Több mint 60 évet ölel fel dr. Bauer Miklós gyógyítói és tudományos pályafutása, aki a számtalan kezelt beteg és a komoly tudományos eredmények mellett klinikaigazgatóként és rektorként is rengeteg tett a pécsi egészségügyért és orvosképzésért. A professzor a folyamatos politikai és társadalmi változások között végig betegei érdekét tartotta a szeme előtt.
Stemler Miklós írása
- 1948-ban kezdte meg tanulmányait a pécsi orvoskaron, ami alig néhány évvel később önálló egyetemmé vált. Milyen volt tanulni itt a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején?
- Az itteni felvételemet egy nagyon kellemetlen félóra előzte meg. Eredetileg gyengeáramú elektromérnöknek készültem a Budapesti Műszaki Egyetemre, de helyhiány miatt elutasították a kérelmemet. Ezt az értesítést hozta meg a postás, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal; miután akkoriban szülővárosomban, Pápán nagyon jól ment a cipészipar, arra jutottam, hogy én is elmegyek cipésznek. Ám ugyanaz a postás félóra múlva egy újabb levelet hozott, ez pedig a felvételemről szólt Pécsre, ahol másnap délutánig be kellett iratkoznom. A leérkezés igen kalandos volt: a Keletiben éjszakáztam, majd egy sínautóval indultam le Pécsre, hogy időben megérkezzem. 70 forint volt a jegy, rengeteg pénz a mi akkori szűkös anyagi lehetőségeinkhez. A személyvonat 25 forintba került volna, ráadásul Dombóváron kisiklott egy tehervonat, így kerülőúton értünk csak le, késve. Több másik fiúval együtt – mint később kiderült, az évfolyamtársaimmal – berontottunk a forgalmistához, hogy igazolást kérjünk a késésről, hogy ezért nem tudtunk beiratkozni. Másnap aztán az egyetemen egy papír fogadott minket, hogy a beiratkozás szeptember 30-ig meghosszabbítva. Majd' a guta ütött meg, ez volt az első leckém az egyetemi adminisztrációból.
Azt már később tudtam meg, hogy a felvételemet az akkori hivatalvezetőnek, Köcski Sándornak köszönhettem, aki megérezte, hogy milyen korszak jön Magyarországon, és az egyházi gimnáziumok összes jeles tanulóját felvette, amíg még tehette. Így lett az évfolyamtársam Szabó Zoltán, aki később az első magyar szívátültetést végezte, avagy Halász Béla akadémikus, aki az MTA alelnöke is volt, de említhetném Nagy Ibolyát, aki remek hematológus volt. Az egyetem kemény volt, még szombat délutánonként is előadásokra jártunk, tisztességes munkára fogtak minket. Örökre le vagyok kötelezve a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek, enélkül valahol elkallódtam volna.
- Ifjúkorát és egyetemi éveit beárnyékolta a Rákosi-korszak, a modern magyar történelem egyik legsötétebb időszaka. Mennyire érezték mindezt hallgatóként?
- Az országban folyó dolgok az egyetemre is rányomták a bélyegüket. Amikor idekerültem, nem sokkal később az évfolyamtitkárunkat elvitte az ÁVO, és nagyon csúnyán összeverték. Folyamatosan államellenes összeesküvésekről suttogtak, mindenki a vélt besúgókat leste, és ez megmérgezte a légkört. Az ifjúság az emellett ifjúság, szóval mindezek ellenére jól éreztük magunkat. Nekem szerencsém volt, mert gyorsan az Élettanra kerültem, ahol az ország első EEG- készülékével dolgozhattam. Végzésem után egy évig még az Élettanon maradtam, aztán kerültem a Fül-orr-gégészeti Klinikára.
- Milyen volt fiatal klinikusként dolgozni és élni az ötvenes-hatvanas évek fordulóján?
- Akármilyen is volt a rendszer, létezett egyfajta struktúra, kiszámíthatóság. Ha valakivel megbeszélt az ember valamit, akkor az még két hét múlva is állt, és az illető valószínűleg még a helyén volt. Egy ilyen struktúrában könnyebb előrehaladni, mint egy olyanban, ami állandóan változik. Jó volt fiatal orvosnak lenni. Mindenki szegény volt ugyan, de tudtuk, mikor kaphatunk lakást, láttuk a jövőnket, miközben bár nem voltunk szabadok, de a rendszer elég jól megteremtette a szabadság látszatát.
- Beszéljünk kellemesebb témákról. Milyen volt ez a klinika, amikor 1955-ben idekerült?
- Egy nagyon kellemes munkahely volt. Annak idején Szekér Jenő professzor volt a főnök, aki nagyon pártolta és bátorította azt, aki bármit is akart csinálni és előrehaladni a klinikán. Rendkívül naiv ember volt egyébként, de szakmailag igen jó, és a betegekkel is szeretett foglalkozni. Az ő halála után Alföldi professzor érkezett Budapestről, aki egy teljesen más habitusú vezető volt, ragyogó társasági ember, aki bekapcsolt minket a budapesti vérkeringésbe. Végig támogatott a mikroszkóppal való munkámban, kifejezetten jó kapcsolatban voltunk. Nagy szerencsém volt: mindig olyan főnökeim voltak, akik mindenben támogattak. Alföldi professzor alatt egyre több feladatot vettem magamra, és bár csábítgattak külföldre is, azt mondtam, hogy jó itt nekem.
Amikor idekerültem a fül-orr-gégészetre, nagy meglepetésemre azt láttam, hogy szabad szemmel gányolják az emberi fül csodálatosan finom kis szerkezeteit, a hallócsontokat. Elkezdtem mozogni, hogy mikroszkópot szerezzünk, először egy keletnémet modellt sikerült, majd egy nyugatnémetet, és adjunktusként akkor már volt elég befolyásom ahhoz, hogy elterjesszem a fül, illetve aztán a gége és az orr mikroszkóppal történő vizsgálatát. Azt tartom a legnagyobb eredményemnek, hogy ezt a módszert meghonosítottam a klinikán.
- Mennyire voltak ennek előzményei annak idején Magyarországon?
- A pesti klinikán voltak hasonló törekvések, ott Ribári Ottó volt ennek az úttörője. A vele dolgozó Z. Szabó Lászlóval mi hárman voltunk akkor ennek a vezéralakjai az országban. Egy új világot nyitott ez számunkra, rosszabb, mint a heroin. Az ember belenéz egy mikroszkópba és elveszik, egy legegyszerűbb papírdarab is teljesen máshogy néz ki. A fül vizsgálatánál is rengeteg új lehetőséget hozott, a dobhártyán is olyan dolgokat vehetünk észre, amire szabad szemmel esélyünk sem lenne.
- A korszak Magyarországa rendkívül zárt világ volt a nyugati kapcsolatok terén, ám a Fül-orr-gégészeti Klinika mégis komoly nemzetközi tudományos eredményekkel vetette magát észre az Ön vezetése alatt. Hogyan volt lehetséges ez ebben a zárt közegben?
- A tudomány szerencsére ekkor már független volt a politikától – más kérdés, hogyha az ember nyugatra ment előadást tartani, akkor a diákat is átkutatták a határon. 1968-ban például egy angol orvoscsoport érkezett a klinikára, és annyira élvezték az ittlétet, hogy még évtizedekkel később is élő volt velük a kapcsolat. Mi ráadásul cseh közvetítéssel átvettük a német fülészeti eredményeket, amelyek akkoriban felülszárnyalták az angolok tudását ezen a területen, így tudtunk újat mutatni.
- Aztán 1974-ben Ön lett az igazgató. Hogyan emlékszik erre a korszakra?
- Mentünk tovább előre. Új műtéti eljárásokat vezettünk be, az élettanról pedig híre jött Grastyán professzor révén egy olyan módszernek, amely során elektródákkal, jó minőségű erősítővel és számítógéppel az agytörzs elektromos működését lehet mérni. Kellényi Lóránd professzor úr segítségével 1979-ben kidolgoztuk ennek nyomán az agytörzsi potencia vizsgálatot, amely a hallóideg daganatok kiszűrésében jelentett óriási előrelépést. Szóval mindig próbáltunk a fejlődés élvonalában maradni.
- A rendszerváltás a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektoraként érte. Milyen változásokat hozott ez az akkori orvosegyetem életében?
- Az angol titkosszolgálat egyik nagy fegyverténye volt a Második Világháború idején, amikor megszerezték a németek benzinlistáját. Ez alapján a legtöbb benzint a légierő kapta, a második helyen pedig egy ismeretlen hely, Peenemünde szerepelt, amely több benzint kapott, mint a páncélosok – arra csak később jöttek rá a szövetségesek, hogy ez volt a német harcászati kutatások központja. Nálunk a Kádár-korszakban a húslistával lehetett mérni a fontosságot: Pécs esetében az uránbánya volt az első, a szén a második, az egyetem a hetedik helyen volt. Ezzel együtt az esetek többségében sikerült átverni az akaratunkat a pártvezetésen, ráadásul az egészségügyben akkor sokkal több pénz volt. Volt erről egy vicc annak idején: a Szovjetunióban először a munkásosztály adta a vezetőket, aztán a parasztosztály, végül az intenzív osztály. Öreg és beteg politikusok voltak a vezetők, akik saját bőrükön érezték az egészségügy fontosságát, és talán ez is hozzájárult, hogy ez kiemelt terület volt, világszinten is remek eredményekkel. Rektorként sikerült megszereznem a 400 ágyassal szembeni területet, ahol most a Kettes Számú Belgyógyászati Klinika és a Szentágothai Kutatóközpont van
- Azt a kérdést fel sem teszem, hogy hány beteggel volt dolga orvosi pályafutása során, minden bizonnyal óriási számról van szó. Arra a kérdésre azonban talán könnyebb válaszolni, hogy hány éve gyógyít, bár ez a szám sem alacsony...
- A műtéti számoknak utána lehetne nézni, azokat nyilvántartják. Nem tudom, sok. A másikat pontosan meg tudom mondani: 1955-ben jöttem ide a klinikára, és azóta itt vagyok. Az ember végigjárja a szamárlétrát, és elkerülhetetlenül egyre magasabbra jut, egyre bonyolultabb feladatokat kap. Ami váratlan dolog volt, az a rektorság, hiszen előtte szóba sem került a nevem eme poszt kapcsán. Aztán a többi jelölt különböző okokból kiesett, és így kerültem én sorra. A rendszerváltás környékén aztán lemondtam, hogy ne mondhassák, hogy kapaszkodok a székembe – akkor teljesen szabad választások keretében megválasztottak két újabb ciklusra, ami nagy elismerés volt. Mivel az akkori jogszabályok lehetővé tették, hogy nyugdíjasként is rektor lehessen valaki, két évig igazgatói lemondásom után is rektorkodtam – akkor volt egy olyan mondás az egyetemen, hogy az utódom, Pytel professzor a legnagyobb ember, mert ő a rektor főnöke (nevet). Azt hiszem, ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám máshogy az életemet.
- 1994 óta nem igazgató, ám a mai napig szerves része a klinika életének. Milyen érzés volt vezetőként dolgozni itt?
- Mindez attól függ, hogy egy klinikán milyen légkör van. Van, ahol alig várják, hogy a főnök kitegye a lábát, aztán vissza sem engedik. Nálunk baráti hangulat volt, az utódom, Pytel József professzor korábban alattam dolgozott docensként. Az persze fontos, hogy a volt főnök ne szóljon bele a dolgokba, de ez nálam nem okoz problémát: amilyen feladatot kapok, azt megcsinálom. Amikor leköszöntem, csináltattam egy aranyozott kulcsot, azt átadtam az utódomnak, és onnantól kezdve ő felelt a klinikáért. Az ő utódja, Gerlinger professzor szintén „helyi nevelés”, nagyon jól csinálja a dolgokat, ő már abba a nemzedékbe nőtt bele, amelyik kiigazodik a mostani gazdasági környezetben, és rengeteget tett ezen a téren is a klinikáért.
- A klinika mellett a Pécsi Orvostudományi Egyetemet is nem kevés ideig vezette. Mennyire követi figyelemmel a POTE-ből lett orvoskar ügyeit, mit gondol a kar helyzetéről?
- Annak idején Barakonyi rektor úrral megállapodtunk abban, hogy a POTE és a Janus Pannonius Tudományegyetem egyenlő partnerként egyesül. Az egyetemi tanács akkor nem támogatta ezt az elképzelést, majd néhány év múlva egyesülnie kellett a két intézménynek, akkor viszont már egyszerű karként: az orvoskar most egy a tízből. Szerencsére azóta két orvoskari rektor is volt, de nyilván az ő kezük is meg van kötve, nem kedvezhetnek csak az orvoskarnak, igazságosnak kell lenniük. Ezzel együtt azt gondolom, a jelenlegi dékán, Miseta Attila jól képviseli az érdekeket, és kihasználja a lehetőségeket. Az én időmben vezettük be az angol nyelvű oktatást, és a jelenlegi finanszírozási környezetben az idegen nyelvű oktatásból származó bevétel nélkül nem is tudnánk létezni. A probléma ezzel az, hogy a kisebb klinikákon nagy nehézséget okoz a rengeteg hallgató számára a gyakorlatok biztosítása. Előírás például a csoportos létszám, egy gyakorlati csoportban 24 hallgató van. Na már most ha 24 ember idetódul, és egy betegen kell nekik demonstrálni egy vizsgálatot, azt adott esetben a páciens nem is élné túl. Mit lehet például 32 emberrel csinálni 45 percben egy fülész gyakorlaton? Viszont ha a klinikai képzésünk nem múlja felül a környező országokét, akkor minek jöjjön ide a hallgató? Először 42 órában, majd 24 órában, most pedig 12 órában oktatjuk a fül-orr-gégészetet. No de mit gondol, Ausztriában hány órában oktatják mindezt?
- Nem tudom, 30?
- Egyben. Ha Ausztriában egy betegnek a fülével van baj, azt a háziorvos egyből küldi a szakorvoshoz. Szóval mi még mindig tartjuk valamennyire a gyakorlati képzés terén a színvonalat az osztrák és a német orvosképzéshez képest, de romlik a helyzet. Folyamatosan piszkálom ezért szegény dékán urat, hogy csökkentsük a gyakorlati csoportok létszámát, no de csak 24 főként jár a pénz, és ha nagyon elosztjuk a csoportokat, akkor nem marad oktató orvos, hiszen az orvosi állományt ágyszám alapján határozzák meg, nem a hallgatók száma alapján. Tehát ésszerűtlenségek és marhaságok zöme tapasztalható az orvosképzésben, és senki sem csinál semmit. Egyetlen megoldás lenne, az orvosképzést leválasztani a többi egyetemi képzésről. Önálló orvosi egyetem kellene, önálló feltétel rendszerrel, hiszen nem lehet azonos módon oktatni egy mérnököt, egy orvost, meg egy magyartanárt. A másik elmebaj az oktatás és a gyógyítás szétválasztása. Nomármost ha én egy vizit alkalmával bemegyek egy kórterembe és megtárgyaljuk egy beteg állapotát, azt húsz medikus hallgatja, meg a szakorvosjelölt és a szakorvos. Most akkor gyógyításról van szó, vagy oktatásról? És akkor ki fizeti a kórtermet, meg a fűtést? Ezt nem lehet szétválasztani, olyan, mint a fény, ami egyszerre hullám és részecske.
- A tudományos és egyetemi karrier mellett több mint 50 éve foglalkozik orvostanhallgatókkal, Milyenek voltak az akkori és milyenek a mostani hallgatók?
- Az ifjúság mindig ifjúság, amit mindig szokás szidni. A külsőségek persze folyamatosan változnak, de a hozzáállás szerintem nagyobbrészt változatlan: az idejövők tudásra vágynak. Az egyetem feladata, hogy a legjobb előadókat és a legnagyobb szaktekintélyeket biztosítsa a számukra. Így járt Entz Béla, amikor rektorként idehozta a 34 éves Szentágothai Jánost, akit ugyan megfeddett, amikor rövidnadrágban jött be az egyetemre, de már akkor a legjobb volt a területén az egész országban és így került Pécsre Lissák Kálmán is nagyon fiatalon.
- Annak idején, amikor a pályaválasztáson gondolkodott középiskolás korában, gondolta volna, hogy ilyen hosszú és gazdag karrier vár Önre?
- Van egy hülye amerikai gitáros, aki megélte a 100 évet, és ennek alkalmából azt mondta, hogy ha tudom, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna magamra (nevet). A sors ajándékának tekintem, hogy viszonylag jó állapotban éltem meg ezt a kort, hiszen ez nem hétköznapi dolog. Úgy van ennek értelme, ha az ember tud még valami hasznosat csinálni.
Fotó:
Kalmár Lajos