„Szeretném, ha a neurológia jobban betegközpontú lenne”

Az egészségügy több területével megismerkedett változatos szakmai pályafutása alatt Dr. Komoly Sámuel, a Neurológia Klinika volt igazgatója, akinek vezetése alatt országos viszonylatban is példaértékű együttműködés alakult ki a Neurológiai és az Idegsebészeti Klinika között. A jelentős tudományos eredmények sora mellett a professzor fő célkitűzése szakmája minél inkább betegközpontúvá tétele.

 

Stemler Miklós írása

 

- A neurológia némileg homályos terület a szélesebb közvélemény számára, elvégre az idegrendszer működése sokkal kevésbé látványos, érthető, mint az egyéb emberi szerveké. Ezzel együtt azt is tudjuk már, hogy sok olyan betegségért is az idegrendszer elváltozása felel, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Mivel foglalkozik egy  neurológus?

- Némi konfúzió van abban a kérdésben is, hogy mi egy pszichiáter és egy neurológus dolga. Kicsit leegyszerűsítve ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy míg a pszichiátria a „szoftverrel” foglalkozik, mi neurológusok a „hardverrel”. Mindez azt jelenti, hogy mi foglalkozunk azzal, ha valahol az idegrendszerben szerkezeti hiba található, egyes sejtek nem jól működnek, vagy valamilyen genetikai probléma merül fel. Az ezek által okozott betegségek sajnos nagyon is láthatóak, az egyik leggyakoribb az agyi keringési zavarok által okozott bénulás, a stroke, de ide sorolhatjuk a Parkinson-kórt vagy az epilepsziát, a sclerosis multiplexet, de a migrén hátterében álló agyi funkciózavarokról is egyre többet tudunk. Szerencsére az utóbbi két évtizedben nagyon sokat fejlődött a neurológia a CT- és az MRI vizsgálatok megjelenésével; míg az említett technikák megjelenése előtt a baj forrásának, agyi lokalizációjának megtalálása vitte el a neurológia mint szakma erőforrásait. A CT és MRI térhódítása óta a neurológia erőforrásait új terápiák kidolgozására tudta fordítani, és egyre több betegség (pl. sclerosis multiplex, myasethenia gravis) lefolyásának súlyosságát tudjuk ma már lényegesen enyhíteni, illetve tünetmentessé tudjuk tenni a betegeket (példa erre az epilepszia). Az elmúlt tíz évben a neurológia és az idegsebészet együttműködése hozott újabb fejlődést például a Parkinson-kór kezelése terén: amikor már a gyógyszeres kezelés nem vezet eredményre, akkor lehetőség nyílik elektródák beépítésére az agyba, és így annak speciális területeit stimulálni – mindez hét-tíz évvel hosszabbíthatja meg a beteg életét. Az epilepszia terén is áttörést jelent, hogy a gyógyszeres kezelésre nem reagáló betegek esetében, amennyiben képesek vagyunk megtalálni a rohamokat okozó gócot, és az idegsebészek el tudják távolítani (ez alapvetően a góc elhelyezkedésétől függ), rohammentessé (azaz gyógyulttá) válhat a beteg.

- Hogyan lesz valaki neurológus? Családi példa vagy ösztönzés vezette erre a pályára?

- Lényegében teljesen családi példa nélkül döntöttem emellett, a családomból se le-, se felmenő ágon nincs rajtam kívül orvos. Édesapám evangélikus lelkész volt, nagyapám pedig falusi tanító, így az emberekkel való törődés, ami az orvoslás során is nagyon fontos, talán valahol benne van a génjeimben. Az orvosi egyetemre azért jelentkeztem, mert szerettem a biológiát, és úgy véltem, hogy jó eséllyel felvételizek. Egy barátom révén kerültem be a Szegedi Neurológiai Klinikára néhai Csanda Endre professzor neuropatológiai laboratóriumába. Csanda professzor a tanítómesterem lett, az ő személyes példája vezetett a neurológusi pályára. Az, hogy az orvosi pálya nekem való, akkor derült ki számomra, amikor harmadéves koromban először találkoztam egy gyakorlat során beteggel; ekkor éreztem meg, hogy milyen jó érzés a betegekkel való foglalkozás.

- Szegeden végezte el az egyetemet, majd Budapesten kezdte el klinikusi pályafutását. Hogyan került végül a Pécsi Neurológiai Klinikára?

- Ezen a területen összesen négy tanszékvezetői pozíció van az országban, így leginkább a sorson múlik, hogy éppen hol nyílik lehetőség az ember számára. Semmiféle szándékos elhatározás nem volt a mögött, hogy épp Pécsett folytattam a karrieremet: amikor 2004-ben megüresedett az itteni tanszékvezetői poszt, megpályáztam az állást, és én kaptam meg a három jelentkező közül. Előtte több mint tíz évig dolgoztam közkórházban a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház osztályvezető főorvosaként, ahol az ország legnagyobb neurológiai osztályát vezettem. Ez óriási iskola volt a gyakorlati neurológia szempontjából, és közben szerencsére sikerült tudományos munkát is végeznem. Elég ritka dolog, hogy valaki adjunktusként otthagy egy egyetemi klinikát, közkórházi főorvosként lesz a Magyar Tudományos Akadémia doktora, majd tanszékvezetőként folytatja klinikusi pályafutását. Egyébként úgy gondolom, hogy minden tanszékvezetői kinevezéshez hasznos lenne feltételül szabni négy-öt év közkórházi gyakorlatot, mert ez után teljesen más szempontokból látja az ember mind a szakmáját, mind a betegek ellátását.

- Mik ezek a teljesen más szempontok, miben más egy közkórház főorvosaként dolgozni, mint egy egyetemi klinika vezetőjeként?

- Egy közkórházi főorvos mindig mindenért felel, nem oszlik meg úgy a felelősség, mint egy klinikán. Itt mire a probléma tanszékvezetői szinte kerül, addigra már jelentősen tompul, feldolgozott. Egy közkórházban azonnali döntéseket kell hozni, ha pedig ez a döntés történetesen nem jó, vagy vitatott, úgy mind a kórházigazgató, mind a beteg azonnal felelősségre von. Ahol én dolgoztam, ott különösen élesek voltak ezek a konfliktusok, köszönhetően többek között a rendszerváltás által hozott előnytelen szociológiai változásoknak Csepelen és környékén. A mozgástér is sokkal szűkebb, mint egy egyetemi klinikán, kevesebb erőforrásból kellene ugyanolyan színvonalú ellátást nyújtani.

- Mindez kétségkívül hasznos tapasztalat, de egyben igen stresszes munkakörnyezetnek is tűnik. Akad olyan, amit visszakíván ezekből az évekből?

- Rengeteg szépség van ebben a munkában, bár azt is hozzá kell tenni, hogy ekkor, 1992-ben, amikor osztályvezető főorvos lettem, már megindult a forráskivonás az egészségügyből, ami máig meghatározza a szakmában töltött éveimet. Évről évre nehezebb az egészségügyben dolgozni: kevesebb forrásból kell egyre magasabb követelményeknek megfelelni, vidéken sok helyen öt-hat embernek kell vinnie egy osztályt ügyeletekkel együtt. Szerencsére itt Pécsett ezzel nincs gond, minket az orvoselvándorlás sem sújt; életem legjobb döntése és legnagyobb szerencséje volt, hogy ide kerültem. A betegekkel való foglalkozás rengeteg örömmel jár, és persze sok keserűséggel, csalódással is. Vannak olyan helyzetek, amikor egy gyógyíthatatlan beteget kell végigkísérni az útján, és néha az ember kiég, amikor jó, ha időlegesen meg tud szabadulni ettől. Ezen a téren szerencsés voltam: több alkalommal épp akkor nyílt lehetőség külföldi munkavégzésre, amikor ebben a fázisban voltam, és onnan visszatérve fel tudtam töltődni. Egy vezetőnek nagyon fontos figyelnie ezekre a jelekre kollégáinál, és ha valakin látszik, hogy nagyon megviselte egy beteg elvesztése, akkor segíteni kell, át kell vállalni a felelősség és tragédia egy részét.

- Nem merült fel önben, amikor külföldön dolgozott, hogy kint maradjon, és ott építsen új karriert?

- Nem, mindig is Magyarországon akartam élni. Az Egyesült Államokban kaptam egy hétéves szerződésre szóló ajánlatot a kormányzat egészségügyi kutató ügynökségétől, a National Institutes of Healthtől. Amikor visszautasítottam, akkor udvariasan megkértek, hogy indokoljam meg, mert nem szokás viszszautasítani egy ajánlatot a világ egyik legjobb kutatóintézetétől. Ekkor arra hivatkoztam, hogy nem szeretném elveszteni a magyarországi állásomat. Épp ekkor zajlott a rendszerváltozás, de mindenképpen hazajöttem volna akkor is, ha nem történik meg.

- Az idegsejtek egyik fő sajátossága, hogy nem regenerálódnak, szemben a legtöbb emberi sejttel. Mindez az önök munkájában is komoly nehézségeket jelent. Vannak-e eredmények ezen a téren?

- Az idegsejtek valóban nem regenerálódnak, bár azt most már tudjuk, hogy egész életünk során keletkeznek újabb idegsejtek az agyunkban. Összességében azonban agyunk térfogata évente fél százalékkal csökken az idegsejtek pusztulása miatt, de azt is fontos tudni, hogy az emberi agynak óriási tartalékai vannak, mivel léteznek úgymond „szabad területek” az agyban, így képes újjáalakulni – az elpusztult-károsodott agyközpontot más területén „újraépíteni”. Erre már konkrét bizonyítékaink vannak. Ennek köszönhető például, hogy egy agyvérzés-agylágyulás (amelyeket manapság stroke-nek hívunk) után is sok betegnél jelentős javulás tapasztalható. Másrészt ha egyes idegszálak pusztulnak el, akkor az idegrendszer képes „újrahuzalozni” magát.

- Néhány éve az azóta sajnos elhunyt Nobel-díjas írónkat, a Parkinson-kórban szenvedő Kertész Imrét kezelték itt a klinikán, ennek kapcsán kaptak figyelmet a kiemelkedő pécsi eredmények ezen a téren. Mi az, amiért a pécsi Neurológiai Klinika ilyen illusztris betegeket is idevonz?

- Nagyon jó az együttműködésünk az Idegsebészeti Klinikával, ami ahogy mondtam, létfontosságú az újabb terápiák kapcsán. Másrészt nagyon jó a CT-s, MRI-s hátterünk, ami a diagnosztikát könnyíti meg. Ez a kettő, az erős technológiai bázis és a magas szintű szakmai együttműködés az, ami a neurológiai betegségek kezelése terén szerintem Pécset kiemeli.

- Hogy látja, várható áttörés a közeljövőben az idegrendszeri betegségek kezelése terén?

- Jelen pillanatban tüneti terápiákról beszélünk, amelyek egyre hatásosabbak: ahogy már korábban említettem, a Parkinson-kór esetében tíz-tizenöt évvel meg tudjuk hosszabbítani a betegek hasznos élettartamát. A stroke esetében a megismétlődés esélyét sikerült jelentősen csökkentenünk – bár még mindig rosszabbak az adataink, mint a gazdag országokéi (pl. Svájc), de nagy eredménynek tartom, hogy a stroke miatti halálozások száma a felére csökkent az elmúlt húsz évben. Olyan felfedezések még nincsenek, amelyek az idegrendszeri bajok gyökerét ragadnák meg. Analógiának a cukorbetegségeket szoktam felhozni, amelynek szintén nem tudjuk a pontos okát, de ha időben felfedezzük és rendesen kezeljük, úgy a beteg teljes értékű életet élhet. Hasonló irányba haladunk mi is, például azon epilepsziás betegek esetében, ahol nem találjuk meg a betegség okát, gyógyszerek révén nyolcvan százalékban meg tudjuk szüntetni a rohamokat – persze még mindig van húsz százaléknyi beteg, akiknél ez nem megy. Említhetem a sclerosis multiplexet is, aminek kezelésére ma már több mint tíz (ezek közül néhány nagyon hatékony, bár nem mellékhatás nélküli) gyógyszer áll rendelkezésünkre. A közeljövőben szerintem továbbra is az idegrendszeri betegségek tüneti kezelése lesz a fő irány.

- Hosszú és változatos gyógyítói és kutató pálya áll ön mögött. Milyen ambíciók hajtják előre?

- A nyugdíj környékén már nincs olyan sok ambícióm. (mosolyog) Aminek örülök, az egy tankönyv, amiben együtt szerepel a neurológia és a neuroanatómia. Palkovits professzorral, a világ egyik legjelentősebb neuroanatómusával volt szerencsém dolgozni rajta, ami külön megtiszteltetés. Fontos szempont volt a gyakorlati megközelítés: ahogy mondani szoktam, ebből a könyvből lehet beteget gyógyítani. Azon dolgoztam, hogy beleírjam azt a tudást, amelyet csak a betegekkel való foglalkozás során lehet megszerezni. Ez a könyv fontos életcélom volt, ami meg is valósult, jövőre jelenik meg negyedik kiadása. Szeretném, ha minél több szakmailag elhivatott, kiválóan képzett, „betegközpontú” neurológus gyógyítaná a betegeket – remélem, hogy ehhez hozzá tudtam és tudok még járulni.