egy szakmai oldala - gyógyítás, oktatás, kutatás -, és egy adminisztratív része is. Utóbbival küzdöttem sokat. Nem egyszer este nyolc órakor kaptam egy e-mailt, amire másnap reggel 7-ig válaszolnom kellett, holott egyáltalán nem volt lényeges az ügy. Sajnos a rendszer nem tiszteli a nehezen működtethető egységek munkarendjét. A klinika 2002-ben alakult, de már előtte is irányítottam az immunológiai osztályt, tehát nagyon régóta dolgoztam vezetőként. Megkönnyebbülés, hogy nem kell folyton a levelezésemet nézni és azon aggódni, hogy ha nem válaszolok azonnal valamire, akkor hátrány érheti a klinikát, vagy éppen a kar, netán az egyetem érdekei szenvedhetnek csorbát. Az sem baj már, hogy nem foglalkozom annyi beteggel, mint a korábbi években. A nehéz, komplikált eseteket azért ma is fogadom szerte az országból. Megvan a helyem és a szerepem, ha valami tényleg fontos és sürgős, akkor mindig megtalálnak.
A járvánnyal sajnos sok minden megváltozott, így a kollégák feladata is. Nagyon fontos összetartani a csapatot, a nővéreket, hogy maradjanak, amikor másutt többet kereshetnek, és általában is tartani a lelket a munkatársakban, ha valakit elhívnak a covid-osztályra, és át kell venni a betegeket. Nem kis pszichés terhelést jelent mindez, és ebből a szempontból sem baj, hogy egy nagy munkabírású, nálam sokkal fiatalabb ember a főnök. A klinika igazgatóhelyettese, Varjú Cecília tanárnő is kiváló munkát végez.
- Megkönnyíthette az átmenetet az is, hogy Ön készült rá.
- Időben elkezdtem az utódnevelést, és emiatt is sikerülhetett zökkenőmentesre az átadás-átvétel. Kis szakma a miénk, hamar látni lehetett, hogy ki alkalmas a klinika vezetésére. Kumánovics Gábor mellett egy budapesti és egy debreceni kolléga jött szóba az utódlásban, azonban ők családi és egyéb okokból nem jöttek el. Gábor a PhD-hallgatóm volt, az itteniek között az ő esélyei voltak a legjobbak, és a munkatársak is elfogadták. Azt gondolom, hogy jót tett a klinikának a váltás, mert én nagyon erős vezető voltam, nagy árnyékot hagytam. Be kell látni, hogy eljön az az életszakasz az ember életében, amikor félre kell állni, és 65-70 év között ez rendben is van.
- Miben nyilvánult meg az, hogy nagyon erős vezető volt?
- Ha úgy láttam, hogy valami nem működött, akkor rendszerszinten intézkedtem. Nagy gondot fordítottam arra, hogy az azonos korosztályba tartozók terhelése nagyjából azonos legyen az ambulancián. A kollégák tudták, hogy bizonyos szituációkban milyen reakciót várhatnak tőlem. Nem egyszer viselkedtem keményen, előfordult, hogy több nővért is elküldtem a klinikáról, ami megrázta a munkatársakat, de később belátták, hogy a megfelelő morál miatt szükség volt erre. Nem szabad elfelejteni, hogy 4500 immun- és gyulladásos reumatológiai beteg sorsáról beszélünk, akik között sok a hátrányos helyzetű. Rájuk minden kollégának maximális tekintettel kellett lenni és úgy is viselkedni velük.
Azt is tudták rólam a munkatársaim, hogy nem tűröm a pletykát. Olyan csak egyszer-egyszer fordult elő, hogy bejött valaki és mondott olyasmit - de sosem a másik ellen -, amiről fontos volt tudnom, és amit kezelni kellett. Egyenként, hosszan beszélgetni nemigen ültem le velük, holott jó lett volna, de a klinika vezetése és a nemzetközi jelenlét sok időmet és energiámat elvette. Hozzáteszem, hogy alapvetően sem vagyok ilyen alkat.
- Volt, hogy gyötrődött egy-egy döntése után?
- Nem vagyok sem gyötrődő, sem rágódó, sem bánkódó alkat. Nagyon igaz, amit a tábornokiskolában tanítanak: egy rossz döntés jobb, mint egy elhalasztott döntés, mert az előbbit lehet korrigálni.
- Ennek alapján ma sem tenne semmit másként.
- Nem. Eljöttem ide „egy szál nadrágban” 1995-ben, és most itt vagyunk egy 62 ágyas klinikán, ami három profillal működik. Sok segítséget kaptam a felépítéséhez, nagyon befogadó és progresszív volt a szakmai környezet. Engem mindig a nagy dolgok izgattak, persze tudom, hogy ennek ára van. A klinika 2002-es indulásakor jó pár képzett reumatológus, belgyógyász kolléga jött ide, és elég sokan el is mentek, mert itt más típusú tudásra volt szükség. Előnyösebb ezt 24-25 évesen elkezdeni, mint 10-15 évvel később. Fontos látni, hogy itt létrejött egy egyetértő közösség, melynek tagjai jól tudnak együtt dolgozni, és a vezetőik is megfelelőek.
- Merész volt, amikor a váltásról döntött, és Pécset választotta Debrecen helyett.
- Valóban, hisz társprofesszornak jöttem ide, nem főnöknek, és nem láthattam előre, hogy ebben a közegben előre tudok-e lépni. Ma már elégedetten nyugtázhatom, hogy a nagy dolgokban ez sikerült, és ami lényeges volt a számomra, abban nem vallottam kudarcot.
Negyvenéves koromra a kötelező feladataimat teljesítettem: együtt volt az akadémiai doktori disszertációm, a szakvizsgáim, a Magyar Immunológiai Társaság főtitkára voltam klinikusként. Debrecenben kilenc-tíz évig várhattam volna a soromra, nem igazán ideális körülmények között, holott a klinikai ranglistán nagyon magas volt a pozícióm, és helyettesként az érdemi munkát én végeztem. Az ember negyven-ötvenéves kora között a legproduktívabb, és akkor elgondolkoztam azon, hogy valami újat kellene megpróbálni, új helyen. A váltás másfél-kétéves tárgyalássorozat eredménye volt, és úgy alakult, hogy a két haematológiai osztályt összevonta a pécsi egyetem. Ezáltal felszabadult húsz ágy a II-es Belgyógyászati Klinikán, és Nagy Judit professzor asszony úgy érezte, hogy a nephrológia és a diabetológia mellé jó lenne egy immunológiai osztály is. 1995-től 2002-ig, az önálló klinika megalakulásáig ezt az osztályt vezettem. Az önállósulás szükségszerű volt, mert egyébként nincsenek státuszok és források.
- Milyen volt itt a miliő akkoriban? Könnyen ment-e a beilleszkedés?
- Azt gondoltam, hogy két, nagyjából azonos méretű, hasonlóan értékes kulturális hagyományú, egyetemmel bíró városnak egyformának kell lennie. Aztán tudatosult bennem, hogy ez nem így van. A kálvinista hagyományok Debrecenben nagyon erősek voltak. Sokkal direktebb volt ott a konfliktuskezelés, a konszenzus minimuma alatt nem volt háborúskodás. Itt aztán túl nagyszájúnak tűnhettem, hisz nem így szocializálódtam / nevet – a szerk. /. Az is igaz, hogy az a szakmai réteg, akinek a segítségére konziliárusként szükségem volt, rövid idő alatt mellém állt minden szakmából, és a klinikaigazgatók is igyekeztek segíteni. A szakmai beilleszkedés tehát meglepően könnyen sikerült. Fontos megemlítenem Dávid Boldizsárné főnővért, akivel 1995-ben kezdtem el dolgozni, még az immunológiai osztályon. Egy régi vágású főnővér volt már akkor is Rózsika, aki rendet tartott, kiválóan képzett volt és betanította a nővéreket. Enélkül elindulni sem lehetett volna. Nagyon motivált és becsületes kollégáim voltak, szorgalmasak, magasan képzettek, nélkülük sem lehetett volna egy ilyen szintű klinikát létrehozni. Emberség, becsület és tisztesség szempontjából mindig példaértékű volt az állomány. Rózsika főnővérnek arra is volt gondja, hogy egy hozzá méltó utódot kineveljen Balaton Boglárka személyében, aki jelenleg is igen magas színvonalú munkát végez, és a mostani, nehéz körülmények között is sikeresen összetartja a csapatot.
- Hogyan tudott folyamatosan magas szintű tudományos munkát végezni és benne lenni a TOP 5-ben? Min múlt ez?
- Erre a kérdésre úgy tudok válaszolni, ha körvonalazom a pályám elején történteket, amik ezt lehetővé tették. Annak biztosan nagy szerepe volt, hogy annak idején választhattam egy nagyon jó belgyógyászati klinikát, ahol fiatal adjunktusok és docensek dolgoztak, és ahol stabil alapokat kaptam. Keményen tanultam is persze, anélkül ez nem ment. Az 1980-as évek közepe táján, a szakvizsga után már tudtam önállóan gondolkodni, és olyan típusú klinikai kutatási anyagot raktam össze, amilyet Kelet-Európában nemigen csináltak. Az első publikációm után, két éven belül ismert lettem Európában. Több nagyon komoly rendezvény volt, ahova elvittek, holott akkor meghívólevél és pénzügyi támogatás szükségeltetett hozzá. Hamar belekerültem a nemzetközi véráramba. Hosszú távú, klinikai követéses vizsgálatokat nem volt divat végezni akkoriban, azonban engem az érdekelt, hogy hogyan lehet a betegek sorsán távlatokban javítani, azaz mit tegyek most, hogy öt-tíz év múlva ők jobban legyenek, illetve ne haljanak bele a betegségbe, mert akkor még rosszul álltunk a túlélési mutatókban is.
Sok munka van benne, egy kissé különálló út - hisz nem elitlaborhoz csatlakozó vizsgálatokról volt szó -, valamint szerencse is kellett hozzá, mert viszonylag hamar sikerült bekerülnöm a nemzetközi élvonalba.
- A scleroderma témakörében írta az első publikációját is?
- Igen, bár a debreceni klinika a lupusban volt érdekelt, az azzal kapcsolatos vizsgálatoknak akkor már húsz-harmincéves hagyománya volt, nagyon komoly kutatólaboratóriumi háttérrel. Azt vettem észre, hogy a lupusnál ritkább szisztémás autoimmun betegségek nem kapnak elegendő figyelmet, és sok a megválaszolatlan kérdés velük kapcsolatban. Erre egy sclerodermában szenvedő beteg világított rá, aki a nyári szabadságolások idején került be a klinikára, hirtelen kialakult, súlyos állapotban. Amikor a főnökömnek felvetettem, hogy a sclerodermával is kellene foglalkozni, nem találtam túl lelkesnek, ám két hónap múlva hívatott és megkérdezte, hogy összeszedtem-e már a sclerodermás betegeket (nevet – a szerk.). A kollégák segítettek ebben, és mivel nagy klinika volt, nemsokára meg is volt az 50-60 beteg. Később a többi, szisztémás autoimmun kórképpel is nekiálltak foglalkozni a munkatársak, ami akkoriban úttörő dolognak számított.
- Azt mikor ismerték fel, hogy reumatológia és az immunológia párban jár, azaz a gyulladásos megbetegedéseknek van immunológiai vonatkozása is?
- Ezek az 1960-as években már ismert tények voltak, ugyanakkor történelmileg ez nagyon érdekesen alakult. A szisztémás autoimmun kórképekkel jelentkezők gondozása korábban szétszórt, megosztott volt: foglalkoztak velük a bőrgyógyász kollégák, a belgyógyászok, az angiológusok és a reumatológusok is. Mára Nyugat-Európában, Amerikában és Japánban is kialakult trenddé vált, hogy a betegek a reumatológiai klinikákra mennek, ugyanis felismerték, hogy speciális szakértelem és koordináció szükséges ezekhez a betegekhez, mert sok a problémás szervrendszerük. A reumatológusok képzése is eszerint zajlik.
Az autoimmun betegségeket két nagy csoportra osztjuk. A szisztémás autoimmun betegeknél több szervrendszer érintett, különböző helyeken, ezeket az eseteket kezeljük mi. Ezek jól körülhatárolt kórképek, nem sok, egy tucat, mégis sok embert érint. A szervspecifikus autoimmun betegségeknél pedig csak egy-egy szerv betegszik meg. Utóbbi eseteket – a megbetegedett szervtől függően - a különféle szakterületek látják el. Így például a Basedow-kór – ami egy gyakori pajzsmirigy rendellenesség – a belgyógyász-endokrinológusokhoz tartozik, de vannak a májnak, a vesének, a tüdőnek, vagy az idegrendszernek is klasszikus autoimmun betegségei.
- Mitől függ az, hogy az egész szervezet érintett lesz-e az autoimmunitásban?
- Erre a kérdésre nehéz pontosan felelni, általános választ azonban könnyű adni. Számolni kell egy alapszintű genetikai hajlammal, amit úgy kell elképzelni, hogy nagyon sok gén - több tucat - eltérései kombinálódnak egy-egy betegségnél. A környezeti ártalmak is szerepet játszanak a kialakulásban, ami lehet fertőzés, vegyszer, vagy egyéb, ezeket jóval kevésbé tudjuk definiálni. Ez egy nagyon komplex, sok tényezős játszma, ezért is van az, hogy a szisztémás autoimmun betegségek nagyon egyediek és változatosak. Minden kórkép más és más, ezért a nagy betegségcsoportokon belül alcsoportokat alakítottunk ki, amelyeknek a kezelése eltérő.
- Épp a variabilitás miatt lehetett nehéz kutatásokat is folytatniuk.
- Ez így van. A molekuláris biológiai forradalom hatalmas fejlődést hozott számos területen. A nálunk gondozott betegek zöme rheumatoid arthritisszel küzd, mi 1600 embert kezelünk, de nagyjából ötvenezer beteggel kell számolni országszerte. Náluk az ún. biológiai terápiás szerek hatékonyak lehetnek – amik immunoglobulinszerű, gyártott molekulák –, mert képesek gátolni a gyulladásos sejthormonokat. Ezek a szerek nem olcsóak, a kollégáim évente nagyjából másfél milliárd forint értékű gyógyszert adnak a betegeiknek. Erről a betegségről azt is tudni kell, hogy egy egydimenziós kórkép – idővel az ízületek tönkremennek –, a többi szervrendszer kevésbé érintett. A többi betegségnél – lupus, scleroderma, vaszkulitis (érgyulladás), Sjögren betegség –, ahol több szervrendszer is érintett, már a klinikai elemzés is nehézséget okoz. A gyógyszert a forgalomba hozatal előtt sok emberen ki kell próbálni, és olyan mérőeszközök is szükségeltetnek, amelyek segítenek állapota javulásának a megállapításában. Nehéz mérni azt, ha valakinek a szíve, a tüdeje, a veséje, az ízületei és a bőre is beteg, és ebben a betegségben az egyik így, a másik úgy változik. Klinikánkon a nagy beteganyagokat jól nyilvántartjuk, hosszú távon követjük gondozottjainkat, és a szervezetükben lévő gyulladást igyekszünk megfelelő mérőszámokkal jellemezni. Ezek a kutatások nagy türelmet igényelnek, mert van, hogy csak öt év múlva kapunk eredményt egy-egy adat vizsgálatánál. Elég sok ilyen jellegű kutatást végzünk, és ezeket a munkáinkat a világ vezető reumatológiai lapjaiban is publikáljuk. Ha a klinikum nem tudja megmondani, hogy mit tekint hosszú távú javulásnak, akkor nagyon nehéz az új gyógyszereket kipróbálni. Ez látszik is a gyakorlatban, mert a már említett kulcsbetegségekben drámai áttörést még nem sikerült elérnünk. Nem a potenciálisan hatékony szerek hiányoznak, hanem a mérőeszközökön kell dolgoznunk, és ezt szorgosan végezzük is. Itt egy komplex mérőszámról van szó, ami információt tud adni a különböző szervrendszerekben zajló változásokról. Mondok egy példát: a vörösvérsejt-süllyedést mindenki ismeri. Ha valaki kap egy vírusfertőzést, és megemelkedik a vérsejt-süllyedése – legyen 90-es, az jó magas –, majd az egy hét múlva 70-re csökken, ez klinikailag semmit nem jelent. A vérsejt-süllyedés ugyanis nem érzékeny a gyors változásra. Az ellenben sokat jelent, ha normalizálódik, vagy ha alacsony lesz. Nekem tehát olyan komplex mérőszámokat kell kialakítanom, amelyek értékelhetően jelzik a változásokat, tehát azt tudom mondani, hogy ha bizonyos adat csökkent, akkor javult a beteg. A rheumatoid arthitisz esetében ez jól demonstrálható. Ennél a betegségnél tudnunk kell, hogy hány érintett ízület van. A reumatológus-immunológus kolléga 28 ízületet megtapogat, és megmondja, hogy ezekből hány gyulladt és fájdalmas. Ennek alapján születik két adat, mondjuk 10 duzzadt és 9 fájdalmas. Emellett fontos a laboratóriumi vizsgálat is, amiből ugyancsak származik egy adat, majd egy komplett képlet segítségével – amit a komputer számol ki – keletkezik egy ún. betegségaktivitási szám. A leggyakrabban használt a DAS 28, azaz a 28 ízületet vizsgáló betegségaktivitási mérőszám. Ha a bonyolult formulával kiszámított végeredmény 5,1 fölött van, akkor az a betegség nagyon aktív. Ilyen esetekben adok egy gyógyszert, és ha ez az érték ezután lemegy 3,2 alá, akkor a terápiám rendben van, javult a beteg állapota, folytatható a kezelés. Ha azonban nincs javulás, változtatni kell a terápián. A kezelésünk hasonló a diabéteszesek gondozásához, csak nálunk a mérőszámok nagyon bonyolultak, időnként logaritmikus, exponenciális, és egyéb skálákat kell alkalmaznunk. A rheumatoid arthitiszes értékelés alapját holland kollégák dolgozták ki, egy több mint tízéves klinikai követőmunka eredményeként, és ezt használjuk mi is. Ám más betegségek esetében nem állunk ennyire jól, sclerodermában és lupusban még sokat kell dolgozni a betegségaktivitást mérő, komplex számokon.
- A steroid gyulladáscsökkentők és a biológiai terápiás szerek mellett van-e elég más típusú gyógyszer a különböző, nagyon egyedi betegségtípusok kezelésére?
- A steroidok mellé sok esetben citosztatikus szereket is adunk. Rhematoid arthitiszben a betegség korai szakaszában átmenetileg fontos a steroid, ám tartósan nem. Vannak olyan kórképek, amelyeknél nem is hat, sőt, a szisztémás sclerodermában bizonyos esetekben kimondottan ártalmas. A steroid egy nagyon jó kezdeti szer, ám hosszú távú alkalmazása esetén sok a mellékhatás, ezért azon igyekszünk, hogy kiváltsuk más szerekkel, ami a betegek zöménél meg is valósítható. Sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben. Amikor még belgyógyászati-immunológiai osztályon dolgoztam, akkor a folyosón sétálva látni lehetett, hogy ki szed steroidot, mert a betegek arca eldeformálódott, megduzzadt. Ma már mindössze néhány ilyen betegünk van, de ők is csak a kezdeti fázisban kapnak nagy dózisban steroidot. A kutatások egyik iránya is az, hogy kevesebb hosszú távú mellékhatással bíró szereket adjunk, lassú fejlődés azért tapasztalható ezen a területen.
- Önről az a hír járja, hogy nagyon empatikus és alapos gyógyító, amolyan klasszikus belgyógyász.
- Amikor kezdő belgyógyász voltam, akkor még meg lehetett tanulni ezt a szakterületet, divat volt utánaolvasni a dolgoknak. Emlőrák kezelésére például akkoriban nem volt még avatott szakember, ezért a főnökömmel belevágtunk. Elolvastuk a szakirodalmat és nekiláttunk a kezelésnek, bár akkor csak néhány módja volt ennek. Engem az aktívabb belgyógyászat rész is érdekelt, különösen a szív és a tüdő, dolgoztam intenzív belgyógyászati osztályon is egy darabig. Ma már annyira túlspecializálódott a belgyógyászat, hogy erre nincs mód. Sajnos ez örök gond. Kéthetente cserélünk e-mailt a vezető reumatológus kollégákkal arról, hogy a képzésben kevés a belgyógyászat, ugyanakkor minél többet teszünk bele, annál hosszabb lesz a képzés, és nem fognak jelentkezni rá a diákok. A szűkebb reumatológiát kellene tehát megtanulniuk, ám az ilyen típusú betegeknek más problémájuk is van. Egy kiút lehet ebből, ha hajlandó lesz a társadalom elismerni és a biztosító finanszírozni a csoportos konzultációkat. Erre már van több példa, ilyenek az onkoteamek, amelyekben a különböző szakterületek képviselői működnek együtt. Közös munka zajlik az intersticiális tüdőbetegségek esetében is - a mi szakembereink részvételével -, azonban ezt még nem finanszírozza a TB, ugyanakkor együttes tudás hiányában nem tudjuk jól kezelni a betegeinket. Ha ezt elismerjük, akkor kevesebb probléma adódik abból, hogy nem ért mindenki mindenhez. Emellett az is gondot jelent Magyarországon, hogy nem megfelelő a családorvosképzés. A családorvosnak kellene annak a személynek lennie, aki a belgyógyászaton kívül még öt másik szakterületen is jártas, azonban ez nem tűnik megoldhatónak. A kollégáimat mindig arra ösztönzöm, hogy emeljék fel a telefont és konzultáljanak másokkal, alakuljon ki egy szakmai hálózat, mert más megoldást nem látok.
- Az empátiája az édesanyjától ered?
- Igen, ő volt a tágabb család védőügyvédje. Ha úgy észlelte, hogy egy gyermeket vagy egy idős családtagot bármilyen hátrány ér, azonnal elkezdett harcolni érte. Gyorsan átlátta a lényeget és intézkedett is. Apám csendesebb volt és szigorúbb, ő egyébként az anatómiai tanszéken oktatott az Állatorvostudományi Egyetemen. Én a kettejük között vagyok, illetve mindkettőjüktől kaptam valamit.
- Miért épp a belgyógyászat vonzotta?
- Sokáig úgy éreztem, hogy inkább elméleti kutató szeretnék lenni. Másodévtől demonstrátor voltam a Biológiai Intézetben, végig oktattam is, és több helyre mehettem volna. Ötödév környékén - az 1970-es években járunk - kezdtem el azon gondolkodni, hogy a kutatási perspektívák nagyon szűkek, nehéz külföldre menni és tanulni. Ekkor kezdtem el a klinikum felé orientálódni, amiben nagy szerepük volt azoknak a zseniális belgyógyászoknak, akik az I-es számú Belgyógyászati Klinikán dolgoztak, és akikkel azóta is jó kapcsolatban vagyok. Végül hatodéves koromban döntöttem úgy, hogy belgyógyász leszek, és lehetőségem is volt arra, hogy az I-es számú, sok profilú, debreceni Belgyógyászati Klinikán állást kapjak. Nemsokkal előtte alakult a III-as számú Belgyógyászati Klinika egy nagyon dinamikus, motivált csapattal. Mivel az I-es klinikát túl nagynak és merevnek éreztem, ezért a III-ashoz csatlakoztam. Adódott, hogy ha komolyabb tudományos munkát szeretnék végezni, akkor ott van egy jól felszerelt immunlabor, és ezek a kórképek egy belgyógyász szemével is nagyon érdekesek voltak. Részben tehát a véletlenek, részben pedig tudatos döntések járultak hozzá ehhez.
Többedik generációs értelmiségi vagyok, döntően állatorvosok vannak a családunkban. Ezt a hivatást űzte az egyik nagyapám, az édesapám, és jelenleg az öcsém is, a többiek pedig pedagógusok voltak. Püspökladányban jártam általános-és középiskolába, akkoriban az elméleti kérdések érdekeltek igazán, az, hogy mi miért van, és mi az alap. Mivel kutató szerettem volna lenni, ezért azt tanácsolták, hogy az orvosi egyetem az, ami a legtöbb választást adhatja e tekintetben. A felvételi nem volt nehéz, mert szaktanári felkészítés nélkül negyedikesként második voltam az országos biológia versenyen.
Alapvetően mindig sok minden érdekelt. Az első nyolc között végeztünk a társaimmal a gimnáziumban az Országos Bartók Zenei Műveltségi Versenyen, versenyszerűen pingpongoztunk - országos eredményeim is vannak -, a megyei felnőtt bajnokságban is játszottunk, sakkoztam is, sokáig zongoráztam, tehát sok mindent csináltam, de fanatikus sosem voltam. Azt gondolom, hogy tudni kell bizonyos dolgokat abbahagyni, és másra koncentrálni.
- A családi háttér sokat segíthetett abban, hogy Ön szárnyalhasson.
- Valóban, a családi háttér mindvégig támogató volt. Az egyetem végén megnősültem, a feleségem is szakmabéli, így aztán lett egy másik hátországom is.
- Édesanyja mivel foglalkozott?
- Ő bőrgyógyász asszisztens volt Debrecenben. Szerencsére sok a hosszú ideig élő, szellemileg friss hozzátartozóm, apai nagymamám például 95 éves korában hunyt el, Czirják László dédapám 96 évet, édesapám pedig 91 évet élt, a 96 éves nagybátyám pedig még most is kiváló szellemi-fizikai állapotban van. Anyai ágon is van néhány hasonló példa, tehát jó genetikai alapjaim vannak.
- A család hogyan bírt el egy sokat utazó és dolgozó professzort?
- /nevet – a szerk. / A nejem tudta, kit választ, hisz évfolyamtársak voltunk, és az egyetemi évek alatt is ilyen izgága voltam. Sokáig titokban tárgyalgattam a pécsi váltásról, és amikor leültünk erről beszélgetni, akkor már érezte, hogy nincs mese, megyünk. A kamasz fiainkat viselte meg leginkább a költözés, más-más okból - de mára ez történelem, hisz mindketten felnőttek. A nagyobbik fiam 1979-ben született, közgazdasági könyvelői végzettsége van, és multicégeknek könyvel Budapesten. Járt Amerikában iskolába, angolul és németül is beszél, és a párja is hasonló tevékenységet végez. A család szeme fénye, a kislányunokánk most volt másfél éves.
Kisebbik fiam Pécsett van, ő bölcsész, informatika-könyvtár szakon végzett, és a Pécsi Egyetemi Könyvtár Klimo-gyűjteményes részében dolgozik. A feleségem eredetileg fül-orr-gégész, aztán a Megyei Egészségbiztosítási Pénztárnak lett a munkatársa, ám amíg mindketten ügyeltünk, a fiaink eldöntötték, hogy ők nem akarnak hasonlóan élni.
- Miért nem vállalt egyetemi vezetői feladatokat?
- A klinika létrehozása és működtetése, továbbá a nemzetközi jelenlét sok energiát elvitt. Az igaz, hogy talán jobb anyagi- és álláshelyzetben lett volna az intézetünk, ha betöltök ilyen funkciót, azonban ez elvitte volna a fókuszt a szakmaiságról. Emellett azért sem vállaltam egyetemi tisztséget, mert érdes a személyiségem, és nem vagyok olyan tekintélytisztelő, hogy a mondandómat becsomagoljam. A dékáni pozíció lehetősége egyébként nagyon korán felvetődött, épp, hogy idejöttem, ám azonnal elvetettem. Nem szeretem sem a félmegoldást, sem a félsikert, és látványosan frusztrál is. Akkoriban a feltételrendszer sem volt olyan, hogy érdemben lehessen alkotni valamit, de nem is akartam.
- Nagy rajongója a mediterrán növények mellett a festészetnek is.
- Igen, gyakran látogatom a múzeumokat, a nagy európai városokban rendezett kongresszusok során – fiatal kollégáim örömére – tartottam tárlatvezetéseket is, hisz nem egy olyan múzeum van, amelyen szinte behunyt szemmel is végig tudnék menni. A komolyzenét is kedvelem, rendszeres koncertlátogatók vagyunk a nejemmel, több bérletünk is van.