Ha nem tudnám, hogy orvos, akkor művészembernek gondolnám a fizimiskája, régebben hosszú, ma már csak „kissé hosszan hagyott”, bohémes hajviselete alapján. Érzékenysége, a művészetek iránti fogékonysága és tehetsége is jó alapot adnak erre, bár a versírás- és fordítás, no meg a fotózás csupán kedvtelések voltak az életében. Az első helyen mindig a hivatása állt: a laboratóriumi diagnosztika, a kutatás és az oktatás. A Szentágothai János Kutatóközpontban található kis kuckójában – ahogyan ő nevezi: munkaszobájában – találkoztunk, ahol elvonultan, nyugodtan dolgozhat. Összeszámolni is nehéz, hány PhD-hallgatója volt és van ma is, akikkel napi kapcsolatot tart fent. Tette ezt azokkal a betegekkel is, akik hozzá fordultak életmódbeli tanácsokért, mert a komplementer medicinába is beleásta magát. Sokoldalú, szerény, közvetlen ember dr. Kőszegi Tamás, a Laboratóriumi Medicina Intézet professzora, aki alázattal és szeretettel beszél a hivatásáról és a családjáról is.
Schweier Rita írása
- Miért itt, a Szentágothai János Kutatóintézetben van a kuckója?
- Harmadéves koromban kerültem TDK-s diákként a Laboratóriumi Medicina Intézetbe dr. Kellermayer Miklós professzor úrhoz, aki akkoriban tanársegéd volt, és akit ma is a mesteremnek tartok, és azóta megszakítás nélkül ott dolgozom. Az, hogy itt lett munkaszobám, valójában véletlen. Amikor a 400 ágyas klinikát újították, tele voltunk fiatal kutatókkal, PhD-hallgatókkal, de nem tudtunk kiköltözni, ugyanakkor dolgozni is lehetetlen volt a munkálatok miatt. Dr. Kovács L. Gábor professzor úrtól, a Szentágothai akkori igazgatójától kértünk egy átmeneti labort félévre, aztán annyira jól berendezkedtünk, és olyan remek műszeres lehetőségeket kaptunk a kutatásra, hogy itt ragadtunk. Ez nem azt jelenti, hogy elhagytam az anyaintézetet, inkább megosztoztunk a helyeken. Voltak olyan fiatalok, akik főként a hetedik emeleti laborban dolgoztak, és a műszeres lehetőségek függvényében voltak olyanok is, akik átjöttek ide. Egy időben mindkét helyen jelen voltam, aztán a felújítás elhúzódása miatt a professzor úr megengedte, hogy itt telepedjek le. A döntésben nem pusztán méltányosság volt, hanem teljesítmény is, mert sok PhD-védést és tudományos eredményt tudtunk felmutatni, és bízom abban, hogy ez folytatódik.
- Sokat dolgozik jelenleg is.
- Igen, bár az utóbbi két-három évben kétkezi munkát sajnos nemigen tudtam végezni, mert rengeteg az egyéb, adminisztrációs, pályázati és szervezési dolog, így főként itt ülök a számítógép előtt. A hallgatók tudományos tevékenységét azonban továbbra is irányítom, konkrét feladataikat megbeszéljük, közvetlen kapcsolatban vagyunk. Erre büszke vagyok, mert nem sok olyan professzor van, aki minden nap tevőlegesen is találkozik a diákjaival. Nemrég még mindenkit én tanítottam be manuálisan is, ám ma már nincs erre időm. Azért a rendes munkahelyemre is átjárok, mert a feladatunk hármas: kutatás, oktatás, rutin labordiagnosztika, és mivel a klinikához tartozunk, az elsődlegesek a rutinvizsgálatok. Egyenlő teherviselés mellett osztjuk be, hogy ki, mikor végzi ezeket. Ez egy nagyon igazságos rendszer. Felosztottuk a graduális és a posztgraduális oktatást is, és így van ez a kutatással is. A mi intézetünkben minden közös, sosem voltunk egymásra féltékenyek, mindig összetartottunk, és ez nagyon jó. Ha valaki nyert egy műszert, azt más is használhatta. Mindez igaz az asszisztenseinkre is, akik magasan képzettek, velük is remek a kapcsolatunk. Különleges hely a miénk, ahova szeretünk be-és visszajárni. A műszerparkunk lehetővé teszi, hogy klinikai kutatásokat végezzünk az intézetben, itt, a Szentágothaiban pedig zömében alapkutatásokkal foglalkozunk, amiknek természetesen lehetnek klinikai vonzatai is. Szerencsére sokféle területen tudunk dolgozni.
- Mindezek tudatában megértem, hogy miért maradt, holott jó pár éve elmehetett volna nyugdíjba.
- Rengeteget kaptam az intézettől, a mestereimtől: szemléletben, gondolkodásmódban, technikai tudásban és nem utolsósorban lelkiekben is, és azt gondolom, hogy mindezt kötelességem továbbadni. Ha nem lenne kinek, akkor abbahagynám, de szerencsére vannak fiatalok, akik fogadókészek.
- Jó, hogy bírja is erővel, energiával.
- Még igen, bár már nehezebben. Vissza is kell fognom magam, mert volt egy balesetem. Láncfűrészestől leestem a fáról és eltörött a bal vállam, amit meg kellett operálni. Akkor derült ki, hogy van egy komoly szívkoszorúér-betegségem, amiről nem tudtam, mert nem okozott panaszt, holott az ide vezető cukorbetegségem - alattomos módon - legalább tizenöt éve fennállt már. Fizikailag már nem vagyok képes mindazt megcsinálni, amit fiatalon, ám ha szellemileg motivált vagyok, akkor még éjszaka is folytatom, amit napközben elkezdek. Ezt nem is lehet másképp, mert sok az izgalmas munka. Nem pusztán a saját kutatási témáimon dolgozom, hanem együttműködöm a biológusokkal, a gyógyszerészekkel és a klinikusokkal is. Főként az Intenzív Terápiás Intézettel, valamint az I-es és a II-es számú Belgyógyászati Klinikával szoros a kapcsolat, akikkel több klinikai kutatásban is részt veszünk.
Még diák voltam, amikor a feleségem javasolta, hogy jöjjek az intézetbe, mert ismerte Kellermayer professzor urat, akivel egy társasházban laktak. Sajnos a feleségemmel sokáig, hét évig nem tudtunk összeházasodni, mert ő Budapesten tanult. Amikor ez sikerült, gyorsan jöttek a gyerekek egymás után. Rengeteget köszönhetek neki, főként a hátteret, amit megteremtett a munkámhoz. Elviselte, hogy későn járok haza, éjszakába nyúlóan és hétvégén is dolgozom.
- Említette, hogy az édesanyja beszélt németül, franciául, gyorsírni is tudott, és dr. Környey István, dr. Grastyán Endre, valamint dr. Lissák Kálmán professzorok titkárnőjeként dolgozott az Idegklinikán és az Élettani Intézetben. Volt köze ahhoz, hogy Ön orvos lett?
- Bejártam hozzá, de közvetlen módon nem volt köze ehhez, sokkal inkább az érdeklődésemnek. Már kisgyerekként is a természet vonzott, erdőmérnök akartam lenni vagy madarász, a biológia volt számomra a legfontosabb. Sajnos a tanáraim nem inspiráltak, kevés jó pedagógus tanított minket. Eredetileg biológia szakra akartam menni az ELTE-re, azonban kémiából nem volt ötösöm, nem vittem maximális pontot és kevés embert is vettek fel. No, akkor állt elő azzal a javaslattal az anyukám, hogy jelentkezzek az orvosi egyetemre, aztán onnan átmehetek az ELTE-re, ha akarok. Ez is volt a tervem, ám az első három évben csodás oktatóim voltak itt, minden elméleti tantárgy érdekelt. Elkezdtem TDK-zni is, és akkor kaptam csak igazán lendületet. Valójában a tudományért ragadtam itt, mert nem akartam gyakorló orvos lenni.
Az első főnököm dr. Jobst Kázmér volt, aki sosem dicsért, illetve tőle az volt a dicséret, ha nem szidott, ugyanakkor sokat lehetett tőle tanulni. Nagy jótéteménye volt, hogy sikerült nekem szereznie egy kétéves ösztöndíjas állást, ezt követően tudtam itt maradni és folytatni a megkezdett kutatásokat. A rutinmunka eleinte nemigen érdekelt, ám ahogyan egyre többet megtudtam a szakmáról, úgy egyre inkább megtetszett. Ma már ez is legalább olyan fontos része az életemnek, mint a kutatás, tudok a klinikusoknak is segíteni, ha hozzám fordulnak tanácsért.
Az orvosi laboratóriumi diagnosztika egy ötéves szakképzés, a szakvizsgája a legnehezebbek között van, legalább olyan kemény, mint a belgyógyászaté. Az emberi kapcsolatok is itt tartottak, a munkatársakkal olyan jó barátságba kerültem, hogy az örömünket és a bánatunkat is megosztottuk egymással, mindemellett az oktatás is a szívemhez nőtt. Kellermayer professzornak köszönhetően önálló tantárgyunk lett a klinikai biokémia, ami féléves képzést jelent nagyelőadás és szeminárium formájában a negyedévben. Ez az orvoslás egyik alappillére, mert ha a gyakorló orvosok nem tudják értelmezni a laborleleteket, akkor nincs miről beszélni.
A rendszerváltás után Kellermayer professzor rektorhelyettes lett és az egész szakképzést megreformálta. Jórészt neki köszönhető, hogy az egyetemekhez rendelték a szakképzést. 2000-ben elindult a gyógyszerész szak is - még az ÁOK-hoz tartozóan -, és elértük, hogy a laboratóriumi szakmát ott is oktassuk, kötelező tárgyként. 2005-től kezdve ötödévben, az első félévben tanítunk. 16 évig voltam ennek a tantárgynak a felelőse, nagyon szerettem, nemrég adtam át egy fiatalabb kollégának. Úgy látom, hogy a kezdeti ellenállás után a gyógyszerészek is megbarátkoztak vele, olyannyira, hogy már létezik az orvosi laboratóriumi szakgyógyszerész szakképzés is, ami szintén ötéves. Ők is lehetnek tehát laborosok. Jelenleg is van olyan tanítványom, aki a szakképzésben van, és ősztől szeretne egy másik is jelentkezni. Ketten már szakvizsgáztak itt Budapestről, és egy harmadik diák is hamarosan fog. Pécs talán az egyetlen az országban, ahol ilyen szakképzés folyik.
- A TDK-munkája miről szólt?
- Műszeres alapkutatással foglalkoztam, mert Kellermayer professzor egy forradalmian új technikát hozott haza Amerikából, amit rám bízott. Bevallom, eleinte nem tetszett, aztán annyira megszerettem, hogy a mai napig meghatározó az életemben. Ez a fénnyel kapcsolatos fluoreszcencia, ami - a technika, a műszeres analitika, a kémia és az immunkémia fejlődésével - ma már nemcsak az alapkutatásban óriási jelentőségű, hanem bekerült az immunkémiai módszerek közé is. A modern labordiagnosztikában zömében már nem radioaktív, hanem vagy fluoreszcens, vagy kemilumineszcens jelölőket használunk. Húsz évvel ezelőtt – amikor Kellermayer lett Jobst után az intézetvezető – került ide Debrecenből dr. Mezősi Emese és dr. Bajnok László, az endokrinológus házaspár. A velük folytatott egyik megbeszélésen rám bökött Kellermayer, hogy én dolgozzak velük, mondván: „Te leszel az endokrinológus az endokrinológiai kutatásokban”. Ebből aztán egy nagy fejlesztés kerekedett, hihetetlen dolgokat tudtunk mérni ezzel az érzékeny technikával, amit a rutinban éppúgy használunk, mint a kutatások során. Utóbbira még egy példa: a reprodukciós laborprogram keretében egy kicsiny tápcseppben tenyésztik az in vitro megtermékenyített petesejteket. Ebből a kis cseppből - lumineszkáló molekulák segítségével - ki tudok mutatni fehérjemarkereket, amik az embrió életképességére, avagy épp ennek ellenkezőjére utalhatnak.
Jelenleg több kutatási téma is izgat. Az egyik az egész szervezetet érintő, gyulladásos betegségek témaköre, ide tartozik a szepszis és a Crohn-betegség. Kifejlesztettük vérből és vizeletből teljesen új molekuláknak a rutin alkalmazását, ma már mindössze tíz percig tart egy automatizált mérés. Több klinikával működünk együtt olyan reagensek létrehozásában, amelyek nincsenek kereskedelmi forgalomban. Ebből a témakörből sok szép publikáció és PhD-fokozat is született. A másik terület: a mikrogombákból képződő toxikus anyagok, amik szennyezik a takarmányt, az élelmiszereket, ezeket mikotoxinoknak hívják. Az első, nagyon elkötelezett PhD-hallgatóm, Poór Miklós ebből írta a dolgozatát, ő olyan sokra vitte, hogy Junior Prima Díjat is kapott. Nagyon büszke vagyok rá, ő az egyik kiemelkedő tanítványom. Egy jóval korábbi TDK-som, Berényi Ervin a szentjánosbogár világítórendszerét kutatta, amivel ugyancsak bizonyos molekulákat lehet mérni, akár csak egyetlen sejtből is. Ma már a Radiológiai Klinika, illetve egy nagy kutatóközpont igazgatója Debrecenben. Külföldre is mentek tanítványaim, akik komoly pozíciókat értek el.
Egy másik nagy terület, amivel foglalkozunk régóta: a sejtes modellek, steril körülmények között, in vitro tenyésztett sejtekkel. Érdekel a diabétesz témaköre - cukorbetegségem okán is -, valamint a komplementer orvoslás. Ez nem természetgyógyászat, hanem az orvosi diplomához kötött területek tartoznak ide. Elsősorban a táplálkozásterápiával foglalkozom, és mára eljutott oda a tudomány, hogy a daganatos betegségekben is ki lehet mutatni a cukoranyagcsere változásait, ennek akár terápiás jelentősége is lehet a közeljövőben. Ezzel kapcsolatos kutatásokat is végzünk a diabéteszre és a daganatokra vonatkozóan, sejtes modellekben. Volt olyan PhD-hallgatóm, aki a népgyógyászatban használt gyógynövényekből írta a dolgozatát, a Farmakognóziai Intézettel emiatt sok közös munkánk, pályázatunk van.
A komplementer medicinában én képviselhettem a pécsi egyetemet 2000 körül, mert akkoriban volt a minisztériumban egy tanácsadó testület ebben a szakágban. Volt egy olyan terv is, hogy a vezetésemmel létrehozunk egy komplementer medicina tanszéket. Rajtam kívülálló okok miatt ez azonban nem sikerült, ami akkor nagy pofon volt, de ma már nem sajnálom. A Farmakognóziai Intézetben is szívesen lettem volna tanszékvezető, de az sem jött össze, mert ott teljes állást hirdettek, amit nem tudtam volna vállalni. A gyógynövényekkel történő orvoslást viszont éveken át oktattam. Nagyon jó kapcsolatot ápoltunk és ápolunk ma is a Gyógyszerésztudományi Karral, dr. Botz Lajos dékán úrral, akit fiatalkora óta ismerek. A gyógyszertechnológiai tanszék munkatársaival - akik nanorészecskékkel, gyógyszerformulázásokkal foglalkoznak - is szoros a kapcsolat, több közös publikációnk született. Főként baktériumellenes növényi kivonatok, illóolajok új formulázása a célunk, illetve a daganatkutatásba ássuk bele magunkat, olyan beviteli formák kitalálásába, amelyek sikeressé tehetik a célzott terápiát a sejtes modellekben.
- Bánja, hogy nem töltött be vezető pozíciót?
- Egy rövid ideig voltam igazgatóhelyettes itt, a Laboratóriumi Medicina Intézetben, csak aztán betöltöttem a 65. életévemet. Nem bánom, mert a szervezés sosem állt közel hozzám, nem ilyen alkat vagyok. Elég, hogy a tanítványaimnak mutathatom az utat. Kevés olyan PhD-témavezetőt láttam, pláne professzori beosztásban, aki napi kapcsolatban van a hallgatóival. Úgy gondolom, hogy ezt jól csinálom, az intézeti szintű vezetés azonban más. Ott személyi döntéseket is kell hozni, esetleg el kell embereket bocsátani, ami nem nekem való.
Amit sajnálok, hogy nem lettem egy szép kis faluban családorvos. Régebben a komplementer orvoslás révén szoros kapcsolatban voltam a betegekkel, mert híre ment, hogy foglalkozom vele, és a daganatos betegek hozzám jöttek életmódbeli, táplálkozással kapcsolatos tanácsért. Még ma is visszajárnak, hálásak ezért. Szerettem a velük való találkozást. Ha lenne két életem, a másikat a klinikumra szánnám, már csak azért is, mert faluhelyen az orvost nagy tisztelet övezi. A betegeknek nemcsak gyógyszer kell, hanem lelki támogatás is, ami legalább annyira fontos, és ebben szívesen részt vállaltam volna.
A laboros szakma bármilyen nehéz, az orvostársadalom megítélésében nincs túl jó helyen. Valamennyit változott mára a helyzet, mert sok mindent csinálunk, véleményezünk is leleteket, de régebben nem becsültek minket eléggé.
Alapvetően mindig egy magába forduló, magányos, szemlélődő típusú ember voltam, aki képes volt egy helyben üldögélni egy egész napon át a magaslesen. Nem igényeltem a társaságot, a kommunikativitásban sem voltam jó. Kellermayer professzor segített abban, hogy változzak, megtanultam tőle, hogyan kell elintézni dolgokat. A másik segítőm a feleségem volt, aki egészen más típus, mint én vagyok, ő szangvinikus alkat, hihetetlen kapcsolatteremtő képességgel, mágnesként vonzva a valamilyen szempontból rászoruló embereket (mosolyog – a szerk.). Mivel 15 évig otthon volt a gyerekekkel, az életünk úgy telt, hogy naponta öt-tíz barátunk látogatott meg minket. A GYES-ek után sérült gyerekekkel foglalkozott a Kerek Világ Alapítványnál, nagy szeretettel és hozzáértéssel. Gyakran gyűjtöttünk és ma is gyűjtünk adományokat a nehezebb sorsú embereknek.
- Mi a végzettsége a feleségének?
- Gyógytornász, de teológiai és zeneterápiai végzettsége is van, és több nyelven beszél. Ő is felvételizett az orvosi egyetemre, de fogorvosnak vették volna fel, azt pedig azért nem akarta, mert nincs jó kézügyessége. Eleinte a traumán dolgozott gyógytornászként, majd az alapítványnál, ahol később zeneterapeutaként is működött. Nagyon jó választás volt számára ez a két szakma. Karakán, bevállalós asszony, aki a családot is mindig egyben tartotta. Igyekeztem tőle is ellesni fortélyokat a kommunikáció terén, de annyira kiváló sosem leszek, mint ő.
- Az édesapja mivel foglalkozott?
- Ő általános iskolai tanárként dolgozott. Hálás vagyok a szüleimnek, mert a Nagy Lajos Gimnáziumban tanulhattam tovább, ahol akkor indult be az angol tagozat. Mindent eredetiben olvastunk, a nagy irodalmi műveket is. Ez később hatalmas előnyt jelentett számomra az orvosi szakirodalom követésében és a cikkek megírásában is. Sokkal nehezebb a dolga annak, aki felnőttként tanul nyelvet.
- Ön tüke pécsi?
- Igen, itt születtem. Anyukám nemrég, 2021-ben hunyt el, majdnem 93 évesen, apukám sajnos korábban. Mindkettőjüket mi ápoltuk a feleségemmel. Az egyetem elvégzéséig a szüleimmel laktam, majd miután 1978-ban összeházasodtunk, albérletbe mentünk. Nagy szegénységben éltünk. Lavórban mosakodtunk, befagyott a víz a spájzban, olyan hideg volt, mégis könnyűnek látszott minden. Az első öt gyermekünk gyorsan jött egymás után, majd nyolc év elteltével érkezett a hatodik. Egyedül kerestem, a feleségem otthon volt, de a pénz sosem dominált az életünkben, elfogadtuk a helyzetet, amiben voltunk. Később tudtunk részletre vásárolni egy négyszobás panellakást Kertvárosban, ott éltünk több mint tíz évig. Sokat bicikliztünk, kirándultunk Malomvölgybe. Aztán úgy döntöttünk, hogy egy baráti társasággal kiköltözünk Pécs-Somogyra, ám végül csak egy család jött oda. Beleszerettem a szomszédos ház udvarán lévő, három diófába (mosolyog – a szerk.). Eleinte igen szűkösen voltunk, mert csak két és fél szoba jutott a nyolc emberre, aztán kaptunk vissza nem térítendő támogatást az építkezésre, ami a nagycsaládosoknak járt akkoriban, és kibővítettük a házat. Mostanra már túl nagy lett, mivel csak ketten lakunk benne, meg a kutya, ám amikor összegyűlik a család, ismét kicsivé válik. Pécshez tartozik ugyan, de megtartotta a falusi jellegét, nagyon szeretünk ott lakni. Hatalmas, gyönyörű a kertünk, teleültettem mindenféle fával, még mamutfenyőnk is van.
- Boldog gyermekkora volt?
- Igen, szerencsés voltam, a bátyám azonban sajnos meghalt 42 évesen. Nálam sokkal tehetségesebb volt, kiváló szellemi adottságokkal, manuális készséggel, ám valahogy félresikerült az élete. Sokat gondolkodom azon, vajon miért volt ez így, mitől függ, hogy kinek, hogyan alakul a sorsa.
Nagyon jó tanuló voltam az általános- és a középiskolában is, alig volt ötösnél rosszabb jegyem. Az egyetem már más volt, de egyszer sem buktam meg. Nagyszerű volt az osztályunk a gimiben, elit csapat volt az angol tagozat, az ott kötött barátságok a mai napig tartanak. Szerencsére a kutatómunkában is sikeres voltam, kevés kudarc ért, és ez komoly motivációs erőt jelentett.
- Most kevésbé bohém a fizimiskája, mint szokott lenni, azaz rövidebb a haja. Megkérdezhetem, hogy miért történt a stílusváltás?
- (mosolyog – a szerk.) Levágtuk, mert kellemetlen volt már. A főnököm – aki jelenleg a PTE rektora, dr. Miseta Attila – az intézeti megbeszéléskor meg is jegyezte: „Kőszegi, azért nézel ilyen szomorúan, mert levágták a hajad?” (nevet – a szerk.)
- Egyébként miért lett bohém a külseje?
- Elhatároztam, hogy soha nem megyek fodrászhoz, mert egyszer belevágtak a fülembe, a másik oka pedig a lustaság volt, különösebben nem foglalkoztatott a hajviseletem. Régóta a feleségem nyírja a hajamat. Fiatalabb koromban a diákok Sandokannak hívtak. Volt olyan külföldi hallgató, akit amikor arról kérdeztek, hogy kit keres, azt felelte: „Hát azt az öreg diákot!” (nevet – a szerk.) Fizikálisan az ember fárad a korral, de lelkileg kevésbé. Ehhez az is hozzájárul, hogy sok minden érdekel, a kutatásban sincs csak egyetlen terület, amiben elmélyedek, és ez a nyitottság, az újdonságok megismerése iránti vágy tart a felszínen. Gimnazistaként is sok minden szerettem volna lenni: atomfizikus, csillagász, madarász, filmrendező, fotós, író, költő, angolból klasszikus és modern szerzőket is fordítottam. Már akkor is rengeteg dolog érdekelt. Amikor bejöttek az első számítógépek, egy éven át addig küzdöttem, amíg megtanultam a programozást, és össze tudtam kötni egy nagyon érzékeny fénymérő készüléket a számítógéppel. A tudományos kalkulátorok programját is megírtam hozzá, hogy tudjak számolni. Addig nem nyugszom, amíg egy problémát meg nem tudok oldani. A leghosszabb idő tíz év volt, amíg meg akartam fejteni valamit. A humor a másik éltető erőm, ami nagyon sok nehézségen át tudja segíteni az embert. A gyerekeimmel mindig viccelődöm, a Japánban élő fiamnak az hiányzik a legjobban, hogy nincs, aki cukkolja (nevet – a szerk.). Ez szeretetből fakad és jólesik az embernek.
- A fotózás és a versek megmaradtak hobbikként?
- Egyetemistaként megszereztem a vadászvizsgát és még az is a fejemben járt, hogy nem diplomázom le, hanem inkább elmegyek vadőrnek. Aztán a feleségem és a keresztény vallás hatására ez megváltozott, hisz utóbbi az erőszakmentességet hirdeti. Idővel a vadászatot is abbahagytam, mert a vadásztársadalomban nem találtam a helyem. A fotózás és a versek azonban megmaradtak kedves időtöltésnek, mellettük a növények gondozása, szaporítása nyújt örömet. Például amikor avokádót csíráztattam egy pohárkában, csodának éltem meg, ahogyan kihajtott. Az élet keletkezése mindig izgatott. Tele van a kertünk madárodúval, a cinegék odajönnek a teraszra, szeretem szemlélni őket. Sok fa van körülöttünk, akár egy arborétumban, és közel a rét, meg az erdő, ahol a vadállatok mászkálnak, jó nézni őket.
A Zselicben van egy közel tíz hektárnyi, érintetlen terület is a nevemen, amihez egy szépen felújított vályogház tartozik. A Melius Alapítványnak még megvan a honlapja, ott lehet látni, hogy a ház egykor milyen állapotban volt. Sajnos ritkán jutok el oda, ahogyan a Balatonra is, ahol a szüleim után van egy nyaralónk egy ikerházban.
- Ahogyan olvastam, a Melius Alapítvány 1990-ben alakult és orvostagjai dr. Kellermayer Miklós professzor közvetlen vagy közvetett tanítványai voltak. Létezik még az alapítvány?
- Már nem. Létrehozását egy volt TDK-hallgatóm kezdeményezte, aki gyermekorvos lett. Ő volt az elnöke is, a kuratórium öt tagból állt. Nagy álmaink voltak, a zselici birtokot is ezért vettük meg. Szerettünk volna építeni egy kiegészítő gyógymódokat alkalmazó intézetet, és helyben biogazdasággal foglalkozni. Találtunk egy kínai befektetőt is, aki adott volna rá pénzt, de mivel ő diktált volna, ezért ezt elvetettük. Oltottunk gyümölcsfákat, helyi tájfajtákat, valamint szerveztünk programokat is: kreditpontos tanfolyamokat, gyógynövénytúrákat és esteket, a legkülönfélébb témákban. Volt oktatás, kutatás és karitatív munka is, sérülteket vittünk nyaralni. Úgy volt, hogy az egyik kuratóriumi tag segít a szervezési feladatokban, de aztán mégsem így alakult, és mivel tudvalévő, hogy ezt kedvelem a legkevésbé, egy idő után nyűggé vált és abbahagytam. Időközben a közönség is átalakult, eleinte még sok fiatal jött, aztán már inkább a peremre szorultak. Rengeteg adminisztrációs munka is járt vele. Amikor már csak ketten vittük a feladatokat a feleségemmel, és egyre több lett a PhD-hallgatóm is, akkor jogi segédlettel megszüntettem az alapítványt. Ez több, mint harminc év után történt. Utólag nem bánom, hogy az ezzel kapcsolatos álmaink nem valósultak meg, mert belátom, hogy kissé naivak voltak az elképzeléseink és kudarcba fulladt volna az egész. A feleségem jelenleg nyugdíjas, mostanában főleg börtönmisszióval foglalkozik, az alapítványa azonban a mai napig működik, segítik a fogyatékos gyerekek és felnőttek életét, foglalkoztatását.
- Hat gyermeke van, négyen fiúk, ketten lányok, és kilenc unokája. Ugye, két fia külföldön él?
- Igen. Manapság mást jelent külföldre menni, én például mindössze egy hónapot voltam Amerikában. Akkoriban a fiatalokat nem engedték ki rögtön külföldre, pedig fiatalon könnyebb felszívni a tudást és teljesítőképesebb is akkor az ember, mint idősebbként, továbbá nem köti a családja sem. Dr. Jobst Kázmér professzor a szakvizsgáig nem engedett el, amire azonban leszakvizsgáztam, már három gyermekem volt. Utána pályáztam ugyan, de akkor jött a negyedik. Végül akkor utaztam ki egy hónapra, amikor már megvolt az ötödik is. Maradhattam volna, de az az életforma nem volt nekem való, az európai sokkal inkább.
A gyermekeink többsége a tanári pályát választotta, ami manapság nem igazán hálás terület. A legnagyobb fiam történelemtanárnak tanult, de végül csak abszolutóriumot szerzett. Azért sem döntött a tanárság mellett, mert nem azt okította volna, ami a tankönyvben van, hanem amit ő gondolt volna fontosnak. Ő Pécsett él, egy gyermeke van, jelenleg hangoskönyvekkel foglalkozik. A második fiam biológia szakos, ő űzi is ezt a hivatást, először itt kutatott, aztán Új-Zélandon doktorált, majd Japánban kutatott, hat éve pedig Angliában dolgozik. A harmadik lányunk olasztanár lett és jelenleg Budapesten, az egyik református gimnáziumban tanít olaszt, emellett osztályfőnök és az iskola egyik lelke. A negyedik fiúgyermekünk német nemzetiségi tanár szakon végzett Pécsett, járt japán nyelvtanfolyamra, ott ismerkedett meg a feleségével, aki osakai. Ők Japánban élnek és két gyermekük van. Az ötödik, a kisebbik lányunk, dietetikus. A családja Budapest mellett él, nála három gyermek született. A hatodik fiunknak is három gyermeke van, ő elvégezte a pszichológián a BSc-t, de jelenleg szoftverfejlesztőként dolgozik. A Vivat Bacchus Énekegyüttes szájdobosa is, amit fantasztikus tehetséggel csinál. Ők Kozármislenyben laknak. Nagy öröm az unokákkal lenni, figyelni csodás kibontakozásukat.
Jó példa arra, hogy mennyire szórakozott és teoretikus ember vagyok, az, amikor első alkalommal el kellett elhoznom a kozármislenyi óvodából a két kis unokámat. A feleségem előtte gyakoroltatta velem, hogy a méhecske és a delfin csoportokban keressem őket. Mire odaértem, persze elfelejtettem, és mindenáron a mókus csoportban akartam rájuk találni (nevet – a szerk.). Aztán a delfin csak eszembe jutott és meglettek. Olyan is előfordult, hogy az anyósomnál hagytam őket, én meg elmentem haza (nevet – a szerk.). Az a baj, hogy amikor beülök az autóba, akkor mindig jár az agyam valamin és automatikusan hazavezetek, mert az a megszokott útvonal.
- Miért lettek nagycsaládosok?
- Természetesen alakult így. A feleségem nagy családban élt, ők négyen voltak testvérek, ugyanakkor én el sem tudtam képzelni, hogy a házasság után rögtön lesz gyermekünk, ehhez képest viszonylag hamar megszületett az első. Nagyon megszerettem ezt az új élethelyzetet. Érdekes, mert amikor egy gyerek elér egy bizonyos életkort, elkezd hiányozni a csecsemőkor és az a gondoskodó szeretet, amit abban a korban lehet megadni. Két-háromévesek voltak a gyerekek, amikor jöttek utánuk a többiek, és ez így nagyon jó volt. Az utolsó gyermekünk születésekor 39-40 évesek voltunk, és az a kor már nem volt olyan, mint amikor fiatalokként váltunk szülőkké. Ezért is biztatom a fiatalokat, hogy ne várjanak sokáig a gyermekvállalással. Huszonévesen az ember jobban bírja a szülői feladatokat és más is a lelke, könnyebb a gyermek világához adaptálódni. Azt ma is komoly bűnnek érzem, hogy nem törődtem eleget velük, még akkor is, ha időközben más lett a munkám és a beosztásom, és a gyerekek már tudtak gondoskodni egymásról is. Annak örülök a legjobban, hogy jóban vagyunk és ők is szeretik egymást. Ez jelenti számunkra a legnagyobb ajándékot.
Fotó:
Kalmár Lajos