A titkárnője vette fel a telefont, amikor kerestem, mert ő épp a fia díjátadó ünnepségén volt. Időpontot egyeztetve akár egy perc alatt is végezhettünk volna a hölggyel, ám nem így történt. A kedves hang megörült jöttöm tervén, és a lehető legtermészetesebben elmesélte, milyen ritka jó ember az ő főnöke, és nincs is olyan munkatársa, aki ne szeretné. Bevallom, megleptek ezek a mondatok, és nem hitetlenségem okán, sokkal inkább őszinte közvetlenségük miatt. A hallottak kíváncsivá tettek. A professzor úr határozottan, mégis kissé szabadkozva lépett hozzám a megbeszélt időponthoz képest két perccel később, és azonnal elnézésemet kérte a várakoztatásért. Hangjából és gesztusaiból azonnal megéreztem az őszinte tiszteletet a másik ember iránt, akárki legyen is az. Az első néhány perc után kezdtem kapizsgálni, mi lehet az oka a telefonban mondott szavaknak, két óra elteltével pedig már meg is győződtem róla. A válaszadásban szavak nélkül is sokat segített maga a főnök, Dr. Botz Lajos, a Gyógyszerészeti Intézet egyetemi tanára és igazgatója, a Klinikai Központi Gyógyszertár főgyógyszerésze.
Schweier Rita írása
- Büszke lehet, hiszen a fia, Botz Bálint nemrégiben vette át a Junior Szentágothai díjat. Feltételezem, hogy kutatói affinitása és az elmélyültségre való igénye az édesapjától ered.
- Lehetséges, hiszen a családi minta egy gyerek számára nagyon fontos. Bálint azt látta, hogy csaknem mindig dolgozom, vagy a munkahelyemen, vagy otthon. Ahogyan azt is, hogy sokat olvasok. A direkt irányítás a nevelésben biztosan nem működik, ám a példa ragadós lehet. Bálint számára is értékes ajándéknak számított egy-egy könyv, sok mindenről olvasott, és ezeket az élményeit mindig meg is osztotta velünk. Remélem, hogy a gondolkodásmódjára hathattunk olyan módon, hogy ő is részévé vált annak a jó érzésnek, ami átjárja az em-bert, ha egy könyvről, egy filmről vagy múzeumi látogatásról beszélget a családtagjaival.
- Ön hogyan indult a pályáján? Családi indíttatásból orientálódott az orvoslás, a gyógyszerészet felé?
- Nem, egészen más miatt. Dunaszekcsőn nőttem fel, ahol emblematikus emberek, Késői Pista bácsi, majd Draskovits Pál voltak a gyógyszerészek. A település központi figuráiként mindenki elismerte őket, nemcsak a szaktudásuk, de a személyiségük miatt is. Amolyan „tudományos szerverközpontok” voltak. Kisgyerekként engem is csodálattal töltöttek el. Mindenhez értettek: a gombákhoz, a szőlőhöz, a permetezés fortélyaihoz. Aztán középiskolában a biológia-orientációm már egyértelművé vált, de a gyakorlati orvoslás annyira akkor még nem érdekelt, ugyanak-kor a gyógyítástól sem akartam messze kerülni. Tizennyolc-húsz évesen még kerestem az utamat, majd a budapesti egyetemen lassan meg is találtam azokat a kapaszkodókat, amik mentén tovább haladtam a valódi célom felé. Az igazi indíttatást harmadévben az egyik gyakorlatvezetőm adta ehhez – aki mindössze négy-öt évvel volt idősebb nálam –, ő ösztönzött arra, hogy járjak be rendszeresen hozzájuk, nézzem meg, milyen témákkal foglalkoznak. Sok fiatalt maga köré csoportosított, kialakult egy lelkes, inspiráló közeg. Nagyon jól éreztem ebben magam, ott vált egyértelművé, hogy a gyógyszerészet a valódi világom.
- Dunaszekcsőn volt pap, tanító és kocsmáros is – más főszerepet is választhatott volna!
- Valóban (kuncog), a tanári pálya is felmerült, és az agrár vonal is, utóbbira ráadásul a családból is volt példa. Egy időre mérlegelés tárgyát is képezte, mi legyen a döntő irány, aztán végül az orvoslás-gyógyszerészet maradt. Emlékszem, a tanáraim sokat dicsértek, amikor kiselőadásokat tartottam, sokfelől kaptam bátorítást a pedagógusi hivatás irányába is. Szerencsére, az oktatás lehetősége nem veszett el számomra, ma is örömömet lelem benne.
- A szülei bátorították, hogy megtalálja a célját, az önnek megfelelő hivatást?
- Azt nem szabták meg, hogy pontosan milyen irányba induljak, ezt a döntést rám bízták, azt ellenben, hogy célt tűzzek ki magam elé, nagyon fontosnak tartották. A „kiművelt emberfővé válás” igényét kialakították bennem, és a lehetőségeket is megteremtették ehhez.
- Az orvoslásban, a klinikumban azért mégiscsak gyorsabb eredményeket lehet elérni, hiszen ott van a beteg, akit az orvos több-kevesebb sikerrel, megygyógyíthat. A gyógyszerészet ehhez képest – elnézést a szóhasználatért – „kutyulásos” tevékenységnek tűnik.
- Ezt én nem így látom (mosolyog), mert a gyógyszerészetnek sok ága van, a gyógyszer nagyon speciális termék. Helytálló alkalmazásához, a mellékhatások felismeréséhez speciális szaktudás szükségeltetik. Erre mondják azt, hogy a beteg és a gyógyító szakember között információs aszimmetria van. Alapvetően fontos lenne a bizalmi kapcsolat kialakítása, hogy a beteg valóban olyan, és annyi gyógyszert kapjon, amelyre és amennyire szüksége van, továbbá minden fontos ismerettel rendelkezzen, ami a helyes alkalmazáshoz szükséges. Ennek megállapításához elengedhetetlen ez a bizonyos „kutyulásos háttér” is. Furcsa lehet az összevetés, de nagyon díjazom például az ugyancsak „kutyulós” szakácsok munkáját, ha valaki jót főz, az dicséretes, bár a szakma maga nem áll hozzám közel. Nincs azzal baj, ha egy kívülálló a mi tevékenységünket is „kutyulásnak” tekinti, a végtermék az értékelendő. Olyannyira rokon szakma a kettő, hogy volt egy évfolyamtársam – az 1980-as években még korlátozott volt a vállalkozás lehetősége –, aki nagyon jómódú tésztagyáros lett, amellett, hogy az eredeti hivatását is megtartotta. Magyarország 1994. évi közgazdasági Nobel-díjasa is gyógyszerész volt. Harsányi János, aki a Lumumba utcában, Budapesten, a családi gyógyszertárukban dolgozott a múlt század negyvenes éveiben.
- Életpályáját tekintve a kutatásnak mindig is fontos szerepet szánt. Jelenleg mely területek foglalkoztatják leginkább?
Budapesten analitikai-kémiai gyógyászati jellegű vizsgálatokat végeztem, megtanultam az analitikus gondolkodásmódot, a kísérlettervezést, ami nagyon fontos volt. Aztán Zürichen át a pécsi egyetemre kerülve mások lettek a lehetőségek, így a tevékenységem is másra koncentrálódott, de hobbiszerűen ma is megmaradt a korábbi tudományterületek iránti érdeklődésem. Még két évvel ezelőtt is megkértek arra, hogy egy nemzetközi analitikai összefoglaló kötetbe írjak egy fejezetet. Ma már a hozzánk kerülő fiatalok képzése okán is, döntően a klinikai, a gyakorló gyógyszerészethez közelebb álló témákkal foglalkozunk, amelyek aztán előhívnak újabbnál újabb kihívásokat. Az internetes gyógyszerforgalom vagy a gyógyszerhamisítás jelensége például rádöbbentett minket arra, hogy egy hatalmas kommunikációs változás részei vagyunk. Ennek tudatosítása komoly feladatokat ró az egész egészségügyre, akár az erre való felkészítést, akár ennek értelmezését tekintve, hiszen a beteg ebben az új információs térben próbál eligazodni. Fontos a nemzetközi versenytérben való jelenlétünk is, ehhez kapcsolódóan annak vizsgálata, hogy gyógyszerjelöltjeink klinikai kipróbálásának szerződéses lekövetési rendszerében milyen módosításokra lehet szükség, milyen minőségi mutatókban kell javulnunk. A lakosságszámhoz viszonyított vizsgálatokban Magyarország élen jár. Ennek oka részben az egészségügyben dolgozók alacsony bére, akik a többletjövedelem szerzése miatt fokozott motivációt éreznek a vizsgálatokban való részvételre. A vizsgálati árak is jóval kedvezőbbek nálunk, mint másutt. A vizsgálóhelyeket ugyanakkor sorra akkreditálják Ázsiában is, így ez a maradandónak tűnő pozíció hamar meggyengülhet. Ami a mi helyzetünket erősítheti – akár más iparágnál –, az a képzettebb munkaerő, a színvonalasabb munkavégzés és a kreatívabb szerepvállalás. Fontos, hogy ne csak egy protokoll szolgalelkű végrehajtói legyünk a jövőben, ne csak bedolgozók, hanem valódi résztvevői a folyamatnak, amelynek eredménye és az ezzel kapcsolatos bevétel is később nálunk jelenik meg. Egy egyetemi klinikai rendszernek ezen a pályán is világosan meg kell jelölnie az identitását és a céljait.
- Hol tartunk jelenleg ebben a folyamatban? Helyzetben vagyunk még?
- Szerencsére igen, köszönhetően azoknak a lépéseknek, amiket a pécsi egyetem 2008–2009 környékén tett ezzel kapcsolatban. Az ország három legjobb intézménye között vagyunk, igaz, az első három helyen belül változó pozícióban. A vonat tehát még nem robogott el, jelenleg nem az integető, hanem a felkapaszkodó pozícióban vagyunk, ezért muszáj továbblépni. A nemzetközi vérkeringésben az irányt a nagy gyógyszergyárak szabják. Nálunk jelenleg háromszáz különböző humánklinikai vizsgálat fut, ezek között vannak ritkább betegségek, csak pár beteggel, és vannak ennél jóval magasabb részvétellel folyó humán klinikai vizsgálatok is. A fejlett világ betegségei a döntőek, még akkor is, ha az emberiség többségét nem az foglalkoztatja elsősorban, hogy miként lehet jól eladható gyógyszereket előállítani. A nagy gyógyszergyárak kutatási portfóliója tehát a fejlett országok betegség-portfóliójára, annak is a piacképes területére irányul. A kutatást ugyanakkor meghatározza az is, hogy mely terület válik könnyebben, elfogadhatóbban magas ár-befogadásúvá, ilyen például az onkológia. Egy-egy új gyógyszer vizsgálatában van, hogy hét-nyolc ország működik együtt, ehhez a magas szintű felkészültség mellett szükség van a kreatív munkakultúrára is. Úgy tekinthetjük ezt, akár egy tudáspiac, ahol fontos lenne stabilizálni, sőt, javítani a helyzetünket. A Richter Gedeon cariprazineját a világ legszigorúbb amerikai gyógyszerhatóságánál jegyezték be idén, ahol egyébként a klinikai vizsgálatok is történtek. Bevezetése sem véletlen, hogy ott történt, hiszen az a legfizetőképesebb piac. Az egész magyar gyógyszerkutatás és innováció olyan új hatóanyagot, mint amilyet most, évtizedek óta nem tudott felmutatni. Az is sikernek számít, ha harminc-negyven évente születik egy valóban új hatóanyag, még akkor is, ha a Richter Gedeon Kelet-Európa legnagyobb kutatásfejlesztési költségével működő cége. Ma más léptékben kell gondolkodni a kutatásokat illetően, egy-két milliárd dollár/új hatóanyag költséggel legalább kell számolni. Minden más iparággal ellentétben a miénk az egyetlen, ami a fordított Moore-törvénnyel dolgozik. Gordon E. Moore villamosmérnök volt az 1960-as években, aki három adatból megjósolta, hogy a számítástechnika chipkapacitása másfél-két évente megduplázódik, avagy egy dollárért kétszer akkora számítási kapacitást kapunk. A törvény általi valós összefüggésnek köszönhetően ma már egyre kevesebb pénzből egyre nagyobb technikai csodát vásárolhatunk, gondoljunk akár egy televízióra vagy mobiltelefonra. A gyógyszeriparban ugyanakkor egymilliárd dollárért egyre kevesebb új hatóanyagot sikerül kifejleszteni, így megvásárolni is. Ennek oka, hogy egyre nehezebb újat mondani ezen a területen, és a civilizációs betegségek megjelenése is egészen más kihívásokat jelent, mint negyven évvel ezelőtt. Mindemellett az elvárások is egyre nagyobbak, a kutatásokat nagyon körültekintően kell elvégezni, minden momentum ellenőrzött és követett. Az engedélyezési procedúra is jóval költségesebb, mint akár tíz évvel ezelőtt volt.
- Erről az oldalról nézve a tevékenységét, és ezt a pályát, még inkább sziszifuszinak tűnik, és a gyógyítástól még távolabbinak.
- Bizonyított tény, hogy minél nehezebb és kreatívabb feladatokat old meg az ember, később annál elégedettebb lesz. Ez a tréning jót tesz az elmének éppúgy, mint a léleknek.
- Idézhetnénk akár Madách Imrét is: „Az élet célja a küzdés maga”.
-(nevet) Ez pontosan így van.
- Ahogy említette, az egyetemet Budapesten végezte, aztán ott is kezdett el dolgozni. Miért jött el onnan Pécsre?
- Az egyetem elvégzése után tudományos diákköri munkáim révén egy akadémiai intézetbe kerültem. Doktori disszertációm és akadémiai tevékenységem eredményeként pedig egy pályázat révén külföldre, Svájcba, ahova korábbi tanárom hívott, aki akkor már évek óta ott dolgozott. A zürichi egyetem után jöttem Pécsre, először a Természettudományi Karra, majd ide. Szakmailag és emberileg is nagyon jó elődökhöz csatlakozhattam. 1992 táján, az érkezésemkor, Dávid Ferenc dolgozott itt főgyógyszerészként, aki rábeszélt, hogy legyek az utódja. Akkor még hezitáltam, maradjak, vagy Budapesten folytassam a pályafutásomat, mivel a Zürichben dolgozó munkatársaim is hazajöttek, és egyikük egy kutatóintézet igazgatója lett. Aztán végül Pécs mellett döntöttem, talán azért is, mert sokkal jobban kötődöm a vidéki léthez, mint a fővárosihoz. Örülök, hogy így alakult. Dávid Ferenccel volt szerencsém még néhány évig együtt dolgozni, emberileg is sokat gazdagodtam általa. Fontos megemlítenem, hogy még ismerhettem Bari Zsiga bácsit is, aki létrehozta 1927-ben ezt az intézetet. Egyszer bejött hozzám azzal, hogy „Édes öcsém, eljöttelek meglátogatni!” Sokat mesélt a kezdetekről, érdekes dolgokat tudtam meg tőle, milyen idők jártak akkor, amikor ő ide került. Különleges ember volt, mert kilencvenévesen is fölült a Pécs–Marosvásárhely buszjáratra, hogy meglátogassa a rokonait.
- Büszkeséggel tölti el az, ami ebben az intézetben történt a döntése óta?
- Hajlamos vagyok először arra gondolni, mi minden nem sikerült. Talán azért, mert annál, amit elértünk, jóval többet szerettem volna megvalósítani, de az egyetem átszervezése és egyéb okok folytán ez nem jöhetett össze. Amire büszke vagyok, hogy remek csapat alakult, aminek a magja még ma is létezik. Az is jó érzéssel tölt el, hogy motivált fiatalok is csatlakoznak hozzánk. Ezt a légkört jóval nehezebb volt megteremteni és megtartani, mint az épületet átalakítani, vagy a műszereket beszerezni. Persze azért a személyi feltételek nem függetleníthetők a tárgyiaktól, mert ha az infrastrukturális lehetőségek hosszabb távon is szerények maradnak, akkor a munkatársakat is nehezebb marasztalni. Minőségibb környezetben jobb, kényelmesebb dolgozni. Az számomra elfogadható, hogy az utóbbi években az egészségügy és a felsőoktatás nem szerepelt a kiemelt ágazatok között, az ugyanakkor már nem tolerálható, hogy olyan számszaki bűvészkedés folyik, ami elfedi a folyamat romlásának valóságát. Előbb-utóbb muszáj lesz megadni a méltó feltételeket ahhoz, hogy az itt dolgozó emberek valóban kamatoztatni tudják a szaktudásukat és a kreativitásukat.
- A karrá válás folyamata jelenleg hol tart?
- Megkapta az egyetem a hivatalos értesítést arról, hogy a karrá válás akkreditációs anyagát elfogadták, most az ügyintézési szakasz zajlik. A kari működés megkezdésére várhatóan 2016 első felében kerülhet sor. (Ez azóta meg is valósult.)
- Erre is büszke lehet!
- Valóban, még őrzöm azt a dokumentumot, amikor ennek lehetősége először felmerült 1997 májusában, akkor még POTE voltunk, és huszonnégy főből állt az egyetemi tanács. Szolcsányi János akadémikus úrral ketten összeállítottunk egy anyagot azzal kapcsolato-san, milyen tárgyi és oktatói feltételei lennének a képzés kiegészítésének. A kari tanács akkor ezt elfogadta, tehát a startpisztolyt ott sütötték el, mintegy húsz év vel ezelőtt. Sajnos a képzéshez az ipari környezet nem rendelődik hozzá. Van ugyan Pécsváradon egy cég, a Pannon Pharma, de ez kevés. Ezen a fronton, a hazai pályán is van tennivalónk, elég csak Debrecenre gondolnunk, ahol az utóbbi évek legnagyobb gyógyszeripari beruházásai történtek.
- Mekkora csapattal dolgozik?
- Az általam vezetett intézet két részből áll, ezek financiálisan is elkülönülnek. Van a hagyományos, a klinirendszert kiszolgáló kórházi-klinikai gyógyszerészeti háttér, ahol kilenc gyógyszerész dolgozik. Aztán a képzés beindulása után, 2000-től felépítettük a másik ágat is, ide tartoznak azok a fiatalok, akik tanársegédként, központi gyakornokként, adjunktusként érkeztek – hatan-heten – ők a szakmai kérdések átjárhatósága miatt is együtt tevékenykednek. Mellettük még vannak a gyesen lévők, vagy onnan visszajönni készülők. Azt szoktam mondani, hogy akinek gyermekvárási tervei vannak, jöjjön hozzánk, mert nálunk a levegő is ideális ehhez, a fiataljaink nagyon eredményesek e tekintetben. (mosolyog) Amit a jövő kapcsán problémának látok, az az, hogy egyik magyarországi egyetemnek sincs hallgatói életpálya követése. A kreditrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennek lehetőségét és megítélését nehezítse. Csak a lemorzsolódással összefüggő adatok léteznek, amik sajnos ijesztőek a felsőoktatás egészét nézve. Én a minőségi, és nem a mennyiségi elvárásokban hiszek, így a mi területünkön is kevesebben végeznek. Nagyot lendítene ezen az is, ha a magyar egészségügyre több ráfordítás jutna, több és jobb státuszok lennének. Fontos szempontja a fiataloknak az anyagiak mellett a kellően motivált környezet is, ahol a feudalisztikus hierarchiát felszámolták, ahol jó a hangulat, és ahol tere van a kreativitásnak.
- Ez egy ilyen hely lehet, mert azt hallottam a munkatársaitól, hogy nagyon szeretik önt. Mit tesz azért, hogy jó legyen ide bejönni?
- Nagyon jólesik, amit mond, ilyesfajta dicséretet ritkán hall az ember. Azt szoktam mondani, hogy tizennyolc éves kora után az embert két dolog tudja megváltoztatni: a pénz és a hatalom. Eszembe jut egy kaposvári színész története, még a Csiky Gergely Színház fénykorából. Ülnek a színészek a társalgóban, megérkezik az akkori megyei pártbizottság alakulata, akik magukhoz hívják egyik kollégájukat, és közlik vele, hogy őt szánják főigazgatónak. Mikor kilép, már nem ugyanaz az ember néz rájuk, mint aki azon a bizonyos ajtón belépett. No, ezekből az emberekből biztosan nem lehet jó főnök.Vajon mi óvja meg az embert attól, hogy a hatalom és az anyagiak ne változtassák meg? A neveltetése, a küldetéstudata, a munka iránti alázata, vagy az empátiája, a toleranciája?Talán mindez együtt, szerintem ez egy sok tényezős dolog. Az értékrend és az erkölcsi felfogás biztosan sokat számít. A menedzserkönyvek azt tanítják – és ezzel én is egyet tudok érteni –, hogy egy főnök felada-ta nem a napi parancs hirdetése és a félelemkeltés, hanem éppen ellenkezőleg, a munkatársak motiválása, a feladatok világos megfogalmazása. Fontos elmondani a kollégáknak, hogy mi a célunk, mi az, ami felé tartunk, ahogyan azt is meg kell egymással osztani, amivel nem értünk egyet. Bármelyik munkatársamat bátran elengedem tárgyalni, mert tudom, hogy a közös értékrendünket képviseli. Nem azért, mert azt érzi, hogy látatlanul, Damoklész kardja gyanánt lebegek felette, hanem azért, mert részese annak a gondolkodásmódnak, értékrendnek, ami kialakult nálunk.
- A munkatársai kiválasztásában mit tart fontos szempontnak?
- Sokat olvashatunk arról, hogy egy perc is elég a találkozásból arra, hogy benyomást szerezzünk valakiről, és aztán döntsünk is róla. Arról is lehet tanulni és tapasztalatokat gyűjteni, hogy miként lehet az adott státuszra a leginkább megfelelő embert kiválasztani. Egy biztos: tökéletes nincs. Ha valaki bekerül a csapatunkba, a próbaidőt közösen töltjük, ő is, és mi is gyűjtjük a tapasztalatokat a másikról. Kérdés, hogy el tudja-e fogadni az itteni értékrendet, az általunk kialakított mikrokultúrát, be tud-e ebbe illeszkedni. Ebben nem tudok a segítségére lenni, abban ellenben igen, hogy a mi kapcsolatunk milyen legyen. Ennek az egymásra találásnak kölcsönössé kell válnia, de ha nem sikerül, akkor sincs baj, hiszen biztosan lesz olyan hely, ahol létrejön az összhang, és jól érzi magát.
- Fontos része az életének a Rotary Klubban való tevékenység. Ön volt az egyike azoknak, akik újjáélesztették a pécsi szervezetet.Miért fontos ma is az ebben való aktív részvétel?
Ennek a klubnak a megalapítására az 1920-as évek végén nyílt lehetőség Pécsett, neves helyi polgárok, a Zsolnay család és az egyetem több professzora által. A háború alatt aztán betiltották, majd a rendszerváltás után ismét mód nyílt arra, hogy néhányan újjáalapítsuk. Ebben segítségünkre volt a leobeni klub – a mai napig ez az anyaklubunk –, egy eredetileg pécsi származású, de az ottani egyetemen dolgozó tanár kezdeményezésére. Kezdetben nem sokat tudtunk erről a világmozgalomról, ám a leobeniekkel folytatott beszélgetések megvilágították, pontosan mi is a céljuk. Ami nekem már akkor nagyon tetszett, hogy különböző szakmák képviselői vesznek benne részt – akkoriban az orvosok mellett bölcsészek, mérnökök és vállalkozók is voltak –, megismertük egymást, a másik munkáját. Azóta is számos kiváló ember tagja a klubunknak, akik mára a barátaimmá is váltak, őket másként talán nem ismerhettem volna meg. Elsődleges célunk a társadalmi jószolgálat, a számunkra fontos ügyek felmutatása és felkarolása, ilyen a tehetséges fiatalok támogatása, vagy a középiskolások nemzetközi diákcsere programja. A Rotary Klub az utóbbi esetben amolyan pótapuka-pótanyuka szerepet tölt be, garanciát vállal a kiutazók biztonságáért, szervezi a programjaikat, szoros kapcsolatot tart a fogadó családokkal. Most is vannak Pécsett diákok Brazíliából, az Egyesült Államokból, de a mieink is járják a világot, volt például egy kislány, aki Japánba került ki ilyen módon, és büszkeségünkre ma már japán fordítóként dolgozik. Több, mint tizenöt éve megalapítottuk a klub alapítványát is, ami szervezeti-pénzügyi szempontból kedvezőbb lehetőséget jelent az adományozók számára, és számunkra is, a felhasználás tekintetében. Ezekből az adományokból elsődlegesen a hátrányos helyzetű, tehetséges fiatalokat segítjük, több pécsi általános és középiskolával együttműködésben. Abban bízunk, hogy tevékenységünk révén, a problémák felmutatásával, egy viselkedési minta kialakításával mások figyelmét is ráirányítjuk ezekre a fontos társadalmi kérdésekre, és egyre többen segítenek majd. A gondolkodásomhoz, az értékrendemhez nagyon közel áll ez a tevékenység. Igényem, hogy érzékeljem, mi van körülöttem, és hogy ne egy zárt világban, a magam, átlagnál talán kissé jobb körülményei között morzsoljam a hétköznapjaimat. Attól vagyunk emberek, hogy gondoskodni tudunk egymásról. Ez az igény biztosan mindannyiunkban benne van, csak tudatosan meg kell tudnunk fogalmazni. Már az ősidőkben is segítették az emberek azt a társukat, aki elesett, összefogtak, ha arra volt szükség, és ezáltal a közösség hatékonysága is növekedett. Nagyon szomorúvá tesz, hogy egy szűk elit kaszt tagjai izolálódva érzik jól magukat, és közömbösen viseltetnek a körülöttük élőkkel szemben. A szűkebb és a tágabb környezetünkért felelősek vagyunk, és ebben mindenkinek feladata van. A civil szervezetek éppen azért fontosak, hogy ezt a gondolatot és szándékot minél több ember gondolkodásába elültessék, így aztán jó értelemben vett járványként terjedhetne az az érzés, hogy adni fontos és jó.
- Olyan érzésem van, miközben beszélgetünk, mintha egy hatalmas gyűjtemény közepén ülnék. Szemben velem üvegfestmények, a fal jobb oldalán vászonra alkotott festmények, a szekrények tetején szorosan egymás mellett gyógyszeres üvegcsék, különféle feliratokkal. Gondolom, minden egyes tárgynak története van.
- Valóban, személyes a kötődésem minden egyes darabhoz. Az üvegfestmények amellett, hogy szépek, azért is fontosak számomra, mert az akadémiai intézetben munkatársam és jó barátom volt Babulka Péter, és az ő felesége, Tóth Erzsébet festette őket. Csodás munkái több magyar templomot és múzeumot is díszítenek. Egyszer, az egyik beszélgetésnél szóba került, hogy mivel nagy templomi megrendelések csak ritkán vannak, jó lenne kisebb méretű üvegfestményeket készíteni. Péterrel átnéztünk több kódexet is, majd kiválasztottunk ezekből olyan képeket, amelyeket Erzsébet művészi színvonalúan meg is festett. Két éve Péter barátom azzal hívott fel, hogy kölcsönadnék-e ezekből néhányat a bécsi üvegfestmény-kiállításra, így aztán kis ideig ezek egy része Bécsben lógott. A személyes vonatkozások mindig felértékelik ezeknek a tárgyaknak a jelentőségét. Örömmel tölt el az is, hogy a tulajdonomban van a legnagyobb Than Károly-portré is. Ő a 19. század második felében élt, neves vegyész-gyógyszerész volt, aki a Magyar Kémikusok Társaságának legmagasabb elismerését is megkapta.
- Fontos, hogy ezek a tárgyak itt, a munkahelyén vegyék körül?
- Igen, mert munka közben jó rájuk nézni, egy kis kikapcsolást jelentenek, és néhány percre újraidéződnek a velük kapcsolatos pozitív emlékek. Egy amerikai pszichológus könyvében olvastam arról, hogy nem tudhatjuk, mikor tudunk meg többet a másikról, ha öt percig hallgatjuk, vagy ha egy percre beenged a szobájába. Tükröződik az értékrendünk abban a világban, ami körülvesz minket, és ezt én is így gondolom.