Szegedtől Londonon és Zürichen át Pécsig vezetett Dr. Dóczi Tamás útja, aki 1992 és 2015 között vezette a pécsi Idegsebészeti Klinikát. A számos elismerésben részesült, nemzetközi hírű akadémikus mai napig a műtőben érzi leginkább otthon magát, ám emellett kulcsszerepet játszott a képalkotó diagnosztika pécsi korszerűsítésében, és fontos szerepet vállal a Nemzeti Agykutató Programban.
Stemler Miklós írása
- A családi történet szerint édesapja az amerikai fogolytáborban tapasztaltak alapján arra jutott, hogy két biztos foglalkozás van: a geológus és az orvos. A testvéréből lett a geológus, ön az orvos; visszatekintve elégedett azzal, hogy nem fordítva alakult?
- Nem bántam meg. A klinikai orvoslásnak, a betegekkel való foglalkozásnak megvan a varázsa, és miután ezt alaposan kipróbáltam, kijelenthetem, nem okozott csalódást. -
- Orvostanhallgatóként mikor és miért döntött egyébként a klinikusi pálya mellett? Elvégre rengeteg más lehetőség is adott egy orvos számára, legyen szó oktatásról vagy kutatásról...
- Már akkor is látszott az a trend, ami mostanra világossá vált, hogy az orvosira elsősorban azoknak érdemes menni, akik aztán betegekkel foglalkoznak. Nem akarok megsérteni senkit, de úgy vélem, hogy az elméleti orvoslásra sokkal inkább felkészítenek a természettudományos képzések, legyen szó biológiáról, fizikáról avagy matematikáról. Nem véletlen, hogy az idegtudományt, azt az orvosi tudományterületet ahol leginkább megközelítjük a nemzetközi élvonalat, elsősorban természettudósok viszik előre, ami jól látszik, ha megnézzük az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének személyi összetételét. Az orvostudomány mára rendkívül összetett tudományterületté vált, és az egyes részterületek magas fokú ismerete olyan elméleti tudást igényel, amelyet nem lehet megszerezni az orvosképzésben, és úgy érzem, hogy az oktatás során a probléma megoldásra sem jut elegendő hangsúly.
- Speciális területet választott a klinikusi pályán belül, hiszen nagyon hamar az idegsebészettel kezdett foglalkozni. Mi vonzotta ide?
- A sebész iskola annak idején nagyon jó volt Szegeden. Mai napig divatos ez a kifejezés, hogy európai, de az ottani vezetésre ez maximálisan igaz is volt: nagy kitekintéssel bíró, világlátott emberek voltak, ami rengeteg számított – főleg abban az időben.
- Ha jól értem, elsősorban a személyek motiválták a pályaválasztásban…
- Az orvoslás és annak elsajátítása nagyon személyfüggő dolog. Ha valaki elvégzi az egyetemet, akkor nem is igazán a szakma kiválasztásának van nagy tétje, hanem a megfelelő főnök megtalálásának, hiszen ekkor lehet igazán jól megtanulni valamit.
- Illetve nyilván fontos a nemzetközi kitekintés is, ami Önnek hamar megvolt, hiszen sebészi szakorvosi vizsgája után szinte azonnal Londonba került egyéves tanulmányútra. Ez ma már mondhatni bevett dolog, de a hetvenes években ha jól sejtem, sokkal kevésbé volt az; mi ennek a története?
- Természetesen annak idején ez sokkal nehezebb dolog volt, nekem szerencsém volt. Azt tudni kell, hogy a magyar idegsebészet már ebben az időben is nagyon nyitott volt, ráadásul a magyar kongresszusok egyfajta találkozási pontként szolgáltak a keleti és a nyugati orvosok között, az izgalmas klinikai eredményeket lehetett itt megbeszélni és átadni. Kijevben és Moszkvában dolgozták ki az akkori szovjet orvosok például először az erek elváltozásainak kezelésére a katéteres műtéti eljárást, ami a nyugati világban óriási izgalmat keltett, és a magyar kongresszusokon volt lehetőség a tudás megosztására. Mindez tudatos döntés volt a magyar idegsebészet akkori vezetői részéről, ezért is volt például az összes kongresszus hivatalos nyelve az angol, ami a fiatalabb nemzedéket is arra kényszerítette, hogy rendesen elsajátítsák a nyelvet. Fontos nyugati kapcsolatokat lehetett kiépíteni – egy ilyen révén jutottam ki a londoni National Hospital for Nervous Diseases-be, ami mai napig az egyik legjobb angol kórház. Jó helyre kerültem: az akkori főnököm, Lindsay Simon később az Idegsebészeti Társaságok Világszövetségének lett az elnöke, és olyan illusztris betegeink voltak, mint Lady Diana édesapja.
- Nem ez volt az első hosszabb külföldi útja, egyetemi évei alatt a nyarakat az akkori NDK-ban töltötte, ahol műtőssegédként dolgozott. Menynyire volt céltudatos ez a külföld felé való orientálódás?
- Az ember természetesen világot akar látni. A német utak emellett elsősorban a nyelvtanulásról szóltak. Édesanyám ágán svábok vagyunk, ő pedig pedagógusként is szorgalmazta az idegennyelv tanulást. Akkor erre nyugati irányban csak egy lehetőség volt, az NDK, ahol az akkori szokásoknak megfelelően levelezőpartnerem is volt már a középiskolás években: egyik évben az egyikünk ment látogatóba, a következő évben a másikunk. Az egyetemen a nyelvgyakorlás miatt választottam az NDK-t a nyári gyakorlatok helyszínéül, és a megélhetés miatt dolgoztam műtősfiúkként. Szakmailag is rengeteg lehetett tanulni ebből. Mindig éjjeli műszakban dolgoztam, és rengeteg mindent lehetett látni úgymond a sebészet alsó fertályáról. Számomra természetes volt ez, a családunk működéséből fakadt, hogy világot kell látni és nyelvet tanulni. Emellett fontos volt számomra, hogy eredetiben élvezhessem a német irodalmat, és például egy Hölderlin vers megértéséhez szükség volt arra, hogy a nyelvet minél többet használjam.
- Londonra persze a keletnémet tapasztalatok kevésbé készíthették fel. Milyen volt megérkezni ide fiatal orvosként egy vidéki magyar városból?
- Borzasztóan izgalmas volt, és egyben igazi erőpróba. Akkoriban még teljesen más volt az ügyeleti órák szabályozása, és minden másnapot ügyeletben töltöttem, azaz 156 ügyeletem volt egy évben. De épp ezért hívják rezidensnek a szakorvosjelölteket, hiszen ott kellett élni a kórház mellett, és folyamatosan jelen lenni. Így lehet komoly gyakorlatot szerezni, és a jelenlegi uniós szabályozás, ami erősen korlátozza a maximum ügyeleti órák számát, ez ellen dolgozik. Amikor a kilencvenes évek elején Zürichben dolgoztam főorvosként, kéthetes ügyeleti terminusokba voltunk beosztva, amely révén folyamatos volt a betegek kezelése és menedzselése, hiszen körülbelül ez az az időszak, amennyit egy beteg a klinikán tölt. Jóval hatékonyabb módszer ez, mint az a mostani gyakorlat, amely szerint például az intenzív osztályokon naponta váltják egymást az orvoscsapatok, és rengeteg idő megy el a betegek átadására.
- Emellett mind fizikálisan, mind szellemileg igen kimerítő lehetett ez a rendszer.
- A második hét végére teljesen kimerültünk természetesen, de mivel ezután mindig egy hónap szünet jött, fel lehetett töltődni, és foglalkozni saját kutatási témákkal. A betegek számára pedig a lehető legjobb gyakorlat volt. Úgy érzem, hogy óriási szerencsém volt mind az angliai, mind a svájci évekkel, és nem csupán a velem együtt dolgozó orvosok, hanem a körülmények miatt is. Svájcban például már a kilencvenes évek elején 3 dimenziós videóarchívum állt rendelkezésre a korábbi műtétekről – ez nálunk még mindig nem elérhető. Mindez persze teljesen más világ: nem lepne meg, ha félmilliós Zürich egyeteme önmagában nagyon büdzsével rendelkezne, mint az egész magyar felsőoktatás! Annak idején már három modern MR készülék működött a klinikán, az egyik a Szövetségi Műszaki Főiskolával közösen, és emlékszem arra a napra, amikor az egyik ott kutató professzor, Richard Ernst megkapta a Nobel-díjat az MR kifejlesztésében játszott szerepéért, és a stábja ünnepelte. Ilyen élményeket nem igazán lehet átélni Magyarországon.
- Tegyük hozzá, hogy önnek ekkor már volt szerencséje találkozni Nobel-díjassal…
- A nyolcvanas évek elején a kandidátusi értekezésem írásakor volt egy izotópos megfigyelésem a lágyagyhártya alatti vérzések kórmechanizmusa kapcsán, és ezt a munkahipotézist ellenőriztem egy volt londoni kollégám közbenjárása révén Wimblendonban CT vizsgálatok segítségével. Itt Dr. James Ambrose volt a radiológus, aki együtt dolgozott Godfrey Hounsfielddel, a CT feltalálójával, így volt szerencsém megismerkedni vele. Hihetetlen egyéniség volt, az pedig külön érdekes, hogy diplomát sem szerzett, viszont az ötletei és a kitartása révén korszakalkotó munkát végzett. Nem véletlen, hogy az igazán innovatív és áttörő jelentőségű ötleteket többnyire nem a legmagasabb impakt faktorral rendelkező újságokban publikálják, hanem szerényebb megítélésű folyóiratokban. A tudomány működése is szigorú hierarchiában történik, ami nem feltétlenül tesz jót az igazán eredeti gondolatoknak.
- Ilyen előzmények után mégis Pécset választotta Zürich helyett 1992-ben, amikor megpályázta az Idegsebészeti Klinika igazgatói székét. Mi hozta haza?
- Egyrészt más időket éltünk: akkoriban a legtöbben még hazajöttek, a határok sem voltak ennyire nyitottak, mint manapság. Emellett haza is akartunk jönni a feleségemmel. Mind neki, mind nekem voltak rokonaink Svájcban, akik 1956 után menekültek el Magyarországról. Jól megvoltak kint, de az is látszott, hogy az ő gyerekeik már inkább svájciként tekintenek magukra, és a következő nemzedékben már a nyelv is elveszett. Mindez pedig fontos szempont volt, még úgy is, hogy családom felmenői között akadt mindenféle náció – persze, mi is a magyar?
- Milyenek voltak az első pécsi élményei?
- Abból a szempontból ez nem volt annyira nagy változás, hogy sűrűn jártunk haza, nem szakadtam el Magyarországtól. Bár a várost kevésbé ismertem, a klinikát és az itt folyó munkát természetesen jobban, elvégre nem vagyunk olyan sokan ezen a területen Magyarországon. Klinikaigazgató elődöm, Mérei F. Tibor világlátott, nagyon okos ember volt, ahogy az ő elődje, Környei István is, így jó helyre kerültem. Mérei Tibor csak értelmes embereket vett ide, így már az elején jó csapattal dolgozhattam. Emellett az akkori Pécsi Orvostudományi Egyetem vezetése is nagyon támogatóan állt hozzám, kifejezetten jó viszonyba kerültem például az akkori rektorral, Kelényi Gáborral, illetve a rektorhelyettesekkel is, Tekeres Miklóssal és Szolcsányi Jánossal.
- Az anyagi feltételeket emellett nyilván össze sem lehetett és lehet vetni a svájciakkal. Milyen volt ebből a szempontból visszacsöppenni a magyar egészségügybe?
- Az ember azzal főz, amije van, és kihozza a legjobbat a létező feltételek között. Hadd mondjak erre egy példát. Ismertem egy francia gyerekidegsebészt, aki afrikai felmenőkkel is bírt, és fontosnak érezte, hogy valamilyen módon segítsen az afrikai gyerekeken. A gyerekidegsebészet egyik legfontosabb problémája a vízfejűség műtéti kezelése, amelyet söntök segítségével oldanak meg. Egy modern sönt mintegy ezer dollárba kerül, ennek nagy számban való beszerzésére nem lett volna lehetőség, így máshogyan oldotta meg a problémát. A sönt az agyvíz levezetésére szolgál a hashártya üregbe, ám fontos, hogy bizonyos nyomásérték alatt megálljon ez a folyamat, egy nyomásszabályozó rendszerrel kell rendelkeznie, ezért is drágák ezek az eszközök. A söntök működését jól ismerő és egyben jó műszaki érzékkel rendelkező kollégám néhány dolláros áron vett műanyag csővezetékeket és addig kísérletezett a csövek hosszával, amíg hasonló hatásfokkal működő eszközt nem alkotott – az eredeti árának töredékéért. Ez természetesen extrém példa, mi például be tudjuk szerezni a korszerű söntöket, de a lényeget jól mutatja.
- Az idegsebészet így is erősen technológiavezérelt és viharos gyorsasággal fejlődő orvostudományi terület...
- Egyrészt igen, másrészt jelentős intellektuális kihívást is jelent a diagnosztika, a tünetek felismerése és értelmezése, hiszen az idegrendszer mégiscsak a legkomplikáltabb szervünk. Mi idegsebészek azzal áltatjuk magunkat, hogy fontos intellektuális tevékenységet végzünk – persze ezt nyilván más orvosszakmák képviselői is elmondják magukról.
- Emellett a diagnosztikában óriási forradalom zajlott le, ami teljesen átalakította az Önök munkáját. A pályája kezdetén nem álltak rendelkezésre egyáltalán modern képalkotó eljárások, közvetett módon, nyomozómunkával lehetett felkutatni például az agydaganatok pontos helyét.
- A CT megjelenése valóban mindent megváltoztatott, persze nem csak a mi szakterületünkön. A medicinában lezajló információs forradalom új korszakot hozott az egész egészségügyben, olyan volt ez, mint amikor a lovaskocsik után megjelentek az autók.
- Ön ráadásul belecsöppent ennek a közepébe, hiszen Londonba kerülése idején ez a technológia még ott is teljesen újszerű volt, Magyarországon pedig maximum csak hallhattak róla. Milyen volt szembesülni ezzel a teljesen új diagnosztikai módszerrel?
- Három nap betanulás után a negyedik napon már ügyelni kellett, és nem volt mellettem radiológus, így nekem kellett kiértékelni a képet, és dönteni arról, hogy milyen ellátást kíván. Nagyon izgalmas volt, és természetesen stresszes is, szó szerint nem mertem levetkőzni ügyeletben, fehér ruhában aludtam, hogy az öltözködéssel sem veszítsek időt. Pedig emlékszem, Varró professzor Szegeden azt tanította nekünk a belgyógyászaton, hogy ha ügyeletben alszunk, és sürgős esethez riasztanak minket, akkor keljünk fel, borotválkozzunk, húzzunk fel egy nyakkendőt, azaz tűnjünk minél inkább rendes orvosnak. Ha ezalatt esetleg meghal a beteg, akkor egyébként is képtelenek lettünk volna segíteni rajta, ha viszont borostásan, egy pizsamában jelenünk meg, akkor azonnal elveszítjük a bizalmát, míg a magabiztosságot sugalló megjelenés fél siker. Nos, Angliában sajnos ezt nem tudtam megszívlelni.
- A folyamatos adaptáció és tanulás mellett mindez azt is jelenti, hogy akár még néhány évtizeddel ezelőtt is reménytelennek tűnő esetek mára rutinná váltak. Ez gondolom, állandó motivációs erőt jelentett.
- Amíg a pályám kezdetén egy jóindulatú hallóideg daganat esetében a fő indikátor a halálozási ráta volt, addig ma már az a kérdés, hogy az eltávolítása után milyen maradandó elváltozások maradnak esetleg vissza. Ugyanígy míg ezelőtt 20 évvel a rákos megbetegedések agyi áttétjei kezelhetetlenek voltak, addig ma már az esetek túlnyomó részében ezek kezelése nem jelent problémát, és a beteg sorsát az alapbetegsége lefolyása dönti el. Horváth Zsolt kollégánk segítségével sikerült bevezetni a klinikán a sugársebészetet a 2000-es évek elején és ezután végeztünk el egy felmérést. Az első 50 betegből 47 esetében sikerült kezelnünk az agyi metasztázisokat! Fantasztikus belegondolni abba, hogy Pécsett is ilyen eredményeket értünk el. Nyilván a hétköznapok során ebbe így nem gondolunk bele, de ez a klinikai munka varázsa. Idekerül egy beteg, és nem állunk mellette tehetetlenül, hanem tudunk rajta segíteni: ez nagy adomány az élettől.
- Persze létezik az árnyoldal is, amikor a beteg mégis menthetetlen…
- Természetesen. Fontos, hogy ne haljunk meg együtt a beteggel lelkileg. Az nem való orvosnak, aki mindennap beleroppan egy beteg elvesztésébe. Emellett ahogy öregszik az ember és halad előre a pályáján, egyre nehezebben fogadja el a kudarcot. Egyre több a kétellyel teli éjszaka: valóban az volt-e a legjobb megoldás, hogy ő vállalt el egy esetet, elég jó és lelkiismeretes volt-e, avagy történhetett-e volna másként?
- Laikusként az gondolnám, hogy a fiatal orvosokban több a kétely.
- Ekkor az ember bizonyítani akar, hajtja előre az ambíció. Miután ezen a kezdeti szakaszon túljut, előjön ez a dilemma: megfelelt-e, a beteg szempontjából a legjobb dolog volt-e, hogy ő vállalta el. És emellett itt jelenik meg a manuális orvosszakmák óriási dilemmája is, gyakorlat és rutin kérdése. Milyen esetekhez lehet a beteghez engedni a kis gyakorlattal rendelkező, pályakezdő kollégákat? Hol húzzuk meg a határt a beteg érdekében, miközben azt is tudjuk, hogy ha a fiatalok nem szerzik meg a megfelelő gyakorlatot, akkor a tudás elveszhet, és ennek a későbbi páciensek isszák meg majd a levét?
- 22 évig vezette az Idegsebészeti Klinikát. Mit tart a legfontosabb eredményének ebből az időszakból?
- Hogy nem buktam meg. Egy ilyen hosszú időszakból nem lehet úgy kikerülni sebészként, hogy ne lenne néhány olyan eset, amely kapcsán lelkiismeret-furdalást érezne az ember, és ahogy telik az idő, egyre többször töpreng azon, hogy jól csinálja-e a dolgát.
- Ha jól sejtem, ez a töprengés és a kétely folyamatos, hiába az elért eredmények sora...
- Minden egyes beteg egy új világ, egy egész életről van szó. Óriási adomány ez és egyben szörnyű teher. A legtöbb szakmához képest sokkal nagyobb hatalmat kapunk mások felett, a kezükben tartjuk a sorsukat, ami roppant rémítő is tud lenni: egy mozdulattal tehetünk tönkre másokat. Két véglet között vagyunk: egyrészt óriási önbizalmat tud adni ez a hatalom, másrészt ez a felelősség össze is roppanthat minket.
- Jól sejtem, hogy az orvoslás mélyen személyes ügy Önnek?
- Máshogy nem is lehet ezt csinálni, ez adja ennek a munkának az élvezetét. Másrészt ez minden esetben közös vállalkozás a betegekkel, együtt indulunk megküzdeni a betegséggel, nagy adomány az ő bizalmuk. Messze nem hinném, hogy mindez csak rám igaz, azok az orvosok, akiket nagyra tartok, szerintem mind hasonlóképpen gondolkodnak.
- Mi marad hátra egyébként egy ilyen közös vállalkozás után, mennyire tartja a kapcsolatot a régi betegekkel?
- Ez a történet véget ér a gyógyulással, el kell engedni ezeket a dolgokat. Az persze jól esik, ha emlékeznek rám, de az már zavar, ha valaki ezzel szólít meg az utcán, hogy a betegem volt. Addig viszünk egy pácienst a hátán, amíg csak szüksége van rá, utána viszont tovább kell lépni. Azok a nevek maradnak meg, ahol valami nem sikerült, a sikeres eseteket könnyebben elfelejtem. Ráadásul nincs is jogom arra, hogy az élete része maradjak; a betegsége alatt nyilván ki volt szolgáltatva nekem, de a gyógyulással ez a viszony teljesen megváltozik.
- Az Idegsebészeti Klinika mellett fontos szerepet játszott és játszik a Pécsi Diagnosztikai Központ életében is, amelynek jelenleg ügyvezető igazgatója. Mi ennek a története?
- A korábban már említett támogatói légkörnek nagy szerepe volt abban, hogy 1994-ben létre tudtuk hozni a Diagnosztikai Központot, és ennek a keretében meg tudtam valósítani a képalkotó diagnosztikával kapcsolatos ambícióimat, és úgy vélem, hogy ezen a területen mai napig élen járunk az országban. Annak idején az is felmerült, hogy ez a közszféra és magánszféra átlátható, egyértelmű viszonyok mellett történő együttműködésére épülő modell országos szinten is elterjed majd, és bár ez nem történt meg, mostanság újra egyre több szó esik arról, hogy más helyeken is átvennék ezt a gyakorlatot. Az egyetem mindenkori vezetése szerencsére elfogadta, hogy ezzel a megoldással az egyetem maga is sokat nyer. A Radiológiai Klinikával is harmonikus viszonyt sikerült kialakítanunk az elmúlt időszakban, így nyugodt szívvel tudok majd leköszönni az igazgatói posztról.
- Természetesen nem tudjuk kikerülni tudományszervezői tevékenységét sem, hiszen a Nemzeti Agykutató Program Klinikai moduljának vezetőjeként is dolgozik, emellett több rangos díjjal is jutalmazták a tudományban betöltött szerepéért. Mennyire fontos része ez az életének?
- Ezek leginkább rám estek. Úgy érzem, hogy ezeknek a közösségi feladatoknak az ellátásával tudok valamit visszaadni annak az egyetemi közösségnek, amely befogadott és támogatott engem. Ezzel együtt egy fogaskerék vagyok a rendszerben, nem érdemes túlbecsülni a szerepemet. A legfontosabb eredményemnek ezen a téren a Pécsi Diagnosztikai Központ mellett létrehozott, az MTA által finanszírozott kutatócsoportot tartom, amely révén tehetséges szakembereket voltunk képesen Pécsett tartani. Országos szinten is kuriózum, hogy egy magáncég kutatócsoportját éri ilyen megtiszteltetés.
- 45 éve műt, és beszéltünk már a karrier előrehaladtával fokozódó kételyekről. Mennyire jelent a sebészet még mindig örömforrást önnek?
- Rendkívüli módon. A műtétek mai napig a legfontosabb dolgok számomra, eszembe nem jutna későn lefeküdni, avagy nem rendesen felkészülni egy beavatkozásra, és ezért is fontos, hogy fizikálisan is maximálisan karban tartsam magam. Mindent meg kell tenni azért, hogy tiszta lelkiismerettel állhassak a beteg mellé.