Csodálkozva álltam a Magatartástudományi Intézet első emeletén, a Központi Elektronmikroszkópos Laboratórium előtt, látva, hogy dr. Seress László emeritus professzor az igazgatója. Meséli, hogy az Orvosi Biológiai Intézet és a labor kettévált a vezetés szintjén, előbbit dr. Ábrahám Hajnalka irányítja, utóbbit pedig meghagyta neki. Amíg fel tud jönni a bejáratig vezető negyven lépcsőn, addig szívesen tölti itt az idejét délutánonként. Tanácsaira, segítségére szükség van, ő pedig örömmel adja át tudását akár a fiatalabb kutató generációnak, akár a klinikusoknak, akik rendszeresen dolgoznak a laboratóriumban. Élvezettel hallgatom a sztorijait, emlékeit külföldi utazásairól, amik fontos mérföldkövei voltak szakmai fejlődésének. Igazi kutató, amolyan magányos farkas, aki szeret elkülönülten, elmélyülten dolgozni, nem kedveli a zajt, a sok embert, a nyüzsgést. Hivatásában megtalálta az örömet és a szenvedélyt, felcsillan a szeme, ha vizsgálatainak legfőbb és legeredményesebb területéről, a hippokampuszról beszél.
Schweier Rita írása
- Mióta igazgatja a Központi Elektronmikroszkópos Laboratóriumot?
- 1998-tól, dr. Bellyei Árpád, az akkori rektor, és dr. Lénárd László, az akkori rektorhelyettes nevezett ki az élére, még docens koromban. Bellyei kérte, hogy csináljam meg a nagydoktorimat és felterjeszt egyetemi tanárnak. 2001-ben ez meg is történt. 1977-től 1998-ig rengeteget dolgoztam itthon és külföldön is, az egy nagyon termékeny periódusa volt az életemnek.
- Még nem jelent gondot megjárni az itteni negyven lépcsőt, plusz az otthoni húszat sem.
- Napi kétszer is megteszem, bár tavaly az unokámmal már nem tudtam felmenni a templomtoronyba, mert ott 140-150 lépcsőfok van. Előtte néhány évvel még megmásztuk.
- Említette, hogy minden nap itt van, a laboratóriumban, déltől este 8 óráig, ami azért hosszú idő. Nem fárasztja?
- De, hisz 76 éves vagyok, ugyanakkor abban is el lehet fáradni, ha az ember fekszik (nevet – a szerk.). Nagyon szeretek itt lenni. 1974-ben kaptam először elektronmikroszkópos labort dr. Lissák Kálmán professzortól, ő volt az, aki végzés után fölvett az Élettani Intézetbe. Tesla mikroszkópunk volt, és akkor még üveglemezekre fotóztunk, a lemezeket ma is őrzöm. Akkoriban senki sem értett az élettanon a szövettanhoz. Egy asszisztensnővel dolgoztam és megszerettem ezt a szakterületet. A fénymikroszkópot is kedvelem, de az elektronmikroszkópnak sajátos varázsa van. El sem hiszi az ember, hogy látja azokat az egészen pici dolgokat, a nanométert. A fénymikroszkóp a látható, kék fénnyel dolgozik, felbontóképessége egy mikron, tehát a milliméter ezred része. Az elektronmikroszkóp elektronsugarat használ, ennek sokkal kisebb a hullámhossza, ezért nagyobb a felbontóképessége, a nanométer a mikronnak az ezred része. Egy sejtmagvacska, ami két mikron, fénymikroszkóp alatt egy kis gömböcskének látszik, az elektronmikroszkóp alatt pedig egy óriási medicinlabdának. Igazi felfutása az 1960-as, 1970-es és 1980-as években volt, azóta már lecsengett iránta az érdeklődés. A betegségek diagnosztikájában nagy jelentősége van, többek között a vese- és izomproblémákkal, illetve a perifériás idegbetegséggel küzdőknél fontos használni, ezért a klinikusok igénybe is veszik. Jelenleg egy társaság a szívizmon belüli alkotórészeket vizsgálja, egy PhD-hallgató pedig az idegrendszerben kutat, és még én is dolgozom vele olyan petesejtekkel, amelyeket nem lehet megtermékenyíteni. Dr. Bódis József professzor vont bele a Humán Reprodukciós Nemzeti Laboratórium vezette kutatásba, ami többek közt azt vizsgálja, mi az oka ennek. Egy petesejt 50 mikron átmérőjű, még épp lehet szabad szemmel látni. Az asszisztensnőm nagyon profi abban, hogy megfogja, beágyazza őket. Azt nézzük, hogy lemetszett szeleteik egyforma struktúrájúak-e, illetve különböznek-e az alakos elemeik. Ebben is megtaláltam az örömömet.
- A vizsgálataikat azzal az új elektronmikroszkóppal végzik, amit nemrégiben, 2019-ben kaptak?
- Azzal is, meg a régivel is, ami már harmincéves. Az új gép 500 ezerszeres nagyításra is képes, és több kényelmi berendezés is található benne, ám én mégis a régit szeretem jobban, mert inkább a mechanikus irányítást részesítem előnyben, és azzal is lehet jó minőségű képeket készíteni. Úgy kell ezt elképzelni, akár a fotózást. Ott is jelennek meg újabbnál újabb gépek, ám alapvetően az a lényeg, hogy az ember tudjon fotózni, azaz kezelni az apparátust, ami a kezében van. A mi esetünkben a beállítás a lényeg, no meg a türelem és a kíváncsiság. Utóbbi kettő nélkül biztosan nem létezik kutatás.
A Légszeszgyár utcában kezdtem, ott volt a laboratóriumom, ahol most a Közgazdaságtudományi Kar igazgatói traktusa van, a legalsó részben. Negyedéves diákkörösként kerültem oda és egy asszisztensnővel dolgoztam. Akkoriban senki sem foglalkozott az élettanon szövettannal, nem is szerették, mert fárasztó volt sokáig a fénymikroszkópba nézni, a fényt pedig nem lehetett lejjebb venni, hisz akkor semmit sem lát az ember.
- Ön mit szeretett benne?
- Van, aki a vadászatot szereti, én pedig egy nyuszit sem tudnék lelőni (nevet – a szerk.). A viccet félretéve, igazán az önállóság, az elmélyülés fogott meg ebben a munkában. Minden laborban – a patológián, az élettanon is – nyüzsgött egy főnök, aki okos volt, folyamatosan magyarázott, számon kért. Hozzám sokszor hónapokig nem szólt senki, és akkor mentem be, amikor akartam. Ez egyébként általában délelőtt 9 óra tájban történt, kivéve, ha gyakorlatom volt, és este 8-9 óráig dolgoztam.
- Nem igazán csapatjátékos tehát.
- Sose voltam, a középiskolában és az egyetemen sem. Kézilabdáztam ugyan, de nem voltam benne jó, inkább birkóztam, meg karatéztam. A tudományos munkában pedig végképp nem szerettem, ha nyüzsögtek körülöttem, általában egy vagy két partnerem volt. Japánba és az Egyesült Államokba is úgy mentem, hogy hívtak. Az elektronmikroszkópos tudásom miatt kerestek, feltűnt nekik a nevem, és azt szerették volna, ha nekik dolgozom. Amerikában két elektronmikroszkópom és két asszisztensnőm volt, időnként rákérdeztek, mit csinálok, de nem jártak a nyakamra. Bevallom, az első hónapban be sem mentem a laborba. Októberben ugyanis csodálatos volt az idő Dél-Kaliforniában, sütött a nap, a közelben volt a tenger, előtte sosem jártam ilyen helyen. No, akkor azért figyelmeztettek, hogy nem ártana a munkával is foglalkozni (nevet – a szerk.). Aztán annyira meg voltak velem elégedve, hogy hívtak többször és máshova is.
- Illik az a kifejezés Önre, hogy „csibészséggel felvértezett magányos farkas”?
- Igen, helytálló. Néha nem árt a csibészség, vannak szituációk, amik előhívják ezt bennem, és nem is jó, ha az ember mindig merev és rigid. Mindemellett ha sok a munka, abba is nagyon bele tudok feledkezni. Az amerikai asszisztensnőimmel volt, hogy 12 órán át dolgoztunk naponta, így azt sem láttuk, süt-e nap, vagy épp esik-e az eső. Dél-Kaliforniában október táján reggelente és esténként nagyon párás az idő, és mi csak a ködöt láttuk.
Nagy lendülettel fogtam bele a kandidátusim megszerzésébe is, bár tanársegédként eszemben sem volt, hogy adjunktus legyek. Dr. Grastyán Endre akkori intézetigazgató volt az, aki erre rávett. 1987-ben történt ez, amikor negyvenéves voltam. Grastyán egy rendkívül humánus, szarkasztikus ember volt, aki remekül tudta motiválni a kollégáit is. Emlékszem, mindig azt mondta: a vizsgán sosem azt kell nézni, hogy a hallgató mit nem tud, hanem azt, mit igen. Egyszer az irodájában odavetette nekem a kérdést: „Na, nem tudod megírni a kandidatúrádat?” Ez engem akkor annyira megcsapott, hogy két-három hónapra rá már össze is állítottam az első változatot, amit először az intézetben vitattunk meg. Akkoriban az élettanon volt dr. Buzsáki György is, remek volt tehát a közönség, jól meg is nehezítették a dolgomat. Az opponenseim dr. Lázár Gyula és dr. Czéh Gábor professzorok voltak. Lázár Szentágothai tanítványaként nagyon tudta a szövettant, sokat tanított nekem, mindig fordulhattam hozzá. Érdekes játéka a sorsnak, hogy tíz évvel később elküldte hozzám a tanítványát módszertant tanulni, így került hozzám Ábrahám Hajnalka, aki ma az Orvosi Biológiai Intézet igazgatója. Most egyébként már neki kellene írnia a nagydoktoriját, mert legalább annyi közleménye van, mint amennyi nekem volt a nagydoktorim előtt.
- Csodálatos mesterei voltak: Lissák, Grastyán, Lázár professzorok.
- Valóban, és ide kell sorolni Szentágothai Jánost is, akinél Budapesten, az I-es számú Anatómiai Intézetben a módszertant tanultam, pontosabban nem közvetlenül tőle, hanem a tanítványaitól. Japánban korábban már alkalmaztam a Golgi-módszert, ami egy ezüstözési eljárás, és amiért 1906-ban megosztott orvostudományi Nobel-díjat kapott Camillo Golgi és Santiago Ramón y Cajal. Santiago volt az első, aki ezzel a módszerrel le tudta írni az agyban az ideg- és a gliasejteket. Láttam egy-két metszetet, nagyon szépnek találtam. A módszernek egyébként több variációja van, Japánban csak az egyiket csinálták, amit aztán én is folytattam két évig. Miután hazajöttem, fölmentem Szentágothai Jánoshoz, és ott megtanultam egy másikat, meg még egy harmadikat is. Ezek egyik későbbi változata volt az id. dr. Gallyas Ferenc professzor által kifejlesztett ezüstözési eljárás. Ő egyébként itt dolgozott a laboratóriumban legalább tíz évig, innovatív, remek kémikus volt. Az idegsejtek nyúlványának a festésére dolgozott ki módszereket, többnyire ezüst festéssel. Nagyon macerás és drága eljárás, manapság már senki sem csinálja, az immuncitokémia elvette a jelentőségét.
- Hogyan lett kutató, miért az elméleti terület felé orientálódott?
- Bevallom, nem akartam orvos lenni. Édesapám az volt, édesanyám pedig védőnő, aztán a sors úgy hozta, hogy mégis az lettem. Ennek oka, hogy sem a zenéhez, sem a rajzhoz, sem a matematikához nem volt tehetségem, az orvosláshoz pedig nem kellett tehetség, csak jó bizonyítvány, nekem meg az megvolt. A pécsi egyetem első két évét nagyon jó eredménnyel zártam, harmadévben aztán jött a klinikum, ami azonban már nem ment. Rájöttem ugyanis, hogy hiányzik belőlem a kellő empátia. Akkor történt, hogy az élettanon a volt csoportvezetőm meghívott diákkörösnek. Akkoriban az endokrin rendszer szabályozásában fontos szerepet játszó hipofízist tanulmányoztam. Hatféle sejt van benne, amiket más-más színnel meg lehetett festeni, és nagyon látványos lett a szövettani képe. Miután végeztek vele kísérleteket, én kiértékeltem őket. Diákkörös társamról időközben kiderült, hogy színvak, így szövettanászként egyedül maradtam. 1968-ban kaptunk egy mikroszkópot - ami ma is megvan - a Magyar Tudományos Akadémiától, ezt rám bízták használatra, a hipofízisben kellett különféle festéseket csinálni vele. Ezután következett az agyfejlődés. A patkányoknak az agya a születésük után legalább akkorát fejlődik, mint az emberé, és mi azt vizsgáltuk, hogy a különböző hormonok miként befolyásolják ezt. Egy-két év után aztán átcsúsztam a hipofízist szabályozó hipotalamuszra, amivel ugyancsak két-három évig foglalkoztam. 1977-ben, Japánban leltem rá a hippokampusszal kapcsolatos cikkekre, amiket amerikai kutatók jegyeztek. Érdekes módon a legnagyobb anatómusnak tartott Andreas Vesalius könyvében nem szerepel a hippokampusz, bár az agy sem nagyon. Aztán száz évvel később jött egy másik anatómus, embriológus, aki gyerekagyakon dolgozott, ő nevezte el a vizsgált területet hippokampusznak. Igazán akkor fogott meg a struktúrája, amikor egy negyven évvel korábbi közleményt olvastam a Nobel-díjas kutatótól, Rafael Lorente de Nó spanyol idegtudóstól. Azóta nem is dolgozom máson. Ez a struktúra ugyanúgy néz ki a megszülető patkányban is, mint a felnőttben, csak kisebb és fejlődik, változik. Ebből a témából írtam a kandidatúrámat. Később elkezdtünk majom-és emberi agyakon is dolgozni, és a nagydoktorim már erről szól.
- Mi az, ami annyira megfogta ebben?
- Nem tudom, ahogyan arra sem tudjuk a választ, kinek, miért tetszik egy virág. Ez csak úgy jön, egyszerűen elragadott. Mutatok Önnek egy színes ábrát, amit a kandidatúrámba készítettem. Ez itt egy kipreparált hippokampusz, az egész agyat lepucoltam róla. Olyan, akár egy csikóhal, láthatja mellette a csikóhal ábráját is. 1987-ben ez a fotó már megvolt a kipreparált hippokampuszról, bent volt a számítógépemben. Egyszer aztán azt gondoltam, belerakom az egyik közleményembe, majd legalább tízen kérték el használatra. Az egyetem alapításának 650 éves évfordulóján itt volt három Nobel-díjas, mindhárman a hippokampuszon dolgoztak. Egyikük volt John O'Keefe, a másik kettő pedig a PhD-hallgatói, egy házaspár, May-Britt Moser és Edvard Moser, akik azóta már önálló laboratóriumot alakítottak ki. A Kodály Központban, a színpad fölé az én ábrámat vetítették ki háttérnek az előadásukhoz, ám azt nem említették, hogy az nem az ő találmányuk. A fogadáson aztán Buzsáki Gyuri odahívta hozzám May-Britt Mosert, és elmondta neki, hogy az ábra tőlem származik. A hölgy nagy elnézések közepette szabadkozott, hogy ő az internetről töltötte le, ahol nem volt megjelölve a szerző. Azóta az egyik sarokban már ott szerepel a monogramom. Ennek a struktúrának a másik elnevezése a selyemhernyó gubó volt, Szentágothai János is így hívta, mégsem ez maradt fenn a szakirodalomban, hanem a hippokampusz. Ennek az agyi struktúrának fontos szerepe van – különösen patkányban – a téri tájékozódásban, valamint a memóriában. Volt egy olyan kurzusom, amely 14 héten át, heti két órában csak ezt a témát tárgyalta. Sajnos ma már sokkal kisebb hangsúly esik rá az oktatásban, és van, aki nem is tudja, hol található pontosan. A helye a temporális lebenyben van, mélyen, a fül mögött. Eltávolítása speciális memóriaféleségeket töröl el. Úgy fedezték fel az 1950-es években, hogy az epilepsziát műtéttel kezdték el gyógyítani, és mindkét oldalról eltávolították a betegek hippokampuszát. Az operáció után ezek az emberek sajnos a kórházban élték le az életüket és nem lehetett onnan őket kiengedni, mert nem találtak volna vissza. Mikor az orvos bement hozzájuk, felálltak és még két év múlva is bemutatkoztak. Kitörlődött a rövid távú memóriájuk, a régi dolgokra azonban emlékeztek. Azóta már csak az egyik oldalról távolítják el a hippokampuszt epilepszia esetén. Nálunk dr. Dóczi Tamás professzor operálta az ilyen betegeket, és az 1990-es évektől nekem küldte el a kipreparált részt, hogy nézzük meg a szövettant és mondjuk meg, mely területe sérülhetett, hol vannak, hol nincsenek sejtek, illetve hol zsugorodnak. Az epilepszia is a témánk volt legalább 25 évig, 150 esetet dolgoztunk fel a kórbonctanászokkal karöltve. A magyar parlamenti szabályozás jelenleg is lehetővé teszi ezt - nem olyan szigorú, mint a német vagy az amerikai -, azaz a beteg előzetes beleegyezésével a patológiára kerülő szöveteket fel lehet használni. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki tiltakozott volna ez ellen, hisz ők is azt gondolják, hogy fontos tudományosan feldolgozni a kivett szövetdarabot, és ezáltal később segíthetünk másoknak.
Itt, a szobámban, ezen a sok dobozon lát feliratokat, hogy tudjam, hova nyúljak. Vannak egynapos, illetve négynapos patkányagyak, ezt az áthúzott téglalapok jelzik, amik japánul napot jelentenek. Japánban két évet töltöttem állami ösztöndíjjal, a nejem csak látogatóba jöhetett. Az első félévben a nyelvet tanultam, angolul okítottak japánra, csak épp angolul sem tudtam jól (nevet – a szerk.). Ráadásul csak én voltam magyar, a többiek mind más országból érkeztek. Azért is volt fontos megtanulnom a nyelvet, mert abban a kisvárosban, Nagaszakiban, ahova kerültem, senki sem beszélt angolul, csak japánul. Azért oda kerültem, mert az ottani anatómus professzor itt volt Szentágothai professzornál két évig hasonló ösztöndíjjal. Beszélni megtanultam, olvasni azonban nem, bár a boltokat felismertem. A beszéd azért nem jelentett gondot, mert nekik is vannak kettős hangzóik, és ezek ugyanolyanok az ejtés során, mint a magyarban, ráadásul az akcentus is hasonló. Előfordult, hogy a boltban egy nekem háttal álló, japán idős hölgy majdnem elájult, miután kértem valamit, mert nem gondolta, hogy külföldi vagyok (mosolyog – a szerk.). Az itt tanuló japán hallgatók is elcsodálkoztak, amikor megszólaltam előttük japánul, mert ők sem számítottak arra, hogy akcentus nélkül beszélem a nyelvüket. Sokat hallgattam rádiót, néztem televíziót, és sokszor kértem a kollégáimat is, hogy beszélgessenek velem japánul. A japánok udvariasak, mindig készséggel segítettek. Félév elteltével aztán megértettem a híradót, az egyszerűbb tévéműsorokat és a japán képeskönyveket is. Azóta persze elfelejtettem, hisz mindennek már 45 éve.
- Milyen gyermekkora volt?
- Szőnyben születtem, ami most Komáromhoz tartozik, édesapám - a megye tisztifőorvosaként - Komáromban kapott szolgálati lakást, ezért ott laktunk negyedikes elemista koromig. Édesanyám háztartásbeli volt. Ezután létrehozták a KÖJÁL-okat, így elköltöztünk Győrbe. Mehettünk volna Tatabányára is, ám inkább Győr mellett döntöttünk, mert az a város szimpatikusabb volt. Egy háromszobás, ugyancsak szolgálati lakásba költöztünk. Édesapám a nyugdíjazásáig ott volt igazgatóhelyettes. Mivel nagy embernek számított, megkérdezték tőle, hova mennék továbbtanulni. Akkoriban a Révai Gimnázium volt a legjobb az országban, ezért az általános iskola után oda kerültem. Összeválogatták Győr elitjét, azokat a diákokat, akiknek a bizonyítványa kitűnő vagy jeles volt. Orosz tagozatos osztálynak hívtak minket, az orosz mellett németet is oktattak. A másik biológia osztály volt, abban latint tanítottak, angol nem volt. Oroszórát minden nap tartottak, de németből is hármat egy héten. Néhányan hamar kimorzsolódtak. Nagyon sokat tanultam, hogy meg tudjak maradni ebben a versenyistállóban, azon voltam, hogy mindenből ötös legyek. Az osztály érettségi átlaga 4,8-as volt, ez is mutatja, milyen erős csapat volt a miénk. Volt olyan osztálytársam, aki a „Ki, miben tudós?” országos matematika versenyen a dobogón állhatott.
- Szigorúak voltak a szülei?
- Nem volt szükség szigorra, mert látták, hogy tanulok. Apám a város vízügyét irányította, sokat dolgozott, este 7-8 óra tájban jött haza. Még nyugdíjas kora után is kértek tőle tanácsokat a győri folyórendezések kapcsán. Anyám jobban oda tudott figyelni rám, de sosem látott megingást bennem, mert nem hoztam ketteseket. Nagyon adtam arra, hogy ne legyek gyöngébb, mint a többiek, és nem szégyelltem, hogy sokat tanulok. Mellette jártam birkózni, biciklizni, kajakozni, mert kellett a levezetés is. A legnagyobb szórakozásom azonban a természetjárás volt. Gimnazistaként felültem a vonatra hajnali fél ötkor, elmentem a Bakonyba, Porva-Csesznekre vagy Zircre, és jártam a turistaútvonalakat. Egyedül kirándultam, élveztem a csöndet. A zajos tömegben rosszul éreztem magam, a fák susogása és a zöld színük megnyugtatott. Azóta is ez jelenti a valódi felüdülést. Minden nyáron, legalább két hétre elmegyünk Bakonybélbe, a Bakony közepébe, az a kedvenc helyem. Pápa és Zirc között félúton található, ahol a nagy monostor áll. A Mecsek is szép, de az parkerdő, a Bakony az igazi, vad erdő, fantasztikusak a tölgyesei. A Balaton vagy a tenger nem vonz. A negyven kilométerekből mára már csak öt-hat lett, de ez is pihentet.
Létezik még egy hely a világban, egy gyönyörű település, amit nagyon szeretek, ez a Laguna Beach Amerikában, Kalifornia államban, Los Angeles alatt, Irvine magasságában. Tele van pálmafákkal, virágokkal és idős emberekkel. Nagyon sokszor voltam ott, mert busszal az egyetemtől mindössze húsz percnyire volt. Autóval nem rendelkeztem, jogosítványom sincs, Amerikában is biciklivel jártam mindenhova. Vettem egy használt kerékpárt tíz dollárért, azzal mentem végig a tengerparton, a csodás bicikliutakon. A kollégám meghívására érkeztem egyébként Amerikába, aki írt egy levelet, hogy menjek át Japánból hozzá. Persze ez azért nem ment olyan könnyen, mint gondolta, előtte haza kellett jönnöm, hisz kirúgtak volna az állásomból, ha csak úgy átutazom.
A japán ösztöndíjam idején dr. Lissák Kálmán volt az intézetigazgató. Emlékszem, besomfordáltam hozzá, épp gyakorlati vizsgán ült, hogy kérjem, írja alá a minisztériumnak címzett kérvényt a kétéves kinti tartózkodásomhoz. Ennyit mondott mindössze: Menj, fiam! Dr. Grastyán Endrével már nem volt ennyire egyszerű a dolgom, de ő sem gátolt az amerikai utamban. Először egy évre mentem oda. Kérdezte a kinti kollégám, hogy mennyi pénzt szeretnék, mire azt válaszoltam, nem tudom, mennyibe kerül ott az élet, de nem szeretnék nyomorogni. Az volt számomra a fontos, hogy legyen lakásom, tudjak rendesen enni. Végül az itteni fizetésem sokszorosát kaptam. Éltem, mint Marci Hevesen. Persze dolgozni is kellett ezért, az egy évnyi munkából három közleményt is írtunk 1982-83-ban, mindegyik szerepelt a kandidátusi disszertációmban. Volt olyan, amelyre azóta háromszáz citáció is összegyűlt. Mindhárom a hippokampusz különböző aspektusait taglalta. Az 1980-as években aztán volt még legalább tíz hasonló cikk ebben a témában.
- Van testvére?
- Igen, egy húgom van, aki két évvel fiatalabb nálam. 1981-ben Kanadába ment férjhez, azóta is ott él, a Nagy-tavak felett. Veszprémben végzett labortechnikumot, majd a budapesti Honvédkórházban dolgozott sokáig laborasszisztensként. A lánya egy évvel fiatalabb a fiamnál, a fiam 1980-as születésű. Náluk nincs unoka, nálunk van kettő.
- Pécsett élnek a fiáék?
- Nem, mert a fiam itt nem kapott állást. Irodalomtudományt tanult, Shakespeare-ből írta a PhD-ját. Először a kaposvári egyetemen tanított, aztán a csoportos létszámleépítések során – lévén nem volt helybéli – elküldték. A felesége is bölcsész, szövegszerkesztéssel foglalkozik, és mivel ő sem talált itt munkát, ezért elmentek Szegedre. A két unokám már ott született.
- A felesége, dr. Nemes Zsuzsanna is orvos.
- Igen, belgyógyász, a fertőző- és a májbetegségek a specialitásai, egy darabig a fertőző osztály vezetője volt. Jelenleg magánrendelőkben dolgozik, valamint oktat magyarul és angolul az 1-es számú Belgyógyászati Klinikán. Nagyon szereti a szakmáját.
- Egyetemi szerelemből lett házasság?
- Igen, az utolsó évben alakult, jelenleg pedig már az ötvenedik évet tapossuk együtt. Kisebb döccenők voltak a házasságunkban, mert legalább tizenöt évet dolgoztam külföldön, de a feleségem stabilitásának köszönhetően kitartottunk egymás mellett. Ugyan kijöhetett Japánba, de azért főleg egyedül voltam. Béreltem egy tradicionális japán házat, amiben nagy élmény volt lakni, és még utazásra is futotta, Japán felét biztosan láttuk. Csodálatos vidékek vannak ott, gyönyörűek az évszakok. Amerikában már a fiam is kint volt, először kétévesen, majd pedig iskolás korában. Nagyon jó dolguk volt, napoztak és uszodába jártak. Az egyetem területén laktunk, mert az egyetemi dolgozóknak építettek egy campust, amiben apartmanok voltak. Reggel csak besétáltam az egyetemre, buszra sem kellett szállnom.
- Mennyi idősek az unokái?
- A kisfiú tízéves, a kislány nyolc. Főleg ünnepekkor és az iskolai szünetekben találkozunk, mert messze vannak, fárasztó az utazás Szegedre. Sajnos nem tudok már velük futkározni, focizni, rollerezni, nehéz őket követni. Három évvel ezelőtt még jobban bírtam a tempót, bár már akkor is azt mondta a fiúunokám, hogy olyan vagyok, akár egy lassú csiga (nevet – a szerk.). Uszodába még el tudunk menni együtt, de kirándulni már nem, oda a fiammal mennek. Szerencsére az unokák is szeretik az erdőt. Időnként a feleségemmel elmegyünk wellnesselni néhány napra, vagy Budapestre múzeumba és színházba. A szállodák már nem jelentenek akkora élményt, mint régen, mert akárhova megyek, mindenütt rántottát és virslit eszem (nevet – a szerk.). Van egy kis diabéteszem, ezért cukormentes diétán vagyok, így a sütemények, a fagylaltok sem jöhetnek szóba, pedig nagyon szerettem őket. A nejem őszintén rá tud csodálkozni a szállodai terített asztalokra. A Gellért Hotel étterme még engem is elkápráztatott, reggelente volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Sajnálom, hogy bezárták.
- A tévézés vagy az olvasás leköti?
- Egyáltalán nem tévézek, az interneten szoktam videókat és híreket nézni. Könnyebb ott olvasni, mert nagyobbak a betűk. Az otthoni, nagy könyvtáram köteteinek a jelentős részét egyetemista koromban végigolvastam, faltam a könyveket. Manapság inkább csak a szakirodalom érdekel, abból is az anatómiához kapcsolódó élettan.
Fotó:
Kalmár Lajos