Huncut, kedves a mosolya, barátságos, szelíd a modora – nem csodálom, hogy kedvelik a páciensei. Ahogyan mondja, gondoskodó, érzékeny lélek is, aki nem pusztán megvizsgálja, avagy megoperálja a hölgyeket, hanem el is beszélget velük, szán időt arra, hogy meghallgassa őket. Csillogó szemmel beszél azokról a betegeiről, akik meggyógyultak a daganatos betegségekből, és akik időről időre meglátogatják. Ma is aktívan dolgozik: rendel, oktat, vizsgáztat, onkoteamet vezet, időnként Budapestre utazik. Munkája ugyanúgy élteti, ahogyan a pályája kezdetén, bár mint mondja, az pusztán a véletlen műve, hogy szülész-nőgyógyász lett. Dr. Gőcze Péter professzor sokszínű, életvidám, sikeres és elégedett ember, akivel üdítő együtt lenni.
Schweier Rita írása
- Életvidámsága számomra azt az üzenetet hordozza, hogy szereti az életet. Jól gondolom?
- Igen, az életet és annak sokrétűségét nagyon szeretem. Sok mindent csinálok egyszerre, tevékenyen töltöm a hétköznapokat.
- Lenyűgöző az aktivitása, a vitalitása, meghazudtolja a korát.
- Természetesen előfordul, hogy fáj itt-ott, de panaszkodni nem szeretek. Voltam már nagyon beteg, tudom, hogy mit jelent ez a kiszolgáltatott állapot, de szerencsére az már a múlt, meggyógyultam.
- Amikor legutóbb hívtam, épp Budapesten tartózkodott és onnan sietett vissza Pécsre, mert mint mondta, aznap onkoteamje is volt.
- Szakvizsgáztatás miatt utaztam a fővárosba, és azon a napon, szerdán, valóban volt onkoteam is. A pécsi klinikán hetente kétszer az onkológiai szakrendelést vezetem, ahol találkozom azokkal a pácienseimmel, akiket sikeresen kezeltem, és ez nagyon jó érzés. Az onkológia változik a legtöbbet és prosperál a leginkább, az utóbbi évtizedekben nagyon szép eredményeket értünk el a daganatos betegek gyógyítása terén.
- Megszervezte, majd vezette a klinika onkológiai osztályát - ahogyan egyébként korábban a többit is -,73 évesen már mondhatná, hogy inkább nyugalomra vágyik.
- Ezt azért nem mondanám, mert nem lenne teljes az életem a klinika nélkül. Ragaszkodom az itt dolgozókhoz, a kollégákhoz és örülök a fiataloknak, akik rezidensekként kiváló munkát végeznek. Rozi unokám is kacérkodott ezzel a pályával, de végül másként döntött. Nem bánom, hogy más tervei lettek, mert nőként túl nagy terhet vesz magára, aki orvos lesz, majd feleség és családanya. Az ügyelős szakmák sok energiát követelnek, az élethosszig tartó tanulás, a kutatómunka különösen nagy terhet ró az orvosokra.
Lelkizős alkat vagyok, bevallom, hogy egy-egy nehezebb műtét előtt nem aludtam jól, megviselt a betegek sorsa. A műtéti szövődmények elkerülhetetlenek, mégis nagyon meggyötörtek. Mielőtt szabadságra mentem, már nem szerettem operálni, mert nem volt szívem magukra hagyni a betegeket.
Véletlenül lettem szülész-nőgyógyász, ám egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a sorsom. Sokat köszönhetek a mestereimnek, a klinika igazgatóinak, mert ők segítettek abban, hogy sokoldalú orvosok lehessünk. Minden osztályon féléves váltásban dolgoztunk, minden típusú műtétet végeztünk. Leginkább a daganatos betegek kezelése állt hozzám közel, azon belül is főképp a petefészekráké. Talán azért, mert ezeknek a hölgyeknek az élete az operáló orvos kezében van. Ha ugyanis jól sikerül a műtét és látható tumor nem marad vissza, akkor a kemoterápia után jók az esélyek a gyógyulásra. Elmondhatom, hogy sokaknak segítettem az életben maradásban.
- Miért a véletlen hozta ezt a pályát?
- A végzés után az Élettani Intézetbe kerültem gyakornoknak, ahol már hallgatóként is oktattam. Megtetszett az intézet szabad szelleme, dr. Lissák Kálmán és dr. Grastyán Endre professzorok vezetési stílusa, dr. Kovács Sándor és dr. Vértes Marietta tanárok közvetlensége. Vértes tanárnő volt a mentorom, aki olyan volt nekem, mint az édesanyám. Az endokrinológia volt a kutatási területünk, ebből születtek az első közlemények. 1980-ban aztán úgy döntöttem, hogy eljövök onnan, mert mindig is klinikus, belgyógyász szerettem volna lenni, de ott nem volt állás, a szülészeten viszont igen, amit megpályáztam. Így lettem szülész-nőgyógyász.
A kutatás már gyermekkorom óta érdekelt, békákat boncoltam, kutatók életrajzi regényeit és Fekete István írásait olvasgattam. Zalaszentbalázson sok állatom és növényem volt. A gimnáziumi évek alatt vonzott a fizika és a kísérletezések is, amikhez nagyon jó alapokat kaptam a gimnáziumban, Nagykanizsán, dr. Kovács László tanár úrtól. Ő volt az osztályfőnököm és a fizika-matematika tanárom is. Mi voltunk az első osztálya az egyetem elvégzése után. Bár „egyívásúak” voltunk, mégis szigorúan bánt velünk és az életre nevelt bennünket. Fizika-kémia tagozatra jártam - mi voltunk az első ilyen osztály -, úgy válogattak össze bennünket a megyéből. Az osztályban egészséges versenyszellem alakult ki. Sok érdekes kísérletet végeztünk, a kirándulások során bejártuk az országot, sokat túráztunk. A Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok rendszeres megoldói voltunk. Az országos kísérleti fizikaversenyen osztálytársammal második és harmadik helyezéseket értünk el. Rengeteg példát oldottunk meg, az volt a cél, hogy minél elegánsabb és többféle megoldást adjunk. A gimnáziumi osztálytársaim közül mindenki főiskolára vagy egyetemre ment, főként műszaki pályára. Eredetileg én is azt terveztem, ám olyan hatások értek, amelyek megváltoztatták az elképzeléseimet. A biológia tanárnőnk elvitt bennünket egy boncolásra a helyi kórházba, ahol a kórboncnok egy nagyon intelligens, művelt ember volt. Tudott latinul, empatikus volt az elhunytakkal, mesélt róluk. Visszaidézte, milyen nehéz volt a sorsuk, és ez mélyen megérintett. Ráadásul tetszett a biológia tanárnőm is, nagyon csinos és fiatal volt (nevet – a szerk.). A családom nagyon csodálkozott, hogy orvos szeretnék lenni, mivel a felmenőim között nem voltak orvosok, ám én kitartottam a döntésem mellett.
A kísérletezés iránti szenvedélyem még általános iskolás koromból ered, ahogyan a barkácsolás szeretete is. Nem messze a szüleim házától volt egy erdő, ahova kijártam fákat oltani, vadcseresznyét, vadkörtét és vadalmát szelídre. Amik sikerültek, azokat hazavittem és komoly gyümölcsös kertem lett belőlük.
A középiskolában nagy szenvedélyem volt a fotózás. Igazi varázslat volt, ahogy a fotólaborban megszülettek a képek. A „Két váll” című képemmel Pécsett, az Országos Középiskolai Fotókiállításon országos második helyezést értem el.
A tanulás mellett volt időm zenélni is, kísérő gitáros voltam a gimnáziumi zenekarunkban. Játszottunk szalagavatókon, kisebb iskolai bulikon, amiért a kortársaink felnéztek ránk. Emlékszem, harmadikos gimnazista voltam, amikor hatvan forintért csináltattam egy trapéznadrágot és hozzá egy rózsamintás, csillogó-villogó selyeminget. Odaálltam az édesanyám elé, hogy ebben megyünk a Balatonra zenélni. Ez azonban már sok volt a szüleimnek, így ez nem valósult meg. Az ingemet sajnos nem találom, a gitárom azonban megvan még (nevet – a szerk.), de már nem játszom rajta. Eredetileg zongorázni tanultam, de az akkori gitárőrület elragadott. A beat-korszak egyik meghatározó alakja volt Török Ádám zenész (a Mini együttes alapítója és frontembere – a szerk.), akinek megviselt a halála, mivel ismertem. Emlékszem, hogy Keszthelyen, a Béke étteremben játszottak, sokat hallgattuk őket, Nagy Feróék pedig a vasúti étteremben zenéltek. Szimpatikusak voltak, ezért odamentünk hozzájuk, kedvesen fogadtak bennünket. Akkoriban minden nyarunkat Keszthelyen töltöttük, mert a szüleim házát építettük.
Nem szerettem sem a zongorát, sem a szolfézst, de a szüleim erőltették. Zalaszentbalázson ők szervezték meg a zenei oktatást, Nagykanizsáról jártak le a tanárok oktatni. Nekünk is volt zongoránk az ún. „fekete szobában” - azért hívtuk így, mert a bútorok és a zongora is fekete színűek voltak. Hat év után hagytam abba a komolyzenei tanulmányaimat, mert a gimnáziumban megbabonázott a beatzene és a gitározás, ami már kényszer nélkül ment. A zeneszeretetem máig megmaradt, „mindenevő” vagyok, szeretek koncertekre is járni. A 30Y zenekar frontemberével, Beck Zolival és családjával nagyon jóban vagyok. Egyszer arra kért, hogy lépjünk föl együtt, de ezt már nem vállaltam.
- Sportolni is jutott ideje, a gerelyhajításban és később a sportlövészetben is komoly eredményeket ért el.
- Érdekes, hogy az édesapám is jó lövő volt, tagja volt a szegedi lövészklubnak. Amikor ez rólam is kiderült, akkor az USA-ban, Oklahoma Cityben kutatóként dolgoztam, ahol találkoztam egy Vietnámot megjárt, takarító sráccal. Ő vitt le a kórház alagsorába, ahol egy lövészklub működött. Odaadta a fegyverét, látta, hogy jól megy a lövészet, így meghívott vadászni is. Amikor hazajöttem, jelentkeztem a pécsi lövészklubba, lett saját tulajdonú fegyverem is. A fegyvertartás miatt sokszor kellett versenyekre mennem, ezért ezt a sportot idővel abbahagytam. A sportágat most is szeretem, annak ellenére, hogy nem gyakorlom. Segít az összpontosításban, fegyelemre nevel és fizikum, állóképesség is kell hozzá. A vadászat más műfaj, ott a természet és az állatok szeretete, a társas együttlét és életforma vonzott elsődlegesen, ami a mai napig megmaradt. Vadászfegyvert egyre ritkábban emelek vadra, legtöbbször csak „díszként” viszem magammal, inkább nézelődöm.
- Vasszilvágyon a nagyszülei éltek?
- Igen. Az anyai nagyapám jó érzékkel megáldott gazdasági ember volt. Szorgalmával és nagy munkabírásával olyan istállót és gazdaságot épített, amely a mai világban is megállná a helyét. Voltak kövér földjei és szép állatai is. A ház, ahol én is születtem, még megvan. Igazi magyar hazafi volt, a románok elleni harcban önkéntesnek állt, majd a harcban megsebesült. Vas megyében, a megyei Kisgazdapártban fontos szerepet töltött be. Nagyon szép lovai és bikái voltak, utóbbiakat olasz kereskedők vitték el. Az apai nagyszüleim Váton, a szomszéd faluban éltek, kereskedőként dolgoztak, volt „mindenes” boltjuk és ünnepeken alkalmi kocsmájuk is. Apáméknál négy fiú, anyáméknál három lánytestvér volt. Én voltam az első fiúunoka a Farkas családban, ezért nagy örömmel fogadtak.
Édesapámat a szegedi egyetem bölcsész szakának az elvégzése után felvették Bécsbe, a Collegium Hungaricumba, amit azonban nem tudott élvezni, mert a háború miatt Jutasra került katonának, majd francia hadifogságba. Kemény időszak volt. Egy hónapon át naponta egy darab krumplit kaptak, egymás hátának dőlve, állva aludtak, mert aki lefeküdt, az meghalt. Egy telet a szabadban töltöttek. Mivel nyugatról visszajött ember volt, ezért örült, hogy tanári állást kapott Zalaszentbalázson. Történelem-magyar szakos, olvasott, intelligens ember volt. A szüleim büszkék voltak a könyvtárukra, amit folyamatosan fejlesztettek. Mindketten a falu motorjai voltak, szerveztek színházat, olvasókört, varró- és hímzőszakkört, ének- és tánccsoportot is. Apámat a falu díszpolgárává is választották, és ma is sokat emlegetik. Többször el akarták csábítani a nagykanizsai gimnázium igazgatójának, de ennek voltak politikai feltételei is, amiket nem vállalt. Hányatott sorsa ellenére elégedett ember volt, aki szerette a falu lakóit. Sokat vitt engem is könyvtárba, múzeumokba, a Püspökségre, hogy utánanézzünk helytörténeti adatoknak, dokumentumoknak. Ennek hatására akartam történész lenni. Középiskolásként a Keszthelyi Helikon Ünnepségekre írt pályamunkámmal első helyezést értem el.
- Édesanyja is tanítónő volt.
- Igen, őt is nagyon szerették, tisztelték a környezetében, és a tanítás mellett a családját is mintaszerűen ellátta. Nagyon melegszívű asszony volt, hangos szót nálunk sosem lehetett hallani. Szerény módon éltünk, a pedagógusi fizetés nem volt sok, ebből támogatták a házukból kitelepített szüleiket és a deportált nagynénimet is. Az akkori szabályok szerint pedagógusföldet kaptunk, ahol megtermelhettük az élelmiszert. Mindig elkísértem oda az édesanyámat, nekem is volt egy kis önálló területem. Ekkor szerettem meg a kerti munkát, a növényeket és a fákat. Ha eljön a tavasz, most is kertészkedem, ültetek valamit, nekem is van szőlőm, kertem.
- Szigorúak voltak a szülei?
- Nem, inkább következetesek. Mivel pedagógusgyerek voltam, illett jól tanulnom, és olyan sem fordulhatott elő, hogy ne előre köszönjek az embereknek. Elvárás volt a másokkal szembeni tisztelet és udvariasság.
- Azért lehetett huncut is időnként?
- Hogyne! Sokat játszottunk, hancúroztunk, fociztunk, vívtunk. Volt két csapat, az alsó és a felső faluban, és az erdőben harcoltunk egymással. Erősen kötődöm most is oda, mert nagyon szép gyerekkorom volt. Tavaly halt meg a legjobb gyermekkori barátom, Vörös Jóska, akivel nyolc évig egy padban ültem, ez nagyon megviselt.
- Van egy húga is.
- Igen, ő Nagykanizsán dolgozott kozmetikusként, a férje pedig az Aquaprofit Zrt. alapítója, nagyon tehetséges ember. Egy fiuk és három unokájuk van. Ma is nagyon jóban vagyunk egymással.
- Gondolom, büszkék voltak a szüleik Önökre.
- Igen, bár inkább érezni lehetett, hogy így van, mert sosem mondták. Természetes volt, hogy az elvárásokat teljesítjük.
- Mi volt a nagyobb váltás: Zalaszentbalázs után Nagykanizsa, vagy Nagykanizsa után Pécs?
- Az előbbi, a kollégiumba kerülés. Nagyon ragaszkodtam a szüleimhez és a falumhoz, így ez nagy törést jelentett az életemben. Emlékszem, néztem ki a kollégium vasrácsos ablakán, kint szabadon repültek a galambok, és arra gondolkodtam, mi lehet az én galambjaimmal Zalaszentbalázson, és közben hulltak a könnyeim. Aztán lettek barátaim, jött a gimnáziumi szerelem, a gitározás és a sportolás, és ezek segítettek, no meg a tanulás, amire nagyon oda kellett figyelni. A tanárok délutánonként is foglalkoztak velünk, tanulmányi versenyekre jártunk. A ma még élő tanáraimmal jelenleg is jó kapcsolatot ápolok, hálával gondolok rájuk, mert sokat adtak nekem. Harkány László tanár úr még Budapestre, a Nemzeti Színházba és moziba is elvitt minket, ezt követően a látottakat meg is beszéltük. Béli tanár úr történelemórái is emlékezetesek maradtak. Kiváló közösségi szellem alakult ki az osztályunkban, motiváltuk egymást és tudtunk örülni a másik sikerének. Akkoriban mindannyian a tanulásban láttuk a kitörési lehetőséget, nem volt más alternatíva. A gimnáziumi évek nehezek voltak, az egyetemiek azonban már sokkal könnyebbek, szabadabbak. A szüleim arra is felkészítettek, hogy ha nem vesznek fel az egyetemre, akkor Nagykanizsán dolgozom majd műtősfiúként egy évig, aztán megpróbálom ismét. A középiskolai oktatásnak köszönhetően szerencsére maximális pontszámot értem el.
- Az egyetem elvégzése után, amikor végül a nőgyógyászatra került, ott hogyan fogadták?
- Dr. Csaba Imre professzor volt az akkori igazgató, aki szeretettel fogadott, dr. Than Gábor tanár úr a kutatásban vett a szárnyai alá. Az élet fricskája, hogy nemsokkal utána lett hely a belgyógyászaton is, ám akkor már nem változtattam.
- Pedig a nőkkel, a női lélekkel nem könnyű bánni.
- Valóban, de én épp ezért szerettem és még ma is szeretek a menopauza kérdéskörével foglalkozni, a szakrendelést is vezettem a klinikán. Tagja vagyok, később pedig elnöke lettem a Magyar Menopauza Társaságnak is. Ez egy nagyon összetett kérdéskör, a hormonális változások sok mindenre kihatnak, a női testre, a betegségekre, a lélekre, a hangulatra, ezért fontos az egész embert kezelni ebben a kritikus életszakaszban. Kedvelt érdeklődési köröm az endokrinológia, így aztán igazán testhez álló feladatot kaptam. Jelenleg is sok a menopauzás betegem. Többen megnyílnak a beszélgetések során, elmondják bújukat, bánatukat és még az intim panaszaikat is, amiken igyekszem segíteni. A nők az aktív életük egyharmadát, felét a menopauzában töltik. Egy ötven év körüli nő még mindenre alkalmas, ugyanakkor ez az időszak sokak életét töri ketté, mert válságokat élnek meg a párkapcsolatukban és önmagukkal kapcsolatban is. A gyerekek kirepülnek, a férjükkel kettesben maradnak, és bizony néhányan kibírhatatlanná válnak, holott létezik megfelelő terápia a kezelésükre. Az Amerikai Egyesült Államokban a hormonterápiát úgy tekintették, mint a fiatalítás egyik módját, nagy dózisban és mindenkinek, ellenőrzés nélkül adták a hormonokat. Nálunk ez orvosi javaslatra történik, kisebb dózisban, ellenőrzés mellett. Európában a természetes ösztrogént - a 17-béta-ösztradiolt - alkalmazzuk, míg Amerikában, illetve az angolszász országokban az equin ösztrogént, amit a terhes kancák vizeletéből vonnak ki.
Régebben jól működő betegklubokat szerveztünk, ami sokat segített a hölgyeknek. Együtt kirándultunk, megbeszélhették a problémáikat, előadásokat, torna- és főzőklubokat, kirándulásokat szerveztünk havi rendszerességgel. Az Egis Gyógyszergyár támogatásával szűréseket is, amikre nagy volt az érdeklődés. Szükség esetén a pácienseket elküldtük fogászatra, belgyógyászatra, kardiológiára, pajzsmirigy- és osteoporosis szakrendelésre is. A menopauzális hormonterápia abban segít, hogy még több, egészségben eltöltött évük legyen a nőknek. 2000 után sajnos visszaesett az orvoshoz forduló menopauzás páciensek száma, a hormonterápiától való félelmük és az amerikai összehasonlító tanulmányok negatív eredményei miatt. Mára ez már szerencsére lecsengett, és a hölgyek ismét nyitottabbak lettek a hormonterápiára.
- Hogyan tudott jól egyensúlyozni a gyógyítás-oktatás-kutatás hármasában?
- Mindig volt valamilyen célom, amit a fókuszba helyeztem. Mivel elméleti intézetből kerültem a szülészetre, ezért sokáig azt tartották rólam, hogy elméleti ember vagyok. Munkaidő után gyakran átjártam a Biokémiai Intézetbe. Szerettem volna az USA-ba kutatóként kijutni. Itt ismertem meg dr. Sümegi Balázs és dr. Sándor Attila professzorokat, valamint dr. Szabó Dénes tanár urat, akikkel baráti kapcsolatba kerültünk, jókat beszélgettünk nemcsak a tudományról, hanem az élet minden dolgáról. Azért, hogy bebizonyítsam, jó vagyok klinikusnak is, ráálltam a műtétekre. Félig sosem csináltam semmit. Addig mentem, amíg úgy éreztem, hogy sikerült megvalósítanom, amit elterveztem, utána a hangsúlyok máshova kerültek.
- A kutatásban két szakterület vonzotta: az egyik a menopauzával kapcsolatos, a másik az onkológiával.
- Igen, a menopauza az endokrinológiával összefüggésben, az onkológia pedig a gyógyszeres kezelésekkel és a műtétekkel kapcsolatban. Utóbbi új terület, más szemléletet is igényel. Sokat jelentett, hogy három évig - 1991-től - kint lehettem az USA-ban, ahol dr. Dale Freeman endokrinológussal dolgoztam együtt, miközben átjártam az onkológiára is. Keddenként délben zajlottak az onkoteam megbeszélések, amiken részt vehettem, és a műtéteknél is ott lehettem.
Itthon a klinikán rendszeresen jártam a hajdani onkológiai osztályra, szérumokat gyűjtöttem, amikből különféle vizsgálatokat végeztem. Ezekkel az eredményekkel sok kongresszusra eljutottam, amelyek segítettek a tudományos kapcsolatépítésben. Régen nagy dolognak számított elmenni Nyugat-Németországba, Hamburgba vagy Ausztriába is.
- Felmerült Önben az a gondolat, hogy kint marad az USA-ban?
- Egy pillanatra sem, holott két szegedi patológus kollégám ott maradt. Én nem tudtam volna így dönteni sem a szüleim, sem a hazaszeretetem miatt.
- Laboratóriumi szakvizsgát miért tett?
- Az Élettani Intézetből csak ezt a szakvizsgát lehetett letenni, és azt gondoltam, hogy a klinikumhoz jó alapot ad. Dr. Kellermayer Miklós professzort akkor ismertem meg, és mint kiderült, ő is gerelyhajító volt (mosolyog – a szerk). Támogatott, biztatott, ahogyan dr. Vértes Marietta professzor asszony is. Látták, hogy szorgalmas vagyok. Amit elértem, azt elsősorban a szorgalmamnak és a kitartásomnak köszönhetem, nem annyira a tehetségemnek. Sose tudtam elmenni úgy az órákra a gimnáziumban sem, hogy ne készültem volna fel száz százalékosan. Ez a gyermekkori neveltetésemből fakadt, hálás vagyok érte a szüleimnek.
Az édesapám 96 évesen halt meg, és az utolsó fél év kivételével szellemileg friss volt, sokat írt és olvasott. Minden nap elsétált a keszthelyi kastély könyvtárába, átnézte a napi sajtót. Felkutatta és megírta a családtörténetünket, a hadifogsága és Zalaszentbalázs történetét is. Édesanyám sajnos korábban, 1999-ben, 74 évesen hunyt el. Nagyon szorosan kötődtem hozzájuk. Mezőgazdasági kölcsönt vettek fel azért, hogy megvásároljanak egy elhanyagolt állapotban lévő telket Balatongyörökön, hogy minél gyakrabban hazamenjek és láthassuk egymást. Sokat dolgoztak a területen, ahol nekik köszönhetően ma rendezett szőlő, gyümölcsös és nyaraló áll. Amikor időnk engedi, mindig elmegyünk oda, csodás a panoráma a Balatonra, tüzes az itt termett bor. A tónak is nagy imádója vagyok.
- Az oktatásra is nagy hangsúlyt helyezett, sok TDK-sa és PhD-hallgatója volt.
- A pedagógusvér bennem van (nevet – a szerk.), szeretek oktatni. Mindig jó kapcsolatot ápoltam a diákokkal. Nem voltam szigorú velük, inkább elnéző és megértő, mert tudom, hogy medikusnak lenni nagyon kemény dolog. Mivel ezt érezték is rajtam, ezért sokan csapódtak hozzám, belőlük lettek a TDK-saim. Hosszú éveken át az egyetemi TDK vezetőségi tagja voltam, sok fiatal kolléga velem írta meg az első cikkét. Manapság már nem szívesen ülök le a számítógép elé, mert sok felesleges levél érkezik, sajnálom rá az időt. Kétszer vírusos támadás is érte a gépemet, több minden elveszett az anyagaimból, ez is a kedvemet szegte.
- Klinikaigazgató nem akart lenni?
- Nem. Dr. Szabó István professzor úr a nyugdíjazása előtt presszionált, hogy adjam be a pályázatot, valamint dr. Szilágyi András kollégám is inspirált, mondván, nekem megvan a nagydoktorim. A nyomásukra beadtam ugyan a pályázatomat dr. Bódis Józseffel közösen, ám jeleztem neki, hogy én nem akarok a klinika vezetője lenni. Egyedül az Idegsebészeti Klinika igazgatójához mentem el bemutatkozásra, senki máshoz, az utolsó szavazás előtt pedig visszaléptem. Ismerve magam, nem lettem volna jó vezető. Ha valakit meg kellett dorgálni, rosszabbul éreztem magam, mint a vétkes (nevet – a szerk.). Kerülöm a békétlenséget, a veszekedést, a konfliktusokat, márpedig egy intézet élén ezekből nem lehet kihátrálni.
- A feleségével az egyetemen szerettek egymásba?
- Igen. Ő csoporttársam volt, gyermekgyógyász lett.
- Nem lehetett egyszerű dolga egy szülész-nőgyógyász mellett.
- Időnként mondja is, hogy nehéz volt. Annak idején még éjjelente bejártunk szülést vezetni. Nyaranta az is előfordult, hogy minden másnap ügyeltünk. Nagy türelem kellett ehhez az életmódhoz, ráadásul a feleségem lobbanékonyabb alkat nálam. Ennek ellenére mindig, mindenben támogatott, felmentett a házi munka alól, örült a sikereimnek. Amikor hazaértem a klinikáról, játszottam a két kislányunkkal, majd lefeküdtem aludni. Amikor a gyerekek elaludtak, kértem a feleségemet, hogy keltsen fel, majd ezt követően sokszor hajnalig dolgoztam, addig, amíg nem volt meg a kandidatúrám, majd a nagydoktorim. A szabadságaim alatt is olvastam és írtam. Az otthoni munkában alig tudtam részt venni. Sokat köszönhetek a mohácsi anyósomnak és a sógornőmnek, mert amíg a gyerekek nem mentek iskolába, ők sokat segítettek nekünk. Ha betegek voltak, sajnos a feleségem se tehette meg, hogy otthon marad velük. Ő a kórházban, majd gyermekháziorvosként dolgozott. Nagyon szerették a betegei, akik még mostanában is meglátogatják, elhozzák a gyerekeiket, unokáikat bemutatni. Az én szüleim messze laktak, így rájuk nem számíthattunk. Sok ember benne van abban, hogy így alakult az életem, hálás vagyok nekik.
- Egyik lánya kutatóorvos, a másik közgazdász. Volt bárminemű befolyása a pályaválasztásukban?
- Nem, maguk döntöttek róla, egyedül küzdöttek meg érte, és én nagyon büszke vagyok rájuk. Kata lányom, aki kutatóorvos, innovatív személyiség, PhD-fokozatot szerzett, amikor a Közegészségtani Intézetben dolgozott, egy nagyon jó munkacsoportban. Ezután átment a Sportmedicina Tanszékre, ott is szépen helytállt, közleményei jelentek meg. Jelenleg egy új, magyar-amerikai fejlesztésen dolgozik, ami a mesterséges intelligenciát is felhasználja. A cég fejlesztési központja Budapesten van, a kutatási támogatás az USA-ból érkezik, ő pedig - egyik vezetőjeként - itthon szervezi a munkát. Zsófi lányom - mint sok pécsi közgazdász - Budapesten kapott állást. Először egy fejvadász, munkaerő-kölcsönző, nemzetközi cégnél tevékenykedett, jelenleg pedig egy bank HR-es részlegén dolgozik. Zsófi egyedül él, ezért különösen ragaszkodik Kata lányom három gyermekéhez, a keresztszülője mindegyiknek.
Két fiú- és egy lányunokám van. Rozi a középső, ő Budapestre, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakára jelentkezett. Az idősebb fiúunokám, Zsigmond, ugyancsak a fővárosban tanul tovább, a Műszaki Egyetem építész szakára jár. A legkisebb, Csanád 16 éves, és a pécsi Nagy Lajos Gimnázium tanulója, neki még nincs határozott elképzelése a jövőről. Nagyon szereti a matekot, a számítógépes játékokat és a szálkás szőrű magyar vizsláját.
- Csakúgy, mint a nagypapája, aki német vizslájával versenyeket is nyert.
- Valóban, Boniból olyan kutyát neveltem, aki megnyerte a vízivadász-versenyt, és kiváló pontszámmal tette le a vadászvizsgát is. Egy alföldi vadásztársaság - akiknek fácánjaik voltak - meg akarta tőlem félmillió forintért vásárolni, ám nem adtam el neki. Végül egy alföldi vadásznak ajándékoztam, akinek nagy almása volt. Idő hiányában nem tudtam vele eleget foglalkozni, amit nagyon igényelt. Tudtam, hogy nála jó dolga lesz. Nagyon nehezen váltam meg tőle. Most is van két mudi pásztorkutyám, szeretem ezt a fajtát. Az állatok végigkísérték az életemet. Amikor általános iskolás voltam és a szüleimmel kirándultunk, egy fa tövében találtunk két, az odújából kiesett, meztelen, vak, pici mókust. Hazavittük őket, édesanyám gondjukat viselte, még éjszaka is fölkelt, hogy bicikli-szelepgumin keresztül, tejjel táplálja őket. Egyikük életben maradt, velünk együtt nőtt fel. Napközben kint volt a fákon, ám amikor hívtuk, mindig közénk jött, télen pedig a házunkban lakott. Édesapám télikabátjának a zsebében vagy az ujjában aludt. Szegény tragikus módon halt meg, rácsaptuk az ajtót, mert nem vettük észre, hogy be akart futni utánunk. Nagy volt a bánatunk.
- Van-e olyasmi az életében, amit ma másképp csinálna, vagy amit megbánt esetleg?
- Olyan nincs, amit megbántam volna, inkább úgy fogalmaznék, hogy mi lehettem volna még: operatőr. Egy időben az volt a tervem, miután jól szerepeltem a fotókiállításokon, hogy operatőr leszek, érdekelt a filmezés és az operatőri munka. Zalaszentbalázson az 1960-as években javában zajlott a TSZ-szervezés és az erőszakos agitálás, ezért sokan jöttek apámhoz panaszkodni, tanácsot kérni. Sok szomorú történetet hallottam és láttam. Abban az időben a falusi emberek sokat szenvedtek, a mai kor fiataljai el sem tudják képzelni, hogy milyen volt akkoriban az élet. Az egyik tragikus történetet, ami három ártatlan ember halálával végződött, jó lett volna megfilmesíteni, ám ebből nem lett semmi, mert másfelé vitt az élet. Nem bánom, elégedett ember vagyok.
Fotó:
Kalmár Lajos