Olyan érzésem van, miközben beszélgetünk, mintha mindig ismertem volna. Közvetlen, vidám, már-már baráti hangütése akár zavarba is hozhatna, ehelyett inkább feldob, kizökkent a hétköznapok mókuskerekéből. Elképzelem, amint bemegy hozzá a beteg, akinek hamarosan a szívét tartja a tenyerében, majd úgy távozik, mintha nem is műtétre várna. Képes elhitetni, hogy nincs más út, csakis a gyógyulásé, és nála van a lehető legjobb helyen. Megszámlálhatatlanul sokan köszönhetik neki az életüket, az elmúlt évtizedekben több mint ötezer beavatkozást végzett. Különös empátiával, szinte családtagként bánik a hozzá fordulókkal, teszi ezt lenyűgöző természetességgel, önfeledtséggel, kedvességgel, szeretettel. Szórakoztató, különleges személyiség dr. Szabados Sándor, a Szívgyógyászati Klinika professzora, korábbi igazgatója, aki már az első találkozás után nyomot hagy az emberben.
Schweier Rita írása
- Egy pillanat alatt közel tudja engedni az embereket magához, mi a titka?
- Talán a gyerekkorban keresendő: édesapám mindig azt mondta, hogy kedvesnek lenni nem nagyobb fáradság, mint nem annak lenni. Jó természetű, jó kedélyű, sokat dolgozó ember volt. Anyukám nagyon szigorúan nevelt, de azért ő is tolerálta a csintalanságomat. Általános iskolásként több körmöst kaptam, mint ötöst, még a templomban is rendetlenkedtem. Fakadt abból kellemetlenség bőven, hogy nem mindig találtam meg a hangot azzal, akivel beszéltem. Ma már természetesen más a helyzet, ügyelek arra, hogy senkit se sértsek meg, és ha látom, hogy az illető nem vevő a humoromra, akkor megállok.
- Azért sok haragosa nem lehet, ez derül ki abból a kisfilmből is, amit a kollégái, barátai készítettek a 60. születésnapjára, árad belőle az elismerés és a szeretet.
- Ezzel a filmmel nagyon megleptek, jólesett a kedvességük. Tény, hogy nincs sok ellenségem. Széles a társasági életünk, nem pusztán orvosokból áll. Rendszeresen összejárunk egyetemista csoporttársainkkal is – 7-es csoportnak hívjuk, mert 1977-ben végeztünk – egy-egy beszélgetésre, hétvégi ebédre vagy kiruccanásra. A fiúk megöregedtek, a lányok viszont jól tartják magukat (nevet – a szerk.). A feleségemnek is van bandája, így nem vagyunk besavanyodott emberek. A közéletben is igyekszünk fontos szerepet betölteni, szobrot állíttattunk a vasútállomáson, az Ágoston téri Általános Iskolában, és segítjük az éhező gyerekeket, a hajléktalanokat is.
- Ön mindenütt központi szerepet tölt be.
- Igen, ilyen akartam lenni. Fiatalként voltam egy táborban, ahol egy srác egy szál gitárral képes volt maga köré gyűjteni az embereket, együtt énekeltek. Megirigyeltem őt, és ha nem is a zene, de a sport által nekem is sikerült ezt elérnem. A gimnáziumban kézilabdáztam, az egyetem alatt tájfutó voltam, majd a kora orvosi időszakban ejtőernyőztem. Utóbbival akkor hagytam fel, amikor többen meghaltak mellettem. Közrejátszott ebben az is, hogy elköltöztünk Szegedre, ahol 13 évet dolgoztam, és ott nem volt ejtőernyőzés.
- A szülei is élénk társadalmi életet éltek?
- Igen, édesapám is agilis ember volt. Akkoriban zajlottak a téesz-szervezések, és a falu meghatározó nagygazdái nálunk gyűltek össze esténként beszélgetni. Emlékszem, azt mondták apámnak: „Józsikám, a kolhoznak nagy jövője nem lesz, az egyéni gazdaságokat kell megtartani.” Amikor jött a tanfelügyelő az iskolába, és kérdezte, mik akarunk lenni, én büszkén felálltam és azt feleltem: egyéni paraszt leszek (nevet – a szerk.). Utána elbeszélgettek szegény apukámmal, majd pedig ő velem, mondván, van, amiről csak otthon beszélünk, az iskolában nem.
- Hol volt gyerek?
- Szilágyon, ott is születtem. Nagyon szeretem a falumat, bár mindössze 12 évet laktam ott, mivel édesapámnak el kellett jönnie onnan. Pécsett kapott munkát, uránbányász lett. Anyukám arra biztatott, hogy tanuljak, mert a tudást nem veszik el tőlem. Mindig azt mondta: „Ami a fejedben van, az a tiéd”. Így lettünk a húgommal mindketten orvosok, én már hetedikes koromtól annak készültem. A falumba most is visszajárok rendezvényekre és támogatom, ahogy tudom. Amikor ezeréves volt, a díszpolgárává választottak. Szilágynak én voltam az első tanult orvosa, kevés értelmiségi származott onnan. A polgármester asszony kedvesen azt mondta, hogy díszsírhelyet fognak biztosítani számomra, aminek nagyon megörültem, hisz legalább ezt a terhet leveszik a vállamról (nevet – a szerk.). A feleségem azonban nem így vélekedik, hisz messzire kellene járnia, hogy ápolja a síromat (nevet – a szerk.).
- Édesapjának mi volt a foglalkozása?
- Szeremlén élt Duna-menti parasztgyerekként, és a fejébe vette, hogy pilóta lesz. Szolnokon el is indult ezen a pályán, talán repült is, ám valami oknál fogva leszerelték az egész csapattal együtt. Soha többé nem hívták be katonának. Ezután találkozott édesanyámmal. Ez is – az akkori időkre jellemző – jó kis történet. A két mama – anyukám és apukám édesanyja – együtt utaztak a vonaton, megmutatták egymás gyermekeinek a fényképét, majd apám eljött megnézni anyámat, és össze is boronálódtak. Nagyon szépen éltek, jó volt a gyereküknek lenni. Anyám volt a matriárka, mindenki tudta a helyét, minden működött. Apám humora átsegített minket a nehézségeken. Némi agitáció után a könyvelője lett a szilágyi téesznek, amíg engedték. Akkoriban lehetetlen volt nemet mondani. Otthon is sokat dolgozott, mindig tett-vett, ahogyan én is, a példa biztosan tőle jön. Édesanyám is szorgalmas ember volt, ő a földeken dolgozott. Sajnos nem volt a családjának pénze arra, hogy taníttassa, mert a nagyapám meghalt egy balesetben, és a nagyanyám egyedül maradt a nagy gazdasággal. Anyukámnak két testvére is volt, de mindketten meghaltak, egyikük a torokgyík-járványban. Muszáj volt segítenie a földeken. Amikor összeházasodtak apámmal, ki kellett fizetniük egy csomó adósságot a nagyanyám után, majd jött a padlássöprés. Gyerekként végignéztem, ahogyan elvitték a jószágot, harcolni kellett a betevőért. Nem volt könnyű az 1950-60-as évek eleje, ám a humorunk mindvégig megmaradt.
- A húgával jól kijöttek egymással?
- Igen, én voltam a pesztrája, mivel apukám akkor már Pécsett dolgozott, anyukám pedig az otthoni földeken. Kilenc év van köztünk, mert volt még egy testvérünk közben, Margitka, de ő korán meghalt. Sajnos édesapám is fiatalon, 44 évesen elhunyt tüdőbetegségben, így teljesen rám maradt a húgom. Apja és testvére is voltam, ezért különösen szoros a kapcsolatunk. Amikor Szegeden dolgoztam, akkor is minden hónapban találkoztunk. Segítettem, hogy Bicsérden háziorvos lehessen. Amikor visszajöttünk Pécsre, náluk laktunk majdnem egy évet, és mellette kezdtünk építkezni is. A mai napig egymás mellett lakunk, édesanyánkkal együtt. A 89 évével ő a dirigense a család négy orvosának, mert a feleségem mellett a sógorom is az (mosolyog – a szerk.). Jókat nevetünk együtt. Szeretem, ha mindenkit magam köré gyűjthetek. A lányomék visszajöttek Budapestről, az egyetemtől nem messze laknak. A vőm elveszítette a szüleit, rá fiamként tekintek. Nincs olyan hétvége, hogy ne jönnének el hozzánk, amihez ragaszkodom is. Szerencsére az unokák is szeretnek nálunk lenni, falun. Vannak unokatestvérek Németországban, Passauban, Hollandiában, Zwolleban, szerencsére a gyerekek jóban vannak, így nyaranta, illetve a jeles ünnepeken mindig együtt bandázunk egy nagy asztalnál, amit kitolunk, ameddig csak lehet (mosolyog – a szerk.).
- Hova járt gimnáziumba?
- A pécsi Széchenyibe. Szerettem oda járni. A mai napig is tartom az élőkkel a kapcsolatot, a holtaknak pedig elmentem a temetésére.
- Annak alapján, amit édesanyja szigoráról mondott, biztosan kiváló tanuló volt.
- Igen, az ő filozófiája az volt, hogy ne a nagybetűs, hanem az apró betűs részt tanuljam meg, mert a legtöbbször azt kérdezik. Persze mindig abból volt a több, és volt, hogy utáltam az apró betűket (nevet – a szerk.). Tudtam ugyanakkor, hogy az orvosi pályához ez kell. Fel is vettek az egyetemre és időben el is végeztem. Amikor a húgom és a gyerekeim kikurkászták a bizonyítványaimat, arra lettem figyelmes, hogy hahotáznak, és közben arról beszélnek, hogy nekem, a tatusnak, hármasom is volt. Mondtam nekik, hogy akkor az volt a legjobb jegy (nevet – a szerk.). Első generációs értelmiségiként kétszer-háromszor annyit kellett tanulni a jó érdemjegyért, mint azoknak, akik benne voltak a folyamatban. A lényeg, hogy dicsérettel fejeztem be, kaptam is állást az egyetemen. Baleseti sebész szerettem volna lenni, de az nem jött össze, helyette az aneszteziológiára kerültem, amit utólag cseppet sem bánok, mert rengeteget tanultam ott. Miután dr. Szabó Zoltán, a neves szívsebész asszisztenciát kért nyárra a főnökömtől, elmentem mellé Budapestre, ott győződtem meg arról, hogy ezt akarom csinálni. Akkor már tudtam pacemakert beültetni, és rengeteg ilyen jellegű munka volt. Felmerült az is, hogy ott maradok, azonban a leendő feleségem úgy gondolta, hogy ott nem lesz olyan jó nekünk. Ezután jött a szegedi csábítás, amire már igent mondtunk. Sokat dolgoztam akkoriban is, a feleségem is sokat ügyelt és már megvolt a kislányunk, aki a szülei elfoglaltsága miatt mindig volt valakinél. Amikor a főnővérünk nyugdíjba ment, azonnal lecsaptam rá, mondván, kell nekünk egy nagymama. Örült neki, mert nem volt családja. A jó kapcsolat sokáig megmaradt köztünk, ám szegényt elvitte a koronavírus első hulláma, két évvel ezelőtt. Az osztályos főnővért, a Margitkát Tücsöknek hívtam, mert folyton ciripelt, állandóan beszélt.
Dr. Fazekas Sándor szívsebész volt a tanítómesterem, később jó barátom, aki mindig arra biztatott, hogy ne hagyjam abba a szakmát. A szegediekkel is volt egy társaságunk. Másfél-kéthavonta akkor is elmentünk Szegedre, amikor már nem ott dolgoztunk, mindig jókat nevettünk, beszélgettünk. Most már csak a Sanyi él a csapatból, 88 éves. Évente egyszer meglátogatjuk és elvisszük a dr. Petri Gábor sebész emlékére rendezett ülésre, aki nagyon neves szakembere volt az ottani klinikának. Mit ad a sors, április elsején kezdtem Szegeden, és április elsején is búcsúztam el tőlük (mosolyog – a szerk.), mert Pécsett is elindult a szívsebészet és visszavártak. Szegeden aztán három-négy év után tönkrement a szívsebészet vezetői problémák miatt, és emiatt újra megkerestek, azonban a családom már nem akart újra költözni. Nem bántam meg, hogy maradtam, mert dr. Papp Lajos jött ide vezetőnek.
- Miért épp a szívsebészet vonzotta?
- Csodálattal töltött el, hogy tele a műtő műszerekkel, egy háznyi van belőlük, és a beteg parányi köztük. A baleseti sebészet is azért tetszett, mert ott is lehetett kalapálni (mosolyog – a szerk.), én pedig ilyen típus vagyok.
- A „kalapálás” szeretete miatt Mekk Eleknek is becézik, bár saját magát „bicsérdi buhernek” hívja.
- Valóban (nevet – a szerk.), a Mekk Eleket a család adta, mert ha bármi elromlik, nekiállok megjavítani. Újat csak akkor veszünk, ha nem sikerül, azaz majdnem minden alkalommal (nevet – a szerk.). Komolyra fordítva: korábban nagyon sok klinikai eszközt is megjavítottam otthon.
Az mindenesetre maga a csoda, amikor az ember felnyitja a mellkast és ott dobog a szív, amit megállítok, megreparálok, majd újraindítok. Valójában csak a fel- és leszállás nehéz, a többi utazás (mosolyog – a szerk.). Immár negyvenöt éve mindig ugyanazzal az izgalommal várom, újraindul-e. Ha ez megtörténik, utána már sokféle segítség van – gyógyszerek, altatás -, csak induljon el. Aztán ha dobog és összerakjuk, az valami gyönyörűség. Más testrészek esetében, ha valami hibádzik, a szervezet kompenzál. Ki lehet venni fél tüdőt, egy szakasz belet, egy vesét, egy fél herét akár, de a szívet nem lehet elfelezni. Viccesen azt szoktam mondani a betegeimnek, hogy menjenek haza, tegyék be a szívüket egy dobozba, majd hozzák el nekem. Megreparálom és visszaküldöm (nevet – a szerk.). No, ezért fogott meg ez a terület.
- Elképzelhetetlen, de több mint ötezer műtétet végzett.
- Igen, és ezek mind nagy szívműtétek voltak, ugyanakkor a kisebb beavatkozások, a pacemaker-beültetések száma is több mint ezer. Szegeden csecsemőket, gyerekeket is operáltunk, és a pécsi gyermekklinikán is végeztem csecsemőkön szívműtéteket, amik azonban abbamaradtak, mert Budapesten felépült a nagy babacentrum, ahol jóval nagyobb rutinra tettek szert. Mi azoknak segítettünk, akiket nem lehetett szállítani, mert egy-két naposak voltak, illetve nagyon kis súllyal születtek. Az is szép időszak volt, bár sokan tartottak ezektől a beavatkozásoktól.
- Ön nem?
- Dehogynem, a betegeknek is azt szoktam mondani, hogy nálam jobban senki sem fél, hisz életben kell tartanom őket. Viccesen úgy fogalmazom, hogy kettőnknek a négy kezén van húsz köröm, és ha húsz körömmel kapaszkodunk, akkor biztosan sikerülni fog a műtét. Ilyenkor egy picit megnyugszanak, látják a reményt.
- Az ötezer beavatkozásból hány volt sikertelen?
- Ahogyan a feleségem fogalmazta: egy parcellányi, még ha a válogatás nélküli beteganyagból a halálozási arányom egy-másfél százalék alatt is van. Régebben többen elhunytak, mert mások voltak a körülmények, aztán bővültek az anesztézia, illetve a szívkatéteres beavatkozás lehetőségei, és a műtét utáni géprásegítés is sokat jelent a túlélési arányok kedvező változásában. Ha rosszak lennének az eredményeim, akkor nem lenne betegem. Büszkén mondom, hogy a hetvenedik életévemben is sokan keresnek, magánrendelést nem is folytatok.
65 évesen abba kellett hagynom a klinikaigazgatást, ám arra volt lehetőségem, hogy hetvenéves koromig maradhassak, sőt, az aktív tevékenységre is van igény úgy a betegek, mint a klinika vezetése részéről.
- Egy-egy haláleset után mennyi időre van szüksége, amíg újra „felépíti magát”?
- Nálunk az a törvény otthon, hogy problémát haza nem viszünk. Természetesen megkérdezzük egymástól, hogy kinek, milyen napja volt, de ezt röviden elintézzük. Dr. Kovács Gábor professzor, a főnököm, a szegedi szívsebészet egykori osztályvezetője az 1990-es években azt mondta: „Ha egy beteg meghal, akkor rosszul döntöttél, amikor műtétet ajánlottál neki. Ha jól döntesz, akkor nem hal meg”. Mondatai egy életre megmaradtak bennem. Mindenkit meg lehet operálni, de tudni kell azt mondani bizonyos esetekben, hogy sajnos már nincs esély a sikeres beavatkozásra. A rossz döntés következményei bennünk maradnak, ám nem halhatunk meg minden beteggel. Másnap ugyanúgy oda kell állnunk a műtőasztalhoz, és a következő pácienssel vigaszt nyújtva kell beszélgetnünk.
- Mindemellett azért ez nem lehet egyszerű, mert Ön minden egyes betegét úgy operálja meg, mintha a hozzátartozója lenne.
- Szoktam is mondani a betegeknek, hogy ha rám bízzák magukat, akkor úgy kezelem őket, mintha az anyámat, apámat, feleségemet, gyerekemet vagy magamat operálnám. Mindig fehér köpeny nélkül, civilben beszélgetek velük, hogy ne érződjön a távolság közöttünk. Arra is ügyelek, hogy ne üljek emeltebben náluk. Nyilván megérintenek a halálesetek, nem véletlen a magasabb vérnyomásom és az esti eszegetéseim sem (mosolyog – a szerk.).
- A betegeknek adott tanácsai közt ilyeneket lehet olvasni: kevesebbet kell dolgozni, mert akkor kevesebbet stresszelünk, fontos az elegendő alvás, a dohányzás mellőzése, a mozgás és az egészséges táplálkozás. Önre is igazak ezek?
- Ezt én mondtam?! (nevet – a szerk.) Ja, a betegeknek tényleg mondtam, nekem meg mondja majd egy másik orvos (nevet – a szerk.)! Viccet félretéve, persze, mondják a kollégák, hogy le kellene fogyni, futni vagy mozogni, este nem enni. Én meg mondom nekik, hogy a futást a térdem nem bírja, napközben pedig nem tudok enni, mert a műtőben vagyok. Előfordult olyan, hogy reggel 8-tól délután 5-ig ott álltam. Ilyenkor az ember nem érzi az éhséget, mert stresszben van. Gyarló ember vagyok, hiába! (mosolyog – a szerk.) A betegeimnek ugyanakkor hirdetem, hogy mit szabad és mit nem, bár azt tapasztalom, hogy negyven év felett a szokásaikon már nehezen változtatnak. Az életmód mellett sok múlik a genetikán is, mert azért megfordulnak nálunk sovány testalkatú, rendszeresen sportoló emberek is.
Mentségemre legyen mondva: nem italozom, nem csajozok - nős vagyok -, és nem is dohányzom. Megeszem ugyanakkor az unokám tejbegrízmaradékát, azt nem tudom megállni, de sokat vagyok a játszótéren, és a kis biciklit még utolérem. A nagyobbik unokám, Soma, már nyolcéves, a kisebbik, Ádám, pedig öt. Itt, a klinikán nőttek fel. Mindig jönnek hozzám, van egy saját fiókjuk, benne a tornacipőjükkel, a színes ceruzáikkal, szeretnek itt lenni. Soma sok mindenben hasonlít rám, külsőleg és természetében is, a kicsi pedig annyiban, hogy számára sincs lehetetlen, ő is mindent szétszed.
- Miért döntöttek úgy a lányáék, hogy visszajönnek Pécsre?
- A lányom Pécsett végezte a gimnáziumot, majd előállt azzal, hogy közgazdásznak tanul tovább. Hiába mondtam neki, hogy menjen orvosnak – neki is nagyon jó a kézügyessége -, legyen belőle plasztikai sebész, nem szerette volna. Mindenképp Budapesten akarta elvégezni az egyetemet, világot akart látni. A barátja, későbbi férje is vele ment, akinek már nem éltek a szülei. Négy évig voltak ott, közben terhes lett a lányom, talán ezért is döntöttek a visszatérésről. Ő több nyelvet is beszél és multicégeknél dolgozott. Kis kitérővel egykori iskolájában gazdasági igazgatóhelyettes is volt, ám most ismét egy multinál tevékenykedik. A vejem pedig az egyetemen jogász. Örülök, hogy a látóteremben vannak.
- Van egy műtéttípus - hívhatjuk pécsi modellnek is -, ami az Ön nevéhez fűződik: ez az egy ülésben végzett szív- és más szerven végzett műtét, avagy amikor egy altatásban több szerven is operációt végeznek.
- Dr. Korompai Ferenc szívsebész professzornak köszönhetem azt a szemléletmódot, aminek alapján ebbe belevágtunk, és az igazgatásom alatt kezdtük el rutinszerűen végezni. A sebészek nagyon agilisek és kreatívak voltak, különösen dr. Papp Gáborban találtam partnert ehhez. Eleinte ódzkodtak tőle a kollégák, ma azonban már rutinnak számít. Volt olyan is, amikor engem hívtak át az Urológiai Klinikára azzal, hogy találtak egy nagy vesetumort, aminek a vége belelógott az éren át a szívbe. Mellkassebészekkel is dolgoztam együtt, mert a tumort nem sikerült kivenniük, ugyanis hozzátapadt a szívhez. Az ilyen típusú beavatkozásokból is volt egy tucat, nőgyógyászokkal is operáltam együtt. Komoly kihívást jelentenek ezek a műtétek a gyorsaság miatt is, előfordul, hogy mindössze két-három percen múlik a beteg élete.
- 2008-tól 2017-ig igazgatta a klinikát, milyen volt ez a 9 év?
- Dr. Papp Lajos professzor nagy fegyverténye volt, hogy a szakmákat szívgyógyászatként egy tető alá hozta: a szívsebészek, a kardiológusok, az intervencionális kardiológusok és az aneszteziológusok egymás gondolatait is ismerik. Amikor igazgató lettem, arra kértem a munkatársaimat, hogy mindenki foglalkozzon azzal, amivel eddig, nem változtattam semmit, sem strukturálisan, sem emberileg. Azon voltam, hogy megtartsam ezt az örökséget, és közben fejlesszük, amit lehet. Szó volt arról, hogy egy nagy kardiovaszkuláris centrum részeként működjön a klinika, de sikerült ennek ellenállni. Volt egy csomó adósság a házon, amit sikerült kigazdálkodnunk és kifizetnünk. Eleinte ezres műtétszámot végeztünk, aztán már csak hatszázra volt elegendő pénz. Elindult a haemodinamikán az intervencionális terápia, lett elektrofiziológia is, szépen fejlődtünk, és közben megmaradtunk úgy, ahogyan voltunk. Mindenhova pályáztunk, sikerült új műszereket beszereznünk. Amerikából behozott ultrahangokat és Holter gépeket vásároltunk, mert az feleannyiba került. Utódomnak, dr. Cziráki Attila professzornak is a függetlenségünk megőrzése volt a vezérelve, mert ebben a formában kis hibaszázalékkal jó eredményeket tudunk elérni. Megválasztását újra támogatás kísérte.
- Ha visszanéz, milyen igazgató volt?
- Nincs rossz élményem, kiálltam, harcoltam a kollégák elképzeléseiért, remek osztályvezetőim voltak, akik a mai napig értik a dolgukat, kiváló volt a titkárnőm, Kovács Réka, és jó a gazdasági vezetőm is, Kovácsné Berki Olga, maximálisan megbíztam bennük. A reggeli megbeszélés után mentem a műtőbe, ahol két-három operációt is elvégeztem. Mikor lejöttem, megbeszéltük, ki, miért keresett, mikor, hova kell menni, aztán folytattam a műtéteket. Este hat óra tájban jártam haza. Most már több időm van, a munkaidő után, fél négykor elhagyhatom a klinikát és élhetek a főfoglalkozásomnak, a nagypapaságnak. Van nálunk egy olyan törvény otthon, mely szerint aki előbb ér haza, az ad vacsorát a másiknak. Sokáig jól működött ez, azonban mostanság azt veszem észre, hogy megint én főzök (nevet – a szerk.).
A 89 éves anyukámhoz minden este átmegyek, beszélgetek vele, mert minden érdekli, főleg az, hogy ki, hova valósi. Rendszeresen ellátom feladatokkal, például a főzéssel. A húgom is a társam ebben, mindig mondjuk, hogy encsem-bencsem legyen, ami egytálételt jelent, ez lehet bármi. Mindent megeszek, csak meleg és sós legyen. Édesanyám a mai napig vár haza.
- A felesége is dolgozik még?
- Igen, napi négy órában altat nálunk, a koronavírus időszakában hívták vissza. Ő is mindig nyüzsgött. Fiatalon a mentőzés érdekelte, majd az intenzíven dolgozott Szegeden. Amikor visszajöttünk Pécsre, megszervezte a szívsebészeti intenzívet a Bem utcában, majd a Megyei Kórházban az altatást és az intenzívet, és így tett a sürgősségivel is. Amint elkészült valamivel és az működött, elvették tőle, mindig így járt sajnos. Jelenleg oktatási dékánhelyettesként dolgozik a másik karon, és mellette magánrendel is. Ő egyébként hét évvel fiatalabb nálam. Úgy terveztük, hogy egyszerre megyünk nyugdíjba, és az lesz majd a jó világ, de ennek már lőttek, mert ő is hetvenéves koráig tervezheti a munkálkodást, ugyanis professzor lett. Kívülről úgy látszik, hogy a hetvenéves ember öreg, azonban mi nem érezzük annak magunkat. Főként akkor nem, ha paritásban vagyunk a kollégáink sebességével, eredményeivel. Erre mondok egy példát is. Azok után, hogy az egyik nap flottul végeztünk a műtéttel, így szólt hozzám az egyik kardiotechnikus munkatárs: „Professzor úr, szaporítsa az unokáit, mert kell a szívsebész!” Ez nagy elismerés volt. Az utóbbi hetekben heti hármat is műtöttem, mert jöttek a sürgős betegek.
- Mindeközben az Ön szívével minden rendben?
- Nem tudom, mert mostanság nem nézték. Ha érzem, hogy valami nem stimmel, akkor megpakolom a talicskát földdel, körbeszaladom a kertet, és ha nincs baj, akkor tudom, hogy idegbetegség (nevet – a szerk.). Viccet félretéve, EKG-val, ultrahanggal szoktak ellenőrizni. Magnéziumot és aszpirint szedek rendszeresen, illetve amióta covidos voltam, a sógorom D3 vitamint, a húgom pedig szelént is szedet velem. No meg, van még a Panangin. Anyukám is ezeket szedi 89 évesen, bár ő inkább nem vesz be semmit.
- Szabadidejében azt figyeli, miként jelenik meg a sebészet a festészetben, pálinkát főz, barkácsol és unokázik? Jól összegzem?
- Igen, a sort az unokázás vezeti. Soma a járvány alatt tanulta meg online a betűvetést és az olvasást. A lányom szerint azért ír rondán, mert tőlem tanulta (nevet – a szerk.). A kicsi is tudja már mindezt, mert elleste tőle. Fiatalon a szakma sokat elvett a családtól, hisz egy emberre 12-14 ügyelet jutott. Volt, hogy alig találkoztunk a feleségemmel, mert felváltva dolgoztunk. Akkor megfogadtam, hogy ha már a lányunkra nem jutott elég időnk, legalább a két unokámnál pótolom. Viszem őket mindenhova, ahova csak kérik. Emellett sokat tevékenykedem otthon, mindig van mit csinálni a kertben. A hat-nyolc órás műtétek után jól is esik, ha a gondolataimat elterelem, miközben visszaragasztom a bútorlábat vagy festegetek, a festészetet nagyon szeretem. Vannak barátaink, akikkel kirándulunk, bandázunk, és sokat olvasok is, a gyerekeknek mesét, otthon meg a szakirodalmat. Ma már a neten minden elérhető. Az uszodában - ahova az unokákkal járok - Rejtő Jenőt szoktam olvasni, mert anyukám anno azt mondta, hogy aki nem olvas, az megbutul. Ettől félek, ezért inkább viszek mindenhova könyvet (nevet – a szerk.). Eljön a keresztrejtvény-fejtés ideje is majd, a lényeg, hogy lazítani nem szabad. Úgy látom, hogy azok, akik nyugdíjba mennek és elengedik magukat, mert nem találnak feladatot, megbetegszenek. A stressz bizonyos értelemben karban tart. Ha már az orvos elkezdi kezelni az embert, abba majdnem bele is tud halni, én ezt egyelőre szeretném elkerülni (nevet – a szerk.).
Fotó:
Kalmár Lajos