Akár a kutatásról, akár a gyógyításról vagy az oktatásról van szó, a nagy tanáregyéniségek sorába tartozó Emődy Levente professzorban mai napig az a lelkesedés él, ami számos tanítványát fordította a mikrobiológia felé és tette sikeres kutatóvá. Az Orvosi Mikrobiológiai és Immunitástani Intézet korábbi vezetőjével és jelenlegi professzor emeritusával az orvosi hivatáshoz vezető fordulatos útjáról, jelentős tudományos felfedezéseiről, diagnosztikai élményeiről, a Romhányi Györgytől elsajátított klinikopatológiai szemléletről és a tanítás fiatalító hatásáról beszélgettünk.
Stemler Miklós írása
- A nyilvánosan elérhető adatok alapján az 1960-as évek végén kezdett el dolgozni a Pécsi Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézetében, és innentől kezdve meglehetősen könnyű követni pályafutása állomásait. Ám legalább ennyire izgalmas lehet annak története, hogy hogyan került ide.
- Igen, és ez a történet nem is egyenes vonalú, mivel a mi a családunkban orvosok nagyon-nagyon ritkán fordultak elő. Akiről tudok, az dédnagymamám unokatestvére, Lobmayer Géza, aki sebész főorvos volt, anyám unokatestvére, Németh Béla pedig szemészprofesszor, mindketten Budapesten.
- Lobmayer Géza ezek szerint a sebészet hőskorában tevékenykedett.
- Így van, egyben pedig a magyar tüdősebészet egyik úttörője volt. És van tőle egy különlenyomatom, amit a nagyanyámtól kaptam, mert sebész rokonunk vette ki dédanyám tojás nagyságú epekövét. A különlenyomatot azóta is féltetten őrzöm. Az említetteken kívül több orvos nem volt a felmenőim között, nagyapám az egyik oldalról jogász, a másik oldalról pedig mezőgazdász volt, a nagyanyáim pedig az akkori időknek megfelelően háztartásbeliek.
- Hol éltek egyébként az ön gyerekkorában?
- Jogász apai nagyapámat különböző helyekre helyezték. Apám születésekor Letenyén volt járásbírósági elnök, utána Siklósra került szintén elnökként. Aztán jött Pécs; a Fül-orr-gégészeti és az Urológiai klinika mostani helyén volt a hivatala. Neki nagyon sokat köszönhetünk, egész kicsi korunkban legtöbbet ő foglalkozott velünk, mivel anyám dolgozott, apám pedig hadifogságban volt. Jogász lévén először erkölcsi tanulságot hordozó meséket mondott, majd kisiskolás korunkban a klasszikus zenét szerettette meg velünk, ami a mai napig kitart. A mezőgazdász anyai nagyapámat sajnos nem ismertem, mert ő már a születésem előtt meghalt veseelégtelenségben. Ő Kornfeld Móric báró főintézője volt, és a családunkban fennmaradt annak a története, hogy miután beteg lett, Kornfeldék a híres Korányi Sándor professzorhoz vitték, és az összes orvosi költséget fedezték. Iregszemcsén a Kornfeld báró által létrehozott mintagazdaságban olyan szakemberekkel dolgozott együtt, akik aztán különböző egyetemek tanárai lettek. Nagyapám ezt sajnos nem érte meg, de a mintagazdaság színvonalát jelzi, hogy például közeli munkatársa volt a Mecsekszabolcsról származó Kurnik Ernő akadémikus és a Kossuth-díjas Kemenesy Ernő is mielőtt az egyetemi karrierjüket elkezdték volna.
- A család tehát nagyapja munkája nyomán Pécsre telepedett. Innen már csak egy ugrás a Pécsi Orvostudományi Egyetem, vagy mégsem?
- Kicsit nagyobb ugrás volt ez. Apám szintén jogász lett, anyám pedig egy keraknak, azaz kereskedelmi akadémiának nevezett iskolát végzett el, ami lényegében egy érettségit követő felsőfokú tanfolyam volt. Ő aztán titkárnő, majd adminisztrációs csoportvezető lett a Központi Statisztikai Hivatal Baranya megyei igazgatóságán, ott dolgozott évtizedekig. A nálam egy évvel idősebb bátyám Budapestre került egyetemre, és a család arra kért, hogy akkor én Pécsre jelentkezzem továbbtanulni, ne pedig az eredetileg kinézett magyar-könyvtár szakra az ELTE-n.
- Ez valóban messze van némileg az orvostudománytól.
- Pécsett akkor még nem volt egyetemi szintű magyar szak, és a családi hagyományt követve a jogászi pályán kezdtem gondolkozni, mire édesapám, persze nem teljes komolysággal, azt közölte velem, hogy felakaszt, ha jogász leszek. Ehhez persze tudni kell, hogy abban az időben a jogi szakma, a bírósági munka egy kicsit…hát…
- Át volt politizálva, hogy finoman fogalmazzunk.
- Igen. És így jött végül az orvosi. Be is adtam a jelentkezést, megkaptam a felvételiről a papírt, hogy a felvételi vizsga sikerült, de hely hiányában elutasították a kérelmemet. Ennek is volt némi politikai háttere. Gimnazista koromban jártam egy közösségbe, ahol ugyan semmi államellenes tevékenységet nem folytattunk, de mint kiderült, mégis nyilván voltunk tartva.
- Hányban járunk egyébként most?
- 1961-62, akkor voltam negyedikes gimnazista. Mint apámtól megtudtam, egy jogásztársa megsúgta neki, hogy a nevem szerepel a társaságunk tevékenységére vonatkozó, éppen az érettségi vizsgám évében zajló büntetőper listáján. Bár engem néhány börtönbüntetésre ítélt társunktól eltérően közvetlen retorzió nem ért, de bizonyára volt nyoma az ügynek a felvételi kérelemhez csatolt káderlapomon. Mostani fejjel már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert egy évig műtőssegéd voltam a Fül-orr-gégészeti klinikán, ahol képet alkothattam az egészségügyről. Műtőssegédként többek között a legendás Bauer Miklós professzor – akkor még fiatal adjunktus – keze alá dolgoztam, aki nagyon kíméletesen felhívta a figyelmemet arra, hogy lehetőleg ne válasszak manuális orvosszakmát. Ez nem volt számomra különösebb trauma, mert már a jelentkezésem idején az volt a szándékom, hogy kutatói pályára menjek. A következő évben aztán fel is vettek. A diákkörös munkát a Mikrobiológiai Intézetben kezdtem el harmadév után, a feltétel a sikeres szigorlat volt. Ralovich Béla adjunktus csoportjában végeztem a gyakorlatokat, és az első alkalom meglehetősen rendhagyó volt, mert megkérte az előző évfolyam hallgatóit, hogy jöjjenek be, és mondják el a tapasztalataikat. Tudni kell, hogy ez a tárgy nem könnyű, rengeteg adatot tartalmaz, és a sikeres vizsgához nagy szükség van arra, hogy ne halasszuk a tanulást a vizsgaidőszakra. Az egyik felsőbb éves hallgató el is mondta, hogy ő az élő példa erre, mivel az első vizsgán megbukott. Ennek megfelelően komolyan vettem a mikrobiológiát. Szorgalmasan jártam az előadásokra is, ami be kell vallanom, nem minden tárgyból volt így, mert az ösztöndíj melletti kiegészítő keresetért végzett újságkihordás miatt nem mindig értem oda a reggeli előadásokra. A patológia, akkor kórbonctannak hívták, abszolút kivétel volt, mert Romhányi professzor úrnál egyszerűen nem lehetett olyan, hogy az ember hiányozzon, hiszen mindenkit ismert név szerint, és mindenkinek megvolt az állandó helye a tanteremben. Aztán a sikeres szigorlat után jelentkeztem a Rauss Károly professzor vezette intézetbe diákkörösnek Ralovich doktorhoz, akinek rendkívül sokat köszönhetek. Szigorú, de következetes irányítása alatt sajátítottam el a mikrobiológiai kutatás alapvető módszereit, különös tekintettel az állatkísérletekre. Ennek a későbbiekben nagy hasznát vettem a nemzetközi együttműködésekben.
- Gondolom, a sikeres vizsga önmagában még nem jelentette azt, hogy mindenképpen a mikrobiológiát választja diákkörös munkára. Mi fogta meg ebben a területben?
- Ehhez tudni kell, hogy nem akartam olyan helyre menni, amely közvetlen betegellátást végez, és itt nem kizárólag a manuális szakmákról beszélek. Volt bennem egy bizonyos félelem, hogy ha hibát követek el, azzal a betegeknek ártok. Akkor úgy gondoltam, hogy egy elméleti intézet esetében ilyen veszély nem fenyeget, de ez a mikrobiológiára nem igaz, hiszen klinikai szolgáltatást végzünk akkor is, ha nem közvetlenül a betegekkel foglalkozunk. Egyrészt bennem volt ez a félelem, tartózkodás, de legalább ennyire fontos volt, hogy harmadéves koromban megragadott a mikrobák rendkívül sokszínű világa. Ekkor már tulajdonképpen eldöntöttem, hogy ide jövök diákkörösnek, és ha végzéskor van szabad álláshely, akkor szeretnék itt maradni. Sajnos árnyoldala is volt annak, hogy idekerülhettem, mert annak a kollégának a helyére kerültem, akinek az állását akkor szüntették meg politikai okok miatt. Ez némileg beárnyékolta az örömömet.
- Idekerülésével viszont egy igencsak eredményes és hosszú kutatói pályafutás kezdődött. Beszéljünk kicsit ennek a kezdeti fázisairól!
- Ralovich doktor mellett diákkörösként a bélbaktériumokkal kezdem el foglalkozni, illetve egy olyan kórokozóval, a Listeria monocytogenes-szel, ami várandósság alatt és születés körül okoz fertőzést, vagy pedig olyan személyekben, akiknek az immunrendszere nem működik megfelelően. Úgynevezett opportunista kórokozóról van szó, azaz megalkuvó módon az alkalomra les, hogy támadhasson. Ebben a témában több közleményt publikáltunk Ralovich doktorral, nem egyben első szerző is voltam, úgyhogy már akkor a kandidatúrának nevezett fokozatra készültem fel. Témavezetőm egy éves tanulmányútra utazott Angliába, és visszaérkezése után számomra is megbeszélt ugyanoda egy szintén egyéves tanulmányutat, amit valamiért nem támogattak az egyetemen. Nem sokkal ezután ő elhagyta az intézetet, és ennek következtében a Listeria témát nem tudtam folytatni. Viszont a bélbaktériumokkal végzett kutatásokat igen. Többek között Escherichia coli-val, salmonellákkal és egyéb bélbaktérium fajokkal dolgoztam, és ebben óriási segítséget jelentett nekem egy külföldi kooperációs lehetőség. A leningrádi – ma már szentpétervári – Kísérletes Orvostudományi Kutatóintézet egyik kiváló infekciós patológusával, Jurij Polockijjal kerültem szoros munkakapcsolatba, ami még mindig Ralovich doktornak volt köszönhető. Öt éven keresztül jártam oda rendszeresen. Vendéglátóm végezte a mikroszkópos és elektronmikroszkópos vizsgálatokat a fertőzött állatokból általunk készített mintákból, és ezeket együttesen értékeltük ki. Maradandó élményt jelentett, hogy az intézetben Pavlov egykori laboratóriumát is meglátogathattam.
Az ezt követő években a pécsi intézetben Kuch Bélával és Pál Tiborral dolgoztam együtt, a bélbaktériumok kórokozó képességének hátterét vizsgáltuk. Mindegyikünknek megvolt a különböző „virulencia faktorokra” vonatkozó saját altémája, ezek mindegyikéből közös közlemények jelentek meg a Lancet nevű folyóiratban az aktuális altéma vezetőjének első szerzőségével.
Nagyon gyümölcsöző volt számomra egy nagyjából ugyanebben az időben kezdődő németországi kapcsolat, ami bizonyos mértékig a mai napig él. A baktériumok közül legtöbben valószínűleg az Escherichia coli-t, hétköznapi nevén kólibaktériumot ismerik, és bizonyára azt is tudják, hogy ez a baktérium óriási mennyiségben van jelen a vastagbelünkben, trilliós nagyságrendben. Bizonyos Escherichia coli törzsek a mikrobióta, régi nevén a normál flóra részét képezik, azaz inkább hasznot hajtanak a béltraktusban. De akadnak olyan ún. enterális kórokozó változataik is, amelyek az emésztőrendszerben okoznak betegségeket, továbbá ismertek a béltraktuson kívüli, extraintesztális kórokozó variánsok, amelyek a húgyútakban, epeútakban fertőznek, vagy akár tüdőgyulladást, agyhártyagyulladást és szepszist is okozhatnak. A virulencia faktorokkal foglalkozva kerültem kapcsolatba az akkor még fiatal kutatónak számító Jörg Hackerrel a Würzburgi egyetemen. Genetikailag módosított baktériumtörzseket tanulmányozott egy bizonyos vörösvérteseteket feloldó toxin termelésének örökítési hátterére vonatkozóan. A felelős gének kiiktatásának hatására ezek a baktériumok elvesztették a vörösvértest oldó képességüket. Ez a toxin a mi vizsgálatainknak is egyik célpontja volt, mondhatni, hogy mi a jelenség szintjén, ő pedig a molekuláris biológia szintjén tanulmányozta a témát. Ő írta le az úgynevezett „patogenitási szigeteket”, azaz olyan kórokozásért felelős génszakaszokat, amelyek egyik baktériumból a másikba horizontális úton juttatnak át a kórokozó képességért felelős géneket. Az átvitel nem tiszteli a szoros rendszertani kereteket, az információ átkerülhet az egyik baktériumfajból vagy akár nemzetségből a másikba. A folyamat révén egy ártalmatlan mikroorganizmus veszélyes kórokozóvá válhat. A későbbiekben ugyanezt a vörösvértesteket oldó toxint a Proteus és Morganella nemzetségekben is megtaláltuk. Az is kiderült, hogy nem az Escherichia coli, hanem a Proteus penneri az „őstípusa” a tulajdonságnak, vagyis a felelős gének onnan szóródtak a többi baktériumfajba, közöttük az Escherichia coliba. Érdemes megemlíteni, hogy ebben a munkában a fogorvos Tóth Vilmos volt segítségemre, mint PhD egyéni felkészülő.
A német kapcsolatnak a továbbiakban is sokat köszönhettünk, hiszen Nagy Gábor és Schneider György PhD hallgatóim több éven keresztül tudtak kint kutatni, doktori értekezésük is nagyrészt a közös munkákból született. Hacker professzor kvalitásait és elismertségét jelzi, hogy később a német Robert Koch Intézet igazgatója, majd a Leopoldina Természettudományi Akadémia elnöke lett. Nagyrészt neki köszönhetően három EU szintű pályázatban is részt vehettünk. Összességében mind a leningrádi, mind a würzburgi együttműködéssel nagy szerencsém volt.
- A bélflóráról, azaz bél-mikrobiótáról az elmúlt évek során a laikusok is egyre többet hallhatnak, mivel úgy tűnik, hogy annak működése, illetve rendellenességei nem „csak” az emésztőrendszert befolyásolják, hanem az egész szervezetre hatással lehetnek…
- Valóban így van, de azért nem árt bizonyos óvatosság, mielőtt megalapozottnak tekinthető következtetéseket vonnánk le a legújabb kutatások eredményeiből. Bizonyos, hogy a mikrobióta, és annak változásai hatással vannak az immunrendszer fejlődésére, a szervezet szomatikus és mentális állapotára is. Krónikus bélbetegségekben, az autizmusban és a Parkinson kórban játszott szerepére vonatkozóan egyre több adat utal. A „mikrobióta–bél–agy tengely” működésének tanulmányozása jelenleg az egyik legizgalmasabb kutatási terület. Bizonyos eredmények arra utalnak, hogy a béltraktusban élő baktériumok által termelt amiloidnak szerepe lehet az Alzheimer kór kialakulásában. Romhányi professzor annak idején az amiloid kutatások egyik megalapozója volt, ami megint egy szerencsés körülmény, mert tanítványa, Makovitzky József professzor jelenleg is foglalkozik ezzel a témával. Ez nyújtott lehetőséget arra, hogy vele mi is csatlakozni tudjunk az erre vonatkozó kutatásokhoz, mivel amiloid termelő Escherichia coli és Salmonella enteritidis törzseket mi is leírtunk.
Talán meglepően hangzik elsőre, de a rettegett pestis kórokozója, a Yersinia pestis – bár nem a mikrobiota tagja - szintén bélbaktérium, csak éppenséggel felvett olyan plazmidokat, amelyek termékei képessé teszik a pestis kiváltására. Kienle Zsuzsa kolléganőmmel svédországi együttműködésben vizsgáltuk, majd Benedek Orsolya diákkörösömmel, későbbi kolléganőmmel tovább analizáltuk ennek a kórokozónak egy olyan molekuláját, amivel a kötőszöveti fehérjékhez kapcsolódik. A bazális membránok egyik alapvető komponensét, a laminint le is bontja, ezzel elősegíti a fertőzés terjedését a mélyebb szövetek felé. Orsolya kiváló munkájával annak idején egy országos TDK konferencián első díjat nyert. Kicsit csalódottak voltunk, amikor a felelős gén szekvenálása során kiderült, hogy az már ismert, plazminogén aktivátor fehérjét kódol, vagyis a molekulát egy másik funkciója révén korábban már leírták. Némi vigasz volt, hogy egy más funkciója alapján már ismert molekulának addig ismeretlen, újabb funkcióját azonosítottuk.
- Úttörő kutatásokról esett szó, és ha jól sejtem, a mikrobiológiának alapvető úttörő szerepe van a mai napig, és még inkább az volt az ön pályakezdése idején. Amikor ön idekerült, a Mikrobiológiai Intézet viszonylag új egységnek számított az egyetemen belül. Hogyan emlékszik, mennyire volt jellemző a pezsgés, izgalom erre az időszakra?
- Igen, ez annak idején egy relatíve fiatal intézet volt, 1951-ben különült el a Közegészségügyi Intézettől. Rauss Károly professzor, aki az én diákkörös időszakomban az intézetet vezette, már 1946-os Pécsre kerülésekor szorgalmazta egy önálló mikrobiológiai intézet létrehozását, ami viszonylag hamar sikerrel is járt. Diákkörösként aztán egy beszélgetés erősített meg abban, hogy jó helyen vagyok. Negyedévesen, vagyis már a kórbonctan szigorlaton is túl találkoztam Romhányi professzorral az egyetemi parkban, aki megkérdezte, hol vagyok diákkörös. Elmondtam neki, hogy a Mikrobiológiai Intézetben, mire az mondta, hogy a mikrobiológia forradalmi tudomány. Ez nagyon jól esett.
Érdekes módon ebben az időszakban tapasztalható volt egy ezzel ellentétes vélekedés is. Sok helyen idézik az amerikai tiszti főorvos 1967-ben a Fehér Házban tett állítólagos kijelentését, ahol azt közölte, hogy ideje becsukni a fertőző betegségekről szóló könyveket, és a figyelmet a krónikus betegségekre, azaz a daganatos megbetegedésekre, anyagcserezavarokra és a keringési, légzőszervi betegségekre kell fordítani. Létezett annak idején egy hamis biztonságérzet, miszerint az antibiotikumok és védőoltások révén már jórészt győztünk a fertőző betegségek elleni harcban, ám a természet hamarosan csattanós választ adott erre. 1967-ben, tehát még ugyanabban az évben, Marburgban, Nyugat-Németországban, és Belgrádban, Jugoszláviában egy addig ismeretlen betegség lépett fel szinte egy időben az egymástól meglehetősen messze található két városban. A betegek természetes testnyílásai véreztek, magas lázzal, fejfájással, izomfájdalommal, hányingerrel és hasmenéssel küzdöttek, többen meg is haltak. Mint kiderült, mind a két helyen olyan sejttenyészetekkel dolgoztak, amit afrikai zöld majmok veséjéből állítottak elő. Ez tartalmazott egy addig még ismeretlen vírust. A kórokozó a Marburg vírus nevet kapta. Hogy mi mennyire állandó, azzal kapcsolatban elég csak arra utalni, hogy sem Nyugat-Németország, sem Jugoszlávia nem létezik az akkori formájában, viszont a Marburg vírus a mai napig is fertőz és áldozatokat szed. Azt is kijelenthetjük, hogy eljött az új és újra támadó fertőző betegségek kora. Nem túlzás azt mondani, hogy az azóta eltelt időszakban legalább ötven új, pontosabban addig nem ismert kórokozót találtak, illetve számos már ismert mikrobának megtalálták az oki szerepét bizonyos fertőzésekben a diagnosztika fejlődésének köszönhetően. Valójában amikor új kórokozóról beszélünk, akkor természetesen nem maga a kórokozó új, hanem azóta jöttünk rá a létezésére, vagy a betegségek kialakulásában játszott szerepére, illetve arra, hogy az egy már ismert mikroba variánsa. Elég csak a koronavírusokat említeni, ahol a SARS-CoV-2 és annak egyre újabb variánsai jelennek meg.
Emellett a fertőző betegségek terjedése és a járványok lefolyása is megváltozott. Gondoljunk csak a világot átszövő repülőjáratok szerepére a felgyorsult terjedésben! Az őskorban, középkorban napokat, akár heteket vett igénybe eljutni egyik településről a másikra, most ez órák kérdése a kontinensek között.
Megváltozott a betegségek dimenziója és az eseményekhez kapcsolódó betegek száma is. Századokkal korábban, ha egy családi disznóölésnél szalmonellás volt a hús, akkor a család betegedett meg, és mondjuk azok, akik komatálat kaptak. A tömeges fogyasztás elterjedésével viszont egy fertőző forrás akár százak betegségét okozhatja, ahogy az 1990-es évek elején egy fogadás alkalmával erre egyetemünkön is volt példa. Emellett jöttek az egyre újabb antibiotikum készítmények a korábbiaknál szélesebb gyógyító spektrummal, de ennek az ára a multirezisztens kórokozók megjelenése és terjedése lett. Ahogy a kórokozásért felelős génszakasz át tud kerülni egyik baktériumból a másikba, ugyanúgy a rezisztencia gének is lehetnek ilyen mozgó, mobilis elemek. A plazmidnak nevezett genetikai elemeken akár öt-hat antibiotikummal szembeni rezisztenciát kódoló genetikai információ is jelen lehet, azaz a baktérium egy lépésben ennyi újabb antibiotikummal szemben válhat rezisztenssé. Nagy problémát jelentenek az úgynevezett nozokomiális, azaz az egészségügyi intézményekben terjedő multirezisztens és opportunista kórokozók. Bizonyos baktériumok az ép immunrendszerű emberekben nem okoznak betegségeket, azaz önmagában attól, hogy rezisztensek lettek, nem válnak kórokozóvá az egészséges hordozóban. Ám a kórházakban sok olyan beteg található, akiknek a betegsége vagy annak a kezelése miatt károsodott az immunrendszere, gondoljunk csak a kemoterápiára, vagy a transzplantált betegekre, ahol a kilökődés elkerülése miatt gátolni kell az immunrendszer működését. Rájuk jelentenek nagy veszélyt a tünetmentes hordozók és a berendezések, mint a fertőzés lehetséges forrásai. Emiatt is nagyon fontos a kórházhigiéné és az infekciókontroll. Éppen ezért intézetünk diagnosztikai laboratóriumában kórházhigiénés vizsgálatokat is végeznek.
- Ezzel el is érkeztünk a betegellátáshoz. Ahogy korábban fogalmazott, a Mikrobiológiai Intézet ugyan nem foglalkozik közvetlenül a betegekkel, de az itteni diagnosztikai munka óriási hatást gyakorolhat a betegek sorsára. Ráadásul a szavaiból úgy tűnik számomra, hogy ez szorosan összefonódik a kutatással is.
- Valóban, nagyon fontos az új felfedezések és a módszerek felhasználása a betegellátásában. Hogy egy érzékletes példát említsek, amikor én idekerültem, és kitenyésztettünk egy baktériumot a betegből, volt, hogy egy hétre, vagy még hosszabb időre volt szükség ahhoz, hogy pontosan megmondjuk, az milyen rendszertani kategóriába tartozik. Most pedig az anyagok többségéből egy-két napon belül megvan a tenyészet, és abból akár tíz perc alatt tömegspektrográfiás módszerrel meg lehet határozni a kórokozó rendszertani hovatartozását. Nyilvánvalóan az egyik fontos dolog, hogy mi a kórokozó, a másik pedig baktériumok esetében az, hogy milyen antibiotikum hatásos ellene, tehát antibiotikum érzékenységi vizsgálatot is végeznünk kell. Ennek szabályszerű menete a következőképen néz ki: ma megjön az anyag, elindítom a tenyésztést, leggyakrabban másnapra van egy tenyészetem, abból optimális esetben el tudom indítani az antibiotikum érzékenységi vizsgálatot, és negyvennyolc óra alatt megvan az antibiotikum érzékenységi vizsgálat eredménye is. Ezzel támpontot tudok adni a kezelőorvosnak, hogy milyen antibiotikummal érdemes kezelni a beteget. A diagnosztikai munka igazi aranybánya a baktériumok gyűjtéséhez a kutatás és az oktatás számára. Sok közleményünk a diagnosztikai laboratóriumban vizsgált eseteken alapul. Ezek az esetek a sajátjaink, amelyek az oktatásban is segítenek, történetük alapos ismertével együtt mindig élményszerűbben mondhatók el, mint a könyvekből vett esetek.
A diagnosztika emellett másfajta sikerélményt is nyújt. A kutatás öröme az, ha van egy jó eredmény, egy publikációt elfogadnak egy nívós folyóiratban. Örülünk neki, és még talán az is megengedhető, hogy kicsit büszkék legyünk. De egy diagnosztikai sikerélmény, ami közvetlen hatást gyakorol egy beteg életére, sokkal jobban hat az emberre. Annak idején Romhányi professzortól kaptuk meg a klinikopatológiai szemléletet, ami a látókör kiszélesítésével, a perifériás látás bevonásával jár. Ennek a perifériás látásnak a graduális képzésben és az orvos továbbképzésben is nagy hasznát vesszük. Ezért látogatom rendszeresen még idős fejjel is a Tanulságos esetek fórumát a Tudományos szakosztály keretein belül.
Engedje meg, hogy felidézzek egy esetet, mert a hallgatókkal közös, problémamegoldáson alapuló esetfeldolgozás a kórtermi és bonctermi foglakozások mellett az oktatás leghatékonyabb formája. Mivel az esetet nagyon tanulságosnak tartom, valamint az oktatás, kutatás és betegellátás hármas feladatának összefüggésére is például szolgál, talán elnézhető részletesebb ismertetése. Egy nagyon súlyos sárgasággal és lázzal küzdő betegről volt szó, aki ismert autoimmun betegsége miatt fenntartó dózisú szteroid kezelésben részesült. A laboratóriumi eredmények kizárták a fertőző májgyulladást. Ugyanakkor arra utaltak, hogy a sárgaság okát vérpályán belüli tényezőkre lehet visszavezetni, a vörösvértestek a vérpályában oldódtak fel. Az alapbetegség miatt felmerült az autoimmun hemolizis lehetősége, ezért a fenntartó szteroid dózist logikusan terápiásra cserélték. A beteg három egység vörösvértest masszát kapott, a sárgaság ezután is fokozódott. Újabb adag után a sárgaság még tovább erősödött. Ez idő tájt az akkori diákköröseim, Kerényi Mónika és Bátai István tartottak a TDK-konferencián egy előadást, hogy olyan betegeknél, akiknél hemolizint, vérsejtoldó anyagot termelő Escherichia coli okoz fertőzést, úgynevezett akut hemolitikus krízis alakulhat ki, azaz kritikus állapotba kerül a beteg, mert feloldódnak az érpályán belül a vörösvértestek. Kellermayer professzor volt az ülés elnöke, aki az ülés után éppen abba az intézetbe ment valakit meglátogatni, ahol az említett beteget ápolták. A látogatása során az ügyeletes orvossal beszélgetett, és szóba került, hogy fekszik ott egy beteg megállíthatatlan vérpályán belüli vörösvértest-oldódással. Gondoljunk bele, milyen véletlenről van szó: kutatási témánk a bélbaktériumok hemolizin termelése volt, Kellermayer professzor éppen a szekcióülés után ment el más célból arra a klinikára, ahol éppen akkor egy ilyen eset fordult elő! Javasolta az ottani ügyeletes orvosnak, hogy konzultáljon mikrobiológussal. Felhívtak, megbeszéltük, hogy milyen vizsgálati anyagokat küldjenek. A diagnosztika szempontjából a vér és a vizelet volt a legfontosabb, de mivel a vizeletfertőzés forrása leggyakrabban a beteg bélflórája, ezért székletet is kértünk. Természetesen megvan a vizsgálati protokoll: mekkora mennyiségű vizeletet oltunk le a táptalajokra, azt másnap megnézzük, és ha kórokozó van benne azt azonosítjuk és elindítjuk az antibiotikum érzékenységi vizsgálatot. Mire annak az eredménye megvan, addigra két nap telik el. A vizsgálatokat természetesen a fenti előírásoknak megfelelően is elvégeztük, de emellett az idő szorítása miatt elvégeztük másképp is. Úgy, hogy a 10 mikroliter helyett fél millilitert mértünk a véres agar táptalajra a vizeletből, megszárítottuk, és feltettük rá az antibiotikum korongokat. Amennyiben a mintában nagy mennyiségű baktérium van, főleg, ha egy bélbaktériumról van szó, már négy-öt órán belül nagyon-nagyon vékony hártya jelenhet meg a táptalajon. A véres agar táptalajon ennyi idő után már látszott, hogy bizonyos korongok körül hiányzik a hártya, ami a baktériumok szaporodásának gátlására utal. A hártyának megfelelő területen a vörösvértestek is feloldódtak, míg a gátlási zónán belül a táptalaj megőrizte eredeti piros színét. A beteg már részesült antibiotikum kezelésben, de a látott előzetes eredmény alapján az nem gátolta a kórokozó szaporodását. Erről telefonon azonnal értesítettük a klinikát. Felsoroltuk azokat az antibiotikumokat, amelyektől hatásosság lehetett várható. A kezelést Molnár Lenke évfolyamtársam vezette. Antibiotikumot váltottak, másnaptól kezdve a laboratóriumi értékek nagymértékben javultak további vörösvértest massza adása nélkül is. A vérben nem jelent meg a kórokozó, vagyis csak a húgyútakban elszaporodva termelte a toxint, ami a keringésbe kerülve feloldotta a vörösvértesteket. A székletben ugyanaz a hemolizin termelő Escherichia coli fordult elő, ami az immundeficiens beteg számára fokozott veszélyt jelentett egy felszálló húgyúti fertőzés szempontjából. A masszív baktériumürítés ellenére húgyúti tünetei nem voltak, amiben közrejátszhatott a szteroid kezelés maszkírozó hatása. A beteget a bakteriológiai gyógyulás után elbocsátották a klinikáról. A kritikus állapotban lévő személy gyógyításához történő hozzájárulás csodálatos érzés volt és maradt.
Több ilyen esetünk is volt, egy szeptikus vetélés után veseelégtelenséghez is vezető, de gyógyult esetet Kellermayer professzorral, és a korábban említett diákköröseimmel tudtunk közölni a Lancetben. A diagnosztikai eredményeket nehéz összemérni a tudományos teljesítménnyel, mégis ott motoszkál az emberben, hogy mi ér többet: egy nívós folyóiratban megjelent közlemény, vagy az ilyen konkrét, akár életet mentő diagnosztikai siker? Esetünkben azonban nem két elkülöníthető dologról volt szó, hiszen a diagnosztikai tevékenységünk során szerzett ismeret indította el azt a kutatási témát, amelyből tartott előadás vezetett vissza ez esetben a diagnosztika területére. Tevékenységünk harmadik profiljában, az oktatásban pedig esetismertetés formájában jelenik meg a tanulmány. Volt olyan abszurd elképzelés, hogy az elméleti intézeteket és az egyetemi klinikákat szétválasztják egymástól, de szerencsére hamar lekerült a napirendről. Ezért még egyszer hangsúlyozom, hogy a betegellátás, a kutatás és az oktatás kölcsönösen hatnak és visszahatnak egymásra. A valódi, és főként érzelmi impaktot számomra nem a folyóirat rangsorolása vagy a hivatkozások száma, hanem a beteg gyógyulása jelentette.
- Az ilyen sikerek viszik az embert előre, ráadásul ahogy az előbb fogalmazott, ezek az oktatásban is rendkívül hasznosak lehetnek. Beszéljünk kicsit erről a területről is, már csak azért is, mert 2021-ben épp oktatói, tehetséggondozói tevékenysége miatt részesült a Genersich Antal-díjban.
- Mint már említettem, annak idején már harmadévben megtanultuk Romhányi professzor úrtól a klinikopatológiai hozzáállást, nézetrendszert. Látjuk a betegséget, de mi van mögötte, mi váltotta ki? Hogyan fejlődött, azaz súlyosbodott? Vizsgáljuk meg a hátteret is! Ez rendkívül fontos. A mikrobiológia pedig több szempontból is speciális tárgy. A vizsgálataink közvetlen tárgya a mikroba. Jön egy vizsgálati anyag, megadunk neki mindent, pátyolgatjuk: megfelelő hőmérséklet, megfelelő összetételű táptalaj, megfelelő oxigénviszonyok, megfelelő tenyésztési idő. Miután kitenyésztettük a kórokozót, taktikát változtatva „ellenségként” kezeljük: megnézzük, mivel lehet elpusztítani. Mindez azonban nem egy önmagában álló, önmagáért létező folyamat, hiszen ugyan a vizsgálatok elvégzésekor nincs itt a beteg, de az ő érdekében dolgozunk mi is.
A tantárgy speciális jellege megmutatkozik az orvosi mikrobiológia oktatási folyamatának különböző fázisaiban is. Van az általános, a részletes és a klinikai mikrobiológia. Melyik modulban oktassuk a tantárgyat: az alapozóban, preklinikaiban vagy a klinikaiban? Általában a preklinikai modulba sorolják be a patológia és a kórélettan mellé. De van a mikrobáknak alaktana? Persze, ami mikroszkópos anatómia. Vannak biokémiai tulajdonságai? Hogyne lennének. Élettan? Természetesen. Ezek tulajdonképpen alapozó jellegű témakörök, csak nem a gazdaszervezet, hanem a mikroorganizmusok vonatkozásában. Akkor jön a preklinikum a gazda-mikroba kölcsönhatásokkal: mikrobiota, kórfolyamatok, a diagnosztika, a kezelés és megelőzés általános alapelvei. Az általános alapelvek egyes mikroba kategóriákra történő alkalmazása pedig a részletes vagy rendszertani mikrobiológia. Egy mikroba nagyon sokféle betegséget okozhat, amivel a rendszertani alapú megközelítésben foglalkozunk. De ennek a fordítottja is igaz, vagyis sok betegség esetében a tünetek alapján nem tudunk megnevezni egy bizonyos kórokozót, csak egy diagnosztikai folyamat révén derül ki, hogy a tünetek alapján számításba vehető mikrobák közül aktuálisan melyik, vagy melyikek a felelősök. A célzott kezelés szempontjából ez alapvető jelentőségű. Ez pedig már klinikai mikrobiológia. Az általános és részletes mikrobiológia végeredményben a harmadéves oktatásban megfelelő helyen van, de a klinikai mikrobiológia integrálása a klinikai tárgyakba könnyebb lenne a felsőbb évfolyamokon, amikor ezekről a tárgyakról a hallgatók már oktatási ismeretekkel rendelkeznek. Külföldi egyetemeken bevett gyakorlat, hogy a klinikai mikrobiológus megjelenik a klinikai előadásokon, és elmondja a szakterületére vonatkozó részleteket. A hallgató az együttes prezentációból már láthatja, hogy a klinikai mikrobiológia egyben konzultatív jellegű is, a szakklinikus és a klinikai mikrobiológus, valamint az infektológus eseti és rendszeres együttműködését is igényli, ami intézetünk munkájának szerves része. Magam is éveken keresztül rendszeresen, hetente egy napon részt vettem a viziteken és az utána tartott konzultációkon a Gyermekklinika onkohematológiai osztályán.
Azért hirdettem meg a klinikai mikrobiológiai esettanulmányok című kurzust, hogy konkrét eseteket konzultatív módon dolgozzunk fel a felsőbb éves hallgatókkal. Bejönnek, az első órát egy általános bevezetéssel kezdjük, amelynek része a klinikai mikrobiológia helyének és súlyának meghatározása a gyakorló orvostudományban. Mindig megkérdezem a hallgatóimat, hogy tudnak-e olyan gyakorló orvosi területet mondani, ahol nincs jelentős szerepe a mikrobiológiának. Mondanak néhányat, de aztán kiderül, hogy azokban is fontos szerepe van. Ezek után vágunk bele az esetek feldolgozásába. Mindez a valódi orvosi tevékenység során is hasonlóan zajlik, hiszen amikor egy orvos egy beteggel először találkozik, akkor rövid időn belül döntést kell hoznia a diagnosztika irányáról és a kezelésről. Nem úgy folyik tehát a kurzus, hogy kiadok bizonyos eseteket, amelyeknek aztán utánanéznek a szakirodalomban a megtárgyalás előtt, hiszen erre nincs idő, ha a sürgősségi osztályon hozzánk kerül egy beteg. A hallgatók játsszák az orvos szerepét, én képviselem a beteget és a társszakmákat is, hiszen előfordul, hogy a beteggel már foglalkozott egy másik orvos. Lehet, hogy már bizonyos dolgokat vizsgáltak, kizártak, és a beteg onnan került az intézményünkbe, ahol magasabb szinten tudjuk ellátni. Az is lehet, hogy már antibiotikumot is kapott, ami befolyásolhatja a tüneteket. Ismertetem a kórelőzményt, majd lépésről-lépésre haladunk tovább. Az esetek kisebb részében előfordul, hogy már a tünetekből kitalálják a kórokozót, amennyiben az, és csakis az egy speciális betegséghez kötődik. Megtárgyaljuk az esetleg már rendelkezésre álló laboratóriumi és képalkotó vizsgálatok eredményeit, és ha volt, a korábbi kezelést. Ha ilyenek nincsenek, akkor megbeszéljük, hogy milyen vizsgálatokat kérnének a társszakmáktól és tőlünk. A kért vizsgálatok eredményei alapján jutunk el a diagnózisig, majd megyünk tovább: milyen terápiás lehetőségek vannak, hogyan terjed a betegség, mik a megelőzés lehetőségei, milyen a beteg vakcinációs története. Ez az úgynevezett probléma alapú oktatás, amit több neves egyetemen is alkalmaznak például Hollandiában és Kanadában. Ezt a klinikopatológiai szemléletet kell elsajátítani a hallgatóknak, az aktuális betegből kiindulni, akivel foglalkozunk. A kórfolyamatok egy adott személyben játszódnak le, aki még egypetéjű ikrek esetében is a fertőző betegségek szempontjából Kosztolányi Dezső szavaival élve „Egyedi példány”. A beteg egyedi, személyére vonatkozó paraméterei tehát alapvető fontosságúak az eset kivizsgálása szempontjából. Természetesen kitérünk a szélesebb összefüggésekre is a környezeti és járványtani összefüggések megtárgyalásával.
- Igazi lelkesedést érzek a szavaiban. Talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy az oktatás az igazi szenvedélye, amit nem csak a már említett díja tükröz, hanem a jelentős tudományos sikereket elért tanítványai sora is.
- 2007 decemberében mentem nyugdíjba, úgy is mondhatnám, hogy a tanítás, meg persze a család tart, persze túlzó megfogalmazással, fiatalon. Az ember elfelejti a korát, és folyamatos örömforrást, motivációt jelent, amikor visszajelzést kap. Többen levélben jelezték vissza, hogy a kurzusom révén értették meg a mikrobiológia jelentőségét az orvosi praxisban.
Diagnosztikával már nem foglalkozom, de az emlékeimet őrzöm. Ha személyesen fordulnak hozzám kéréssel, azt természetesen nem utasítom el, de a diagnosztikai laboratórium munkatársainak és szolgáltatásainak segítségét veszem igénybe.
Ami a kutatást illeti, tavaly zárult le egy nagyobb projektünk. Egy gyógyszergyárral közösen vizsgáltuk a primycin nevű antibiotikumot, ami egyébként az egyetlen magyar fejlesztésű ilyen szer. A témát Feiszt Péter egyéni PhD felkészülöm hozta, aki a Pannonpharma gyógyszergyár munkatársa volt. Az eredmények nagyon ígéretesek, a kórházi fertőzésekben fontos szerepet játszó methicillin-rezisztens Staphylococcus törzsekre, sőt a vancomycin rezisztensekre is hat a szer. További vizsgálatok is folytak, de ezekről a munka jellege miatt még nem adhatok információt.
Visszatekintve pedig külön öröm és büszkeség, hogy több tanítványom szép karriert futott be akár külföldön is. Mivel nélkülük a korábban említett kutatások nem valósulhattak volna meg, ezért tartottam fontosnak őket név szerint is megemlíteni az egyes témák tárgyalásakor. Ehhez természetesen egy nagyon biztos technikai háttér is szükséges volt. Nagy hálával tartozom Csepreginé Lajkó Rózsának, aki szinte fél évszázadon keresztül segített nekem és az összes említett munkatársnak nemcsak a kísérletek kivitelezésében, hanem nagyon hasznos ötletekkel is.
A kilencvenes évek elején lettem egyetemi tanár, emiatt és nagycsaládosként hosszabb időre nem volt szándékomban tanulmányutakra menni, a tanítványaim számára viszont remek lehetőségek nyíltak. Ráadásul Hacker professzor tanítványával, az időközben szintén professzorrá lett Ulrich Dobrindttal, tanítványaimon keresztül még tovább él a kooperáció. Négy évtizedes együttműködésről van szó, a kapcsolat felvételével tényleg óriási szerencsém volt annak idején.
- Szóba került az előbb a család. Továbbviszi valaki esetleg az ön tudomány iránti szenvedélyét?
- A feleségem mikrobiológiai szakasszisztensként dolgozott, az intézetben ismerem meg. Annak idején mentek is a tréfálkozások azzal kapcsolatban, hogy a Mikrobiológiai Intézet – persze nem tudományos értelemben – igazi beltenyészet, mert legalább tíz házasság köttetett itt (nevet). Ő aztán később az ÁNTSZ élelmiszer-bakteriológiai laboratóriumába ment át. Már több mint ötven éve biztosítja a harmonikus, szeretetteljes családi hátteret. Türelmére és megértésére nagy szükség volt ahhoz, hogy szakmai munkámat nyugodt körülmények között végezzem. Három gyerekem van, egyikük sem választotta az orvosi pályát, de a családi hagyományoknak megfelelően a nagyobb fiam és a lányom jogászok lettek, a kisebb fiam pedig közgazdász. Hat unokám között viszont van olyan, aki egészségügyi pályára készül, az Egészségtudományi Karon tanul radiográfia szakon. A többiek közép- vagy általános iskolába járnak. Tanulmányi eredményükkel, a zene és sportok iránti érdeklődésükkel sok örömet szereznek.
- Az intézetről mondottak persze azt is jelzik, hogy rendkívül barátságos légkörű, családias hangulatú hely lehetett ez annak idején.
- Így van. A mai napig emlékszem, hogy milyen remek hangulatú közösség gyűlt össze az ebédlőben az intézet régi helyén, a Rákóczi úton. Évfolyamunkról hatan jelentkeztünk diákkörösnek, rajtam kívül Kocsis Béla és Szűcs György meg is maradtak ennél a szakterületnél. Gyakorlatilag az intézetben éltünk. Rauss professzor nagyon barátságos, megértő vezető volt. Minden nap körbejárta az intézetet, és kérdezte, hogy „na, fiam, mit csinálsz?”. Olyan figyelemmel kísérte a személyes dolgainkat is, hogy az avatásomra és az esküvőmre is eljött. Kétyi tanár, majd professzor úr, a tanszéki utódja kiváló előadó és nagy műveltségű személy volt. Nagyon élveztük a kultúráról és művészetekről folytatott eszmefuttatásait. A jóval nagyobb területű jelenlegi intézetben ritkábban találkozunk egymással személyesen már csak azért is, mert az akkori magyar nyelvű általános orvosi képzés további elfoglaltságot igénylő profilokkal és nyelvekkel egészült ki. Ugyanakkor nagy előny a kezdő korommal ellentétben, hogy nem kell éveket várnunk egy irodalmi forrás, műszer, vagy vegyszer megérkezésére. Előfordult, hogy mire egy vegyszer megérkezett, aki kérte, az már nem is dolgozott az intézetben. A beszerzési folyamatok felgyorsulása mellett az utazási és pályázati lehetőségek kiszélesedése is nagyot lendített a kísérletes és publikációs tevékenységünk eredményességén. Az oktatási paletta bővülésének egyébként nagyon örülök, mert nekünk oktatóknak is szélesíti a látókörünket az, hogy elmélyedünk olyan aspektusokban is, amelyek korábban kisebb hangsúllyal szerepeltek. Példaként említem, hogy az idegen nyelvű képzésben fokozottan figyelembe kell vennünk a hallgatók országaira vonatkozó speciális hangsúlyokat is. Egy másik példa, hogy a Szilárd István professzor által vezetett migrációs medicina programban a hangsúly egyszerre terjed ki a kiindulási ország, a migráció során érintett tranzit országok és a befogadó ország általános közegészségügyi helyzetére, a fertőző betegségek fajtáinak előfordulási arányára, a vakcinációs lefedettségre, az adott társadalmi és szociális tényezőkre. Az újabb oktatási formák közül a kedvenceim a kreditpontos kurzusok. Ezek során a konkrét klinikai esetekben történő elmélyülés lehetősége sokkal jobban adott. Ha egy foglalkozás alkalmával két órát is beszélhetek egy klinikai esetről, akkor lényegesen részletesebben és interaktívabb módon elemezhetjük ki az elméleti és gyakorlati vonatkozásokat, mint egy tantermi előadás keretében. A még folytatott szakmai tevékenységemben kétségtelenül ez jelenti a legnagyobb örömet.
Fotó:
Kalmár Lajos