Mióta csak az eszét tudta, kutatóorvos szeretett volna lenni dr. Csernus Valér, az Anatómiai Intézet professzor emeritusa, akit karrierje kezdetén sok akkori fiatal kutatóhoz hasonlóan Szentágothai János személyisége és munkássága „csábított” az Anatómiai Intézetbe. Döntését nem bánta meg, hiszen rangos nemzetközi kutatásokban vett részt, és jelentős eredmények sora fűződik a nevéhez. A pécsi orvosképzés fejlődésében is fontos szerepet játszó, legendás munkabírású professzorral többek között az Anatómiai Intézetben folytatott világszínvonalú munkájáról, a kommunista államhatalommal kapcsolatos kellemetlenségeiről és az oktatásfejlesztés terén kifejtett, a konfliktusokat is bátran vállaló tevékenységéről beszélgettünk.
Stemler Miklós írása
Bár életrajza meglehetősen változatos az elért tudományos eredmények, társasági tagságok, közéleti szerepvállalások és külföldön töltött rövidebb-hosszabb tanulmányutak szempontjából, munkahelye csak egy akadt az elmúlt bő fél évszázadban: a pécsi Anatómiai Intézet. Mennyire volt ez törvényszerű ön szerint?
Pécsi vagyok, mind a négy nagyszülőm Pécsett született, úgyhogy, ahogy mondani szokták, tüke pécsi vagyok. A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, 1966-ban vettek fel a POTE-ra, majd 1968-ban lettem az Anatómiai Intézet tudományos diákkörének a tagja. Előtte a Biofizika Intézet diákkörében voltam egy évig, de aztán úgymond elcsábultam. Már elsőéves koromban megragadott az Anatómiai Intézet annak idején igencsak szabadnak, családiasnak mondható légköre. Szentágothai János akkor ment el Pestre, amikor én az egyetemet kezdtem, de az intézetre még egyértelműen ő nyomta rá bélyegét. Utódja, Flerkó Béla nagyon jó viszonyt ápolt vele, és Szentágothai professzor mindenben segítette az itteni munkát. Ennek pedig nagyon komoly kézzelfogható előnyei voltak. Ebben az időszakban például nem nagyon volt kiút a vasfüggönyön át, hacsak valaki nem focista volt, vagy pedig nemzetközileg elismert intézetben dolgozott. Ekkor már az Anatómiai Intézet kutatói rendszeresen mehettek akár hosszabb nyugati tanulmányutakra és kutatásokra is, Szentágothai professzor nemzetközi kapcsolatait használva elsősorban az Egyesült Államokba, Angliába és Olaszországba. Mindez ráadásul a másik irányba is működött. Mivel az egész világon érdeklődtek a nálunk folyó kutatások iránt, így nem csak a pécsi kutatók válogathattak a nyugati lehetőségek közül, hanem az intézetbe is rendszeresen jöttek külföldiek hosszabb-rövidebb tanulmányútra még az Egyesült Államokból is. Amit a kisagy és a gerincvelő szerkezetéről és működéséről tudunk, jelentős részben intézetünk eredményei alapján láttak napvilágot. 1968-ban nálunk jött létre Sétáló professzor vezetésével Európa első immunhisztokémiai laboratóriuma, innen terjedt el az egész kontinensen. Néhány évvel később én állítottam fel Magyarország első szteroid immunoassay laboratóriumát saját módszerfejlesztéssel. Szerintem sokat elmond az itt folyó munkáról és Szentágothai hatásáról, hogy volt olyan időszak, amikor az összes magyarországi anatómiai intézetet Pécsről elszármazottak vezettek. Már hallgatóként is nagyon vonzó volt számomra az intézet légköre és az itteni lehetőségek, emellett pedig mindig is kutatóorvosként képzeltem el magam, nem pedig gyakorlóorvosként.
Milyen volt hallgatóként, majd fiatal kutatóként belecsöppenni ebbe a közegbe?
Harmadéves koromban csatlakoztam az Anatómiai Intézethez tudományos diákköri tagként, és a segédoktatóként végzett oktatás mellett azonnal csatlakoztam az Intézet kísérletes munkájához is. Neuroendokrinológiával kezdtem foglalkozni, azaz hogyan vezérli a hormonális rendszert a központi idegrendszer, illetve elsősorban annak hipotalamusznak nevezett része. Annak is, amit erről a mai napig tudunk, jelentős része a pécsi intézetből került ki az ötvenes-hatvanas években itt zajló kutatások során, és ezekhez a kutatásokhoz csatlakoztam. Óriási ritkaságnak számított, hogy a vasfüggöny mögül párhuzamosan több területen is a világ élvonalába tudtunk tartozni, és ez túlnyomórészt Szentágothai professzornak volt köszönhető. Ő sosem volt ugyan az akkori kommunista rendszer híve, de személyisége és tekintélye miatt nem csak megtűrték a helyi és országos vezetők, hanem támogatták is. A befolyására jellemző volt, hogy még azt is el tudta intézni, hogy „klerikális” hátteremmel is felvegyenek az intézetbe. Amikor az egyetemi pártbizottság kiderítette, hogy 1973-ban templomban esküdtem, behívtak, és közölték velem, hogy megszüntetik az állásomat, mert ilyen osztályidegen szemléletű emberre nem bízhatják ifjak nevelését az egyetemen. Végül ismét Szentágothai professzor közbelépésének köszönhettem, hogy maradhattam.
Akadt egyébként annak idején más karrier elképzelése is, vagy mindig is kizárólag az orvostudomány vonzotta?
Amióta az eszemet tudom, kutatóorvos akartam lenni, a családi emlékek szerint ez már nyolc-tíz éves koromban is határozott elképzelésem volt ez. Bár a gyakorló orvosi tevékenység is érdekelt, de még jobban vonzott, hogy megismerjem az emberi test működésének eddig nem ismert részleteit. Az első időszakban egyértelműen a kutatás, a kísérletes munka izgatott leginkább, de az oktatást is nagyon megszerettem. Amikor az intézetbe kerültem tudományos diákkörösként, akkor kötelező gyakorlat volt legalább heti négy órában részt venni az oktatásban segédoktatóként („demonstrátorként”). Ötödéves koromban már saját csoportot vittem, és egykori hallgatóim közül került ki több klinikaigazgató és professzor is, néhányan már nyugdíjasok. Mellesleg a feleségemet is boncteremben ismertem meg tanítványként. Jelenleg is kiveszem a részem az oktatásból, több éve már fizetés nélkül csinálom, mert szeretek oktatni. Kezdetben heti 16-18 óra gyakorlatot vezettem, most már persze kevesebbet. Intézetvezető korszakomban is a bonctermi és szövettani gyakorlatok vezetése mellett egy tanévben 93 tantermi előadást tartottam magyar, angol és német nyelven. Ma ez már csak mintegy évi 40.
Ezt hogyan lehetett úgy bírni, hogy mellette még a kutatásra és az intézetvezetői feladatokra is nyilván jelentős mennyiségű időt kellett fordítania?
Ezek mellett pedig természetesen még kutattam, adminisztráltam, illetve több magyar és nemzetközi tudományos társaságban is tevékenykedtem. Általában úgy néztek ki a napjaim, hogy reggel hétkor indultam el otthonról, és háromnegyed hétkor indultam haza.
Ez a családnak sem lehetett egyszerű.
A nejemmel a kezdeti neheztelések után úgy egyeztem meg, hogy a munkanapok jó részében az intézetben vagyok, de hétvégente nem dolgozok, az teljesen a családé volt. A hatvanas-hetvenes években az volt a szokás kollégáim körében, hogy hétvégente is kísérleti munkát végeztek, én viszont nem, inkább tovább bent maradtam hétköznaponként. Az oktatásra visszatérve, a jelenlegi tantárgyszerkezetet és korszerű oktatási formát is én alakítottam ki a munkatársaimmal. Emellett pedig én készítettem el az intézet első honlapját 1998-ban, és a mai napig foglalkozom vele, rengeteg oktatási anyagot tettünk elérhetővé rajta.
A honlapkészítés számomra első pillantásra némileg távolinak tűnik az anatómiától…
Mindig is foglalkoztatott a számítástechnika, pontosabban gyerekkoromban az elektronika, hét-nyolc évesen már erősítőt és egyéb elektronikus eszközöket készítettem. A másik hobbim az asztalosság volt, a gimnáziumban minden hétvégén ezzel foglalkoztam, asztalossegéd oklevelet is szereztem, és ma is van otthon asztalosműhelyem. A számítástechnika és a programozás aztán a hetvenes években jött, először 1978-ban, első amerikai tanulmányutam során volt lehetőségem komputeren is dolgozni.
Ehhez persze el kellett jutni Amerikába, ami annak idején annyira nem volt egyszerű – főleg úgy, hogy pár évvel korábban nemhogy külföldre küldték volna önt, hanem ki akarták rúgni. Mi ennek a története?
Ha egy szóval szeretnék válaszolni, akkor az Szentágothai lenne. A valamivel hosszabb válasz az, hogy töretlenül kutattam. Még hallgatóként, a TDK pályamunkámban a világon elsőként azonosítottam a TRH hormont termelő idegsejtek helyét. Annak idején teljesen más elképzelések léteztek erről, és nem is akarták elfogadni az eredményeimet – később aztán más módszerrel is sikeresen bebizonyítottam, hogy igazam volt. Külföldön először a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) töltöttem másfél évet. Ekkor hagytam el először az országot, és egyből Los Angelesbe kerültem. Nem csak politikailag volt teljesen más a légkör, hanem az időjárás is: emlékszem, hogy februárban indultam, itthon mindenhol fagyott, ott pedig, amikor megérkeztem, a tengerparton napozni lehetett, és amikor elmentem a szupermarketbe, érett görögdinnyék fogadtak.
A barátságos klíma mellett talán azt is érdemes megemlíteni, hogy a Kaliforniai Egyetem ráadásul az Egyesült Államok egyik vezető felsőoktatási intézménye.
Így van. Az UCLA után aztán New Orleans-i Tulane Egyetemen dolgoztam az 1977-ben Nobel-díjat kapott Andrew Schally laboratóriumában a nyolcvanas és a kilencvenes években összesen négy éven keresztül. Mindig kísérletes munkát végeztem kint, nem oktattam. Nem tanulni mentem ki, hanem saját módszereket, módszerfejlesztéseket vittem magammal, Schally professzornak például egy szuperfúziós labort tartottam fenn és dolgoztam ki segítségével eljárásokat agonista és antagonista hormon-analógok élettani hatásának precíz mérésére.
A kezdeti külföldi sikereket minden bizonnyal magyarázhatja Szentágothai János befolyása, de ha jól sejtem, jelentős önálló teljesítmény nélkül nem lehet megragadni ebben a kompetitív közegben.
Természetesen ehhez az is kellett, hogy letegyek pár dolgot az asztalra. Később, a kilencvenes évek első felében a németországi Halléba is azért hívtak, hogy egy szuperfúziós labort állítsak fel. Ehhez tudni kell, hogy Halle az egykori NDK területén volt, és a német újraegyesülés után jelentős forrásokat kaptak egy korszerű labor kialakítására, amihez viszont szakértelemre, gyakorlatra is szükség volt, ennek pedig híján voltak. Egy korábban nálunk járt keletnémet kutató kért fel erre a feladatra, és az itt végzett tevékenységemnek is köszönhetem, hogy később a Leopoldina Német Természettudományos Akadémia rendes tagjává választottak.
A világ járása közben pedig természetesen folyamatosan kutatott. Beszéljünk kicsit ennek a munkának a fontosabb állomásairól!
Az intézetbe kerülésem után egy ideig a már folyamatban lévő kutatásokba kapcsolódtam be annak kapcsán, hogy a hipotalamusz hogyan vezérli az endokrin rendszert. Később a szexuális rendszer vezérlésével, illetve a nemi differenciálódással foglalkoztam a hetvenes évek második felében, azaz hogyan lesz a kezdetben indifferens magzatból teljes értékű fiú vagy lány. Ehhez tudni kell, hogy a korai embrió alapvetően lány, és úgy is fel lehet fogni, hogy lényegében a fiúk „elrontott” lányok. Ennek a működését már az 1930-as évek óta sejtették, de elsőként nekem sikerült hormon-mérésekkel bizonyítanom a hetvenes évek végén, hogy egy rövid ideig, pár napig tartó tesztoszteron kibocsájtás okozza a szexuális differenciálódást. Emberben a terhesség második hónapja során, a fiú-magzatok heréje néhány napon keresztül tesztoszteront termel és ez felelős az agy és a test többi szerveinek „férfiasításáért”.
A nyolcvanas évek során ismerkedtem meg a szuperfúziós technológiával, és „nagykorúsítottam” a rendszert. Több, a standardizálást lehetővé tevő protokollt dolgoztam ki, és olyan számítógépes programot írtam, ami nagy mennyiségű adat elemzését és komplex biológiai kölcsönhatások kvantitatív leírását tette lehetővé. A rendszer segítségével a Tulane Egyetem Endokrin, Polipeptid és Rákkutató Intézetében töltött négy évem alatt, elsősorban rákellenes célra kifejlesztett hormon-analógok in-vitro biológiai tesztelését végeztem.
Összességében több mint fél évtizedet töltött az Egyesült Államokban, ráadásul nagy presztízsű intézményekben világhírű kutatókkal együtt dolgozva. Fel sem merült, hogy végleg kint maradjon?
Folyamatosan hívtak, és természetesen az itteni fizetés többszöröséért dolgoztam a Tulane Egyetemen, ahol a társprofesszori státuszt is megkaptam. Ám mindig is úgy voltam ezzel, hogy ideköt a családom, és kitartottam Pécs és Magyarország mellett. 1998-ban voltam kint utoljára, majd néhány évvel később a Katrina hurrikán elárasztotta New Orleans-t, és Schally professzor is elköltözött, amivel véget ért a közös munka. Ezt követően intézetigazgatói és dékánhelyettesi teendőim is gátolták, hogy tartósan külföldön dolgozzam.
Emellett életrajza alapján a kilencvenes években már elsősorban egy másik kutatási terület foglalkoztatta.
Így van. Valamikor a kilencvenes évek elején keltette fel az érdeklődésemet a szervezet, illetve az egyes szervek napi ritmusa. Ennek röviden az a lényege, hogy minden szervünk egyfajta napi ritmussal rendelkezik, azaz a szervezet normális működéséhez az aktív időszakok és pihenőidők szabályos, ritmikus változása szükséges. Ez 24 órás ciklusokba rendeződik: mintegy fél napig világosság, meleg és különböző egyéb ingerek érik a szervezetet, míg fél napon át pedig sötét és nyugalom, ami alatt a szervek pihennek. Természetesen a belső szerveknek nincs szeme, füle, tehát nem tudják, mikor van kívül sötét és nyugalom, de fontos, hogy a szervek összehangoltan működjenek. Ha például a bél elkezd emészteni, miközben a máj alszik, akkor nagy káosz lesz. Valójában minden szervben van egy saját biológiai óra, amelyek nagyjából 24 órás ciklusokban működik, ezeket viszont együttműködésüket biztosítandó szinkronizálni kell. Ezt a feladatot végzi el a tobozmirigyben termelődő melatonin. A tobozmirigy működését az agy hipotalamuszban elhelyezkedő „központi órája” vezérli, aminek kapcsolata van valamennyi érzékszervünkkel, így jól ismeri a külvilág állapotát, így az adott napciklus pillanatnyi helyzetét is. Amennyiben sötétséget és nyugalmat észlel, úgy melatonin termelését serkenti, ami lenyugtatja a szerveket, és azok megkezdik a nyugalmi szakaszt. Ennek a rendszernek a működési mechanizmusa kapcsán írtam le számos megfigyelést, sikerült több addig csak elvi síkon létező feltételezést kísérleti módon bizonyítanom a szuperfúziós módszer segítségével, és felderíteni a sejten belüli mechanizmusait.
Ezzel a munkával meglehetősen komoly nemzetközi ismertséget szereztem, sok helyen voltam meghívott előadó, és összesen körülbelül 200 nemzetközi előadást tartottam az Egyesült Államoktól Isztambulon át a világ számos pontján.
Az aktív nemzetközi jelenlét mellett viszont a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, illetve az Általános Orvostudományi Karon is igencsak tevékeny volt, olyannyira, hogy több cikluson át dolgozott dékánhelyettesként, ahogy az Anatómiai Intézetet is vezette. Hogyan fért meg ez az egyetemi közéleti és szervezési tevékenység az intenzív kutatói és oktatói munkával?
A hetvenes-nyolcvanas évek során nagyobbrészt sehogy, hiszen ekkoriban jelentős időt töltöttem külföldön. A nyolcvanas években kapcsolódtam be a hallgatói visszajelzési rendszer kidolgozásába, ami ma már megszokott dolognak számít, de annak idején nálunk volt először ilyen az országban. Tigyi András professzor volt ennek az ötletgazdája Bukovinszky Anna pszichológussal együttműködve, aki nemzetközi szinten elismert szakértője volt a területnek. Ennek a munkacsoportnak lettem a tagja én is, és úgy vélem, hogy kifejezetten jó rendszert sikerült kialakítanunk. Ma már komputerizált formában zajlik ez, de annak idején minden félév végén, az utolsó gyakorlaton töltötték ki a hallgatók az értékelő űrlapokat, miközben természetesen a gyakorlatvezető nem tartózkodott a teremben.
A rendszerváltás után kezdtem szerepet játszani az oktatásfejlesztésben, 1992-ben az akkor épp oktatási rektorhelyettesként dolgozó Kellermayer Miklós kezdeményezésére lettem az Oktatási Bizottság elnöke. Az 1993-as felsőoktatási törvény értelmében a felerészben oktatókból, felerészben hallgatókból álló bizottság lényegében „élet és halál” ura volt: intézeteket szüntethetett meg és alapíthatott, és eldönthette, hogy milyen tantárgyakat oktassanak milyen óraszámban. Az itteni munka jelentős diplomáciai érzéket követelt, hiszen össze kellett hangolni az oktatók és a hallgatók sokszor jelentősen eltérő szempontjait és érdekeit. Több ma már fontos beosztásban lévő akkori hallgatóval dolgoztam együtt, és alakítottam ki mai napig meglévő jó kapcsolatot. 1996-ban, Kellermayer professzor ötlete alapján kidolgoztam és bevezettem a „kreditpontos kurzusok” rendszerét, ami több évvel megelőzve a kreditrendszer országos bevezetését, annak előzetese, próbaköve volt. A rendszernek köszönhetően a hallgatók már az alapképzés során orientálódhattak az őket érdeklő területek felé. A 90-es években az akkori POTE oktatási rektorhelyettesei, vélhetően oktatás-szervezési tevékenységem elismeréseként, gyakran küldtek engem megbízottként különféle országos megbeszélésékre a többi orvosképző hely illetékeseivel, illetve a minisztériumba, így egy idő után elég jól kiismertem magam ebben a közegben is. A 1998-1999-es külföldi tartózkodásomat leszámítva folyamatosan dolgozom ezen a területen, 2002 után oktatási dékánhelyettesként. 65. évem betöltésekor, az országos rendelkezésekkel összhangban adtam át vezetői feladataimat. Megalakulása óta (2000) jelenleg is én képviselem az ÁOK-t az Egyetemi Oktatási és Kreditbizottságban, majd a később megalakult Egyetemi Oktatásfejlesztési Bizottságban.
Megalakulása (1992) óta részt veszek a Magyar Orvosképzési és Egészségügyi Oktatási Társaság (MOEOT) munkájában, melynek célja az egyetemi szintű egészségügyi képzés, elsősorban orvosképzés fejlesztése, országos koordinálása, problémáinak megoldása. A társaság szakértői munkájának és érdekérvényesítő erejének köszönhetően számos, az orvosképzésre nézve előnyös változást sikerült kiharcolni, sok esetben a felsőoktatási törvények tervezett szövegének megváltoztatásával. 1998-ban a MOEOT kereteiben én vezettem például azt a szakértői csoportot, aminek sikerült kiharcolnia, hogy a két szintű, „bolognai” képzést a politikusok elképzelésével ellentétben ne vezessék be az orvosképzésben, ami ellehetetlenítette volna a képzést. Sokat dolgoztam azon is, hogy a hagyományosan szeptemberben tartott orvosavatás időpontját előre hozzuk június végére, ezt végül 2004-ben sikerült elérnünk. Ennek azért is nagy jelentősége volt, mert már ekkor is sokan tanultak nálunk az angol és a német programokon, akiknek júliusban kellett bemutatni leendő munkahelyükön a diplomát, így a szeptemberi avatás azt jelentette, hogy akár egy egész évet várniuk kellett a munkába állásra.
A MOEOT jelentős vívmányának érzem, hogy az orvoskari dékánok (korábban orvosegyetemi rektorok) a társaság keretein belül egymásra találtak. Az ezredforduló előtt ők hagyományosan ellenfélnek, konkurenciának érezték a többi orvoskart (illetve annak idején orvosegyetemeket), gyakran nemtelen eszközökkel igyekezve a másik rovására magukat előnyösebb helyzetbe hozni. A 2000-es évek elején egy szerencsés konstellációt kihasználva (a társaság tagjai közül három is dékán lett) sikerült azt az elvet kialakítanunk, hogy a MOEOT egyben az orvoskari dékánok együttműködési szerve is legyen. Még egy logót is terveztem ehhez. Szerencsére a kezdeményezés sikeres lett, jelenleg is a MOEOT a dékánok harmonikus együttműködési fóruma, ahol az „egy hajóban evezünk” és egymástól tanulunk szemlélet lett domináns, és számos közös problémát oldottunk így meg.
Mi hajtotta egyébként, hogy ilyen szinten és ennyire elszántan beleálljon ezekbe a konfliktusokba? Sok pályatársa minden bizonnyal megelégedett a kutatói munkával és a tudományos karrierrel, ön azonban a jelek szerint egyáltalán nem riadt vissza a kényesebb, akár érdeksérelmekkel is járó problémáktól…
Élveztem, és szívesen vállaltam ezt fajta munkát is. Mindig is kertelés nélkül megmondtam azt, amit igaznak gondoltam, nem rettenve el attól a mondástól, hogy „vannak, akik megmondják az igazságot, és a többieknek vannak barátai”… Az Oktatási Bizottságban való tevékenységem során épp az volt számomra a legizgalmasabb magam elé tűzött kihívás, hogy hogyan vagyok képes az őszinteségemet megőrizve diplomatikus lenni, és anélkül elmondani a véleményemet, hogy számottevő ellenérzést váltanék ki a többiekből. Szintén hosszú és kényes tárgyalások során sikerült például elérni a vizsgaidőszak megrövidítését, ami korábban egészen augusztusig (14 hétig) is eltartott.
Több nemzetközi társaságban is vállaltam munkát, ezek közül leginkább talán a Marie Curie Fellowship szakértői bizottságában való munkát élveztem, ami szerintem remek kezdeményezés. Itt a fiatal, már PhD fokozatot szerzett tudóspalántákat képzik a középkori céhes legények mintájára, azaz külföldön dolgozhatnak kutatólaborokban, ahol önálló kutatást kell végezniük, majd a megszerzett tudás és kapcsolatrendszer birtokában hazatérnek, mint teljes értékű, kutatócsoport vezetésére alkalmas „tudósok”. Évente mintegy 1400 jelentkező van erre a programra, és összesen körülbelül 170-en kapnak jelentős támogatást. Az értékelő bizottságban foglaltam helyet, és kifejezetten szofisztikált és tisztességes rendszer szerint zajlott az értékelés. Minden pályázatot három értékelő bírált el, akik nem tudtak egymásról, és 50-es skálán kellett osztályozni ötféle szempont szerint. A Német Tudományos Akadémián a tagsággal járó kötelességem többek között az új tagjelöltek értékelése, de a brit Royal Society is rendszeresen felkér külső szakértőnek. Ezeknél is fontos számomra, hogy kendőzetlenül őszinte véleményt adjak – természetesen úgy, hogy minden kritikát alaposan alátámasztok és megindokolok.
Hosszú ideig foglalkoztam tudományos cikkek elbírálásával is, ami mondhatni, szintén a munkám része volt, de az elmúlt években felhagytam ezzel, mert úgy érzem, hogy teljesen elsekélyesedett a tudományos publikációs tevékenység, elsősorban üzlet lett belőle. Tudományos pályafutásom kezdetén, ha írtam egy cikket, annak elfogadása után még honoráriumot, szerzői díjat is kaptam. Később a közlésért már nem járt pénz, de a gondosan elbírált publikáció önmagában érték volt. Ma a szerzőnek akár ezer dollárjába is kerülhet egy publikáció megjelentetése, és így a folyóirat értelemszerűen abban érdekelt, hogy minél több cikk jelenjen meg, hiszen annál több pénzt szerez. Egy ideig ebben a rendszerben is vállaltam bírálatot, ám miután visszadobtam egy-egy gyenge írást, többször azt a választ kaptam, hogy nem dolgom elbírálni annak a tartalmát, csupán azt, hogy az formailag megfelelő-e. Ezt követően értelmetlennek tartottam a bírálói tevékenységet, és felhagytam vele. Korábban, ha egy cikk megjelentetéséért fizetni kellett, azt reklámnak tekintették, nem tudományos munkának, és semmilyen pályázatban sem fogadták el őket tudományos eredményként. Hasonlóan rossz gyakorlat az akár több mint száz szerzővel rendelkező közlemények megjelenése, ami teljesen komolytalan. Korábban amennyiben nem volt egy szerzőnek legalább 15 százalékos részesedése, úgy a neve legfeljebb a köszönetnyilvánításba kerülhetett, ahogy az velem is számos esetben megesett. Ezt én rendjén valónak is találtam, hiszen a munka nem az én ötletemen alapult, hanem „csak” egy rendszerint összetett, fontos módszerrel segítettem a munkát. Mára teljesen eltorzult a tudományos publikációk rendszere, és így a tudomány sem fejlődik olyan mértékben, ahogy lehetne. Még a legjobb kutató is egyre nehezebben tájékozódik a megbízhatatlan „eredményeket” tartalmazó cikkek hatalmas tömegében. Persze némi iróniával azt is mondhatnám, hogy ennek bizonyos szempontból jó oldala is van, elvégre az ember elsősorban a másik ember kiirtására használja a tudományt, így pedig kevésbé hatékonyan képes erre. Mondhatni ez a világ természetes védekezése is lehet.
Azért szeretném azt hinni, hogy a tudomány, különösen az orvostudomány elsődleges feladata az életünk javítása, nem pedig az elpusztítása.
Igen, de az orvostudomány azért abban is segíthet, hogy megmérgezzük az embereket (nevet). Érdekes tény, hogy az orvostudomány fejlődése gyakran szorosan összefügg a katonai alkalmazásokkal. A képalkotó diagnosztikában óriási áttörést hozó MRI működéséhez használt képelemző matematikai algoritmus például az AWACS radarrendszer számára lett elsőként kifejlesztve. Egyik pályatársam, Lázár Gyula professzor a békák látórendszerét vizsgálta, ami lényegesen egyszerűbb az emberi szemnél, ám épp ezért az ennek vizsgálata során szerzett tudás révén az emberi látást is jobban megismerhetjük. Őt már a nyolcvanas évek során NATO konferenciákra hívták előadni, azaz az által elért kutatási eredmények katonai szempontból is fontosak voltak.
Ha jól számolom, 55 éve foglalkozik neuroendokrinológiával, és kétségkívül jelentős eredmények fűződnek, mind az ön, mind kutatótársai nevéhez. Hogyan látja a tudomány jelenlegi állását, miket tart a legfontosabb megoldatlan problémáknak?
Összességében a tudomány „szétfolyósodását” látom a legnagyobb problémáknak. Mindenki ötletel, azt szabadon leírja, és azonnal, mértéktartó ellenőrzés nélkül bekerül az oktatásba, amiből a hallgatók fejében az általuk észlelt következetlenség, ellentmondások miatt káosz lesz. Egyre kevesebb olyan meghatározó személyiség van, aki egy részterület egész rendszerét átlátja, aki ezt hitelesen közli, és akikhez igazodni lehetne, miközben elveszünk az elképesztő számú hiteltelen közleményben. 2010 körül dékánhelyettes koromban találtam egy megnyitó beszédre készülve az alábbi, kissé szarkasztikus, de a valóságot szerintem jól tükröző adatot: évente mintegy 18 millió orvosbiológiai közlemény jelenik meg a világon! Ennek 60 százaléka tévedés, azaz nem megfelelő, nem megfelelően kontrollált módszerrel végezték el a kutatást, vagy nem figyeltek kellően a környezeti paraméterekre. 30 százaléka hazugság, azaz a készítők „publish or perish” kényszerben vannak, anélkül nem kapnak támogatást, így bár tisztában vannak vele, hogy a kutatási eredménye nem igaz, mégis az adatok „kreatív szűrésével” közöltetik az írást. 10 százalék valós és igaz, de ennek túlnyomó többsége már régen ismert eredményeket tartalmaz, csak a tudósnak „nem volt ideje” közleményeket olvasni. Maximum egy százalék az, ami egyrészt igaz, ráadásul pedig újszerű eredményt tartalmaz.
Óriási az igazodási kényszer is, azaz ha egy ismert, köztiszteletben álló személy közöl valamit, mindenki azt fogja szajkózni, bármennyire is fals kutatásról van szó, aki pedig ellent mer mondani, azt kiközösítik.
És mi a helyzet a saját tudományterületével, miket tart itt a legnagyobb sikernek, és milyen fontos megoldandó problémákat lát?
A legnagyobb eredményünk mindenképpen az, hogy a mi intézetünkből származik annak a tudásnak a jelentős része, hogy a hipotalamusz hogyan szabályozza a hipofízisen keresztül a hormonális rendszert. Szentágothai János mellett ennek egyik elismert alakja a pár éve elhunyt Halász Béla professzor volt, aki az intézetünkben dolgozva alkotta meg az endokrin rendszert vezérlő idegsejtek azonosítására és kapcsolatainak tanulmányozására szolgáló Halász-kést. Ezekben a kutatásokban vehettem részt elsőként fiatal kutatóként. Az intézet másik jelentős teljesítményének, a világszerte elismert neurohisztológiai, elsősorban a kisaggyal és a gerincvelővel kapcsolatos kutatásoknak nem voltam részese, de itt is óriási jelentőségű eredményeket tettünk le az asztalra. Számos eredmény mellett Lázár professzor kapcsán már említettem a látórendszerrel kapcsolatos munkákat.
Amire szerintem jelen pillanatban nem jut kellő figyelem sem a kutatások során, sem a gyógyászatban, az a cirkadián (napszakos) ritmussal, azaz a biológia órával kapcsolatos kutatások, pedig ezek aktuálisabbak, mint korábban bármikor. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire átalakult az életünk. Míg korábban a világosság és sötétség természetes váltakozása diktálta napjainkat, manapság ez teljesen felborult. Éjszakai műszakokban dolgozunk, hajnalig szórakozunk, gyorsan, nagy távolságokra utazunk, és még hosszan lehetne sorolni. Egyáltalán nem csoda, hogy az álmatlanság szinte népbetegségnek mondható, hiszen az inszomnia mögött ennek a rendszernek az összezavarodása áll. Számos megbetegedés hátterében a szervek ritmuszavar okozta együttműködési zavara áll. Ez sajnos jelenleg nem érdemeinek megfelelően kezelt, elhanyagolt terület, nem foglalkozik vele kellő mértékben az orvostudomány, pedig nagyon fontos lenne.
Hosszú időn keresztül egyébként a biológiai ritmust diktáló tobozmirigyet valamiféle törzsfejlődési szervmaradványnak tartották, mert amikor a belőle kiválasztott hormont, a melatonint beadták valakinek, annak semmi rövid idejű hatása nem volt. A tobozmirigy fontosságát felismerő kutatások egyik nemzetközileg elismert, intézetünkben dolgozó úttörője Mess Béla professzor volt. A napszakos ritmussal kapcsolatos kutatásaimat a vele való együttműködéssel kezdtem el. Elsősorban a szuperfúziós módszerrel túlélő patkány és madár tobozmirigyeket vizsgálva szolgáltattam precíz, kvantitatív adatokat a napi ritmust generáló, sejten belüli „biológiai órák” működésére és természetére vonatkozóan. Kísérleteink megválaszolásához különféle molekuláris biológiai módszereket is használtunk.
Emellett szegedi klinikusokkal végeztünk közös vizsgálatokat, amely során intenzív osztályon dolgozó orvosok próbálták meg a lehető legnyugodtabb körülményeket biztosítani az ott fekvő betegeknek. Egy intenzív osztályon folyamatosan nyüzsögnek a betegek körül, és ez teljesen tönkreteszi a biológiai ritmusukat. Egy olyan ágyat terveztek, amely a természetes napi ciklust mímeli, és teljes nyugalmat nyújt az éjszaka során. Az eredmények alapján a töredékére esett vissza a sebgyógyuláshoz szükséges idő.
Sajnos a melatonint a média gyorsan felkapta, és szerepét „szokás szerint” szenzációhajhász célból félreértelmezte. Azt „reklámozzák”, hogy egy melatonin tabletta beszedése eltünteti a jet-lag, vagy a biológiai ritmus más eredetű zavarának (pl. váltott műszak) következményeit. Ez a fentiek alapján természetesen hatástalan, hiszen a melatonint napi, 24 órás ritmusban kell adni (legfeljebb 20 perc elcsúszással), 4-5 napon át, hogy szerveink biológiai óráit ismét szinkronizálja.
Térjünk vissza egy pillanatra az oktatásszervezésre, ezen a téren ugyanis kifejezetten aktív volt dékánhelyettesi megbízatása során, és azt is tudni, hogy ennek során sokat dolgozott a pécsi orvosdiplomák nemzetközi akkreditációján.
Az egyik nagy csata a diplomáink nemzetközi elismertetése kapcsán zajlott. A magyar és számos külföldi, például a német orvosképzés között fontos formai különbség, hogy míg nálunk a diploma megszerzésével doktori cím jár, náluk csak az „orvos” fokozatot (Németországban Artz, Approbation) kapják meg, és egy külön folyamat végén lehetnek doktorok – nálunk régebben a kisdoktori cím volt hasonlónak mondható fokozat (Promotion). Miután a nálunk végzett német hallgatók alapból doktori címet kaptak, ebből feszültség támadt, amit fel kellett oldani. Végül, elsősorban Ohmacht professzor közreműködésével sikerült a német oktatási vezetők számára is hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a nálunk az orvosképzés részeként, három éves munkával járó államvizsga dolgozat elkészítése, és megvédése formailag és tartalmilag megfelel a német doktori fokozatot eredményező eljárásnak, így német programunkban végzett orvosok doktori fokozatát elfogadják. Idegennyelvű orvosképzésünket a jelek szerint nemzetközileg elismerik. A munkánk visszaigazolását láttam abban is, hogy néhány évvel ezelőtt egy német delegáció járt nálunk, amelyet a német oktatási minisztérium orvosképzésért felelős illetékese vezetett, és ő mondta nekem, hogy ha mondjuk egy hamburgi kórházba jelentkezik egy Németországban végzett orvos és egy Pécsett végzett német orvos, akkor a pécsi elsőbbséget élvez.
Az oktatás láthatóan fontos téma önnek, nem pedig csak kötelező nyűg. Amennyire én tudom, ön szigorú, a kompromisszumokat nem szerető tanár hírében áll, aki viszont emellett számos alkalommal lett az orvostudományi egyetem, majd kar legkiválóbb gyakorlatvezetője, és nagy becsben tartja az egykori hallgatóitól kapott ajándékokat is. Az alapján, ahogy most nekem szenvedélyesen és érzékletesen beszél mind a tudományos kérdésekről, mind az oktatás kihívásairól, nem tűnik meglepőnek a hallgatók szeretete.
A mai napig jó viszonyt ápolok a hallgatóimmal, és persze a rám ragadt rutin is a segítségemre van. A nyolcvanas évek óta tartok előadásokat, jól tudom a nézésük alapján, hogy mikor lankad el a figyelmük, mikor kell átugrani egy láthatóan ismert részt, részletesebben elmagyarázni egy nehezebben érthető témát, bedobni egy viccet, vagy témát váltani.
Ha már a figyelemről esett szó, mennyivel nehezebb ezt fenntartani, mint amikor elkezdte a tanítást? Rengeteg digitális kütyü követeli a figyelmünket, ráadásul ma már az online oktatás is bevett formának számít, ami szintén nem könnyíti meg tapasztalataim szerint a koncentrációt.
Hallgató koromban még tankönyvek sem álltak feltétlenül rendelkezésre egyes tantárgyakból, és a vizsga csak az előadáson elhangzottakból állt össze, azaz a hallgatóknak egyéb híján részt kellett vennie az előadásokon, és figyelnie kellett. Manapság, amikor tankönyvek és különböző digitális tartalmak segítik a tanulást, sokkal kisebb az érdeklődés az előadások iránt, ami érthető is. Azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy ezek helyett jól elkészített videós tartalmakat használjunk. A COVID járvány alatt gyakorlatilag valamennyi előadásunkat videón rögzítettük, és az Interneten (YouTube) állítottuk hallgatóink rendelkezésére. Ezt a hallgatók örömmel fogadták. Ezzel együtt szerencsére a mai napig is sokan vesznek részt az óráimon.
Az előadások szerintem digitális eszközökkel jórészt hatékonyan kiválthatók, sőt a gyakorlati órák egy része is. A gyakorlatokon lényegében a hallgató szempontjából két dolog szokott történni: valamit demonstrál az oktató, akár egy műtéti eljárást, akár egy béka preparátumon való munkát, illetve a hallgató manuálisan végez valamit készségét fejlesztve. A gyakorlatok demonstrációs része kiváltható jól elkészített videós anyaggal, amiből a hallgató többet is tanulhat, mert így mindent az „első sorból” lát, nem csak, mint olyan gyakran, a másik hátát. Ami nem váltható ki digitális eszközökkel, az a manuális készségek fejlesztése és gyakorlása. Mindez véleményem szerint jó szervezés esetén is a gyakorlatok mintegy 25 százaléka lehet, a többi oktatási anyag esetében használható lehet a jó minőségű és korszerű audiovizuális tartalom.
Az előadások és demonstrációs gyakorlatok ugyanakkor nem válthatók ki azzal, hogy egyszerűen a hallgató kezébe nyomjuk a tankönyvet, mert az olvasással ellentétben egy jó előadó képes gesztusaival, hangjával többletinformációkat közölni, hangsúlyozni, kiemelni az igazán fontos dolgokat. Nem elég szimplán felolvasni egy előre megírt szöveget, tudni kell, mi az igazán fontos és izgalmas információ a hallgatók számára, és mit lehet elhagyni. Az általam elképzelt korszerű oktatási forma úgy néz ki, hogy a hallgató megnézi az előadások és demonstrációs gyakorlatok videóit, megtanulja az abból elsajátítható elméleti tudást, levizsgázik ebből, és miután sikerrel vette ezt az akadályt, utána engedjük tovább a gyakorlat manuális fázisba. Ez nemcsak az oktatás hatékonyságát növeli, hanem jelentős etikai előnyei is vannak – jelentősen csökkenti azt, hogy a tanulatlan, gyakorlati fogásokat nem ismerő hallgatók a betegeket zaklassák. Ezt tovább lehet finomítani azzal, hogy a manuális gyakorlatokat a hallgatók először jól kialakított modelleken végzik el, mint ahogy az a Medi Skill Labban történik, és csak azt követően lépnek a beteggel kapcsolatba. A Medi Skill Lab egyébként karunkon 2012-ben egy vezetésemmel elnyert pályázat segítségével indult el.
Beszélgetésünk alapján egyáltalán nem tűnik úgy, mintha megelégedne a tétlen nyugdíjas évekkel. Mivel foglalkozik mostanság?
Professzor emeritus vagyok. A korábban említett oktatási tevékenységemen kívül dékáni tanácsadóként is dolgozom oktatási ügyekben. Két egyetemi bizottságban, az Oktatásiban és az Oktatásfejlesztésiben, most is én képviselem az orvoskart. Ezen kívül számos hazai és nemzetközi tudományos és közéleti társaságban tevékenykedem. Szóval nem unatkozom.
Fotók:
Kalmár Lajos